A KÉM.
ózon Gyuri, a népies író, kolompot vásárolt a debreceni vásáron; hazavitte dunaparti kis nyaralójába, felkötötte a kerti öreg diófára, hogy mikor a szél megingatja a galyakat, kolompoljon a drága mesterség. Hangulatkeltőnek alkalmazta ezt a pusztai szerszámot, hogy a főváros szomszédságában, mindenfajta zagyva nép körében, hajótülkölés és gyárbőgés zsivajában, vissza tudja álmodni a Tiszamenti kis falvak és a kúnsági tanyák melancholikus csöndjét. Mostanában valami népszínművön kotolt, nagyon fölfért a hangulatadó kolomp. Ha nem fujt a szél, Zsuzsinak, a cselédnek volt kötelessége félóránkint megkolompoltatni a parányi harangot.
Gózon Gyurinak két kis elevenördög lánya rákapott a kolompra; nagyon tetszett nekik a nyelves jószág. Derűre-borúra rázták, nyakgatták; a szomszédbeli uraság, majd kibujt a bőréből, de nem örömében. Az író pedig élvezte pogányúl.
Vendégeit, ha rájok sötétedett az este, becsalogatta a kert hátuljára, ahol a kolompos diófa állott. Mikor legbabonásabban állott a csend, hirtelen megrázta a láthatatlan ördög-csengőt; a nyavalyás pesti urakat majd kiütötte a csihora: boszorkányokat sejtettek a levegőben, Gózon Gyuri pedig vékonyafájdúltáig kacagott.
Hanem az öröme nem tartott sokáig.
A szomszédbeli uraság megparancsolta az inasának, hogy ha törik, ha szakad, azt a gyalázatos lármagépet pusztítsa el a föld színéről, mert már hajnalban zörömbölnek vele azok az átkozott skriblerék. Megfizet érte.
És az író egy szép napon arra ébred, hogy a szél fuj, vihorász, nyargalódzik, zúgatja a fákat, fütyöl a kéménykürtőn, de a kolomp megnémult, a puszta költészetének vége. Kimegy, nézi, látja hogy ellopták. Egy nagyot káromkodik keserűségében, megfenyegeti a szomszéd úr odapirosló kastélyát: megállj, férges, csak azért is hármat veszek!
Dolgozni akart, de nem ment sehogy. A kolompszó volt az ő dopingolója. A kis nádas házak, a sövénykerítések, a poros, széles utcák, a nyikorgó gémeskútak, a vasárnapi csöndességű falusi délutánok, a pipaszó mellett dummogó karakán magyarok, a füstös cigány, a kopott bakter, a gatyaszáros kisbíró, a riszálós csípőjű menyecskék, a nagy üsző-lányok: elhanyatlottak, kihullottak a fantáziájából. Nem volt többé hatalma rajtuk. A nagy lélekigéző, a kolomp, oda van.
Épen egy új regényébe kellett volna kezdenie, mikor ez a szerencsétlenség házába ütött. Debrecenről, az Alföld poros Jeruzsáleméről szólt volna az ének. De nincs kolomp, nincs hangulat.
– Hahó! Lerándulok Debrecenbe. Kolompot is veszek hármat, modelleket is nézek ki magamnak. Kettős haszon. Megálljatok, csemeték, nemsokára lesz kis harang.
A gyerekek tangó-táncot jártak ennek örömére.
Gózon Gyuri pedig felkászolódott a nagy útra. Három vázlatkönyvet eresztett a belső zsebébe; a haját hullámosra fürtöztette, hogyha esetleg útközben lefényképezik, mutasson a feje is valamit. Vagy harminc darab fényképes levelezőlapot a táskájába csusztatott: legyen kéznél önarcképe, ha lányos házakba talál vetődni.
A Debrecen felé vágtató vonaton vakszerencse érte. Épen abban a fülkében rázta haragja vesszejét a „panamák városá“-ra egy nyírott fekete bajuszú ügyvéd, aki nagy szerepet vitt az alföldi kálvinista Róma közigazgatási ügyeiben. Egy idegen úrnak magyarázta a dolgot:
– Tudod barátom, ott mindenből salláriumot vágnak ki. Ott mindennek szaga van. Ellopják a polgármester párnája alól is a város vagyonát, ha valamelyik vállalkozó betyárnak éhe jön rá. Az utcakövezés: panama; a csatornázás: panama; a városi legelők bérbeadása: panama; a kaszárnyák építése: panama; az erdők vágása: panamák panamája. Egy év alatt harminchét ügyről rántottam le a leplet. Ismerem azokat a villákat, bérházakat, kétlovas fogatokat, selyemruhákat, színházi páholyokat és szeretőket, akik vagy amelyek a várostól elcsaklizott pénzből cseperedtek fel és virulnak. Lelopják az oltári szentséget a főoltárról; ellopják a Krisztus palástját, lelopják a mennyei Mindenhatót az égből. Hogy az embernek az esze Ixion-kereket hány! Rettenetes!
Gózon Gyuri a lelkét is eltátotta erre a témaözönre. Hű, a kiskésit, lesz itt mit írni, csak győzze. És épen Debrecenről! A puritán, a legmagyarabb, a legbecsületesebb városról. Egy-kettőre térdére fektette az adatgyűjtő füzetét, s lóhalálában vágtató sorokat firkantott bele a magas hangon szónokoló ügyvéd beszéde nyomán. Az ifjú Cato csak beszélt, Gózon Gyuri csak irt, mint a folyóvíz, feltartóztathatatlanúl.
Debrecen pályaudvarán nagyot zökken a vonat, hosszút lélekzik és megáll. A radikális ügyvéd kiugrik, Gózon Gyuri utána, de a tolongásban hamar elveszti szem elől.
– Ejnye, pedig most értünk volna kutyakocogójára a dolognak. Remek egy forrás. Bizonyosan zsidó, mert eleven forgású esze van.
Már mindegy. Gyerünk tovább.
A harmadik osztályú váróteremből cigányok piszkoskodtak kifelé. Egy harminctagú banda rogyásig itta magát és förtelmesen összeverekedett. Rendőrség, kezek összekötése, letartóztatás, bekisérés, ment minden a maga útján. Gózon Gyuri dagadó lélekkel feszítette neki ceruzáját a papírnak, sikerült nehány remekbe csinált cigány-miatyánkot lefirkantania.
– A szerbek megverték a bolgárokat! Szenzációs kiadás! – ordította fülébe egy mezítlábos rikkancs.
A balkáni háború ekkor járta legvéresebb kólóját. Puskaporos volt Magyarországon is a levegő. Galiciába és a Száva mellé mozgósított csapatokat röpített éjjelenként a külön katonai vonat. Az állomásokon titkos rendőrök hemzsegtek. Mindenki gyanús ilyen időben, aki csak él.
Gózon Gyuri, a népies író, nem sokat hederített a háborús hírekre. Neki most az Isten különös gazdagsággal teregette keze ügyébe a legmarkánsabb típusokat, a legveszekedettebb magyar pofákat, a legföldszagubb embereket. Nagyokat nyerített magában: ez az ő világa, ez az ő népe, ezek hajtanak legtöbb hasznot az ő konyhájára, ez az ő életfentartó pénzforrása.
Munkasodorba került. Ilyenkor három napot is keresztűl tudott írni étlen-szomjan. Ravasz szemekkel pislogott körűl, mindent meglátott, mindent értékesített az állomás zsibvásári zürzavarában. Nekivetette hátát a falnak, egy ablakfára támasztotta füzetét és írt, írt, körmölt elolvashatatlan betűkkel, szakadatlanúl.
Tíz lépésről egy detektív kezdette figyelni. A titkosrendőrnek feltűnt a gallérköpönyeges, bozontos hajú ember. Már régóta rajta a szeme. Most, hogy ideges gyorsasággal ceruzázott sort sor után titokzatos kis könyvébe: elárulta magát. Ez az ember kém. Katonai kém. Olyan szláv pofája van; bizonyosan orosz. Pest felől jött, ott észre sem vették. Na, innen nem menekűl, ha földi asszony szülte. A debreceni detektívnek csak Amerikában ha akad párja.
Köpte markát a beretvált arcú már előre: jó fogás, remek fogás! Biztos az előléptetés. Csak csendesen és óvatosan, el ne röppentsük a drága madarat.
Gózon Gyuri pedig írt. Megtetszett neki az állomás kupolás főcsarnoka: lefirkantotta. A málházónál új típusokat fedezett fel, hangtalanúl kacagott örömében, míg azokat is lefirkantotta. Micsoda témagazdagság! – gondolta magában.
– Ahá, most az állomás épületét rajzolja, – rémledezett az ifjú Pinkerton. Elsétált nagy szivarozva Gózon úr előtt s félszemmel belevizslatott kis könyvébe: látta, hogy a szöveg mellett rajz is van. Gemacht. Ez az ember kém. Veszedelmes katonai kém. Vigyázat! Bomba is lehet nála.
Reszketni kezdett az izgalomtól: micsoda szenzáció hőse lesz az igénytelen kis Krausz detektív a holnapi lapokban! Az egér oroszlánt csal verembe. Dörzsölte a kezét, ropogtatta az ujjait és úgy tett, mintha semmi sem érdekelné a világon. Attól tartott, valamelyik kollegája észreveszi a remek vadat, elhalássza előle, vagy elsieti a dolgot, akkor kámpec a fényes jövőnek!
Hidegvér és elegáncia.
Gózon Gyuri, mikor teleszívta magát az állomás hangulatával, megindult a városba befelé. Gyalog. Így lát legtöbbet az ember. Levette a kalapját s úgy fürdette hatalmas koponyáját a májusi ragyogásban.
A kis Krausz detektív utána.
Végigment a hosszú főutcán. Kihallgatta két civis beszélgetését, akik a városi pótadó nagyságát panaszolták égbekiáltónak. Egy pár fáin debreceni kiszólást itt is sikerült megcsípnie.
Befordult a Kossuth-utcára. A virágáruló és koszorúkötő asszonyok hosszú során gyönyörködve legeltette szemét. Odabujt a hátuk mögé, kileste moccanásukat, gesztusaikat, lefirkantotta trágár megjegyzéseiket, istentelen huncutságaikat és megható vallomásaikat. Homlokán kiült a verejték: a munka verejtéke, olyan odaadással dolgozott.
A kis Krausz pedig egyik ámulatból a másikba esett. Ez a huncut muszka még a kofák szoknyájából is kihámoz valamit. Iszonyatosan furfangos gazember. És ír, mindegyre csak ír! Rendkívűl izgató.
Gózon Gyuri, mikor már belefáradt a följegyzésekbe, megtörölte homlokát és szétnézett. Épen az Angol Királynő szálloda előtt állott. Na, itt megszállunk, gondolta. Minek menjek tovább. Szobát kért. A pincér fölvezette az emeletre s elébe tette a vendéglapot. Gózon úr kitöltötte, aztán mosakodni kezdett.
Mikor a gyanús bozontoshajú belépett az Angol Királynő küszöbén, a kis Krausznak nagyot dobbant a szíve. Hopp! Itt a fészek. Innen nem repűl el a madár. A szobapincért megcsípte, megnézte az új vendég nevét, mintha egy ismerőse után tudakozódnék:
– Kovács? Nem Kovács Imre szállt ide most?
– Nem. Gózon. Valami Gózon.
Krausz fanyalogva nézte meg a kitöltött lapot és vakarta a fejét: ejnye, hova szállhatott az én Kovács barátom?
Azzal leballagott a kapú alá. Gondolkozott.
– Gózon György, ez az álneve. Foglalkozása: író.
Értjük, bácsi, nagyon jól értjük. Állandó lakóhelye: Budapest. Az ám. Valamelyik lengyel-orosz garnizon. Hanem tud magyarúl is, ez bizonyos. Hm. Lehet, hogy Magyarországról elszármazott kém. Lehet, valami nagy kutya. Hiszen az áruló Redl uraság is vezérkari ezredes volt. Jákób Istene, ha én egy eleven ezredest fognék el ebben a háborús időben!
A kis Krausznak talpra állt minden hajaszála. Hősi elszánás kapaszkodott fel gyáva kis szívébe. Itt most talán országok sorsa dől el, az ő kezén. Csak okosan, Krausz, csak óvatosan, Krausz, még Ő Felségétől is kaphatsz metáliát.
Ott rostokolt a szálló kapujában egész délután.
Úgy hat óra tájban jön a bozontoshajú kém lefelé. Hóna alatt a fekete könyv, szemén szemüveg. Érdekes! Mikor az állomáson fölfedezte, nem volt szemüvege. Ez is afféle fogás. A bajusza is mintha rövidebb volna; lehet, másikat ragasztott fel. Nagy mesterek az ilyenek! Multkor a moziban látott hasonló esetet.
Gózon Gyuri pihent testtel és kiváncsiságra felajzott lélekkel indult neki Debrecennek. A nagy paraszt-város kérődzve nyújtózkodott el a tavaszi alkonyatban. Minden ház ablaka reá ragyogott, minden ember szíve neki dobogott; felszippantotta a mámoros levegőben szállongó szerelmet s olyan fiatalos üdeség bizsergett-lázongott a tagjaiban, hogy cifra füttyszóba röpítette ki jókedvét. Eszébe jutott a két kis leánya:
– Kolompot veszek a debreceni vásáron, gyerekek!
Egy emeletes ház nyilt ablakából nóta szürődött le hozzá. A szobafestősegéd dalolt lehalkított hangon valami trágár nótát. Az író felfülelt, meghallotta, megértette; döcögősen nevetett magában s lefirkantotta a hússzagú népdal nyers szövegét.
– Mindig jegyez, mindig jegyez! – riadozott lelkében a kis Krausz s mint a vizslakutya, szaglászott tovább a különös, gyanús ember után.
Péterfia-utcán megállt Gózon Gyuri a honvédkaszárnya előtt. Három nyársat nyelt, peckes termetű káplárral beszédbe őgyeledett. A honvédek csak úgy foghegyről köpködték az áros szavakat, mikor a szolgálat nehézségéről kérdezősködött náluk a bozontosfejű. De mikor a lányokra fordult a beszéd, elkacarintották magukat s pompás megjegyzésekkel gazdagították a népies író szólásanyagát.
Gózon Gyuri följegyezte.
Lassan, ténferegve, kibotorkált a vásártérre. Odakinn most csenevész forgalom síratta a meddő időket, a híres „szabadságok“ lezajlottak. Üres falusi szekerek táboroztak a Vörös Ökörhöz címzett csárda előtt.
– Hol vegyek én most kolompot? – tünődött a népies író. A vaskereskedő csak afféle műkolompokat árúl. Igazi jószág a hortobágyi, újvárosi vén mesterek kezéből kerűl ki.
Visszafordult. Krausz párhuzamos lomhasággal, de az izgalomtól kigyuladva követte.
Estig így barangoltak a városban.
A kis Krausz gyönyörű megfigyeléseket tett. Észrevette, hogy a kém sokszor leveszi szemüvegét, valamivel megtörli, azután orrára csípteti és néz, merőn, perceken át valamelyik falra. Úgy látszik, olyan üveget használ, amelyik vegyi bomlással bizonyos láthatatlan jeleket fedez föl titkos házak vakolatán. Ilyenkor föl-fölrezzen a bozontos fejű, ceruzát ragad és ír, ír, ír. Azután megfigyelte Krausz, hogy a kém valahányszor megáll, mindig a ballábára nehezedik: ebből azt következtette, hogy a kém jobboldalán viseli rejtett fegyverét; ezt elárulta kabátjának jobboldali kidudorodása is. A jobb lábával úgy kaszált menetközben, mint a katonatisztek szoktak, ha kardjukat hanyagúl csörömpöltetik a lógószíjon. Gemacht! Ez az úr katonatiszt. Orosz kém a gyalázatos. Krausz egy kicsit reszketett, mert a katonáktól iszonyatosan félt. Póttartalékos korában embertelenűl megkínozták.
Gózon Gyuri mikor tele szedte magát hangulattal, képekkel, lepihent az Angol Királynő kávéházában. Egy újságot maga elé terített, de közben a mellette zsongó életet, embereket figyelte.
Krausz lelkében hősies elszánás vetett hirtelen lobot. Bemegyek utána, megismerkedem vele, – gondolta borzongó gyönyörűséggel – lesz, ami lesz, de megfogom a drága madarat.
S bement a kávéházba.
Szemközt ült a bozontos fejűvel, egy sarokasztalnál, hogy minden moccanását lássa.
Gózon Gyuri egyszer ránézett, észrevette. Megtetszett neki a sovány kis ember. A szeme ragyogásában volt valami érdekes. Ejnye, gondolta, ez a pasas olyan jó alak, megismerkedem véle. Modellnek használom.
Felállt. Lassan megindult a sarokasztal iránt.
Krausz észrevette. Kis gyáva szivecskéje riadót dobogott. Nehezen tudott nyelni; a lába akaratlanúl is taktust vert; jobban mondva: remegett.
– Szabad kérnem egy kis tüzet? – mosolygott rá a vállas, bozontos idegen.
– Kérem, kérem, – izgult a debreceni detektív – parancsoljon!
Égő szivarát odatartotta az író hideg cigarettájához és udvariasan hajlongott.
A cigaretta meggyult. Füst ölelkezett a füsttel.
– Megengedi, hogy leüljek? Olyan vadidegen vagyok ebben a városban.
– Tessék, kérem tessék! (Az oroszlán verembe lépett! Ragyogott föl a rettenetes gondolat Krausz fejében.)
Izgatottan forgott a székén, mikor Gózon leereszkedett mellé s percekig szótlanúl bámult a márványasztalra. Vajjon mit akar? Sejt valamit? Csak a fegyvere el ne süljön, mert az iszonyatos lenne. Nem árultam el talán valamit? Buta leszek, mint az iks; ebből még nagy dolgok kerekedhetnek.
– Hol lehet itt jó kolompot venni? – ütötte föl fejét a bozontos úr. Gyermekiesen nyílt kék szemével belenézett a kis Krausz sárga szemébe.
– Jákób Istene az egek felett! Mit akar ez a kolomppal? – rémüldözött magában az oroszlánvadász. Azután hebegve kérdezte meg:
– Milyen kolompot tetszik érteni?
Gózon Gyuri elnevette magát; rózsaszínű szája, friss nyelve, mint egy vérszopóé, olyan volt; pompás metszésű, fehér fogai veszedelmesen villantak ki Krausz úrra, mintha megfenyegetnék: összemorzsolunk!
– Milyen kolompot? Vezérbika-kolompot. Amilyet a vásárban árulnak.
– Minek az, ha szabad kérdeznem?
Az iró fogsora megint elővillant;
– Azt nem mondhatom meg. Kell. Három.
– Aha! – fonta tovább sejtelmeinek fonalát a kis Krausz – most már értem. Ez megint az „üzletbe“ vág. Kolomp! Valami jeladás. Borzasztó egy ember. De már kezd a dolog világosodni. Csak csendesen. Finoman Krausz; ezek történelmi pillanatok.
Gózon Gyuri nagyokat szippantott a cigarettájából s vidáman legeltette szemét az ösztövér kis emberen. Valami diurnista lehet, gondolta. Mindjárt megtapogatom, lojális érzelmekkel áldott-e, vagy liberális?
– Mit szól a balkáni háborúhoz, uram?
Krausz elsápadt kötésig. Itthon vagyunk már, dobolta riadóját gyávácska kis szíve. Most jön a petárda, meg a bomba. Vigyázat! A negyedik hatványon. Ez a kém veszedelmes világ-kém. Hirtelen összeszedte magát, szétvizslatott a teremben, közelebb hajolt az izzadt, kövérarcú, rejtelmes idegenhez és száraz, színházi sugó hangon suttogta:
– A világ összes szlávjai egyesülni fognak s a monarchia eltünik a föld színéről. Az oroszok, uram, az oroszok! Micsoda nép! Micsoda erő! Övéké lesz a világ fele, nem adok neki ötven évet!
Nesze! Gondolta az izgalom gyönyörűségével. Hídat tettem elébed, most rá fogsz lépni, nagyságos kém úr és le fog alattad szakadni és… Hah! telefonálok a központra, villant meg hirtelen gubóforma koponyájában. Itt foglak el, a kávéház tükre alatt; az újságírók is itt vannak, hadd lássák, mi az: egy modern detektívfogás!
Izgulni kezdett a széken.
– Ez alighanem szerb, vagy horvát, – tünődött az író ravasz szemcsillanással. Hadd lássuk csak. Azzal odahajolt a kis deszkaképű emberhez:
– Le Ausztriával! Le a magyar kutyákkal! Zsivio kralj Petar! Zsivio Car Nikolaj!
A kis Krausz alatt mintha felrobbant volna a szék: a levegőbe ugrott. A teljes bizonyosság a vakmerőség lázával öntötte el cinege képét. Megfogtalak! Ujjongott sovány kis lelke mélyén. Markomban vagy, rettenetes kém úr! S most már remekűl kezdette játszani szerepét:
– Le a betyár magyarokkal! Le a perfid Ausztriával! Éljen a pánszlávizmus! Zsivio!
Elkezdett hadonászni az író orra előtt; alakította a szláv forradalmárt.
Gózon Gyuri már akkor maga elébe terítette vázlatkönyvét és nyargalvást haladó sorokban firkantotta le a furcsa kis ember lázongásait. Új típusra talált, végtelen boldog volt. Irt.
A kis Krausz adatokat kezdett a kém úrnak diktálni, hogy még jobban ugrassa. Hamis adatokat. Rejtelmes hangon leplezte le: hány darab katonája van Debrecennek? Milyen erődítményeket csináltak a Nyulason? Merre visznek a földalatti aknák Hadház irányában? Hogy milyen nagy a közlegények közt a demoralizáció. Végűl kivágta a legnagyobb kártyát: jó pénzért akadna ember, aki a tábornok úr irodájából ki tudná lopni a legféltettebb titkokat is…
Gózon Gyurinak repesett a lelke; jaj, micsoda pompás figurára akadtam! Csak el ne menne legalább hajnalig. Bort rendelt: iszunk bajtárs! Pertut iszunk. Én is szláv vagyok! Szervusz!
– Le akar itatni a ganef! – gondolta Krausz felsőségesen. – Megállj csak tekintetes kém uraság, mindjárt lesz itt nagy gezéresz.
Egy pillanatra bocsánatot kért s a telefonfülkébe suhant. Felhívta a központot:
– Azonnal jöjjön négy civil és négy egyenruhás. Teljes fölszereléssel! Óvatosság, vigyázat! Nagyszerű fogás. Az Angol Királynő kávéháza.
Visszaosont a kém asztalához, kocintottak:
– Szervusz!
– Szervusz!
Ittak, kezet ráztak, összevillantották a szemüket és mosolyogtak rejtelmesen. Mindakettő azt gondolta: hogy ugratom én most ezt a bolondot!
Azután összedugták a fejüket és olyan borzalmas titkokról rántották le a leplet, hogy a kés kinyilt a zsebükben. A kis Krausz izgalmas állapotában kigyújtotta fantáziája groteszk piros lámpáját és az államtitkok Dantei poklába világított be vele. Gózon Gyuri pedig folytonos nevető-rázkódások között körmölte a sovány pasas háryádáit.
Lassankint a szomszéd asztal vendégeinek is föltünt a furcsa két ember; nem értették az egész izgalmat, de a kis madárfejű detektív arcjátékán pompásan mulattak.
Krausz azt művelte, mint egy leitatott pincsi kutya: maga körűl ürgött-forgott, leült, felállt, körűltáncolta az asztalt s minden másodpercben odavizslatott az ajtóra, jönnek-e már?
Egyszer aztán jöttek. Két detektív.
Egyenesen a Gózon Gyuriék asztalához tartanak. Megállanak komoran. Az egyik egy óriás, rábocsátja hatalmas tenyerét az izzadásig jegyezgető író vállára s csöndesen a fülébe mondja:
– Uram. Valaki beszélni akar önnel. Odakinn.
Gózon Gyuri pontot tett a mondata végére s fölállt. Nevetett. Hatalmasat nyujtózott s megropogtatta kifáradt jobbkeze ujját. Meg volt elégedve az új modellel. Csak ekkor vette észre, hogy két idegen úr áll előtte.
– Mi tetszik?
– Legyen szives, kérem, kifáradni, a lépcsőházban vár Önre valaki. Meglepetés.
Az író összehúzta sűrű szemöldökét: mit akar ez a két bivaly? Hogy velem akar beszélni? Hát jöjjön be.
– De nagyon kéri uraságodat, fáradjon ki.
Gózon föltette kalapját s ment az óriás után. A másik a kis Krauszszal kisérte.
Ahogy a kapú alá érnek, a két ismeretlen csak közrefogja a bozontos hajút, a hősiességtől remegő Krausz pedig megérinti kezével a vállát s kimondja a tragikus mondatot:
– Uram, a törvény nevében letartóztatom.
Gózon Gyurival kettőt fordult a világ. Álmodik? Becsípett talán és valami mozidrámát játszanak ezekkel az urakkal? Mi ez?
Rá sem ért megkérdezni, már szelíd erőszakkal beleültették egy várakozó kocsiba. Az óriás mellé ült, a másik vele szembe. A kis Krausz fölpattant a bakra. Hátúl pedig két biciklista karikázott utánuk. A kocsi felhágóján jobbról is, balról is, egy-egy debreceni rendőr. Csúcsos sisak, revolver, kard és cincér-bajusz.
Így vágtattak a rendőrség központi „palotájába“. Ez a palota egy földszintes sárga ház volt, sötét és piszkos, mint a ghetto.
– De hát mit akarnak maguk? az istenit –!
A kis Krausz, a nap hőse, gúnyosan mosolygott:
– Kérem, csak nyugodtan kérem.
Bevitték a főkapitány úr színe elébe.
Krausz haptákba állt és jelentette:
– Főkapitány urnak alázattal jelentem: egy veszedelmes hadikémet fogtam.
S rámutatott a mérges Gózon Gyurira: ez az.
Gózon Gyuri egy hirtelen gondolatvillanással megértette a dolgot. Átlátott a kis detektív sovány, dicsőséget sóvárgó szívén és elkezdett hatalmasan kacagni. Előrántotta a jegyzőkönyvét s ott, a főkapitány és gárdája szemeláttára, folytatta debreceni kalandjainak leirását. És közben kacagott, kacagott, olyan jóizű, olyan termetbetöltő kacagással, hogy a hivatalbeliek először szóhoz sem juthattak. Végre egy nagyot kiáltott a kapitány:
– Kicsoda ez az ember?
– Orosz katonai kém – jelentette Krausz.
– Honnan gondolja?
A kis Krausz elmondotta szépen, honnan gondolja. Fontos iratok vannak nála; tessék megkoboztatni.
– Hogy hívják? – kérdezte az írótól a kapitány.
– Gózon György, fővárosi író vagyok, – de belefuladt szava a visszatarthatatlan kacagásba. Végre összeszedte magát s odaadta iratait a főkapitány úrnak. Regényt akar írni, modelleket keresett a városban s igazán kitünőeket talált. Különben itt vannak az arcképével ellátott képes levelezőlapok is. A színháznál van egy pár jó ismerőse, maga az igazgató is; azok igazolhatják.
A főkapitány úr komolyan vizsgálta végig az arcképeket, a teleirt füzeteket. A detektívek, a sisakos rendőrök kezdették takargatni a szájukat, hogy el ne kacagják magukat, a kis Krausz pedig egy tágranyilt szem volt, orrcimpája idegesen remegett.
Csend volt. Történelmi pillanatokhoz illő csend.
A kapitány visszaadta az iratokat, arcképeket Gózon Gyurinak s udvariasan bocsánatot kért:
– Tévedés, kérem. Ostoba tévedés.
Gózon Gyuri nevetett; odafordult a kis Krauszhoz, aki már csak hamvvedre volt magának:
– Köszönöm, detektív úr, a mulatságot. Kár, hogy kolompot nem tudtunk keríteni.
Azzal elléptetett.
Alig tette ki a lábát a küszöbön, a főkapitány úr odament a sápadt Krausz elébe s halk, hideg hangon azt mondta neki:
– Emeletes marha. Hát nincs magának szeme, esze? S maga detektív akar lenni? El van bocsátva. Pakoljon. Mars!
A kis Krausz tántorogva ment ki a központból. Nem is látták ott soha többé. Tengerbe vetette bűvészpálcáját, mint a Shakespeare hőse és fölcsapott füszerkereskedőnek. A nevét is kicserélte, Kardos lett belőle.
Gózon Gyuri pedig döcögő nevetéssel haladt Debrecen híres utcáján, a régi Harmincados-utcán, ahol valamikor Petőfi Sándor lakott, ahol Zoltán fia született, ahol a régi színház, a „pajta“ állott. Egy nyitott ablakban formás szolgálólány hegyelt, az üveget tisztogatta s dalolt. A tavaszi szél pajkosan meglengette kurta ruháját s kilátszott vaskos két lábaszára. Gózon Gyuri odanézett, elbámészkodott s neki ment valakinek. Sötét is volt.
– Na! – mordult rá egy viaszkos bajuszú vadmagyar. A maga lábán járjon az úr.
Az összeütközésnél valami megkondult a zsíros kalapú magyar szűre alatt. Olyan régi, kedves, ismerős hang.
– Nem kolompot visz a szűr alatt, bátyám?
– De azt viszek.
– Nem eladó?
– Eladónak nem eladó.
– Pedig nekem veszekedett módon kellene. Nem is egy, hanem három.
– Hász, vegyék az úr, pénzen adják.
– Igenám, de azt sem tudom, hol árulják.
– A vásárban.
– De ha most nincsen vásár!
Addig-addig öltögetnek szóba szót, addig-addig karolgatja-ölelgeti az öreg magyart Gózon Gyuri, hogy rááll az alkúra: reggelre olyan három kolompot kerít az úrnak, amilyet nemes Debrecen városának a tenyészbikája sem hordott még a nyakán.
Állott is szavának. Gózon Gyuri három kolomppal és tömérdek jegyzettel gazdagodva tért haza leányfalvi kis nyaralójába.
– Gyerekek! Van már kis harang! Nem is egy, három, három!
Volt öröm.
Felkötötték mind a hármat a kerti fákra és kolompoltak derűre, kolompoltak borúra; reggeli fölkelőre, déli ebédelőre, esti lefekvőre. Gózon Gyuri munkába fogott; gyönyörűen szántogatta fehér földjén a fekete barázdákat. Volt már hangulatadója. A Tiszaparti falvak, a kúnsági tanyák különös világa föléledt; nehézkes magyarok vették körűl s neki csak hallgatnia kellett: mit beszélnek azok; írta utánuk.
Hanem a szomszéd uraságot annyira kínozta a kolompszó, hogy pár hét mulva eladta nyaralóját s elhúzódott olyan tájra, ahol nem élnek megháborodott írók.
VASS MIHÁLY JÓ NAPJA.
ass Mihály, az óriástermetű fiákeres, káromkodva gyűrte neki kalapját az időnek. Csorgott a mennyei lé lefelé fakószőrű süvegén, állt a bak hágóján, hogy leszaladjon róla a víz. Az eső egész nap esett; s még nem ütötte egy árva garas sem a markát, pedig az idő már öregedőre járt.
Előtte Hajdu barátom állt a sorban; kétlovas. Apró, kis hörcsög-ember, akinek soha nem feslett el a jókedve. A satyakos időben is volt lelke szóba állani két levitézlett lovával; az egyiket Tündérnek hívta, a másikat Villámnak. Patkós csizmájával ott happtoppolt a deszkacsípőjű állatok előtt; meg-megsímogatta hideg orrcimpájukat.
– Hej, Tündér paripám, hej, Villám csikóm! Nagyon ránkderítette az Atya ezt a mai napot. Ázunk-fázunk, éjszakázunk, kebelünkön a kenyerünk, hátunkon a házunk.
A két öreg jószág nagyokat köhögött a figurás beszédre. Egy kicsit beléjük esett a keh. De igen jóerkölcsű állatok voltak. Hajdu barátom így szokta őket dícsérgetni: „Az én csikóim soha nem nézik az út szélességét, csak a hosszát.“
Mikor a lovait már eléggé szórakoztatta, a magában füstölgő Vass Mihályhoz fordult a kis hörcsög-ember. Tizenöt évvel idősebb volt a morcos magyarnál, de azért bátyámnak szólította:
– Mihály bátyám, odafönn, Pest-Budán mégis csak fáinabb az élet. Azt mondják, hogy ott a fiákeresek is figáróban járnak. A lovak nem is zabbal élnek, hanem lebbencs-levessel. Kánikulában meg szalmakalapot hordanak. Ajnye, be jó világ lehet arra.
Hajdu barátom tudta azt, hogy Vass Mihálynak egyetlenegy fia odafönn tanúl Budapesten. Doktornak készűl, már ötödik esztendeje. Nagy port vert föl ez annak idején a fiákeres-céhben. Sokan rosszallották a dolgot: mit akar egy rongyos bérkocsis a fiával? Urat akar belőle faragni? Hagyjuk el már azt a szegénységet. Aki magosra hág, nagyot talál esni. De Vass Mihály nem az az ember volt, akit egy füttyentésre ki lehet fordítani a sarkából. Ha van esze a kölyöknek: tanúljon. Legyen különb ember az apjánál. Oda se hederített a világnak.
Most sem válaszolt a Hajdu barátom piszkálgatására; pedig jól tudta, mi szúrja az öreg oldalát. A doktorról szeretne valamit hallani. Hanem abból nem eszik. Ránézett a toronyórára, látta, hogy hétre jár, napos volt a vasútnál, ki kell hajtani az állomásra. Mindjárt itt lesz a pesti gyors. Hátha akad valami.
Közévágott az egy lónak és ment vágtatvást a nagy állomásig. Az ő lovának még nem volt pókos a lába. Nyargalt, mint az ítélet.
Hajdu barátom szörnyűködve nézett utána:
– Hej, tán örökölte ez a lovát, hogy úgy kiméli!
Maga is bakkra pattant és addig beszélt a Villámnak, míg megindította az öreg bárkát. A Tündér épen aludt, mikor inába döccent az indúló kocsi; felnézett búsan, egyet köhögött és ő is úgy tett, mintha menne.
Vass Mihály türelmetlenűl várta odakünn, míg rá kerül a sor. Az előttevalók mind kaptak vendéget. Hanem, keserves nap keserves szerencséje, az ő kocsija itt is üresen maradt. Egy kacskaringós miatyánkot eresztett a magasságos semmiségbe, odacsapott hittyes lova vékonyához, a finom kis állat megugrott s kikanyarodott az állásából.
– Megyek haza, aludni, – zörömbölt Vass Mihályból a keserűség.
Ekkor harsan föl egy hordár kiáltása:
– Egylovas! Hé!
– Na, a szerelmetes Jézusát. Kicsoda kínlódik még ott?
Odafordítja lovát a kijáró elébe; a hordár egy hatalmas, zöld ládát erőlködik föl a bakra. Vass Mihály nézi, nézi; milyen ismerős ez a pántos alkotmány.
Nem ér rá tovább töprengeni, mert egy széles vállú fiatal úr szalad a kocsi felé. Föl akar ugrani; de nem ugrik föl, hanem kitárja két hatalmas karját, azután összecsapja és megragadja vele az óriás kocsist; kis híja, hogy le nem rántja a bakról:
– Édes apám! Hahó! Én vagyok!
Vass Mihály alig ismer rá; az ő nagy fia, a pesti doktor! Szeretne leugrani hozzá, de fiákeresnek nem szabad, mert a hegyes sisakos rendőr hiúz-szemekkel vigyázza az állomás eresze alól. Ha moccan: felírja a kocsiszámát és fizetheti a tíz koronákat. Felkívánkozó riadását kettéharapja s csak annyit vet oda fiának:
– Ülj fel, hamar, aki teremtése van a világnak!
Hordónyi mellkasa olyat emelkedik a teljesedő örömtől, hogy ujjasán szétpattannak a gombok.
– Kész doktor vagyok, apám! Úgy nézzen rám!
– Ülj fel! – ordítja most már nekiveszekedve a boldog ember. Becsapja a kocsiajtót, szemébe nyomja viharvert kalapját, odavág a toporzékoló Rabló lovának s megindúl, mint a megbolondúlt boldogság.
– Vigyázzatok előlem, az anyátok jómindenét! – kiáltja a fiatalabb fiákereseknek. Tisztúl is előle, akinek kedves az élete, mert ismerik a Vass Mihály hajráját.
A Rabló, mintha megértette volna, micsoda kimondhatatlan boldogságot visz most a kocsiján, patkószikráztató vágtában iramodik a sötét városnak. Eszébe jut pár éves nagygyakorlata, mikor még egy rettenetes főhadnagy alatt szolgált a Vilmos-huszároknál; akkor vitte végbe azt a bravurt, hogy felbuktatott egy elébe tolakodó őrmesteri lovat és keresztülugrott rajta, mint a pinty. Ettől a fiatalkori kalandjától megmámorosodik; a Vecsey-háznál szolgáló pej csődörnek, titkos ideáljának is megakarja mutatni: milyen nemes vérből ellett; nem parasztos döcögő kocogással, hanem úriasan nekinyúlt versenytempóval szedi négy karcsú lábát. Az a kis rongyos kocsi, semmi a háta mögött. Repűl vele, mint a madár. Oh, hogy lobog most a sörénye! Legszebb asszonyi ékessége. Most nézze meg a Vecsey-csődör az ő termetét; az ilyen kanca Noniuséknál keresheti ősét.
Vass Mihály, a megóriásodott szilaj öröm, fönnáll a bakon és vágja a lovát. Ordítani szeretne boldogságában, de csak az arcába suhogó levegőt harapja. Ostorával bolondos vagdalkozást visz véghez; sokszor nagyot ugrik a bakon álltóhelyében, hogy csak úgy csattan a vaspatkó. Hahó! Kész doktor a fiam! Pesti doktor az én nagyfejű kölyköm! A toprongyos, földhöz ragadt fiákeres fiából doktor úr lett, nagyságos úr, aki gróf kisasszonyokat is megvizsgálhat, mert többet tud, mint az egész piacsor. Az én véremből való vér olyat rugott magán, hogy az egész sátoralja-rokonság törülheti a szemét utána. Aranytálból eszünk, aranypohárból iszunk, anyja! Hallod? Hej, nem is álmodod, kit viszek én most hozzád! Hajrá, Rabló, hajrá, jó kis lovacskám! Együk meg ezt az útat öt perc alatt. Más nyavalyás gebék, mint a Hajdu komámé, félóráig nyöszörögnek végig rajta. A heptikások! De nekünk van tüdőnk, úgy-e kis lovam? Van ám, az írgalmas angyalát!
A Rabló megértette gazdája gondolatát s mint a sárkány, röpült végig a vasúthoz vezető keskeny utcán.
A torkolatnál, mint a fontolva haladó magyarság, föltűnik Hajdu barátom két ócska táltosa. Még ők most járnak az út felén. Laptató kocogással zörömbölnek a lelketrázó kövezeten. A kis hörcsög-ember látja, hogy forgószelezik rá szemközt a Vass Mihály lángot nyelt paripája. Az utca fenemód szűk, villamos is császkál ottan körűl, jó lesz vigyázni. Rövidebbre fogja a gyeplőszárat és rimánkodva kérleli a Villámot meg a Tündért, hogy az Isten szerelméért, csak higgadtan, csak nyugodtan. El ne ragadtassák magukat, mint a Mihály bácsi éretlen csikója.
Vass Mihály ördögszekere zúgva közeledik. Ostorát rázva ordítja Hajdu barátomra, hogy térjen ki, mert emberhalál lesz. A figurás kis magyar, kontyára csapva süvegét, kézzel-lábbal igyekszik kitérőre fordítani két bánatos jószágát. De, mint minden magyar, ő is elkésett. Az egylovas kocsi, rettentő lendületével nekivágódik a szegény Tündérnek; az álmos állat beledől a hámba; a rúd egyet reccsen, eltörik, az istráng is utána szakad; a Tündér ott hever a kövezeten, mint egy sebesült csataló.
– Jaj, a csikómat, jaj a Tündéremet! Agyongázolta ez a nehézlelkű ember! Fogják meg!
A Hajdu barátom jajszavára összeröffen egypár utcadísze; rendőrért szaladnak és feldiktálják a Vass Mihály kocsiszámát: 15-ös egylovas. Megállítani nem lehet; hol jár már az azóta!
A doktor úr érezte a szilaj zökkenést, ki is akarta nyitni az ajtót, de apja füle közé csapott a jóvérű lónak, még írgalmatlanabbúl kezdett vágtatni. Meghúzódott hát a kocsi sarkában; a házak és fák rohanásáról látta, hogy versenyt nyargalnak a széllel.
Az óriás termetű Vass Mihály maga is megrészegedett a rohanástól. Most már csak azért is vágtába! Hátra se nézett, mit gázolt el Hajdu barátom alkotmányából. Nagyokat bődűl a levegőbe: hahó! Mintha a sötétségnek is neki akarna menni, előre fúrja bázsán-bikafejét és szinte öklelőzik a vadordítású északi széllel. Hajrá, kis lovam! Hajrá, drága Rablóm! Olyan örömet viszünk ezen a négykerekű kordén, hogy nem fér bele nagy Debrecen városába. Doktor úr lett az én gatyaszáros fiamból! Ha beteg a főispány, még azt is vissza tudja rántani a másvilág partjáról. Híj, de csillagotverő kedvem van! Leiszom magamat otthon a sárga földig.
A piac közepén egy túlbuzgó rendőr elébe akar állani; kiterjeszti két karját, hogy ne tovább!
– Tágulj, az apád irgalmát, mert lehengerezlek! – bömböli rá a bakról rettenetes Vass Mihály.
A Rabló se veszi tréfára a dolgot: úgy hasba döfi az alkalmatlankodó sisakost, hogy hármat hemperedve terűl el a kocsiút szélén, mint egy béka.
Vass Mihály most megijedt. Rendőrt gázolt el. Ebből baj lesz, kivált ha meglátta a számát. De csak van Isten az égben, hogy nem látta meg. Na, kis lovam, most szedd össze magad. Rugjad ezt a csatakos kövezetet, a hogy csak bírod. A hátunk mögött már kezd dorombolni a baj.
Épen a Vecsey-ház előtt vágtatnak el. A kapuban künn áll a kocsi, benne az a pej csődör, aki a hevesvérű Rablónak annyira tetszik. Fáj neki, hogy a nagyúri gavallér ügyet sem vet a szegény, de nemes kancára. Meg akarja neki mutatni magát. A hintóhoz kanyarúl, hogy a kedves szeme előtt vágtasson el. De szerelmetes hevében annyira közel furakodik hozzá, hogy a kocsi kocsit ér s a sárhányó recsegve szakad le az úri fogatról.
Vass Mihály rettentő káromkodással vágja a megbolondult állatot. Hogy a csillagos ég roggyon rád, mit akarsz? Neked is elveszett a szemedfénye, mint a vén Hajdu pókos keselyének? Összetöröd a kocsimat és rámszabadítod az egész nemes várost? Ezek most jönnek utánam; ha nem bírod velök a versenyt, megdöglesz! Hajrá! Hajrá! Szakadjon ki belőled a pára, ha bajt hozol a fejemre.
Most már az ostor boldogabb végével veri a tajtékzó állatot, mert a csapója leszakadt. A Rabló, nekibúsúltában, hogy a Vecsey-csődör rá se nézett s hogy a gazdája ilyen bárdolatlanúl bánik vele: cikkcakkos kanyargással kezdi az útat futni. A kis kocsi jobbra farol, balra farol, nagyokat nyekken; jó szerencse, ha fel nem dől.
Vass Mihály előregörbed és úgy veri a megveszekedett huszárlovat.
Vágtatnak iránytalanúl, fergeteges rohanással, őrületesen. Egy kanyarodónál valami szegény öreg asszony akar átszaladni az utcán; de nem ér rá; az eszeveszett fiákeres elütteti. Vissza se horkannak, zúdúlnak tovább.
A kis kocsi most már nemcsak a városba nem férő örömöt viszi, hanem a bizonytalan rettegés óriását is. Ott ül ez a láthatatlan rém a kocsi tetején, a Vass Mihály háta mögött. Benn, a kocsiban, a szegény pesti fiú reszketi az eleven őrület bakugrásait. Veri öklével a kocsi ablakát, hogy megállásra bírja bőszkedvű apját; de Vass Mihály már se nem hall, se nem lát. Kiugrani istenkísértés; az ember a lelkét kockáztatja. Rá kell bízni magunkat a kegyelmes véletlenre; talán csak vége lesz egyszer ennek az útnak is.
Kezdenek maradozni az utcák; kikanyarodnak a városi kertek alá. Vass Mihályék odakünn laknak a Köntös-gát alatt. A rettenetes fiákeres hátranéz: nem üldözi-e valaki? Nem. Sötét és csöndes a határ. Be jó, hogy kivergődtek a sok bajjal rakott városból. Ez a szabadfutású mező már az ő birodalmuk. Szeretettel suhogtatja meg ostoranyelét a pompás kis csikó füle mellett; jól van, Rabló lovam, kirántottál egyidőre a bajból. Hanem azért a Vecsey-ház előtt való kanyargásért megabrakollak odahaza. Csak várj.
A tajtékzó huszárlóval nem lehetett bírni; hiába próbálta csöndesedőre fogni gazdája, rá sem hederített, csak vágta lihegve, horkangatva az útat tovább. Beleesett a hajrá. Azt gondolta, trombitaszót hall s erre nincs Isten, aki megállítsa.
Már bekanyarodnak a kertkapú útjára. Harapni lehet a sötétséget; világ sehol. Ezerszer megjárta már Vass Mihály ezt az útat ilyen vak éjszakában, de azért fél: árokba döccen, vagy tőkének szalad.
– Hó, hó, lassan, kedves paripám; csak lassan; az ég szakadjon rád, hova igyekszel olyan nagyon? Hiszen idehaza vagyunk már. Nem látsz?
Azzal jót sózott a vágtató Rabló fülére.
Az állat megugrott, félrerántotta a kocsit; zuhé, neki egy fának. A kocsi recsegett-ropogott, az első jobb kereke összetört, az alkotmány félrebillent, Vass Mihály kivágódott a bakról, le a sárba. A lihegő állat megállott.
A doktor, szegény, izzadtan ugrott ki a kocsiból.
– Édes apám, nincs valami baj?
Égzörgető káromkodással tápászkodott föl az óriás ember. Féllábára megsántult; az arca sáros és véres volt.
Épen a házuk kapuja előtt feneklettek meg.
A kocsi megsebesülve dőlt féloldalára; a doktor zöld ládája a Rabló négy lába közt hevert. A bravúros huszárcsikó reszketett, fújt; tompora tajtékba szakadt, zaboláját véres habbal rágta. Egy fájt neki most is irgalmatlanúl, hogy a Vecseyék szép csődöre még csak rá sem nézett.
Az úton, amerről jöttek, kocsirobogás, lóvágtatás és emberek kiáltozása kezdett kibontakozni.
Vass Mihály felfülelt:
– Aha! Jönnek a sintérek. Na, kis eszem, most ne hagyj el.
Hirtelen kifogta lovát; bevezette az udvarra. Megzörgette az asszony ablakát, bekiáltott:
– Gyere ki, hé, feleség! Itthon a fiad! Kész doktor. Hogy az Isten marasztotta volna Budapest városában.
Azzal kiment az ellenségei elébe.