Bálványos-vár: Történeti regény

Általános zúgás hagyta helyben az öreg szavait. Még Rapsonnét is megnyugtatta a «hugomasszony» megszólítás.

Azzal a székely gróf jeladására minden oldalról megszólaltak a kürtök, behivogatva a népet, s felszólítva a kunok követségeit a közeledésre. Mikor a körültájt tartották a maksai dombon, akkor az volt a szokás, hogy a nem harczra való nép elfoglalta a hársfák közléit, asszonyok, öregek onnan hallgatták a nagy zöld boltozat alatti tanácskozást; a gyermekek pedig felmásztak a fákra, s egész csoportostól elhelyezkedve a benyuló ágakon, ott szájukba vett falevelekkel és cserépsipokkal utánozták a madarak éneklését. (Még maig is fenmaradt ez a szokás a ditrói egyházban a karácsonyéji szertartás alatt.)

A BÁBOLNA ISTENASSZONY.

Mint afféle keleti pusztázó nemzetnél szokás, minél rongyosabb az alsórendű népség, annál nagyobb pompával jár az előkelő rend; a kunnál is a vénasszony rongyot aggatott magára, a gyermek és a rabszolga mezítelen szaladgált, a gyalog embert, a pásztort állatbőr takarta; hanem aztán a fegyveres lovagokon ragyogott négyféle ország viselete, a papok aranyos kantusban jártak, s a fejedelem körül levő mindenféle tivatulusok azt sem tudták, miféle csodapompával külömböztessék meg magukat.

Legelől jöttek a kakastollas garabonczok, teveháton, tele aggatva csengetyűkkel, körülfonva rézlánczokkal: csupa zenebona volt a megjelenésük; utánuk a főtáltos a bokolábrás, nyolcz fehér ló húzta szekéren: egész vég selyem volt tekerve a termete körül, válltól sarkig, alig tudott tőle lépni; a fején hegyes süveg, a nap arany csillagával, kezében a kőfejsze, az áldozathoz való, a két karja vállig meztelen, vas és ezüst karpereczekkel átszorítva. Szekerének a hosszú lőcseire lókoponyák voltak tűzve. Azután jött tizenkét fehér kutyától vont kétkerekű talyigán a jövendőmondó horkáz, hosszú, földig érő palástban, fejére farkasfej bőre van húzva, kezében a kigyóbőrrel bevont bot, oldaláról arany lánczon csüng alá az áldozatkehely, a mi emberkoponyából van formálva; mellette lovagolnak fehér lovakon a «szűz legények», a kiknek hivataluk a szent tüzet forgatott kerékkel meggyujtani. A fejeiken fazékforma sisakokat viselnek, a miktől csak lefelé lehet látniok, hogy asszonyra ne nézhessenek; a lovaikat úgy vezették púposhátú törpék. Majd a főcsakán jött fényes kíséretével, mindannyian délczeg paripákon, a miknek a sörénye szirony közé volt fonva, még a nyerge is drágakövekkel volt kirakva valamennyinek, a dolmányuk boglártól ragyogó, selyemvirágokkal himes.

Csak azután következett maga a fejedelem, Thatha, nyolcz fehér bivalytól vontatott szekéren, – a minek abroncsra vont bibor kárpitjai voltak; rúdja és kerekei fényesen megaranyozva; a bivalyok nyakán csengő-bongó ezüst kolompok. Mikor megérkezett, hét kürtös fujt riadót, s a bokolábrás üdvözlő szókat mondott; de mindazt felülmulta az a nagy rivallás, a mi a köröndön belül fogadta az érkezőket; keverve volt abban a nevetés az üdvözlő szóval; de még a kutyaugatás sem maradt el belőle, s a milyen nehéz volna elhatározni, hogy a székely tanácsfők szelindekjei a maguk vad üvöltésével, barátságos indulatukat akarják-e kifejezni a kunok szekérbe fogott ebei iránt, vagy az ellenkezőt? ép olyan bajos lenne kimondani, hogy a székelyek elfogadó zajában annak az örömnek volt-e meg a hangja, a mit az ősvallásra visszaemlékezők érezhettek, mikor ezt a pogány szertartáshoz való ember és állatsokaságot újra meglátták jelenni hazájukban? vagy pedig az elszörnyedés tört ki e hangokban az új tiszta hit megháborítása miatt?

A zaj csak akkor csendesült el, mikor a főcsakán, és a fejedelem belépegetett a száldokfa köröndbe.

Minden székelynek visszatetszett az a szokás, hogy Kuthen előtte jött a fejedelemnek, a ki neki még azonfelül apja is volt. Úgy illett volna, hogy a fiú az apját gyámolítsa, a kinek arra valóban nagy szüksége is volt: öreg volt már és tehetetlen; nagy, potrohos termetét alig birták a lábai, két karjával jobbra-balra fogózott a vezetőibe, el-elbotlott hosszú, asszonyos kantusában, a mi csupa arany szövetből volt, megbéllelve drága prémmel; a feje is csillogó lepellel eltakarva, a mit zománczos aranyabroncs tartott a homlokára szorítva; a szakálla zöldessárga volt a régiségtől; hanem azért gyöngyökkel átfűzve s a bajusza két végét egy-egy nagy szem gyöngy huzta alá, a füle mögé csavarintva. Duzzadt arcza, kimeredt veres szemei, vastag piros ajkai, egész tekintete egy eleven bálványt árultak el benne, a kinek nincsen egyéb dolga, mint a gyönyörűséget egymásra halmozni, annak soha fogytát nem érezni. Szolgái asszonyhajjal, diófalevéllel töltött vánkosokat hoznak utána, azokból csinálnak neki ülőhelyet s mikor arra elhelyezték, kezébe adják a nagy fejedelmi botot, az arany buzogánynyal, arra rátámaszkodhatik az állával, nehogy a fejét elejtse valahogy.

Annál délczegebb alak Kuthen vezér: a mint rengő léptekkel a székely tanácsfők elé dobban, s ezüstnyelű kopjájára támaszkodva megáll a középen, üdvözletül hegyével lefelé fordítva a dárdát. Azután körülnéz s megtalálva a kit keres, így szól Mike Sára asszonyhoz.

– Te hivtál, mi megjelentünk a Körültájban. Mit kivánsz tőlünk, férfilelkű asszony?

Mike Sára tiszteletből felállt a helyéről s úgy beszélt a vezérhez.

– Kivánságomat tudattam már veled, kunok főcsakánja; nálunk, Székelyországban törvény tiltja a pogányvallás szertartásait. Az ősi tuhudún hit áldozatait eltörültük, egyetértve nemzet és király. Újra kigyulladni az eloltott tüzeket nem engedjük. Ha tehát a kunok áldozása hasonlít a megtiltott tuhudún áldozáshoz, ti jövevények ugyanazon törvény alá estek, mint az itt lakozók, s tűztől, víztől eltiltattok.

(Ez volt a székely alaptörvényekben a legfőbb szentesítés.)

Kuthen vezér daczosan felhuzta a vállát.

– Én áldozár nem vagyok, nem tudom megmondani, mi az igazság, mi a bolondság? Láttam a világban bujdokolva hetvenhétféle oltárt, hetvenhétféle áldozással. Egyiket sem értettem meg. Láttam az akaczirokat, láttam a kuttigurokat, meg a pecsenyégeket, láttam a várkunokat, láttam a kozárokat, meg a kabarokat, laktam együtt görögökkel, trákokkal, bolgárokkal, tatárokkal; mindeniknek az istenét sorra próbáltam: egy sem segített meg. Én nem hiszek a jó istenekben, csak a rossz istenekben, a kik üldöznek, büntetnek, megvernek. Áldozatot nem azért hozok nekik, hogy segítsenek, hanem azért, hogy ne bántsanak. Ha ti nektek olyan istenetek van, a ki jó kedvében jót is szokott tenni: adjatok belőle; én itt hagyom nektek az enyimet érette cserébe.

De erre a szóra Thatha fejedelem haragosan kiáltott fel és vele együtt a táltos, horkáz, a bokolábrás, a garabonczsereg; a kutyák is üvöltöttek, mintha ők is tiltakoznának ez ajánlat ellen; pedig nekik csak veszedelmükre volt a szittyavallás.

Kuthen hátrafordítá a fejét s dárdáját fenyegetésre emelve, szólt:

– A kutyák ordíthatnak; de a többiek hallgassanak! (Az apját, a fejedelmet még csak kutyába se vette.)

Aztán a két karját a dárda nyelére támasztva, azt mondá Mike Sárának:

– A mi mostani istenünk a Bábolna-isten. Hallottad-e hírét?

– Soha sem hallottam.

– Pedig hallhattad volna. Sok czifra népe volt, míg én agyon nem vertem. Egész város vette körül, márványkő palotája volt: azt az apám pusztította el. A Bábolna-isten aztán velünk jött, mi imádjuk.

– Nem ismerem.

– Pedig fajtád. Asszony. Hát majd mindjárt megismered; aztán majd mondjátok meg, hasonlít-e az a ti ősbálványaitokhoz, a kiknek az áldozatát megtiltották a magyar királyok? visszatéríti-e ez a ti népeteket az ős tuhudún valláshoz? Hozzátok ide a Bábolna-istent!

A kúnok sokasága, mely a száldokfás körönd bejáratát elállta, utat nyitott, hogy a bálványisten előbbre kerülhessen. Azt azonban nem hozták a szabad ég alatt: egy nagy sátor volt föléje alkotva, veres persiai szövöttesből; azt huszonnégy garaboncz emelte rudakon, úgy, hogy az előre tolt sátor egészen takarva tartá a bálványt: nem lehetett tudni, gyalog jön-e az, vagy szekéren? – Előtte azonban nagy zeneszóval és énekléssel járultak a dalosok, hegedűsök, a timboraverők, a tilinkó és tárogató-fuvók, s hangicsálták azokat a méla bubánatos dalokat, a mik a magyarnak a szívét úgy felcsiklándozzák. Hajh, idebenn Székelyországban mind összetörették a hitbuzgó királyok ezeket a hangszereket: igen bölcsen; mert a mit három pap a lelkébe prédikál a népnek, azt egy hegedű, vagy egy tárogató egyszerre kiveri onnan. Ime most is, hogy dobognak a lábaikkal egynémely rhabonbánok, a mint ezt a zeneszót meghallják. Nem hiába nevezik a hegedűszót «ördögök litaniájának!»

A bejárat előtt aztán megállt a sátor. A garabonczok elől széthuzták a kárpitokat, a dalosok, hegedűsök oldalt álltak, s arra a felnyilt sátorból előtámadt a Bábolna-isten. Aranyos szekéren ült, a mit tizenkét ifjú szép leány huzott, bibor-hámba fogva. Mind mezítelenek: a hogy az Isten megalkotta őket; s a milyenek a papnéi, olyan a bálvány maga is: egy leplezetlen női szobor, aranyozott rézből, a fején napforma küllős koronával; talán Astarte, vagy Mylitta, vagy ki tudja, hogy hítták annál a népnél, a ki legelőször megalkotta? a kúnok tán tizedik kézből vették azt el, megtették a maguk istenének s elnevezték Bábolnának.

A székelyek csak elnémultak a nagy bámulat miatt, a mint a tizenkét észbontó tündéralak elkezdett a zeneszóra a bálvány körül valami varázslattal teljes tánczot járni.

Hanem Imola e látványra egyszerre sírva fakadt a sértett szemérem érzetétől s mintha ő szégyenlené legjobban magát, sűrű hajával eltakarta az arczát s odaveté magát az anyja keblére.

– Utczu la! kaczagott fel Opoúr Kevend, s vele együtt nevetett két kisebbik fia is. A vitéz még sírva fakad! Hát úgy-e, hogy nem mindenben egyenlő a leány a férfival!

– Nem! kiáltá Mike Sára, leányát magához karolva. Ebben az egyben jobb! Ebben fölötte áll a férfinak! S jaj volna a székely nemzetnek, ha ennek a szűzei a Bábolna-isten és fertelmes kiséretének láttára sírva nem fakadnának s el nem dugnák az arczaikat.

Azzal leányának a fejét még jobban eltakarva özvegyi fátyolával, odafordult Kuthen vezérhez s keserűen kifakadt ily szókkal:

– Ime, ez az a bálvány, a ki titeket hazátlanokká tesz; ez az, a ki arra kényszerít, hogy országról-országra bujdokoljatok, hogy minden ellenségnek üldözöttei legyetek: mert kilopja ez a férfiak szívéből a lelket, karjaikból az erőt, az asszonyoktól elveszi a hűséget, a gyermekektől a tiszteletet. Vész, pusztulás ez a bálvány annak a népnek, a mely azt magával hordja; vész, pusztulás annak az országnak, a hol letelepszik vele! Jóslatot mondok neked, Kuthen vezér! Te derék férfi vagy, hős, vitéz és igaz ember, néped rokonom, mint a magyar: kivánnom kell, hogy boldog légy népeddel együtt a te új hazádban. De te szerencsétlenséget fogsz vinni a magyaroknak és magadnak, s a te dicső fejeddel gurigázni fognak az utczán a magyarok s gázolni fogtok egymás vérében. És mind ennek az okozója ez a fertelmes bálvány-isten!

S oly nagy volt az elkeseredés az asszony szívében, hogy indulatát nem birva türtőztetni, a kezében levő arany csákánynyal megsujtá a Bábolna-bálványt, hogy az érczszobor nagyot csendült utána.

E vakmerő oltársértésre a kúnok minden népe felzúdult, maga Thatha király is olyan haragba jött, hogy a buzogányával meg akarta hajítani a bálványát megbántó asszonyt, csakhogy kiejté azt tehetetlen kezéből s a saját lábát ütötte meg vele. Ki tudja, minő veszedelem támadhatott volna még ebből, ha egy hatalmas, erőteljes hang túl nem dörgi az egész lármazsivajt, s egy délczeg férfi a székelyek közül oda nem lép a kúnok és a székely asszonyok közé. Ez Szilamér volt, Opour Kevend legnagyobbik fia.

– Engedd meg főrhabonbán, szólt az ifjú, hogy szót emelhessek a gyülekezetben.

– Ifjú vagy még, – monda Káldor, – nem illetne meg a beszéd a tanácsban. Meggondoltad-e, hogy mit akarsz szólni?

– Meggondoltam.

– Gondold meg még egyszer.

– Bizony meggondoltam.

– Akkor beszélj.

Szilamér két karját egymásra téve, úgy állt, hogy a két nőt termetével eltakarja a kúnok elől, s aztán beszélt csendesen remegő, de mély zengésű hangon.

– Székelyek és kúnok, édes véreim! halljátok szavamat. Nem messze Bálványosvártól, magas bérczek között van egy kerek tó. A tuhudúnok Ividő tavának hivták azt, az új vallás követői Szent Anna tavának nevezik. Szájról-szájra hagyva él még a történet, hogy itt két testvér élt, két nagy sziklavárban, nagy pompa, gazdagság, bőség és hatalom lakta mind a kettőt. Egy nap az öregebb bátya várlakában egy nagy úr jelent meg; nyolcz délczeg paripa, aranyos csojtárral, szekerébe fogva. A várúr szemének megtetszett a nyolcz ló: kérte drága pénzen, a vendég nem adta. Aztán ettek, ittak, víg lakozás után koczkát hoztak elő. Játszottak ezüstben, játszottak aranyban. «Hopczihér», az ördög, a várúrral tartott, a pénzt mind elnyerte. A jövevény vendég lovait tette fel: mind a nyolcz paripát, az arany csojtárral. Az is odaveszett. Vendég úr gyalog ment világi utjára. Ez pedig nem volt más, mint Damasek isten. Másnap ment a bátya öcscsét látogatni, nyolcz elnyert paripán. Ilyen nincs senkinek! dicsekvék előtte. No, én nekem szebb lesz, kérkedék az öcscse: fogadásom állja. Fogadjunk mindenbe, egész birtokunkba, várunk, földünk bánja. Ha én heted napra a te nyolcz lovadnál pompásabb fogattal vágtatok be hozzád: enyém leszen minden; ha nem, te birj mindent. Hat nap alatt az öcs előkerestette egész birtokáról a legszebb nyolcz szűzet. A heted nap aztán mind levetkőztette a szép nyolcz szűz leányt, a hogy anya szülte és úgy befogatta aranyos szekérbe. De a nyolcz szűz leány nem akart indítni. Csak a könye folyott, csak az arcza égett, de egyik se mozdult. Ekkor a vár ura felugrott a bakra, felkapta az ostort, odavágott véle az ostorhegyesre. Szép szelíd szűz lyányka, szöghajú Ividő volt az ostorhegyes. Vére kiserkedt rá, az ostorütésre. A lány felkiáltott: óh Damasek Isten! te hatalmas Isten! Ne hagyd megcsúfolni szűz ártatlanságom! És abban a nyomban rémséges robajjal összeroskadt a vár, a vár palotástól, palota hegyestől, hegy, szikla erdőstől, mind alásülyedett, mély tó fenekére, csak a nyolcz szűz leány úszott a tó szinén, fehérhattyúképen. Így tett haragjában a Damasek Isten! Ezt a történetet én az anyámtól hallottam; tehát igaz. Gondoljatok reá, Istenek haragját nem jó felkölteni, gyönge szűz leányok megcsúfolásával.

Az egész gyülekezet, kún és székely, mind mélyen meg volt indulva Szilamér beszéde után.

– Ez aztán a bölcs ifjú! monda Kájon horkáz Zezárma táltosnak. Igazi jó készültségű ifjú. A ki nemcsak a hadakozáshoz ért, de még a régen mult történeteket is ismeri. S úgy folyik a szájából a beszéd, hogy hegedűvel lehetne kisérni. Csupa sarokra megy, a mit mond. Ez aztán a helyes beszéd; nem olyan oktalan átkozódás, mint a mit amaz asszony elcsergetett. Az asszony csak asszony, a férfi csak férfi.

Még maga Opour is meg volt a fiának a szónoklatával elégedve. Hisz Damasek Isten dicsőségére volt az tartva.

Várta mindenki, hogy mit szól erre Kuthen?

Soká gondolkozott, leránczolt homlokkal s szemenként megnézte az egész gyülekezetet, egyszerre aztán így szólt:

– Halljátok székelyek: Megértettem eddig, hogy a mi istenünk, a Bábolna-isten, itt a székely földön nincs szivesen látva. A mit ez asszony mondott: jövendőbe látó őrjöngő jóslással, az engem fel nem tart. A mit eme derék ifjú beszélt, visszatekintve bölcs hátranézéssel az elmultak tanulságaira, engem hátra nem ránt. Hanem az a sírás, a mit ez a leány hallatott itt előttem, az visszariaszt és megtántorít. Sok nagy vízen átkeltem már népemmel és bálványommal együtt, átúsztattam az Etelt, a Bajkált, a Kürteltót, a Ister hét ágát; de ezen az egy könycseppen nem tudok keresztülusztatni. A mely országban a Bábolna-istennő láttára ilyen könycsepp jelenik meg a hajadon leányok szemében, ott az én Istenemnek megszünt a hatalma. Ebben az egy könycseppben jobban elsülyed az, mintha az Arál-tó közepébe volna elmerítve. Elköltözöm Székelyországtokon keresztül eskü, fogadás, szer mellett, a nélkül, hogy áldozatot tennék a magam istenének. Sőt zálogul itt hagyom nálatok a Bábolna-istent; tartsátok rekesz alatt, a míg népemnek utolsó csapata is ki nem tisztult innen: akkor adjátok ki, majd ha érte küldök.

Ez a milyen nagylelkű, ép olyan bölcs elhatározás volt a kúnok csakánjától. Ez által egyszerre helyre lett állítva a testvéries egyetértés a kúnok és székelyek között, megszüntetve a féltékenység kereszténynél és őshitűnél – s egyúttal a kún népnek az előre vonulása is meggyorsítva. Most már ezek ugyan sietni fognak keresztül vonulni a székelyföldön, hogy a zálogban hagyott bálványistenüket mentül hamarább megkaphassák.

A mint azonban ezt a szót kimondá Kuthen vezér, egy székely menyecske, a ki a hársfák egyikére felkapaszkodva hallgatá a Körültáj tanácsát, vérszemet kapva, leoldá nyakából a kétujjú zekéjét s azt ezzel a székely jelszóval: «Jeddre ne!» oly ügyesen hajítá a Bábolna-bálvány felé, hogy ez az istennő nyakába kerülve, annak az alakját hirtelen egész czombtövig eltakarta, csak a két aranyos lábszár lógott ki alóla, a mi nagy nevetséget szerzett nemcsak a székelyekben, de még a kunokban is, s erre a bátorításra minden oldalról előtörének a székely asszonyok, s valamennyien egy akkoriban dívott széles szövetet viselvén a ruhájukon fölül, a mit fótának neveztek, ezzel nagy hirtelen úgy felöltöztették a Bábolna-istennőnek mind a tizenkét szekérvontató leányait, hogy nem volt azokon többé semmi megbotránkozásra méltó.

Csak az öreg fejedelem, a potrohos Thatha nem akart beleegyezni fia itéletébe. A felkapott buzogányával megint csak saját magát vágta hátba, mikor Kuthenre akarta hajítani, azután meg odaveté magát hasra a bálvány lábaihoz s a szekerének a kerekeit ölelte át, ordítozva, hogy ő nem engedi azt magától elvétetni. – Kuthen intett a kisérő vitézeinek, s azok négyen kezénél-lábánál fogva felkapták Thatha fejedelmet s hogy ne ordítson olyan nagyon, megitatták egy kulacsból valami varázsitallal, a mitől aztán megszünt átkozódni s engedte magát a szekerébe czepeltetni.

Ime tehát, a mit a vének bölcsesége, a férfiak minden bátorsága nem birt kivívni, elnyerte egy leány könyező két szeme.

Maga mondta azt a kúnok főcsakánja, Kuthen vezér.

Igaz-e, nem-e, a mit mondott? Azt ember nem tudhatja. A szívekbe nem lehet látni. Vajjontén csakugyan Imola könyrefakadása térítette-e arra a gondolatra, hogy a Bábolna-istennőt elhagyja magától? vagy pedig maga is régen főzte már azt a fejében, s egészen igazat adott annak az asszonynak, a ki azzal fenyegette meg, hogy az a bálvány teszi az ő népét hazátlanná, földönfutóvá, s lelkében megrezzent annak a jóslata előtt, bárha nyelvével tagadta is a hitét benne? Ki felelhet erre? Annyi tudnivaló, hogy soha Kuthen vezér a maksai száldokfás dombon elhagyott Bábolna-istenasszonyért visza nem küldte a maga embereit, hanem nagy hirtelen átköltözött a Honárkán, az Etele útján, a Rapsonné útján, s mikor Deés alá megérkezett, ott az Őrhalmon nagy máglyát rakatott nyergekből, s azon a vén Thathát, valamennyi feleségével együtt megégetteté; a tevéket is agyon üttette s együtt elsiroltatá Thatha hamvaival, réz kopját, arany buzogányt, koronát, sarkantyút mind odarakatott mellé. Szokás volt ez a vándor népeknél, hogy a megvénhedett fejedelmet nem vitték át az új ország határán, a hol le akartak telepedni, hanem a két ország közötti legmagasabb hegyen megölték, megégették és eltemették. Így tettek a magyarok is Álmos fejedelmükkel.

Hanem azért még sem kerülhette el a jó Kuthen fejedelem azt a nehéz jóslatot, mit a székely alirumna-ivadék mondott felgerjedésében, hogy a fejével fognak gurigázni az utczán a magyarok. Bizony az lett a vége. S térdig gázolt a két testvér nemzet egymás vérében nem sokára, a hogy azt Mike Sára megjövendölé.

A száldokfás köröndben pedig ott maradt a Bábolna-istennő, papnők nélkül, zenészek nélkül, imádók nélkül: nyakába vetett panyóka zekével megcsúfolt istenszobor. A ki háborúságára született a nemzetnek, a ki miatt irtóháborúkat viseltek thrákok, gepidák, sarmaták, massagéták, agathyrsok, kúnok, egymástól elfoglalták s meghódoltak előtte, hordozták két világrészen keresztül, míg utoljára egy olyan nép között zátonylottak meg vele, a mely szégyenli magát előtte s azt mondja az istennőnek: «eredj, takard el meztelenségedet!» s azzal megszünt isten lenni.

– Ki fogja őrizni ezt a bálványt? – Kérdezé Káldor, a főrhabonbán.

– Én!

– Én!

Egyszerre két szó is hangzott fel.

Opour Kevend és Rapsonné szóltak.

Ha valaki ráért volna megvigyázni a vénhedt tündérnő arczát, attól a percztől fogva, a midőn a Bábolna és papnői a sátor alól kibontakoztak, megdöbbent volna attól az átváltozástól, a mi ez arczczal történt. Már maga az alak, mely eddig karikára görbedve gunnyasztott, térdéhez értetett állal, egyszerre kiegyenesedett, a száz éves csontok délczeg alakká merevültek ki, a beesett szemek elkezdtek ragyogni, a száz ránczú pofák kigömbölyödtek a mosolygástól, s az igézet alatt a hirtelen oda tekintőnek úgy rémlhetett, mintha előtte állna ismét az a mesés tündér, a ki annyi férfi szivet tört egykor cseréppé, – mintha valóban birtokában volna az a bűvös asszony annak a kantéros kenőcsnek, a mitől még a legrútabb boszorkány is egyszerre deli czifra asszonyá változik által. Ez a bálvány, ez a táncz, ez a zene felkölté benne az emlékezetet. A vér újra felforrott szivében s csiklandani kezdte alvó érzékeit: kevés kellett volna hozzá, hogy oda szökkenjen a tánczolók közé «hopp hirével!» s rákezdje a «szép asszonyok» tánczát. Minden ize apróra reszketett s őrjöngő mosolygásra nyiltak fel ajkai.

– Én őrzöm meg a bálványt! kiálta hevesen, Káldor felszóllítására.

A főrhabonbán csillapító kézmozdulattal inte Rapsonnénak.

– Nem te, hugám. Az nem neked való. A te váradban már ott van a kápolna, a szüz Mária-képpel. Ez a kettő egymással meg nem fér. Te csak imádd a szent szüzet. – Majd elviszi őrizetre Opour Kevend rhabonbán öcsénk a Bábolna-képet a maga várába, a Bálványosba. Ott még helyet találhat, a míg a kunok érte nem küldenek. Most oszoljatok haza békességgel. Minden indulatot itt hagyjatok, magatokkal semmit haza ne vigyetek.

Ősi szokás szerint mindegyike a jelenlevőknek a nagy száldokfákról egy-egy csivatag sarjú hajtást tört le s annak a leveleit maga előtt elhinté, annak a jeléül, hogy minden indulatot elszór magától, a mi tanácstársai ellen gerjedt a lelkében. S nagyon őrizkedett mindenki csak egy levelet is felvenni a földre hintettekből, mert megeshetnék, hogy az elhajítónak valami indulatát magával vinné el.

Hanem a mint Imola elszórta maga elé a hársfaleveleket, voltak, a kik megvigyázták, hova hullanak el azok.

Opour Kevend három fia legutolsónak maradt az eltávozásnál. S mikor egyedül maradtak, mind a hárman oda rohantak, a hol Imola elszórta a hársfaleveleket. Egyet mindenik felkapott belőle.

– Én ezt a leányt elragadom! lihegé Iszla.

– Én ezt a leányt megölöm! dörmögé Zsombor.

– Én ezért a leányért meghalok! sohajtá Szilamér.

S elvitte magával mindenik a leányszórta levelet: vajh ki milyen indulatát vitte el a levélhintőnek?

BÁLVÁNYOSVÁR.

– Arx idololatriae; a hogy Zsigmond királyunk adománylevele nevezi.

A legrégibb székely várépitészet emléke. Rég túlélte az egyezer esztendőt. Még most is állnak falai. Úgy volt az építve, hogy örökké tartson. A «magyar Isten» számára építették. Itt gyültek össze hivei még a harmadik századjában is a keresztyén vallás uralmának. S a királyok és a vajdák nem mertek arra gondolni, hogy Bálványos-várát ostrom alá vegyék, elfoglalják, a régi Istent belőle kizavarják. A mit a királyok és vajdák nem mertek megtenni, megtette egy asszony. Meglátjuk, hogy történhetett az?

Még romjaiban elnézve is fölséges ez a vár. Háromezer ötszáz lábnyi magas hegy tetején, a minek három oldala hozzájárulhatatlan, mered föl a tizenkét öl magas torony, a minek falait sem villámverés, sem földrengés nem birta ledönteni. Körülötte a várost átölelő erős falak: csakhogy az a város most már vadzsályával van benőve. Tetejéről belátni a fél Székelyországot. Valamikor ennek a toronynak aranyozott teteje volt: csúcsán az aranynap sugárküllős képével; – támadáskor, alkonyatkor olyan messze elragyogott az, a milyen messze a horkázok tárogatói elhangzottak. Ez a torony volt bizonynyal a bálványok szentélye; a két öl vastagságú falak alig hagynak fenn négy ölnyi belső világot: a toronynak se ajtaja, se ablaka sehol, csak a kiülő párkányzatán keletnek van rajta egy fülke, faragott gyámkővel, egy ember betölti azt. Földalatti folyosón jártak ebbe s napvilág nem érte a benne őrzött ősi ereklyéket.

Négy emeletre volt a torony építve: azokban álltak a bálványok. A szityafaj nem volt képfaragó. Bálványaikat nem alkotta emberi kéz; maga a négy éltető, a négy «kis isten» készítette azokat – az «öreg isten» parancsolatjára.

Esztendőben egyszer, a csillaghullás napján (ma Lőrincz napjának nevezik) eljöttek a földalatti úton e toronyba a táltosok, a gyulák, a horkázok és rhabonbánok. Ez volt az óév utolsó napja. Az égről is ekkor dobálják le az ócska csillagokat, s újakat gyujtanak meg helyettük; a földön is kioltogatják mindenütt a tavalyi tüzeket s új tüzet gyujtanak Bálványos-várában: onnan osztják azt szét a vidéken élő hiveknek. Ekkor hát fáklyafénynél végig járják a vallás fejei mind a négy emeletét a toronynak, s kezeikkel érintik a négy bálványt.

Az egyiket a Földisten adta. Csodálatos, félig ember, félig hal alakú kő az: így termett a földben, senki sem csinálta más, mint maga a föld. A «Kalandos» patak nagy áradatkor ma is hord elő még a föld kebléből szeszélyes emberalakokat, miket a természet keze idomított. Egyet most is látni belőlük Erdő-Szent-Györgyön a Zeyk kastély udvarában. Hajdan imádták azt: most csak kapubálvány.

A másik bálványt a Vizisten alkotta: mai nap özönfának nevezik. Óriási fatörzs, a mi a Fekete Ügy vizében koromfekete kővé vált. Fejsze nem fogja, s szikrát ad az aczélütésre. Ez is a teremtő «kis isten» csodája.

A harmadik a Légisten bálványa: egy roppant nagy lebkő, a mi itt esett le a Bálványos mellett, letört darabjából készült az a pallos, a mivel a székely fejedelmek megtették a «napvágást».

A negyedik a Tüzisten bálványa. A kovásznai sárokádó pokolkéménynek egyszer eszébe jutott sár helyett tüzet és olvadt érczeket okádni; akkor dobta ki ezt a bálványt; olyan az, mint egy kétfejű ember, térdén guggolva. Mind a négy bálványt maga az istenség alkotta, az küldte.

Ezek lakják a torony négy emeletét: a négy éltető jelképe.

Maga a rézkupola azokat az ereklyéket rejti, a miket már ember hozott létre. Itt őrzik a kőkutyát, a mit aranynyal töltötten találtak a föld alatt; az ökörbőrre rovátkolt végrendeletét Csaba vezérnek, és a «balita» bálványkákat, a mik ohóban olvasztott ezüstből alakultak, a hogy az omló ércz szeszélye formálta. Ilyent ajándékoz a vőlegény menyasszonyának mátkatálban, s a javas asszonyok azoknak a hepehupás forradásaiból le tudják olvasni a jövendőt az új asszony számára. Valamennyi Opour családbeli ősanyának itt vannak a balitái. Nagy kár, hogy a főfő ereklye, a szerecsendiókehely, a mibe a vezérek vérüket bocsáták, a mivel nagy szövetségkötéskor áldozni szoktak, nincs a többiek közt. Az ott maradt Budavár uránál, Sándoúrnál. Az meg már keresztyén. Minek is volna már? Nincs már szövetség. A hét székely vezérből csak egy maga van még a tuhudúnok hitén Opour. Az se soká lesz.

Az idegen bálványokat a torony mellé ragasztott félkör alakú rekeszték őrzi. Erdély földe mindenütt be van azokkal szórva. Kétezer év előtt ez a római míveltségnek a hazája volt. Városok, táborhelyek voltak, a hol most buján tenyészik az iharfa. Az ásó, kapa töredezett istenszobrokat vet föl a földből. Ki tudja, hogy hivták őket? Ha szép nő: Tündér Ilona; ha szakállas: Herkó Páter. A buzgó keresztyén még apróbbra töri azt a kapafokkal; hanem az ősvallás követője megbecsüli: istenalak volt! ki tudja, miről használ? Megmossa a patakban, felhordja Bálványos-várba, s ott egész gyüjtemény szaporodik belőlük; nem imádják, de tisztelik.

Ebbe a rekesztékbe hozták el a kúnok Bábolna istennőjét is. Talán épen a babyloni «Anaitis» volt. A kún «Bábolna» nevet adott neki; a székely úgy hivja, hogy «Furuzsina»; a magyarnál «Délibába».

Annyi bizonyos, hogy a szerelem istennője volt valaha valahol.

Meg is érzett a hatalma azonnal Bálványos-várban, a mint ott szállásba fogadták a tuhudún magyarok.

Attól a naptól fogva majd megbomlottak az asszonyféléért Opoúr fiai.

Pedig bizony itt van az ó-tűzoltó, új tűzgyujtó ünnep s olyankor az ifjú leventékre erős hivatal vár.

Az éjszakai csillaghullást az egész vidék népe ébren alvó szemmel lesi kinn a mezőn, s reggel, mikor a Bálványosvár falain megfujják a horkázok a hosszú kürtöket, siet fel minden nép a körül levő helységekből, a pásztorkunyhókból Bálványos alá. Ott van egy sík csapinós hegyoldalban a tűzhalom, a hol apáik áldoztak, ők is oda sietnek. Minden asszony elhozza magával a tűzhelyén tegnapról megmaradt parazsat fazékban, a férfiak száraz rőzsekötegeket, a lányok kilenczféle füvet és virágot. Otthon minden tüzet eloltottak, egy égő parázsnak nem szabad maradni a háznál, mert az veszedelmet hozna.

A várból az első hajnalkaczagásra lejönnek a hatalmasak a tűzhalomhoz. A rhabonbán fiaival, a táltos, a horkáz, a gyula, a billogos, a perestoldó, a garabonczok, a fegyveres vitézekkel. A tűzhalom két oldalán fehér lapos kövek vannak sorba rakva, azokon az öregek telepesznek le, keletről a férfiak, nyugatról az asszonyok.

Ott az asszonyok mind kiürítik a tűzhalomra a fazekaikban hozott parazsat, s azt a Gyula, egy illatos füvekből készült pemetével tiszta forrásvizet fecskendezve a tűzre, mind eloltogatja. A tűzoltás alatt nem szabad beszélni. Így kell akkor tenni, mikor az eleven parázs hideg, holt szénné átválik. Mi lenne az emberből, ha Isten nem adna több tüzet? Ezen jó elkomorodni! Sok öreg asszonynak köny szökik a szemébe, mikor tűzhelye utolsó parázsát kioltani látja: azt az ismerős jó szellemet, a ki minden napi perlekedő társa volt. Mert a tuhudúnok a tüzet a pestesben kialudni soha nem engedik. A ki a szomszédba megy kölcsön kérni tüzet, boszorkányhirbe jut; aczéllal, kovával tüzet gerjeszteni keresztyének szokása; a tűzimádónál ez az Isten megcsúfolása volna.

Mikor a tűzoltás áldozatának vége, akkor előhoznak egy nagy fakereket. Annak a küllői kilenczféle fából készültek. Ennek a keréknek az agyán egy hosszú kőrisfarudat tolnak keresztül: ezt kell két szűz legénynek addig dörzsölni a kerék agyán át, míg az meggyulladt tőle, így támad az új tűz.

Ki az a két szűz legény? Ki volna más, mint Opoúr két kisebbik fia: tavaly is ők lobbantották fel az új tüzet.

Hanem az tavaly volt! Az idén nem megy az áldozat. A két erős ifjú erőszakadtáig dörzsöli a kerékagyban a dorongot, de az csak füstölög, szenesedik, kesereg, nem gyulladhat lángra.

– Miért haragszik ránk az Isten? kérdezi Opoúr Kevend a gyulától. Hogy nem tudja a két fiú a tüzet meggyújtani? Bizonyosan eloltatlan tüzet hagyott valaki otthon a házánál!

– Hamarább meg tudná azt mondani a Bábolna-bálvány, dörmögé a gyula. A mióta a kún leányok megfürödtek a Torja vizében, nem fog tüzet a kerék a székely ifjak keze alatt.

– Menjetek el a keréktől! rikácsolá Opoúr; ti bántottátok meg az Istent. Eredj oda Szilamér fiam: te fogd meg a rudat.

És Szilamér kezében egy mesemondás ideje alatt lobbot vetett a kerék.

A küllőkből kitörő láng aztán egyszerre feloldott minden nyelvet. Eddig csak szájtátva bámulták az ünnepélyes munkát, s rettegve lesték a sikert: a mint a tűz kiütött, mindenki visszakapta a lelkét. Ah, milyen öröm a tűzistent ujra meglátni. Azt az édes áldott Istent, a ki éltet, melegít, ápol, világít; – mikor haragba jön, elpusztít, megemészt; a ki nélkül nem volna a kezünkben se kenyér, se kard. Milyen jó, hogy ujra megtért hozzánk!

A mint a gyula meggyújtotta az új tűzzel, a szűzlánggal a négy szegletre felrakott négy máglyát, a leányok is rákezdték az éneket, a tánczot: – a szép székely leányok.

A ki még nem látta a székely hajadonokat, nem is tudja, hogy mi az a szép leány? Nem is lehet azt szóval elmondani! Tündér legyen, a ki azt lefesti, s tündér legyen, a kinek a szeme nem káprázik tőle! Nem olyan egyforma szépség az, a milyen más népeknél szokásos; itt minden együtt van: szőke, barna, szögfekete haju; egész gyűjteménye Isten remekének. A ki a szemeikbe mer pillantani, mindjárt megtanulja a tűzimádást.

Szép pacsirtahangon, rigóhangon énekelik az őspogány éneket:

Aztán következik a végnélküli tűzugráló nóta:

Minden leány annak a nevét mondja, a kihez a szive hajlik, s aztán átszöki a lobogó tüzet; társnői kilenczféle illatos füvet dobálnak a tűzbe, hogy jobban lobogjon, s éneklik hozzá a virágok dalát, a mik egymással versengenek az elsőbbség fölött: «buzavirág mondja, ne vetekedj velem, mert bizony én velem széles e világ él; – szőlővirág mondja: ne vetekedj velem, mert bizony én velem áldozatot tesznek; az ibolya mondja: ne vetekedj velem, mert bizony én velem lányok dicsekednek!»

Nem marad egy legény, a ki meg ne hallaná a nevét a szép lányok ajkáról, mikor azok az áldozat tüzét átszökellik. Csak az egy Szilamér nevére nem énekel senki a dalból. Ő ott áll magában, vadászkelevézére támaszkodva, lehorgasztott fővel, mintha az egész tűzáldozatot, a szép leányok tündérkoszorujával egyben nem látná maga előtt.

Mikor lelohad a tűzrakások lángja, csak az izzó parázs marad ott halomban. Ezt egy lapátnyi nagy vaskalánnal szétosztja a gyula a felsereglett nép közt. (Ezt a tűzosztó kanalat nem rég megtalalták egy ó-kútban Harasztkereken.)

– Várjatok elébb! Kiált a tűzosztás előtt Opoúr rhabonbán. Hát már ebben az évben nem született fiú gyermek az egész Bálványos vidékén? Nincs már egy anya sem a székely asszonyok között?

Van biz ott anya is, fiú gyermekcse is elég, hanem hát a buzgóság hanyatlik. A királyok törvényei erősen megtiltják, hogy az újszülött gyermekeket tűzön avassák fel: a keresztyén vallás sokkal szelidebben osztja az üdvösséget; az vízzel keresztel. A kis porontyokat inkább viszik az anyák a tórjai espereshez keresztelni, mint a bálványosvári billogoshoz. Csak egyetlen egy asszony hozta el a csecsemőjét a karján. Ennek még erős a hite.

Oda viszi a kis fiát az izzó parázshalomhoz s átnyujtja a billogosnak.

Ez a felavató pap. Öltözete bivalybőr pánczél, mezítlábra kötött fapapucs, fején bőrsüveg. Az öve mellett egy görbe kés, a minek a nyele széles billogon végződik. A kés hegye áld: a fogantyuja büntet.

A billogos két kezébe veszi a kis mezítelen porontyot s aztán az izzó tűz fölé tartva, hangosan hirdeti fölötte az áldást:

E hosszú eláldás alatt a pirító tűz fölött kapálózó ártatlan kis ember, a ki ezekből mind semmit sem értett, torkaszakadtából visított a billogos kezei között: a mi szintén igen szükséges a rossz szellemek elijesztésére. – Mikor aztán vége lett a versnek, akkor a billogos kivette az övéből az áldozattevő kését, megtüzesítette a hegyét a parázsban, s akkor azzal egy félhold alakú karczolást tett a csecsemő állán. Ott azon a helyen nem fog annak szakálla nőni: arról ismernek egymásra a tuhudún vallás hivei.

Opoúr Kevend megajándékozá egy orsó alakú aranypénzzel a hitbuzgó anyát, a mit az rögtön az ordítozó kis fia nyakába akasztott szironyon; egész büszke volt rá!

Most azután következett a tűzkiosztás.

Mindenki kapott már belőle: a négy parázshalom szét volt dulva. Ekkor a horkáz jelt adott a kerítésen kívül ácsorgó pásztoroknak. A tűzhalmot elzáró alacsony kőfal mögött volt összeterelve az egész vidék mindenféle lábas jószága. Azokat csordánkint keresztül hajtották a tűzön. Ez megóvja azokat métely, dögvész, torokgyik ellen. Az állatsereg szétgázolja a hegynek alá kényszerített rohamában a máglyák parázsát, s a mi élő tűz még marad a halmon, az utolsó gulya után, annak neki eresztik a siheder gyermekhadat, a fiúkat, azok aztán mezitláb tapossák el az utolsó parázsát is az áldozattűznek, s a szénnel bajuszt festenek maguknak.

A tűzáldozat eltartott késő estig. Már az «áldomáscsillag» is feljött az égre, mire vége lett az ünnepi szernek. Akkor aztán szerteszét minden halmon kigyulladtak az örömtüzek: azokat már az ifjú legények gyujtották; s most már aztán ők kezdték el énekelni az ipsilángyi nótát, tüzes kereket eregetve a hegyoldalokon alá, a szeretőjük nevét hangoztatva mellé. – Hegyen-völgyön lakoma volt! – Bálványos-várban is nagy áldomáshoz készültek e szent nap megünneplésére. Csakhogy az első személy, a legszükségesebb, hiányzott az áldomáshoz. A mai nap tűzgyujtója, a szűz legény: Szilamér sehol sem volt található. A nagy derendóczia között úgy eltünt, hogy észre sem vették. – Azt elnyelte az erdő.

A POKOL TORNÁCZA.

Bálványos-vár körül nemcsak az istenek tartottak ám tanyát, a pokol is ott volt a közelében.

Nyugatról elnézve, a vár fokáról meg lehetett látni a pokol tornáczát. A kiket a bölcs horkázok a tuhudún vallásba beoktattak, az mind jól is tudta, hogy annak a rettenetes vidéknek a tájékára sem jó menni; mert az egész átelleni hegyet uralja a Drómó ördög. Ugyanaz az ördög, a ki a Rapsonné szeretője volt fiatal korában. Azt a kis váracskát is az építette az ő számára ott a hegy tetején, de annak se megy közelébe semmi jó lélek; mert még a ki csak olyan vakmerő volt, hogy a pokol tornáczát megtapodta, mind odaveszett, egy sem került vissza. Minden emberöltő ivadékban emlékeznek egy olyan esetről, hogy a földalattiakkal daczoló vadászt, a ki arrafelé hajtott vadat, a távolban legeltető pásztorok a hegyekről ott látták másnap felküdni a pokol tornácza szikláin, előtte az elejtett vad, mellette a két kutyája. Aztán mindennap ott látták. – S mikor a hullakeselyű lecsapott az ott heverőkre, maga is ott maradt, mintha csak nyillal lőtték volna sziven. Madárnak sem jó járni azon a vidéken.

A földalatti erők csodaműhelye ez. A mai korban ez az egyszerű neve van: a «Büdös». A rengeteg őserdők közepéből tolakodik előre egy óriási bércztömeg, egymásra hányt düledező sziklák romhalmaza; mintha egy bedőlt tűzhányó volna. Oldalait kiégett likacsos surlókövek fedik; érczsalakmaradványok: mogyoró, galagonyabokor csenevészik s hasadékok között: azokon is rőt a levél. Csak a pemétfű látszik itthon lenni, s a sírok és romok két virága, a kövi rózsa, meg a sárga szaka. A halál országa ez.

A bércz oldalán, fenn a magasban ásít egy sziklaodú; félredült gúlák képezik óriás kapuját; májszínű, rozsdaveres sziklák, fekete erekkel. Hanem a barlang száda körül sárgán van zománczozva szikla és padmaly: mint a penész, úgy lepi be a halaványsárga nyirok az egész környéket. S a bejárát előtt hullámzani látszik a lég, mint a délibáb: a kövek tánczolni látszanak; az örökké nyitott kapu reszket és a föld maga libeg-lobog. Itt van a pokol tornácza.

Mi leheli fel azt a haláladó léget, onnan a szikla mélyéből, a mitől még a felette átrepülő madár is leesik? Kinek a szavára nyilt meg ez az üreg, a mibe ember ha belépett, többé vissza nem tér?

Ide jött Szilamér.

A horkázok azt verték a fejébe, hogy itt van a halál birodalma: – hivogatta valami szó ebbe a birodalomba!

Beletévedt azokba az erdőkbe, a miket soha emberláb meg nem tapodott. Idejüket régen elfeledt fák egymásra düledezve, őserdők, a másik őserdő temetőjéből előmagasodva, még a vadnak is utját állják, hát még az embernek. Incselkedő lidércz, kóborgó lobogvány belecsalogatja a feneketlen «Mohosba». Ott a hegyek tetején tó van; de benőve sűrű ingoványnyal: a ki rálép, lerántják a csalóka pázsit alá a vizi hüvelvények. A völgyek mélyében ráijeszt a Fortyogó forrás; a mint zúgva előtör a tőzeg-telepből, sárgás barna vize fojtó gőzt ereszt ki, amott megállítja a Hammas patakja, melynek sötét szürke vizén félelem átlépni. A lépésére szétoszló harasztból egész kigyófészek gomolyog szerteszét: azok ott futták a «kigyókövet» a királyuk fejére. A felháborított kigyófejedelem fejét magasra emelve, kanyarog a maguktól világító redves fák odvába. Menmeg süvegnyi béka állja utját, a mi úgy tud üvölteni, mint egy disznóhajtó kürt, ha árvacsalánnal megverik a hátát: más fegyver nem fogja; majd meg ormótlan, idegen mezőkre bukkan, a hol minden növénynek vörös a levele; ismeretlen szálas lapuk fehér virágpalczáikkal, mint egy hadirend, úgy állnak előtte, s a sötét erdőmélyből tűzvilágú szemek izzanak eléje, s olyan jajszó hallik, mintha elkárhozott lélek nyögne fel a sírból. Ez az ocsmány sokatevő hangja. Tanyáját felismerhetni a sötét erdőben az ott fehéredő nagy halom csontokról.

– No hát lássuk a szörnyű pofádat! Még rád nem vadásztam!

A sokatevő csak éjjel jár martalékot orozni, s mintha tudná, hogy itt a halál tartománya: ide hordja a zsákmányát, innen ki nem riasztják, mikor jóllakva döglik.

Szilamér ráeresztette az ebeit. – Két hatalmas hosszúszőrű, hegyesfülű véreb volt az, hires medvefogók. – A fenevadat kizavarták tanyájából; az futott fel a hegyoldalnak: a vadász utána.

Az ebek kiverték a vadat az erdőből. A véreb nem csahol, mint a kopó; külömben Bálványos-várban meghallották volna, hogy Szilamér merre jár. Mindenütt a sokatevő nyomában volt.

A hol egyszerre megnyilt az erdő, előtte állt a kietlen meredek bérczomladék, meredek falával, melynek tetejéről leszakadni készülő nagy csompók hajolnak lefelé. A kiégett kő törmelékéből támadt ösvény, az útjába hengeredett kolonczokat kerülgetve, arrafelé vész el, a hol a pokol tornáczának fénylő sárga szája tátong, a sziklák, a kilehelt világoskék légtől olyan libegést kapnak, mintha remegnének.

A sokatevő oda akart menekülni a barlangba.

A mint az odú szádához érkezett, egyszerre ledobbant a földre, hanyattvágta magát; iszonyú fogait elvicsorította s aztán többet nem mozdult.

A két véreb utána rohant, egy kutyahosszával megelőzve egymást. Azok is lefeküdtek egymásután, jobbra-balra az üldözött vad mellé. Nekik sem kellett több ringatás, olyan jól elaludtak.

Szilámér megállt fölöttük és elgondolkozott.

– Ime, milyen olcsó ez a halál. Nem kell hozzá mély seb, hosszú kín. Olyan gyors, mint a buzogányütés. S aztán megszünik minden szenvedés. Milyen csendesen alusznak egymás mellett az ellenségek!

Milyen felséges pompája van a halál országa bejáratának! Az egész kapubolt s messze körülötte a széles sziklatornácz bevonva aranynyal versengő sárga kénvirággal. Ez az egyetlen virág itt.

S sorban a fal mellett kőhalmok emelkednek, a miknek az ormába kopjás zászló van tűzve. Az itten megholtak sírhalmai azok. De hát ki temette el őket? Ki tüzte a fejük fölé azt a zászlós kopját? Odabenn a halál! Ki ment oda be értük?

Ebben a korban még kétszerte hosszabb volt a Büdös kénbarlangja, később döntötték le az előtornáczát erős földrengések; ma már csak tíz lépés a hossza.

Szilamért úgy taszította az Ármány hátulról, hogy lépjen a barlangba.

Elszánta magát. Még egyszer megfútta a kürtjét, hogy hallják meg Bálványos-várban, merre tünt el s tudják meg: ne várják többet vissza. A pokol tornáczában tünt el.

E kürthangra azonban egyszerre világosság jött elő a sötét barlang mélyéből, egy fáklya fénye vetett erős derengést a sárga falakra, mint az átlátszó víz, úgy reszketett a kiömlő kékes lég ebben a fényben.

S nemcsak a tűz jött elő a halálos veremből, hanem egy élő lény is. A szokott emberalaknál felével magasabb; egy óriás alak, fehér palástban. Ez tartotta kezében a fáklyát.

«Ez a halálisten», mondá magában Szilamér; s a mint az arczát meglátta, azt gondolá, hogy milyen nagyon hasonlít ennek a halálnak az ábrázatja a vén Rapsonnééhez. Jobb szerette volna azt tudni, hogy a halál férfi: miért asszony? Hát annak adja meg magát?

De aztán még a hangja is egész Rapsonnéé, mikor nevén szólítja az ifjut.

– Hát te Opour Szilamér, mit keressz itten?

– Tégedet. A halált.

– Bolond te! Én nem vagyok a halál. – Hanem Rapsonné, öreg nénéd. S neked nem szükség a halált megtalálnod; hanem szükség volt megtalálnod Rapsonnét.

– Hogy jösz elő te a pokol tornáczából?

– Ez csak a ti bolond tuhudún hitetekben pokol tornácza: másnak élethosszító csodahely ez. Csak érteni kell a titkát. Ez a gyilkos párázat, a mi a kőhasadékból feljön, nem emelkedik magasabbra az ember fejénél; a ki lábtókon jön be ide, fáklyával a kezében, az végigjárhatja az egész barlangot és se maga meg nem hal, se a fáklyája ki nem alszik. Alant a halál van, fent az élet.

– Hát te minek jösz ide, az ördögöt kisérteni?

– Mondtam már, hogy ez élethosszító hely. Csodatévő titok. A ki ebbe belép, úgy, a hogy én járok, csak a testével a halál országában, a fejével kinn az élet világában: annak minden tagja újra feléled, megifjodik: elalvó vágyai újra fölébrednek, fájdalma mind elmul; jó kedve viszatér; szemeinek homálya eloszlik, vére újra pezsdül, izma zsongul, szívén az ifjuság lángja fut keresztül: egy más világ lakójának érzi magát. Száz esztendőnél több nyomja a vállamat; de mikor itten vagyok, nem érzem a terhét.

Rossz kedvem itt hagyom, bubánatomat itt megfojtom, az egészséget hazaviszem. Ez az én nagy titkom: az élethosszítóm.

Ezzel egészen kijött a barlangból Rapsonné, s leszállt a lábtókról, a mik olyan magassá tették a termetét. Künn a barlang előtt már csak a négy lábon járó állatot fojtja meg a nehéz lég.

– Hát minden fájdalmat meggyógyít ez a hely? Kérdezé Szilamér. Tán az enyimet is?

– Mi a te fájdalmad?

– Ha én annak tudnám a nevét! Te talán megmondod. – Régen, talán te még emlékezel reá, ezen a vidéken óriások laktak. Lassankint kivesztek. Egyik hegyoromról a másikra tudtak lépni. Mikor aztán az utolsó óriásnak a fia szétnézett a világban s nem talált egy leányt, mely a hozzávaló óriások fajzásából volna, csak mind ez új, apró emberek leányait, a kik nem ő hozzá valók: hát akkor annak kellett valami olyan fájdalmat érezni, a milyen az enyim. – Van-e ennek irja?

– Kisértsd meg. Állj fel az én lábtóimra: vedd kezedbe a fáklyát s lépkedj be a barlang közepéig; a míg a fáklyát égni látod, semmi vésztől ne félj. – No hát, akarod-e a kérdésedre a választ megkapni?

– Akarom. Mondá Szilamér s a lábtókkal bement a pokol tornáczába, egész a félelmes barlang közepéig.

– Mondsza, mit érzesz most? kérdezé Rapsonné a barlangon kívül.

Az ifjú a barlangból visszafelelt.

– Szóval ki nem mondható gyönyört a szívemben.

– Van-e még félelmed?

– Óriásokkal is meg tudnék küzdeni.

– Fázol-e, reszketsz-e még?

– Csodálatos hőség állja el minden izemet: más világon járok.

– Tudod-e már, hogy mi bajod?

– Tudom: – szeretek.

– Kitalálod-e az irját?

– Szeretve akarok lenni.

– Én azt is tudom, hogy kit szeretsz. Azt is tudom, hogy szeretve vagy.

– De ő nem lehet az enyém.

– Miért?

– Mert én az őshiten vagyok: ő pedig keresztyén. S én el nem hagyhatom apám hitét, s ő el nem hagyja az anyja vallását. Ez az, a mi engem kínoz. Apámmal együtt az utolsók vagyunk az ősök hitén; minden nemzetsége a székely vezéreknek áttért már a Jehovához. Mi is más világban élünk, azok is. – Hasztalan látjuk meg egymást, nem lehetünk egyek. Akár azokhoz lennék hasonló, a kik a holdvilágba szerelmesek, akár egy álmodott kép után epednék. Tudom, hol van s még sem találom meg.

– Hát még mindig visszatér a szívedbe az utolsó óriás fiunak a fájdalma: – csak az ereje, a bátorsága nem száll meg ezen a csodatevő helyen?

– Az is. Valóban.

– Akkor tedd őt magadévá.

– Hogyan?

– Akár így, akár amúgy. Van kétféle módja. Előbb nyúlj a gyöngédebbhez. Bizd reám a szived titkát. «Imola» a neve úgy-e? Hatalmas asszony az anyja. Ha rám bizod, én elmegyek hozzá «Susogóba.» Elviszem a balitádat. Ha meghallgat, majd kisusogjuk szépen, hogy mit jövendöl a balitád? Hozd el ide holnap hozzám. Idefenn lakom ebben a kis fészekvárban. Őszszel mindig itt tanyázom, mikor a csontszaggatások, a nyilalások, meg a zsábák bántanak; itt e barlangban elmulnak rendén. – Sára asszonyt leveszem én a lábáról s tied lesz a szép Imola, tied lesz még Torja vára, városostól, meg a Várhegy, a Fergetyű várral, a kinek a lakójától nem kell rettegned soha, ha egyszer az Imola a tied lesz. No hát menjek, vagy ne menjek?

– Eredj el. Én kérlek.

– Először csak titokban, csak susogóba. Azután küldöd majd a násznagyaidat a kelengyével.

– Neki adom a lelkemet is.

– Ha pedig azt mondja Sára asszony, hogy ott kinn a szűröm az ajtó előtt, akkor majd mondok neked mást, de ahhoz aztán az utolsó óriás fiának a fájdalma mellé még annak az ereje is kell ám. Érzed a szívedben már ezt az erőt?

– Azt érzem, mintha magam teremteném magamat újjá.

– Akkor mára elég volt a gyógyító csodából, jőjj elő.

Szilamér egészen felvidulva jött elő a kénbarlangból. Mikor széttekintett a világban, úgy tetszett, mintha mindennek más színe volna, mint az előtt; erdők, sziklák más képet mutatnak, mint eddig s az égen futó felhőknek ábrázatja van: istenséget magyaráz.

Csak a lábainál heverő holt állatok s a sorba felkupaczolt kősírhalmok tudatják vele, hogy ez a halál tartománya.

– Holnap elvárlak a balitáddal: suttogá Rapsonné, előkeresve egy sziklaodúból a kigyóját, s a dereka körül övezve; a mit nem vitt magával a barlangba, mert ott az is megfulladt volna. – A várba jőjj fel hozzám. De erre a helyre nálam nélkül el ne tévedj. Tudatlannak nem jó itten járni. Látod itt sorban ezeket a kőrakásokat? Ezek mind az előtted itt jártak csontjait takarják. Mind ifjú legények voltak. Bizonyosan az a fájdalom hozta őket ide, a mi téged. Én találtam meg őket itt. Én temettem el őket ide. Száz esztendő óta ismeri már ez a csörgő murva az én léptem hangját. – Siess vissza Bálványosra. Nézd, már gyujtogatják az örömtüzeket. Eressz te is a lejtőnek egy tűzkereket a lánykád nevével.

Késő éjjel került haza Bálványos várába Szilamér. Már akkor az atyja és a két testvére fáklyával hajtották fel az erdőt. Meghallák a kürt szavát a Büdös barlangjától.

– Mit jársz te a halál tartományában? kérdé tőle Opour Kevend, gyöngédségbe vegyülő haraggal.

– Azt: hogy vagy meghalok, vagy elveszem, a kit szeretek.

– No hát vedd el, a kit szeretsz; de ne halj meg.

S az első dolga az volt a vén tuhudún rhabonbánnak, hogy az új tüzet meggyujtatta a kohóban, s annak a legelső dolga az volt, szűzezüstből balitát olvasztani a Szilamér kedvese számára.

A «SUSOGÓBAN».

Mikor Rapsonné megindult a maga várából Torjára, a hol a Mikéék ősi vára volt, egész serege kisérte az ijászoknak, csatlósoknak, kopjásoknak; kengyelfutók előtte, kukta, vászoncseléd szekérszámra a háta mögött: ő maga gyaloghintóban vitette magát, azt is kettőt vitt magával s váltogatva hol az egyikbe, hol a másikba ült át. Nagyon őrizte az életét késő vénségében; féltette a vadaktól, a rablóktól, a nyiri morotva lidércznyomásától, a bögöly alakban száguldozó rossz szellemektől; kiváltképen az olyan ételektől, a miket nem maga készített; ezért is hordta magával a kuktáit. Gyanakodott minden ételre, italra, hogy megrontják vele. Azért is hordta magával a kigyóját mindenüvé, hogy az itallal, a mit eléje hoznak, előbb azt kinálja meg, ha belekóstol a kigyó, akkor méreg van benne, mert a kigyó a mérget nagyon szereti. Ismerték is már ezt a rigolyáját országszerte, s a hová betért, előre hozták eléje vederrel a meleg tejet: a kigyó azzal jól lakott s aztán elpihent az asszonya keblén. Oh, de féltette ezt az utolsó pislogó kanóczát az élete mécsének! Minden reggel, este százféle kenőcscsel iralta be a tagjait s misére menés előtt mindenféle babonás szertartást elvégzett, a mit a régi tuhudún világból megszokott.

A kengyelfutói előre hirdették a jövetelét Torja várban; de annak az okát még senkinek sem volt szabad tudni. Azért jön előre a «susogó», hogy ha aztán elmarad a «háztűznézés», szégyen ne származzék belőle. Ürügy volt elég a látogatásra két olyan hatalmas urasszony között, kik a Székelyország huszonhat vára közül hatnak parancsoltak. Kettő tündérvár belőle: Rapsonné vára és Torja. Mikor más is hallotta, akkor az átvonult kúnokról beszéltek, meg azoknak a borzasztó kicsapongásairól; csak mikor egészen magukra maradtak s leültek egymás mellé a kerevetre, vette elő a tarsolyából Rapsonné a Szilamér balitáját.

A mint Mike Sára megpillantotta a balitát, egyszerre kitalált magától mindent. Balitát csak a tuhudún nászolók küldöznek.

Rapsonné aztán elkezdte azon, a min a susogó asszonyok szokták kezdeni, feldicsérte a vőlegényt, annak minden ivadékát, azután meg Mikéné családját, Imola leányát, a miből az következett, hogy ilyen egymáshoz illő pár nincsen a világon. Azután elmondta, hogy a legény mennyire szerelmes: már el is akarta magát ölni a pokol tornáczában; milyen kár volna érte! Végre rátért a szükségesekre. Elmondta, mit ád az ifjú a mennyasszonyának ara-ajándékba, hány ruhát, kösöntyüt, csepeszt, boglárt, fótát, kis bundát, mentecsatot, násfát, kontyba való rezgőt, homlokra való galambot, arany kelyhet, paripát, sólymot, vadászkutyát: s azon felül száz lizimakus-aranyat.

Mike Sára csendesen hallgatta végig a susogót, s azután egész szelid, ártatlan orczával azt kérdezé.

– Valamit nem hallottam. Hát egy imádságos könyvet nem ád ajándékba? Erre mi felénk az a szokás, hogy a vőlegény azt is ad a menyasszonyának.

Rapsonné elérté a lefőzést. Ez kemény dió volt az ő fogatlan szájának.

– Hiszen tudod, édes mézem, hogy a kérő legény tuhudún hiten van.

– Ugyan tudom. Épen ez a nagy baj. Hogy házasítsunk össze egy galambot, meg egy kigyót, mikor az egyik csak repülni tud, a másik csak kúszni.

– Hiszen ne törd te magadat azon! Csak ők egyszer egymáséi legyenek; majd meglátod, milyen szépen átédesgeti a szelid asszony az erős ifjút a mi szent üdvözítő keresztyén vallásunkra. Megmondja ezt az a balita is. Nézz csak ide. Ez a sok szálkás gödröcske itten, a «nap»: ez a vőlegény vallása; de látod úgy-e itt a másik oldalon ezt a «keresztet»: ez a mi vallásunk; közepett az a «dombforma», rajta ez a «zászlóforma»: ez az öreg Opoúrnak a sírja. A mint a vén Kevend urat elviszi a guta, mindjárt áttér a keresztyén hitre Szilamér. Itt van ni, megmondja a balita.

– Hallod-e édes néném, Rasponné asszony, nem hiszek én a balitának; hanem csak a magam édes eszemnek. Én tuhudún vallású kérőnek nem adom a lányom; ha mindjárt a napisten keresztfia volna is, s valamennyi csillag Szent-Lőrincz napján lehull az égről, mind idehozná is nászajándékul.

– De hiszen azért nem kell a te leányodnak tuhudún vallásra áttérni. Ő maradhat igazhitű keresztyénnek.

– Nem maradhat. Ismerem én jól a tuhudúnok szokásait. Már micsoda rend az ottan, hogy ha a legnagyobb fiú megházasodik, hát akkor a felesége a férjének az öcscsét «kisebbik uramnak» hija? Szilamérnak pedig két öcscse van. Én a leányomat egyszerre három embernek férjhez nem adom. Bűn, förtelem az ilyen élet ezen a világon, a más világon pedig lélekkárhozat. Én a leányomnak se a földi boldogságát, se a lelki üdvösségét el nem adom senki gazdagságáért, senki szépségeért.

Rapsonné asszony mind e beszéd alatt a kigyója fejét csókolgatta, az meg az ő arczát nyalogatta, kéthegyű nyelvével, kikibújva a palástja alul. Azután ravasz mosolygással felelt meg az ellenkezésre.

– Ej, ej: édes öcsémasszony; de szigorún itélsz a más házbeliek szokásai felett. Hiszen valahány ház, annyi szokás. Én bizony nem tartom olyan rút erkölcsnek, hogy a tuhudúnoknál, ha van egy férjnek édes testvére, azt a felesége «kisebbik uramnak» hívja. Ellenkezőleg, ez a legédesdedebb állapot. Ha mikor az édes ura elmegy háborúba, hosszasan odamarad, az alatt van, a ki az asszonyt igaz szíve szerint vigasztalja, ápolgatja, ha a férje el talál esni, nem marad özvegyen, gyermekei nem maradnak árván: a kisebbik ura ott van mindjárt mellette. Én azt nem találom olyan rettentőnek, sőt inkább nyugasztalónak, hogy a testvérek ilyen szép szeretetben élnek egymás között, ellenkezőleg a keresztyén testvérek szokásaival, a kik mindig osztozkodnak: minden darab földet annyifelé hasogatnak, a hányan vannak; külön udvart, életet1) tartanak; míg az ősvallásúak szépen megmaradnak együtt s közösen birnak házat, földet, asszonyt.

– No te tarthatod ezt, édes Rapsonné néném, igen szép szokásnak. Fiatal korodban magad is azt követted; egyszer a Firéne leánytestvéreddel volt egy férjetek, máskor meg magadnak volt kettő. Hanem ez régen volt: most már más a világ.

A kigyó sziszegett, mert Rapsonné keze meg találta szorítani a nyakát. Gorombaság volt biz az, a mit Mike Sára mondott neki, hogy fiatal korában milyen nagy világleánya volt. Hanem hát még az ilyen sértegetést megbocsátják egymásnak az asszonyok. Asszonytól fölveszi az asszony, ha a régi szerelmeskedését hányja a szemére, azt mondja: irigység beszél belőle. Folytatta a susogót.

– Hát bíz a te leányod sem lesz jobb a deákné vásznánál, az is majd elvágja, a meddig megsült: ne féltsd te őtet. Öreg vagyok már no, magam megvallom, az özönvizet is megértem; de még e világi életemben olyan asszonynyal össze nem kerültem, a ki azon panaszkodott volna, hogy neki sok van a jóból.

Ezért meg már aztán Mike Sára jött ki a sodrából.

– De biz az én lányom nem azért megy férjhez, hogy ha neki gyermeke születik majd, hát akkor azt ne a szent hitű esperesünk keresztelje meg a szentháromság nevében; hanem a billogos füstölje fel az áldozat-tűzön, a tűz-isten nevében s aztán a késével összesütögesse, elcsufítsa az ártatlannak a pofácskáját. De ebből nem kap a tűz-bálvány!

– Ejh no! Hiszen hátha nem fia születik mindjárt, hanem leánykája; suttogá Rapsonné, vigyorgó orczával. Annak nem csufítja el a tüzes késsel az orczáját a billogos.

– A leánynak meg a jobbik mellét égetik meg a tüzes vassal, hogy mint a pogány őrpaták, meg tudják vonni az ijat.

– Az nem igaz! Kiálta fel Rapsonné.

– De bizony igaz. Te nálad is elégették, azért is nem volt egészen szép termeted ifjú korodban.

– Micsoda? Az én termetem nem volt szép! kiálta fel rikácsolva Rapsonné. (Ez már olyan sértés, a mit meg nem bocsátanak.) Most is szebb, mint a tied, te boglyakemencze! te húsbálvány! te hájfejű! te birkaszemű! te tülökorrú! te harcsaszájú! te bodzáslábú! Ma is elmegyek veled szépségversenybe az aranyalmáért! Nem maradtam én soha özvegyen a hogy te maradtál a faképnél! Te neked csak egy becsületed van; de én nekem van ezer! Tündér voltam! uralkodtam hét tengeren, hét világon. Istent, ördögöt a magam részére vontam. Egeket vert a szép hirem! Nem voltam ilyen szutykos, piszkos, czéda, rongyos, golyvás, csámpás, rücskös, pufók, pirók madárváz, miként te, a leányoddal együtt; phi! Ti kikopott alirumnák!

Folyt volna ez az ékesszólás Rapsonné szájából akár naplementig, mert ha egyszer az ő daráló malma megindult, meg nem állította azon a szélkelepet semmi világi hatalom; Mike Sára asszony abban nem bírt vele. De nem is mérközött vele: csak azt cselekedte, hogy a kandallóból egy vaslapátnyi parazsat kimerítve, azt telehinté tömjénnel és fenyőmaggal s kifüstölé vele a szobát.

Ez meg már megint olyan szörnyű nagy jelvényes megbántás, hogy ennek a megtorlására már nem is szitkot, de csak sikongató felkiáltásokat szórt vissza a tündérbanya; a kigyó is kidugta a fejét a gallérjából: úgy tetszett, mintha az is segítene sikongatni.

A füst aztán csakugyan kiűzte a szobából.

Ment nagy dérdurral az udvarra, a cselédjeit felsikongatva, hogy hozzák rögtön a gyaloghintaját, menjenek ebből a czudar fészekből. Ott aztán megint jutott valami az eszébe, a mit még nem mondott el Mike Sárának. Visszafutott vele a tornáczba, hogy még azt is a szeme közé vágja. Hanem a mint Mike Sára meglátta, hogy visszajön, hirtelen kapott egy söprűt, azt keresztültette az ajtóban. Ekkor aztán Rapsonné odakinn az udvaron, az egész cselédhad hallatára, kezdte el a szitkolódást. Mike Sára erre sem felelt neki szóval; hanem azt tette, hogy meghintett egy szelet kenyeret hamuval s azt odadobta Rapsonné lábához.

Ezen aztán a vén tündér olyan dühbe jött, hogy elvesztette a hangját, csak úgy rángatózott, hogy a cselédjeinek erővel kellett őt betenni a zsölyeszékébe s nagy gyorsan elloholni vele.

No ez kegyetlen boszút fog forralni.

Három ilyen rettentő megbántás! Tömjénnel füstölni, seprűt ajtóba tenni, hamus kenyeret odadobni.

Tömjénnel ördögöt szoktak űzni, söprűvel boszorkányt, hamus kenyérrel veszett kutyát!

Ki tudna ilyent valaha megbocsátani.

Rapsonné hazatértében fogadást tett, hogy még száz esztendeig fog élni, hogy a Mike családnak minden ivadékát megronthassa.

Minő tanácsokat fog ez adni majd Szilamérnak, ha az odamegy hozzá, megtudni tőle, hogy mi kimenetele lett a susogónak?

Az lesz a méregsusogó!