JÓ VICC.
Havazni kezdett, de csak ugy óvatosan: egy-két pihe ámolygott a hideg levegőben. A puhakalapos és őszikabátos fiatalember, aki később a jó viccet kigondolta egy óra előtt a jó viccel még az utcán sétált, egy kicsit borzongott és odasimult a szeretőjéhez. Másképp semmi baja se volt. Egy kicsit ideges lehetett és nyugtalan, talán nagyon sokat beszélt, fel volt hevülve, a szemei vidáman és ravaszul csillogtak. Azt magyarázta a szeretőjének, hogy mennyivel jobb igy, mióta együtt lehetnek: a nyugtalanságok és féltések elmultak. Vidám volt. A szeretője rejtélyesen mosolygott: drága és bóditó arca a puderes fátyolon keresztül nedvesen és csodálatosan meredt maga elé.
– Előbb még sétálunk egyet, jó? – hadarta a fiatalember, aki később a jó viccet kigondolta. – Lemegyünk a vasuti hidig, aztán egy kerülővel haza, hozzánk.
És a fiatalember, egy félórával a jó vicc előtt, szenvedélyesen rántotta magához a szeretője karját, amint kicsit borzongó agyvelejében a puha szoba feltünt, a puha pamlag és a fehér karok, kinyujtva, a pamlagon. Elhallgatott és szorongva gondolt a boldogságára.
Aztán megint hadarni kezdett.
– Látod, erre jártam mindig, itt kerestem lakást, mikor még nem volt biztos, hogy az enyém leszel egészen… Tudod, buta voltam, még nem voltam biztos, de azért kerestem lakást… Milyen napok voltak…
És igy hadart tovább a fiatalember, egy negyedórával a jó vicc előtt, a Külső Vasutihid-utcában, egy kerülővel, félórányira a lakásától, ahová a szeretőjével tartott.
– De aztán nem vettem itt… Ostoba és kétségbeesett voltam… A tizenkettes számban itt lakott… Bábolnay… és én féltékeny voltam rád, tudod? Nahát, szerelmes volt beléd… mindegy, emlékszel. Akkor még nem voltam biztos, hogy szeretsz… és borzasztó fájdalmakat álltam ki… ó, a nyomorult, hogy gyülöltem. Milyen rettenetes gyötrelmeket okozott nekem…
És a fiatalember néhány perccel a jó vicc előtt, dacosan megállt a Külső Vasutihid-utca tizenegyes háza előtt, egy órányira a lakásától, ahova szeretőjével tartott.
– Hónapokon át, – hadarta kézzel-lábbal, – hónapokon át. Nem volt nyugtom és nem tudtam dolgozni. Néha félőrülten iderohantam este és a szomszéd kapu alól lestem a kapujára: az a kényszerképzetem volt, hogy odajössz hozzá – borzasztó ugy-e? Remegtem, sirtam a félelemtől. A nyomorult, ostoba. És képzeld, tudta, hogy szenvedek, kinozott, csufolt, játszott velem. Az utcán gunyosan és messziről nagyokat köszönt nekem. Néha, mintha véletlenül tenné, nagyot sóhajtott és a nevedet mondta ki… Majd szándékosan leveleket dugdosott, hirtelen a mellényzsebébe… »Szegény barátom…« mondta emfatikusan, néha, mikor együtt üldögéltünk. Ha meglátogattam és egyedül volt, zavarba jött, hirtelen becsukta a szekrényt, az ágy elé állt… Zavartan hebegett… Azt mondta, hogy: bocsánat, de… és igy tovább. Aztán kinevetett, mikor látta, hogy sápadok el. Tudta, hogy görcs áll a szivembe ilyenkor.
A fiatalember föllélegzett, aztán harsogót nevetett.
– Képzeld, igy meggyötört, csupa viccből. De megérdemeltem, milyen ostoba gyerek voltam. A nyomorult.
És a fiatalember, aki azelőtt olyan ostoba gyerek volt, megállt a tizenkettes számu ház előtt és hirtelen a szeretőjéhez fordult. Ránézett.
– Te, – mondta halkan és a szemei furcsán fénylettek, – egy jó viccet gondoltam ki.
A szeretője is megállt. Egy hosszu percig szótlanul nézték egymást.
– Roppant érdekes lesz, hallod? Megtréfálom Bábolnayt… amiért ugy megkinzott… visszaadom neki a kölcsönt…
A két ember megint egymásra nézett. A vicces fiatalember arca szokatlan, nyugtalan szinekben lángolt. Szemeit egészen összehuzta és az ajka sunyin remegett. A szeretője nyugodt volt, csak egy árnyalattal sápadt el a puderes fátyol alatt.
– Nagyszerü lesz… ide figyelj… Te most fölmész Bábolnayhoz… egyedül találod… izgatottan és zavartan beszélni kezdesz… leülsz… Hiszen szinésznő vagy, meg tudod csinálni… Ő meg lesz lepetve, aztán mindent megérteni vél… hiszen ismered, elbizakodott és hiu ember… Szóval elkezd nyugtatni, hogy semmi baj… Aztán… aztán két perc mulva én feljövök… Becsöngetek… Te felsikoltasz: »Szent isten, ez János…« Én belépek… rettenetes csönd… Aztán Bábolnay mentegetőzik… erőlködik… produkálja magát… majd fölényes pózt vesz fel… és akkor mindketten egyszerre az arcába nevetünk: »Te marha, hiszen együtt beszéltük meg, ne kinlódj« és karonfogva távozunk… Képzeld…
Hirtelen megállt. A jó vicc után révetegen néztek egymásra. Mindketten remegtek egy kicsit, de egészen halkan és észrevétlen.
– Nos? – kérdezte a vicces fiatalember és furcsa, torz vonalban vigyorgott.
A szeretője már közben, mialatt beszélt, befelé nézett, a sötét kapu aljába. Most se forditotta vissza az arcát. Talán egy pillanatig állhatott, azután még, hogy a másik abbahagyta a beszédet.
– Jó, – mondta aztán egész röviden. S már el is tünt a kapu alatt.
A vicces fiatalember utánanézett. Még látta, amint a szoknya lila és habos fodra rálibben az első lépcső márványkockáira… Alatta, a fodrok alatt még a cipőt is látni lehetett, egyik csücskét, fölötte diszkrét és álmos homály. S még a sálnak egy röpködő farkincáját is láthatta a lépcső hajlásában – ez volt az utolsó részlet, ami eltünt. Aztán csak a kapu volt és egy szük, sötét hasadék, a lépcső bejárata. Esteledett. A homályos és tátongó udvar hátterében három-négy apró pihe szállingózott… a hó… Senki se járt odabent. A fiatalember egy percig állhatott a kapu előtt. Aztán lassan és szükségtelen ösztönnel: ujjhegyen ment föl. Szük és magas lépcsők vezettek kanyarogva egy különösen épitett zeg-zugos emelet felé. Régi, százéves házban vannak ilyen emeletek Budán. Be kellett fordulnia, egy szük nyilt folyosón menni végig. Annak a végében volt az ajtó. Az ajtó, megint szabadon, nyitott emelkedés fölött: egy vasrács választotta el a tüzfaltól, melyen tul a budai hegyekre nyilt homályos, elfolyó kilátás a téli boruban. Halvány réztáblán csillogott a »Bábolnay« név.
A fiatalember megállt. Lábujjhegyen állt, fülelt. Egy fél perc telt el. A homály bejött már a rács mögé és a folyosóba furódott.
Aztán lassan, óvatosan nyomta meg a gombot. Egészen könnyü, pici nyomás volt: zengzetes, de csak pillanatig tartó csöngetés harsant az előszoba öbléből.
Kettőt köhintett, aprókat. Egyik lábáról a másikra állt. Az arcán egy széles árok félszeg és ravasz mosolyra készülődött, ugy, ahogy majd be fog lépni. Várt.
Megint köhögött. Aztán fölemelte a kezét és erősebben nyomta meg a gombot. Hosszu, fájdalmas sikoltás volt most a csengő szava: hirtelen halt el, csend lett.
Egy perc telt el.
És a homályban akkor lassan, egészen észrevétlen hajlott el az ajkak széles vonala és aki most hajolt volna arcához: egy szétesett és érthetetlen lyukat lát riasztó és csunya vigyorgáshoz hasonlót: hullák arcán látott ilyet, akiket egyetlen és váratlan pillanatban ütött meg a Halál rémülete.
Aztán halkan és nesztelenül feküdt rá az ajtóra. Előbb a felső testével dőlt rá és a kezei tenyérrel kifelé rátapadtak az alsó táblára. A hó erősebben kezdett esni: hideg szél ütött be a rács fölött. Keresztülszaladt a gallérján és befutott a mellénye mögé. Hallotta, amint a csatornán zugva, bugva didergett keresztül.