AZ UJ ÉLET.
Reggel, mikor felébredt, nehéz ködök feküdtek az utcán, de az ég tiszta lehetett – vérvörös korong a barátságtalan nap és valami fojtó szag szürődött be a rések között. Fáradt volt, egészen sajátságos fáradtságot érzett ezen a reggelen, ami jó is volt, de egyuttal nyugtalanitotta. Az utóbbi napok szorongásai most elmultak és ő most elhatározta, hogy többé nem is szabad azoknak visszatérni.
Öltözködés közben többször gondolt erre. Hiszen nagyon könnyen el lehet intézni minden gyötrődést és fejtörést és aggodalmat. Egy, kettő, három, mondja az ember hangosan és elhatározza, hogy mire kimondta, hogy »három« már nem gondol arra, amire az elébb gondolt. Vagy igy: szomoru vagyok, de ez nem jó, vig akarok tehát lenni. Mondom: egy, kettő, három – és kihuzom magam és jól kinyitom a szemeimet, amiket a szomoruság és bágyadtság összehuzott és mosolygok – és mire kimondtam: »három«, már vig vagyok. Nagyon egyszerü ez. Egyszerüen azért, mert vig akarok lenni és nem akarok szomoru lenni.
Csodálkozott, hogy ez milyen egyszerü és hogy ő erre még nem gondolt. Ezentul mindig igy lesz, mondta magában és ez nagyon megnyugtatta. Már a takaritónővel is vidámabban beszélt, sőt, mint később egy pillanatra átvillant az agyán, kicsit talán tulságosan is vidáman. A takaritónő kicsit csodálkozva nézett rá.
Milyen egyszerü, folytatta később is, az utcán. És fütyörészett. A köd lefolyt a Dunapartra, messziről tülköltek a hajók. Nem ment be a tőzsdére, hevenyében olyan érzése volt, hogy erre most semmi szükség. A tőzsde és mindezek a dolgok – bolondság. Mire való? Emlékezett rá, hogy milyen nyomasztó és rettenetes volt minden ezekben az utolsó napokban és hogy a tőzsdén álldogált hosszan és szikáran és fogta a homlokát elől és mindez milyen halálosan szomoru volt. Az orvoshoz se megyek el, tette hozzá. Az orvos az utóbbi időben ostobán néz és ostoba kérdései vannak. Eee… izélni akarja az orvos… hogy is mondják csak? Egzekválni. Nem, dehogy, azt nem ugy mondják. Szuggerálni akarja az orvos. Szuggerálni. Szuggerálni. Igy mondják, szuggerálni.
Ezen megint megörült. A Szabadság-téren kevesen jártak, egy szembejövőt szinte megállitott, hogy közölje vele, hogy igy kell mondani: szuggerálás. De aztán mégse mondta, csak a száját nyitotta ki és révetegen mosolygott rá. Az ember megfordult és utánanézett.
Mindez szomoruság, ami eddig volt, az nyilvánvaló. És most még egyszer átgondolta az egészet s az az érzése volt, hogy elérkezett a számadásig. Csak mintha valamit elfelejtett volna. Mit felejtettem el, valószinüleg a feleségemnek felejtettem el szólni. Elhatározta, hogy délután felszól a feleségéhez és megmondja neki. De mit? Eh, mindegy.
Végigment az utcán, még tisztában volt vele, hogy a sarkon visszafordult és összehuzott szemmel elolvasott egy cégtáblát – azután hosszu csend következett.
Délután három óra felé jutott megint eszébe. Egy kávéházba találta magát, olyanféle érzéssel, mint mikor valaki nagyon erőlködik, hogy eszébe jusson, mit álmodott nehány perccel előbb – s végre hirtelen eszébe jut. Most jött csak rá, hogy órákig mászkált a köruton, boltokba vásárolt közben – a széken csomagok hevertek mellette – emberekkel beszélt, hangosan hadonászott. Valahol mintha veszekedett volna is. Aztán bejött ebbe a kávéházba – de miért is jött csak be ebbe a kávéházba? Ide ő nem szokott járni. És hirtelen nyomasztó szorongás fogta el, az ismeretlen ablakok és ismeretlen pincérek láttára. Majd egyszerre felderült, eszébejutott az »egy-kettő-három«, amit délelőtt kifundált. Annyira jókedve lett, hogy dudolni kezdett és zsebredugott kezekkel nézte a főpincért. A főpincér is nézte őt és valami furcsa volt az arcán. Ettől zavarba jött. Mi lehet az oka? A fia jutott eszébe és egy levélszekrény. Ellágyult, nagy melegséggel gondolt a fiára és félhangosan szólt maga elé: »Az én édes fiam szeret engem. Az én édes fiam ugy szeret engem, mint fiu apját szereti az emberiség történetében«. Elmondta ezt és megdöbbent szavainak ünnepélyes nagyszerüségétől: – egy pillanatra szinte megszédült, hogy ilyen nagy dolog az ő eszébe juthatott. Igen, az emberiség, mondta mégegyszer, mélyen megindulva – és hogy ő erre nem gondolt! Igen, a szeretet és az emberiség.
Egy, kettő, három – mondta és megint ránézett a pincérre. Szegény pincér, ő nem tudja, mi az emberiség. Egyszere forró szeretetet érzett a pincér iránt, majdnem könnyek gyültek a szemébe és már kinyitotta a száját, hogy megmagyarázza neki. De aztán mást gondolt.
A szeretet, beszélt magában, az emberek szeretete: ez az emberszeretet. Ó és ő erre nem gondolt! Talán ezért volt minden szomoruság és rosszaság eddig – ó igen, mert ő csak magára gondolt eddig és nem a szeretetre. De ma reggel, ma reggel, mindenre rájött. »Egy-kettő-három« ez mindent megcsinált. Most egyszerre oly világosan érezte, hogy szinte szemét kellett behunynia a nagy fényesség előtt. Ugy jött, hogy eddig homály és sötétség volt minden és valami gomolygó fuldoklás ennek a sötétségnek a fenekén. De most egyszerre kiderült. Ezentul a szeretet mindent megmagyaráz és ezzel uj élet kezdődik az ő életében. Csak ugy száguldoztak most a gondolatok zakatoló fejében, keresztülkasul, széditő sebességgel és mind tömegesebben. Egyszerre, minden átmenet nélkül, Krisztus jutott eszébe és erre igy szólt: »Igen, Krisztus és az emberszeretet. Szeretni, szeretni, szeretni kell az emberiséget, a szegény, szegény, édes, édes, édes emberiséget, szép, barna emberiséget. Ó, le kell borulni az emberiség előtt! Ime, ezért szenvedtem és gyötrődtem eddig, mert ezt nem tudtam. Mert mindig magammal törődtem csak, befelé fordultam, egzekváltam magam. Önmagamat emésztettem, nem volt kivül semmi, amibe kapaszkodjam. Most azonban boldog és tiszta emberszeretet következik – és uj élet, ennek az érzésnek harmoniumában – ó, harmónium!«
Igen uj élet! – Uj élet! Uj élet! – ujjongott – aztán hirtelen ujabb nyugtalanság fogta el, hogyan fogja ő mindezt megmagyarázni tudni nekik? Lángoló vágyat érzett, hogy megmagyarázza valakinek, milyen uj élet kezdődött s milyen más lesz ezentul a világ.
Az ajtóban rászólt a pincér, hogy nem fizetett. Ránevetett a pincérre és reszkető kezekkel adott át egy koronát. Most olyan könnyü volt minden s még meg is jegyezte magának, hogy az ilyen nagy mámor, mely egy uj igazság születését kiséri, nagyon hasonlit a részegséghez. Igazán, a vér fejébe szállt s egy kicsit tántorgott is.
Esteledett.
Ködben gomolyogtak a lámpák, egymás után gyultak ki a kirakatok – távol, a Váci-körut végén egyenkint ragyogtak fel a sósborszes-reklám betüi.
– Hm. Most mit tegyek – szorongott egy percig.
Bemegyek a kávéházba és beszélek valami szerkesztővel. Valami nagyon okos emberrel kellene beszélni. Hiszen ami ezután következik, gyorsan és energikusan történik majd s minden kiviláglik. Valami szerkesztővel kell beszélni. De gyorsan, mert a halántéka ijesztően lüktetett.
Azért, aránylag egész nyugodt vagyok, – mondta egy perc mulva. Hangosan mondta.
– Parancsol? – kérdezte a pincér.
– Feketét, – mondta könnyedén és magában örült. A pincér nem vehet észre semmit, gondolta, mert ime, könnyedén és elegánsan rendelte a feketét, mintha semmi se történt volna. Elhatározta, hogy most nagyon fogja figyelni magát, hogy könnyed és elegáns legyen.
Felhörpintette a feketét és magában dudolt valamit. Majdnem elnevette magát izgalmában, ugy örült, hogy a pincér nem vett észre semmit. Ingerlő vágya támadt, hogy még egyszer bebizonyitsa ezt a pincérnek. Átült egy másik asztalhoz és odaszólt a pincérnek.
– Feketét.
Felnézett és észrevett két embert, aki a középső asztal mellett állt és őt nézte. Egy pillanatra megzavarodott, aztán valami keményet érzett a szivében.
– Ahá, – mondta, – már figyelnek. Annál jobb.
Szembenézett velük. A halántéka vadul lüktetett. Összeszoritotta fogait és rájuk nevetett. Egyszerre rájött, hogy az egyiket ismeri. Hiszen akkor rendbe van.
– Szervusz, Svarc! – mondta hangosan. Mikor látta, hogy az nem nevet, megharagudott. Én itt ebbe a kávéházba otthon vagyok, lihegte magában, itt végre nem lepődhetnek meg, hogy bejöttem. És nekem jogom van feketét inni.
– Szervusz, Svarc! – mondta még hangosabban és az asztalra ütött. Több ember felállt. Vállat vont, felállt és a fogain keresztül fütyörészett. Zsebretette a kezét és átsétált a billiárd-terembe. Csak azért is, jó kedvem van, gondolta. Ha ezeknek nem tetszik, fulladjanak meg. De én már rájöttem, hogy lehet az embernek jókedve. Egy-kettő-három. Egy-kettő-három. Egy-kettő-három.
Egészen az ablakig ment. Érezte, hogy az arca elvörösödik. Kinézett az ablakon: tovább dudolta az előbb elkezdett orfeum-kuplét és dobolt az üvegen. Aztán lassan megfordult és szembekerült az ajtóval.
Egy csomó arcot pillantott meg, mind feléje volt fordulva: az emberek álltak és összetömörültek az ajtóban.
Most egy pillanatra elcsudálkozott. Mi ez? Történt valami?
Kinézett az ablakon, hogy talán odakint van az a valami. Aztán megint az ajtóban állókra meredt. Nyugtalansága csak percig tartott.
– Ahá, az uj élet! – jött rá hirtelen. – Megtudtak valamit.
És nyugtalanságán keresztül izgalmas örömet érzett.
Végre meglátta a szerkesztőt. Ott állt a többiek közt. Egyenesen feléje tartott.
– Alászolgája, szerkesztő ur, – szólt könnyedén, kicsit rekedten. – Na, nagyon örülök, hogy beszélhetek magával. Sok a baj, mi, sok a baj, a kis ujságirókkal, mi, hehe?
Ez jó volt, hogy ilyen elfogulatlan vagyok, nyugtatta meg remegő és riadt idegeit. Egészen közel lépett és megveregette a szerkesztő vállát. Ez még nem elég, villant át agyán, ugy látszik nem ismert meg, meg kell mutatnom, hogy szeretem őt.
És hirtelen átölelte a szerkesztő nyakát és fejét mellére hajtotta. Behunyta szemét és végtelen lágyság töltötte el. Érezte, hogy forró könnyek gyülnek szemébe a szeretettől. A rettentő káosz mintha oszladozni kezdett volna és pihegve sirni kezdett.
Most sürü felhőket látott maga előtt s távolban hunyorgó tüzeket. A tompa és ijesztő hegyek felől vörös lángok csapkodtak. Ferde, acélkék felhők mögött három keresztfa állott: a Golgota. Felette narancssárga az ég. Krisztus feje vonaglott még és szemében mérhetetlen fájdalom és szeretet.
Felemelte könnyes arcát: a szerkesztő ott állt még és csititotta őt. Körülöttük ember ember hátán, tolakodó és kiváncsi arcok.
Ezek megijedtek, gondolta, ám hadd ijedjenek meg. Ijedjenek meg még jobban. Összevicsoritotta fogait és felrántotta szemöldökét. »Bá!« mondta és rémülten érezte, hogy csakugyan megijedtek. Ekkor halálos rémület szállta meg, mikor észrevette, hogy csakugyan megijednek. Eleresztette a szerkesztőt és botorkálva indult meg, elforditott arccal. Utat engedtek neki. A karzat felé indult. Tántorgott. Valami suhogást hallott. A karzatról hanyathomlok rohant le egy csomó asszony és fiatalember, amint ő lassan felfelé ment a lépcsőn – és ő gyötrődve próbálta eltalálni, hogy azok hová rohanhatnak és miért? Valami baj lehet, odalent, nyugtatta meg rémülettől zakatoló szivét, valami nagy, nagy, nagy baj lehet. Ó, valami borzasztó, rettenetes baj lehet, amitől azok ugy megijedtek. Ó, valami rettenetes, feneketlen sötétség lehet, valami förtelmes szörnyeteg, görbe karmokkal és tátongó szemekkel.
Felért – a karzat üres volt – feldobott székek és asztalok – egyetlen lélek se az oszlopok között… No, mi az?… döbbent meg hirtelen, – na mi az, mi az, mi az?
– Pincér, – mondta rekedten és vadul dobogó szivvel és fenyegetően – pincér, feketét…
Érezte, hogy feketét kell kapnia, hogy ki kell őt szolgálni, hogy akkor elmulik ez a lidércnyomás. Ha ő okosan viselkedik és feketét kér, elfogulatlanul feketét kér, akkor még minden jóra fordulhat és az a szörnyeteg nem jön ide föl.
– Pincér, feketét…
De rögtön megbánta, érezte, hogy egy fokkal hangosabb volt, mint kellett volna, nagyon hangosat kurjantott – és most halkabban tette hozzá »feketét«. És leült a rács mellett egy székre. A lábai remegtek és táncoltak.
Lenézett.
A földszinten embertömeg hullámzott, megszámlálhatatlan arcot látott, odaszorongtak az alsó rács mellé. Ő egyedül ült a karzaton, a rács mellett, egy széken.
De mi ez, mondta ekkor magában kimondhatatlan aggodalommal, de hát mi történt? Miért nem szól senki hozzá és miért nem mondják meg neki, hová bujt az a szörnyeteg? Talán a pincébe bujt, vagy az oszlopok közé. Vagy itt, a karzat alatt van, vagy felmászott ide és most az ő asztala alatt terpeszkedik – és azért nézik őt ugy? Jaj, vagy talán felkuszott őreá és most az ő arcán fekszik és az ő szemeiből fecskendezi ki rettentő pillantását…? Nem, nem, nem.
Nem, nem, meg kell nyugtatni őket, mert szörnyü, szörnyü dolog történhetik. Miért nem jönnek azok közelebb? De hát mi történt, az istenért? Felemelte a kezét és halálosan meghökkent ettől a mozdulattól: nem emlékezett rá, hogy ő fel akarta emelni a kezét – a keze magától emelkedett fel az asztalról. És érezte, hogy most több ilyen mozdulat következik majd – feláll, járni fog, vagy nekimegy valaminek, vagy beszélni fog, egy perc mulva, vagy mindjárt – és mindezt ő nem akarja és mégis meg fog történni. Talán mégis álmodok, villant át rajta egy pillanatra a hiu és vacogó remény. De már nem hitte.
Gyorsan, gyorsan, nógatta magát ugyanakkor. Gyorsan, gyorsan, beszélni, cselekedni, hogy lássák, ébren vagyok. Most görcsösen erőlködött, hogy miről beszéljen. Valami általános téma kellene, amit mindenki megért: amiből mindenki rögtön látja, hogy minden rendben van és hogy neki semmi titkolni valója nincs.
– Uraim, – mondta hangosan, – a szociálizmus vezet minket a liberálizmus felé. Éljen Vázsonyi!
Mialatt ezt mondta, belül kinosan s rémülten tolakodott fel a kérdés: hogy kerültem én ide és most mit csináltam? Mi történt? De nem jutott eszébe, hogy mi történt. Annyi azonban bizonyos volt, hogy most már folytatni kell, ha elkezdte.
– A szociálizmus, uraim, az egyetlen megoldás uraim…
Hadonászott, egyszerre, mintha villámcsapás érte volna, eszébe jutott.
– Uraim! – orditott bele a gomolyagba. – Uraim! Az emberszeretet! Miért nem szeretik egymást az emberek? Uraim! Én szeretem az emberiséget! Én szeretem… Uj élet… Uraim… Emberiség… Uj élet… Egy-kettő-három… És uj élet fakad… Ó, szeretni, szeretni kell az emberiséget… ó, végtelenül szeretni kell az emberiséget!!… Édes, jó emberiség!…
Örvény gomolygott, az oszlopok ferdén és keményen merevedtek meg. Kitárta karjait és ugy maradt: az emberszeretet fenséges gondolata töltötte be egészen, mint Krisztust a hegyen. Csak a szivében nyöszörgött és szükölt még egy riadt kis gyerek és menekülni próbált, ki innen, ki ebből a rettenetes kávéházból, – valahol az asztalok és székek között, kuszva, négykézláb, hogy senki ne lássa, eltakart szemekkel, ki a boldog, napfényes szabadba és futni, futni… Ki innen, e gyülöletes és gonosz és részvétlen arcok közül, ki ebből a szörnyü kávéházból, ahol rögtön minden összeomlik és valami büzös feketeség marad csak… ki innen, menekülni a kötelek elől, amik mindjárt kezére csavarodnak és hátracsavarják karjait… ki innen, ahol mindjárt betömik száját és egy sötét oduba dobják, hol bőr van a falakon, melyeknek acsarkodva s vért hányva dühében dobja majd neki megkötözött testét, hogy harapja és marja a falakat… hogy füleit letépje és felszakitsa száját… hogy belemarkoljon agyába s összerázza, – agyába, mely elárulta s elhagyta őt… s mely megdermedett az iszonyattól…
Nyögve és tántorogva állt fel – már késő volt. Két kéksapkás ember közeledett. Az egyik melléje lépett.
– Mit akarnak? – kérdezte és halálos fehérség öntötte el.
– Jőjjön velünk.
– Hová? – kérdezte. A hangja kongva verődött neki fülének. – Nem megyek. Ne nyuljon hozzám. Agyonverem.
– Jőjjön, mert megkötöztetem.
– Nem, nem, – szükölt magában az őrült – valamit tenni kell… csak ne kötözzenek meg… csak ne kelljen verekednem… Csak mehetnék igy, nyugodtan… Csak ezt, legalább… Csak mondana valamit, hogy mehessek… nyugodtan… Csapna be… Mondaná, hogy csak sétálni visz… hogy ne kelljen verekednem… ha már oda visznek…
Halványan elmosolyodott.
– De csak sétálni megyünk? mondta mosolyogva.
– Igen, – lepődött meg a mentő, hogy kisegitették. – Csak sétálni. Majd kocsiba ülünk.
És nyugodtan, békésen vonultak el az összecsődült tömeg sorfala közt.