Az oltár.
Még a régi klinikán voltunk. Rozzant volt ott minden, a helyiségek szűkek, alkalmatlanok. A friss levegő a szenvedőkhöz némelyik ágyon el se juthatott. A kórtermeknek fehérre meszelt falait a gőz, a füst és a por hamar megszürkítette; a tág hasadékú padolatból a szennyet nem lehetett egészen eltávolítani. Nem felelt meg semmi a legújabb tudomány követelményeinek.
Most szellős, tágas minden terem, a kényelem a pompáig megy, a tisztaság kifogástalan. De – tudja isten – itt minden oly hideg, oly szívtelen: a fényes falak, a fényes márványpadlók gúnyt űznek a szenvedésből. Az a régi, rozzant ház – nem tudom miért – rám nézve sokkal meghatóbb, sőt kedvesebb volt. Talán azért, mert az a rongyos épület a társadalom rongyaival, melyeket magába zárt, oly jól összeillett, talán mert ott minden zúg számos évtized keserveiről tudott regélni bánatos, de kegyetlenűl szép dolgokat. Itt ebben a nagy palotában a szurtos viskók lakói, az érdekes esetek még inkább idegenűl, elhagyatva érezhetik magukat; ez a fény az ő végtelen nyomorukon oly szívtelenűl kaczag!
Hányszor ültem korán beállott téli estéken az ablakmélyedésben csöndesen, észrevétlen, hallgatva a teremben föl-föltámadó hangokat és, hosszú közökben, azt a százféle apró neszt, ami a fülledt mozdulatlan levegőt népesíti és amiről nem tudni, bennünk keletkezik-e, kivűlről jön-e?
Vagy mikor az asszistens magyarázó szavával együtt elhangzott a hallgatók zaja, s a férfiosztály nagyterme és mellékszobája lassankint kiürűlt, mikor már eltűnt ágytól-ágyhoz siető viaszgyertyája az utolsó észlelőnek is, s a betegágyak fölé mindig sűrűbb homály borúlt: hányszor jártam véges-végig a régi termen, mely már annyi kínnak volt tanúja, hol már annyi végsóhaj szállt a magasba.
Köröskörűl, fejjel a fal felé feküdtek. Végig-végig mértem a jobb- és baloldali ágysor közt vonuló útat; lépteim neszét a puszta falak visszaverték. A homályon át itt-ott egy sápadt arcz, egy beesett szem tekintett felém és kisérte mentemet, ide-oda, szűntelen. Úgy éreztem, mintha e szemsugár egy láthatatlan, de erős fonál volna; úgy rémlett, mintha e fonál lekötne és rajta újra meg újra előre s aztán vissza kellene mozognom, akár csak az óra ingájának, amely ott ketyeg a falon, de soha nem üt. Minek tudja meg a gyötrelemben virrasztó, hogy éjfél van, s oly messze még a reggel?! Mégis róla számítják a halálos ágyon fekvők életüknek hátralévő rövid perczeit s a lábbadozók a lassan telő órákat, amiket még e szomorú helyen kell tölteniök.
Mély csönd van; csak néha szakítja meg egy-egy mély sóhajtás, elfojtott nyögés, visszatartott zokogás, vagy lázbetegnek érthetetlen szakadozott szava. A legnagyobb kínban gyötrődőnek se hallik jajja: egyik az ápolónő durva korholását rettegi, a másik sajnálja a nyugvókat fölriasztani, és némán ontja könnyeit. Oh! mennyi kétségbeesett gondolat fordul meg ilyenkor, hosszú csöndes szürkületen ez agyakban, mennyi rémes eszme! Az utczáról egy gázlámpa a nagy fehér falra veti sárga fényét, róla ijesztő halálvázak néznek le a lábuk előtt vonaglóra. A nyomor e perczeiben talán előtűnnek a múlt keserű emlékei, vagy rövid örömei, a jövőnek fakó, vigasztalan képei, melyekre a remény szépítő sugarat csak ritkán ha vet.
Végig-végig jártam e termet, és az emberi szenvedés sötét költészete különös hangulatba ejtett. Mennyi boldogságnak volt már e hely temetője, hányszor dobbant itt szerelem utolsót, mennyi szenvedés után jutott itt gyakorta csöndes révpartra az élet hajója, hányszor esett már itt erény kétségbe az örök igazság felől, mennyi bűn lelte méltó büntetését, mialatt az óra mindig egyformán intézte ketyegését, és állt véle szemben az oltár, a másik falhoz támasztva hátát. Az óra: reménytelen és változatlan öröklét, az örök semmiben futó holt idő, – az oltár: örök élet, örök remény s bizalom jelképe.
Mit keres oltár itt? Régi, buzgóbb idők jele akkorról, midőn még a haldoklónak reményt, bizodalmat adtak útravalóúl. Most? Ahol nem használ a pézsma, a kámfor, az aether, ott a remény fölösleges. Csak tért foglal az oltár: helyén két ágy is elférne.
Egy öreg ápolónő könyörgött érte, hogy ne bántsák. Fiatal volt, mikor ide jött; az oltárt itt találta: az már akkor is vén és fekete volt. Sokat imádkozott mellette. Az újabbak, a fiatalabbak nem imádkoznak; azoktól bizony el is tüzelhetnék az oltárt.
Nemsokára úgyis minden oltár fája a fázó szegények tűzhelyén fog égni, és eltünik az emberi gondolatnak utolsó kínpada. A hazug fölvilágosodás így reménykedik. Ámde nincsen filozófia kegyetlenségében oly hatalmas, hogy kiölhesse a költészetet az összes emberiségből; a köznapi létnek gondja nem lesz sohasem oly epesztő, a szükség soha oly égető, hogy a szent forrást végkép kiapassza. Az örök költészet búsan így felel: Hiába romboltok le minden templomot, marad oltár az igaz érzelemnek, ahová lerakja virágát!
Valamire azomban még itt is jó. A középső szekrénykében, a szentség helyén, áll a tintatartó, a hőmérő meg a hallgató-cső, kések és ollók fényes környezetében. Csíkos lepedő a terítő; használatra kikészített törülközők növelik a pompát. A két vánkos még meg van; régesrég nem látszik rajtuk hímzés. Az egyik alatt kórtörténetek pihennek, a másik a láztáblákat védelmezi: bonczolási jegyzőkönyvek vastag kötetei a misekönyvek. Vajjon mikor miséztek itt utoljára?
Abban a félig lepattogzott sötétségben, ami az oltárképből maradt, már alig-alig látszott, hogy Mária alakja emelkedik a felhőkben diadalmasan és szelíden, lábát a meghódoló földgömbre téve. Feje körűl csillagokból koszorú. Arcza elmosódott, de a csillagok még mindig csodálatosan világítottak, és mintha fényük az esti homályban sem aludt volna ki. Jobbról-balról, a szöges gyertyatartók között egy-egy kis szent állott a szűzanya szolgálatára. Arany ruhájuk egészen lerongyollott; barna fatestükkel, meztelenűl ácsorogtak ott szomorún, szégyenkezve, hogy még mennyei hivatalukból is letették őket és szolgai, földi munkára alkalmazták: az egyik a tanársegéd úr finom pálczikáját szokta tartani, a másik divatos kalapot hordott tisztességben megkopott fején.
Az ápolónő mécset tett az oltárra, nem áhitatból, nem a Szűz Mária tiszteletére, hanem mivel onnét volt legkevésbbé bántó éjszaka a fény. Kétfelől egy-egy vaskos bonczolási napló szolgált ellenzőül. Legtöbb sugár a képre esett és az mosolyogva nézett szét a teremben, nem törődve a maga ócskaságával. Méltóságukat a félhomályban a szentek is visszanyerték; árnyékukat a tetőig fölvetették és onnét hajlongtak lefelé.
Az ablakhoz vonúltam. Leültem egy faszékre, elrejtve a fal mélyedésében, és kinéztem az utczának szemközti gázlángjaira. Nem volt semmi dolgom itt, de valami mégis fogva tartott. Nagyon kellemetlen gondolatok vonúltak át agyamon lassan, lomhán, és nem űztem el, sőt vártam, kivántam őket.
Egész nap annyi zaj, annyi sürgés-forgás vett körűl. Egyik klinikai épületből ki, a másikba be, sietve a város egyik végéről a másikra, szűntelen ácsorogni, figyelni, ahogy lehet, hallgatni jajgatást vagy vidám zsivajt, látni vért vagy megszokott, únott kolléga-arczokat, fullasztó hőség, szennyes levegő reggeltől-estig: nagyon fáradt voltam, a fülem zúgott. Úgy éreztem, mintha e csöndes teremben is dübörgő vasúti kocsin ülnék. Az álomnak és az ébrenlétnek furcsa vegyüléke vett rajtam erőt. Föl akartam kelni, hogy megnézzem, növekszik-e a huszonötös láza? Mintha rég nem hallottam volna köhintést a tizenkilenczes ágya felől… Minő dübörgés, hőség…
A vasút gyorsan robog tova, a tájak szűntelen változásban tekintenek át az ablakon. Ismerem a vidéket, nem nagyon érdekel; olvasok. Örömtelen sötét könyv van a kezemben. Nincs benne szó halálról, sem az élet nagyobb nyomorúságairól, de sorain körösztűl nem világit az életkedvnek csak egy sugara sem. Nem unalmas, de fárasztó, úgyszólván leverő. Ha az embernek nincs is baja, élete szűntelen vesződség, nevetséges haszontalanság, mely egy fáradságos mozdúlatot sem ér. Engem is mindig feketébb gondolatok fognak el; valami végtelen unalomnak és lankadásnak érzete. A könyv lassankint lehanyatlik kezemben, és én könyv nélkül olvasok tovább, szürke, szürke lapokat, ahol minden oly útálatos…
Halk, de gyors beszédnek hangjai riasztottak föl. Az oltár előtt, a mécsnek lobogó világában, két alak hosszú, fehér ingben. A magasabbik zordonan és győzedelmesen tekintett társára, aki szégyentől vagy bánattól lesújtva keresett valamit a padolaton és összeverődő térdein ingadozott.
Hirtelenében azt sem tudtam, hol vagyok, a szókat nem értettem, a beszélőket nem ismertem meg. Utóbb láttam, hogy két ágy, jobbról és balról üres. Más nem ébredt föl: jó éjszaka volt, nyugalmat hozott. Hol lehet az ápolónő?
Oda kellett volna mennem, hogy lefekvésre intsem őket, vagy az ápolónőt hívnom. Nem mozdultam.
»Hát maga mit csinál itt? Mit keres maga az oltárnál? Maga istentelen! Ilyen okos, tanúlt ember hogy tehet ilyen ostobaságot? Menjen innét!«
»»Ne, ne! Hagyjon itt, csak egyik sarkot engedje, a többi a magáé lehet egészen.«« Görcsösen megfogódzott az oltár szögletében. Térdei összecsuklottak, homlokát az éles párkányra támasztá. »»Azt hittem, a Máriakép kilép a keretből és újjával megfenyeget. Hol vannak a gyertyák? Előbb még égtek! Mindig rám nézett, és a csillagok rám ragyogtak.««
»Maga bolond«, mondja a másik. »Uram bocsá’! milyeneket beszél! Feküdjék le és hagyja a jó keresztény embereket imádkozni. Én már meggyógyulok, de magát megbünteti az Isten.«
»»Nem, nem bűntet meg, hiszen én is jó keresztény vagyok, az is voltam, csakhogy máskép. Én is meg fogok gyógyúlni – jaj nekem! – a szűzanya mondta.««
»Az ám! Most is gyötri a kórság azért a sok pogányságért. Menjen, hadd imádkozom!«
»»Azért se, nekem is szabad!«« Letérdelt, inkább lerogyott a földre, összekulcsolt kezét feje fölött magasan kinyujtva. A sovány, remegő karokra ráesett egy kevés sárga fény; vékony nyakát, behorpadt vállait a fölbomlott ing födetlen hagyta. Az ingnek egyik fele fehéren világított, a másik sötéten maradt és a környezet homályával összeolvadt. Arcza tőlem elfordúlt, haja kuszált és vörhenyes szőke volt; szemei – úgy látszik – fölfelé merednek, mert fejét hátraszegte.
Társa állva nézte egy darabig. Összerázkódott, mintha fáznék. Megcsóválta fejét és ágyába bújt, szemére is fölhúzva a takarót.
Mi az oka e jelenetnek egy lábbadozó és egy mindinkább sorvadó között? Az ott halálra hűti magát: le kellene fektetni. Miért ülök itt és nézem tétlenűl?… Egy párbeszéd töredéke jutott eszembe. Nem rég hallottam, véletlenűl. Vitatkoztak. Az egyik durva napszámos volt. Úgy vettük észre, jólelkű, mikor nem részeg. Kínzó baja akkor még javában tartott. Volt ideje és oka megbánni minden bűneit. A másik valami középfaj volt. Úr, de koldus. Nagyon is sokat tudott arra, hogy helyzetében boldog lehessen, de keveset ahhoz, hogy valami magasabbra vigye. Betegségének éppen támadását észleltük.
Reggel volt. Az úr szidta a napszámost, hogy mit mászkál éjszaka az oltárnál? Nem tud tőle aludni. Azt hiszi, hogy az használ valamit?
Használ, mert az isten a bűnöst is megsegíti, vélte a napszámos. Van neki itt egy könyve, amelyben meg van írva szépen.
Ostobaság mind! – tartá az úrforma beteg. És kezdte fejtegetni, hogy nincs isten; ha van is, nem törődik az emberekkel. A napszámos szörnyűködött. Én nem hallottam tovább beszédüket, melybe később a terem többi lakója is beléelegyedett, egyiknek vagy a másiknak pártjára állva.
Utóbb a nagy beteg lábbadozóvá, és a gyöngélkedő nagy beteggé lett… Az ott még mindig épp úgy térdel, mint előbb. Csak nem nézhetem, hogy megölje magát? Előhivatom az ápolónőt, akit elnyomott volt az álom. Betegünk nem akarta elhagyni az oltárt. Erőszakkal kellett ágyába tenni. Őrült módra rugdalódzott, kiabált, az egész termet fölverve.
Állapota napról-napra súlyosbodott. Lázaiban folyton az oltárral vesződött: sok álmatlan éjszakán át töprenghetett volt fölötte. Dühöngései mindig veszedelmesebbekké váltak. Valahányszor a napszámos, aki nemsokára már fönnjárt, elment ágya előtt, reá akart rohanni, szűntelen ordítozva, hogy az őt megátkozta.
Mire a napszámost gyógyúltan hazabocsátották, ellenfelét a bolondok közé kellett szállítani.
Azóta a klinika új házba költözött, de az oltárt nem vitte magával.