Ballada a néma férfiakról: Novellák

Most a hegyekbe visz fel az ördög. Esteledik… már véres az ég. Van-e itten ennek mellettem egy korty a kulacsában? Kérnék tőle, ha olyan rettentő csunya szemei nem volnának. Valami földmivelő lehet, vagy kubikos. Nem, mégse szólok hozzá: nem, mikor az imént kértem, igazitsa meg a szijjam rámmordult és foghagymát lehelt felém… Meg kellett volna kötni ezt a szijjat, reggel belémvágott… véres a vállam, azt hiszem…

(«Kettős sorok – balra át!!… Jobbra kanya–rodj!!»)

Ne káromkodj má’ testvér, az isten áldjon meg, dögölj meg, ne káromkodj. Az a keserves isten, az a keserves, majd ezt a napot is megelégeli, testvér. Majd átmegyünk a hegyen… aztán majd fujnak… ugy-e, fujnak… aztán majd dögölhetünk… aztán majd leszedhetem ezt a véres szijjat és megdögölhetek én is, veled együtt, testvér. Ha még két órát megyünk, akkor ugy is jó lesz azért… akkor nem birom tovább, milyen jó az, hogy akkor ugyse birom tovább. Akkor szépen megállok, lefekszem…

(«Század – lépést – válts!!… Balra kanya–rodj!!»)

… akkor szépen megállok majd… de pont két óra mulva… nyugodtan lefekszem majd a fübe… a lábam kinyujtom… a fejem ráteszem a bornyura… és elalszom… és akkor rugnak majd… és belém lőnek… és milyen jó lesz akkor… hogy akkor már lőhetnek, élessel… ugy-e, kubikos pajtás, mert aki ugy elaludt, az már nem katona többé… ugy-e, testvér, aki meghalt, az má’ nem katona… Ugy-e, testvér… Te drága, csak olyan förtelmes ne volnál… és ne büzlenél ugy, testvér… katonatestvér…

(«Harmadik század – állj!!… Brigád in–dulj!!…»)

Indulok már, kapitány ur, hogyne indulnék… Nem látunk mi már németet ma, azt tudom. Megyünk a németbe… bele ám, a keserves nyavalyába. Itt a hegyek előtt rajvonalba kellene fejlődni, ha az őrszemek láttak volna valamit… De azok nem láttak semmit. Nieder! Le a földre, a földre!

(«Négyes sorok – jobbra át!… Század lépést – válts!!»)

De csunya arcot vág az én kubikos barátom… Hazagondol. Valami falura, ahol most esteledik… az öregek pipáznak a házuk előtt… ó, szép lehet.

Talán velük kellene énekelni… nem érezném annyira… Hallod-e, kubikus barátom, én is hazagondolok. Most gyulnak fel az ivlámpák a körutakon… A kávéházak előtt kéksávos redőnyök… most olvassák az estilapokat és várják a hireket. Néhány lüszterkabátos fiatalember ül a terrászon, cigarettáznak. Az utolsó táviratokról beszélnek… Csapataink Oderberg-ig nyomultak előre. Holnapra ütközet várható… a Vág völgyében négyszáz ember esett el… a katonák…

(«Szakasz vi–gyázz!!… Kettős rendek – jobbra – nézz!!…»)

Lent a korzón sétál az egyetemi ifjuság. Selyemköpenyes nők… nagy kalapok, napernyők. Mióta is nem sétáltam már? Milyen furcsa… azok jönnek-mennek… megállnak… benéznek egy utcába… meggondolják magukat, befordulnak. Egy kirakat megtetszik… egy virág… a parkban… megállnak előtte és nézik… Jó volna hátrafordulni most és megnézni mögöttem az eget. De nem szabad. Nem szabad megfordulni. Balra nézz.

(«Vi–gyázz!! Kettős rendek – balra át!!»)

Hát aztán, kubikus testvér, ez igy van. Mert ők ugy-e sétálnak, jönnek-mennek, selyemköpenyük suhog a szélben. Tudod-e, miért sétálhat a cudar cibil? Te bizony nem nagyon tudod, ugy látom a képeden. Hát én majd megmagyarázom neked. Azért sétálhat, mert mi itt vagyunk helyette és vigyázunk rá, nehogy baja essék. Tudod-e, kubikos testvér, mi az, hogy: társadalom? A társadalom azok a lüszterkabátosok, meg a selyemköpenyesek. Azokat fenyegette meg a német – megijedtek. Ideküldtek minket, hogy ne engedjük, mert ők sétálni akarnak és cigarettázni a kávéházakban. Hát mi nem engedjük, ugy-e testvér, dögölj meg. Dögölj meg, testvér, ugy-e, mi eléjük álltunk: ide üss, német, ha mersz. Éppen mi: mi ketten, te meg én, kubikos. Mi ketten. A társadalom félt és szája begörbült ijedtében, – jaj, piszkos német, még mellbevág, összetépi a lüszterkabátot, két, ijedt tenyerét kinyujtotta hát és téged, kubikos testvér, meg engem maga elé állitott, páncélnak: – ezeket verd, német, ne engem. Mi vigyázunk most rá, ugy-e, hős katonák. Mi nem fordulunk meg, ugy-e, testvér, megyünk előre, a hazánkért, – meg ne fordulj, kubikos, mert hátbavág a káplár. De jó vitéznek lenni, hősnek lenni, kubikos testvér. Igazi csoda, hogy ezt megengedték nekünk. Ők, a kis szerények… ők, a szelidek… ők, átengedték nekünk a dicsőséget… a hősi halált… milyen szerények voltak… Mi védjük a nőket, testvér, meg az anyákat… ide lőjj német, ha mersz… Mi védjük az ők feleségét… mi védjük most más feleségét… más feleségét, a muskátlis ablakok közt, alkonyodó szobákban.

(«Harmadik század állj!!… Század rajvonalba fej–lődj!!»)

Az én vállamat épen ugy szoritja, mint a tiédet, és még hozzá az enyém véres. Itt, ezen a helyen, ahol a szijj csuszik. Egy-kettő,… egy-kettő… egyet csuszik föl… egyet le… egyet föl… egyet le… ott, ahol véres. Ne káromkodj… nem birom ki… inkább a halált…

(«Első raj állj!! Föld–re!»)

Ott az erdő mögött esik, emitt meg süt még a nap. Szivárvány lehet most, valahol a hátunk mögött… de jó volna megfordulni, hadd látnám a szivárványt. Egyszer még jó volna szivárványt látni… csak egyszer… Szép, piros szivárvány… elmulik, testvér és mi nem látjuk soha többé… Szép, haszontalan szivárvány, halavány… De a katonának nem szabad azt nézni, testvér. Nem való az semmire, testvér. Jön a német.

(«Irány – jobbra a hegy! Fegyver – láb–hoz!!»)

Jeleznek valamit?… Mi az ott, odaát? Az őrszemek láttak valamit. Elől már szétfejlődtünk… az erdő mögött lehet valami… Ne nyugtalankodj, testvér, ne duzzogj, mint a feldühödött kutyák… majd meglátjuk, mi vár ránk…

(«Távolság – ezer! Cél – előre!!»)

Riadsz-e, testvér, ijedsz-e? Ugylátszik, mégis megütközünk ma. No, hős katona, mit nézel olyan ostobán? No, hős katona, katona testvér? Itt maradunk, tudod-e? Tudod-e már, miért maradunk itt, testvér? Ugy látom, pajtás, félsz egy kicsit! Már nem énekeled, hogy a »monori kikötőben«. No, mért nem énekelsz a szép hajóról, testvér, a monori kikötőben? Egy golyó fültövön talál, testvér… és akkor nem menetelünk már… jó lesz-e, kubikos… Jó lesz-e nekünk? Együtt esünk el, ugy-e,… iderogysz majd mellém… a borju fejemre csuszik… itt hörgöd majd arcomba a vért… és két homokos karod nyakamba esik… és átölelsz majd, mint azt a férfit az az asszony… a más felesége… akit mi védünk, hős katonák… Nem mennél előre, az első sorokba, kubikos testvér. Dögölj meg. Hogy téged találna elébb. Hogy öklével belevágna abba a szép szájadba… és betörné a sárga, ostoba fogaid… ostoba… te ostoba barom… te állat… hogy törtetsz előre… hogy törtetsz… mint a barom… te hős katona…

(«Távolság – ötszáz!!!… Harmadik század – balra át! Rohamlépés – in–dullj!!»)

Bal… jobb… bal… jobb… hehe, he. Lóg a nyelved kubikos? Hát csak rohanj, te szép katona… hehe… rohanunk, mi? Hajrá! Be vigan futunk… Mögöttünk leroskad az ég… Előttünk vérzik az erdő… Fuss, kubikos, fuss… Fussunk versenyt kubikos… No, ki lesz ott elébb?… Várnak ránk… szép asszony vár ránk, ugy-e,… hogy ugy futunk… Vár ám, a puskatus, a hátad megett… Nem állanál meg egy percre… hallod-e, mondani akarok valamit…

(«Rohamlépés – indulj!! Balra tarts!! Jobbra kanyarodj!!! Fegyver suly–ba!»)

Hahó! Hallod-e!… Csak azt akarom mondani… mielőtt összeesek… csak azt akarom mondani… hogy most harangoznak a falutokban… Templomból jönnek a lányok… Meg ezt: mielőtt összeesek…

(«Század lé–pés!!… Vi–gyázz!!»)

Meg ezt: hogy el ne felejtsem… hogy lássam még utoljára… Most asszonyok jönnek a partra… a tenger tajtékzik… a fürdőkabinok vöröslenek a fényben… Hallod-e, kubikus? A távoltengerek partjain… most asszonyok fürdenek… fátyolruhájuk testükre tapad… kijönnek a partra és a homokba vigigfeküsznek… Láttál-e már ilyet? Vörös fürdőruhák… karjuk a fejük alatt… és egy férfi közeledik… egy cibil… rájuk mosolyog… megáll…

– («Raj – menetlé–pés! Tömö–rülj!!»)

Most… mig itt mi rohanunk… mig itt mi összeesünk… most yachtok futnak a tengeren… tudd meg hát, te barom. A tenger ringatja a yachtot… A fedélzeten kosárszékben feküsznek angol leányok, szőke fejek. Flanellruhás urak szivaroznak… bent, a kajütből lágy muzsika szól… Halkan beszélnek, a part elhomályosodik… édes bort hordanak körül…

(«Raj – térdre!! Fegyver – kész!!»)

Tudd meg hát, te barom és dögölj meg. Most hangversenytermekben illatos asszonyok ülnek… sötét férfiszemek merengnek a pódium felé… Fájó hegedük sirnak. Solo… Még egyszer… még egyszer… még egyszer… akarom látni…

(«Raj – fel! Irány – a domb! Indulj!!»)

Most szomorufüzek borulnak a part márványpadjaira… Nehéz virágok omlanak össze… Két árnyék csókolózik… Még egyszer, akarom… Most csendes és hallgatag erdőkben kigyózó ösvény fut a tó felé és a tavon kigyózó fényfoltok bujdokolnak… És zene árad, messziről… és szivek áradnak tul a gyönyörtől… és lombok permeteznek a mély, meleg vizek fölé… és gőz árad az égbe… és most néma szobákban emberek ülnek, fejüket kezükbe temetve és sirnak… sirnak szabadon és boldogan… ó, élet gyönyörüsége… ó, gyötrelem gyönyöre, ó, szabadság és gondolat mámora… és szabad levegő…

(«Század – balra át!! Sza–kassz! Rajvonal – jobbra zár–kózz!!»)

(«Öt ember ebből a szakaszból – hozzám!! Ez a sárga ló – hé! hallod?! Mars!»)

Hát igazán, hadnagy ur? Kezdődik?… – No, kubikos… most jön a tánc. Majd vigyázz, rám ne ess, kubikos. Dögölj meg… lóg-e a nyelved?… Észre ne vegye a hadnagy ur, hallod. – Megyek már, hadnagy ur… Nagyságos hadnagy ur… Szép hadnagy ur… Nagyságos hadnagy ur… Szép hadnagy ur… Hát akkor most már nem bánom, hadnagy ur. Érti-e? Nem bánom. Itt, a kubikos mellett… itt fordulok fel… itt akarta az isten… az a keserves isten az égben, aki idetett engem. Csak bele az ágyuba, hadnagy ur… dübörög már csak bele, mi kettőnket… engem, meg a kubikost…

(«Roham!!… Ötszáz méter – egyenes!! Mars!!… Második raj – le!! Első raj!!… térdre!!… Előre!!… Előre!!… Kutyák!!… Előre!!…»)

Félsz?! Te kutya, te barom. Te büdös paraszt! Te félsz? Hát idenézz… én is csak olyan sár vagyok, mint te… idenézz, én nem félek! A cudar isten nem engedi féljek! Hős katona, te komisz paraszt! Itt döglünk meg, – hadd éljen a cudar, a cibil! Hajrá! Hajrá! Ordits, paraszt!

(«Öt ember – oda, a dombra!!… Fel!… Fel!… Nem mentek?!… Káplár, lelőni, aki nem megy!… Fegyver – kész!…»)

Hajrá! hajrá! Megyek, káplár ur… ne hátulról, csak hátulról ne… brrr, azt nem szeretem… Vacogsz, te kutya… te kutya fogaim… vacogtok… Ember… emberméltóság… éljen a társadalom!

(«Első raj – le!… Állj!… Álljatok meg!… Le… a földre!… Takarás!!… Takarás mögé!… Jobbra tarts!!…»)

Most… most, hadnagy ur… Nagyságos hadnagy ur… itt… itt… Hadnagy ur, isten vele… Hadnagy ur… isten vele, szép hadnagy ur… látja-e… ott… most látom ám… most ölelik a szeretőmet… egy sima ficsur… homályos szobába… a függönyöket behuzták… és muzsikát duruzsol a fülébe… a szeretőmet, a ringyót… a gyáva cibil… a rongy… Pajtás… töltényt.

(«Tüz!… Tüz!…»)

Pajtás… töltényt… az enyém elfogyott… Hadnagy ur… áldja isten… maga megmenekül… menjen haza… és ölelje meg a szeretőmet… a magáé… magának adom… Pajtás… töltényt…

(«Tüz!… Tüz!… Tüz!…»)