Hajósok.
De már most csakugyan tavasz kezd lenni, ámbár lehet ugyan, hogy még majd májusban is hó esik. De most, ezuttal, egyelőre megint csak Urbán Vincének van igaza, akitől ha megkérdik:
– Lesz-e még hó, Vince bácsi? Körülnézi az eget, látja, hogy tiszta és szép kék s aztán feleli:
– Ha igy tart, nem lösz.
Hát csakugyan, hogy csakugyan. Most az égen valódi tisztaságok vannak, mint ünnepnap szokás. Próbáltatok-e már ilyen szép tiszta egek alkalmával a tehén szemébe nézni? Abban meg lehet látni kicsiben az egész eget és a tehén szemében usznak a fehér bárányfelhők balról jobbra. Vagy jobbról balra? Ez különben mindegy, ez a kérdés nem sok vizet zavar, a fődolog, hogy a multkori hó csak a mandulafának ártott és ez nem nagy baj, mert elsősorban mandulafa ugy is kevés van a határban, másodsorban pedig nem föltétlenül szükséges az, hogy mandulasütemények is legyenek a világon. A fődolog, hogy ezuttal most már valószinüleg valóságosan és véglegesen kinyilt az idő, a Tiszaparton megnyilt a vizi élet és az emberek százai külömböző formáju vas- és faedényekben haladnak a vizen a kenyér után. A napocska kenyerecskét hozott az embereknek. Áldott szép nagy világitó égi állat ez, nem csoda, ha emberek imádják.
A vizparton most minden szép, fényes és derüs. A téli gondokat elfujta a déli szél. A nehéz, nagy csizmák ideje letelt, az emberek pantallóba öltözködnek és a lákuk szárát könnyebben, vidámabban emelik. A hajókon repkedve lobognak a zászlók, magyarok, osztrákok, horvátok, bajorok, rácok, oláhok. Ennek megfelelő különféle beszédek hallatszanak. Mindenféle árukat raknak a partra, másokat hordanak be a hajókba azok az atléták, akiknek a karjából meg a lábuk szára vastaghúsából ugy áll ki az izom, mint a hajókötél és akik közönségesen zsákolóknak neveztetnek.
Szép a vizi élet, ha egyéb végezni való dolgot nem mért volna rám a sorsunkkal intézkedő, el tudnám nézni naphosszat. A lassu és komoly, nagyszakállu kormányosok milyen méltósággal mozognak. Mennyi ötlet és tréfa hallatszik ki e zajgásból. A tréfa és az ötlet legtöbbnyire nyers, de hát a munka is nyers és erős, amit végeznek. Hajóslegények apró gyerekei járnak a parton s messziről megismerik a fölfelé igyekvő hajó számát: ahun gyün az édös apám! Menyecskék, szépen föltisztálkodva, bekötött fejjel, fehér harisnyásan, sarkos papucsban, várják az érkező hajóst, szines kendőbe kötve ételesszilke a kezükben. Megjött már a Jankó is, az isten különös bogara, aki ősszel a gólyák távozása idején eltünik és tavasszal a gólyákkal visszatér. Az idén ugyan ő volt a frissebb, mert ő már itt van, de a gólyák még nem érkeztek haza, pedig virágvasárnapra itthon szoktak lenni. De virágvasárnapkor az idén nehéz és súlyos havak estek és a gólyák a pyramisok tetejéről valószinüleg ideláttak és úgy határoztak, hogy még ráérnek a hazajövetellel. Jankó ezt nem láthatta abból a barlangból, amiben téli álmát tölteni szokta, ennélfogva megjelent és lármáz a parton érthetetlen dolgokat, mert ő hat nyelven beszél egyszerre: igy azután nem is hallgat rá senki és mellete hallgatagon mennek el az emberek.
És a tulsó part mezőiről, szántásairól a föld kedves illatát hozzák a déli szelek. Itt valóban szépségek és élvezetek tartózkodnak. Egyszerü szépségek és egyszerü élvezetek. És a lelkek is kinyilnak és a hajósok barna arcából nevető szemek tekintenek szét a kis helyi világba.
Öreg komor vén hajóst megállit a parton egy pöttöm kis lány:
– Bácsi, mikor jön meg a zimonyi hajó?
– Majd möggyün, kicsikém. Majd möggyün.
– Hát késik?
– Késik, kicsikém. Kicsikét késik, kicsikém.
– De hát miért késik, bácsi? Én az édös anyámat várom Belgrádból!
– Jaj, kicsikém – magyarázza az öreg vizi medve – hiszen épen ezért késik. Mert Zimonyba az éjjel esött az eső, osztán a hajó itthon felejtötte az esernyőjit, aztán nem akarta, hogy édösanyád mögázzon, hát várt addig az indulással, amig az eső elállt. Hogy kedves anyád mög ne ázzon, kicsikém. Majd möggyün a hajó, kicsikém, csak várjad anyádat szeretettel.
– Köszönöm szépen, bácsi.
… Egy darab ez a számtalan parti jelenetből, amit itt látni és hallani lehet.
*
Míg a hajó kirakodik meg berakodik, a hajóslegényeknek, kormányosoknak van dolguk is. De nem annyi, hogy olykor a parti bormérőbe el ne jussanak. Szükség van arra is: horvát, magyar, osztrák, bajor ott barátkozik, mert a szerény mennyiségben fölélt borocska erősiti a barátságot.
Alkalmas elnézni az ilyen társalgásokat is. Régi dolgokról beszélnek. Nagy utakat megjárt emberek ezek, jó nagy részük tengerész volt, mielőtt a folyami hajókra került volna. Sok mindenfélét megtárgyalnak, távol világrészeket úgy emlegetnek, mintha itt volnának a közelben egy napi járóföldre. Mondanak igazságokat, de meséket és legendákat is. Náluk is áll igazságul ez a régi magyar mondás, hogy „a messziről gyütt embör sokat beszélhet, sönki se néz utána, hogy igaza van-e?“
Érdemes e beszédeket hallgatni, távolosabbról.
A parti vendéglőbe belépek s helyt is foglalok a legsarokban, egyedül. Szép, tiszta hely. Ami festhető, az mind világos zöld, az asztalokon fehér teritők, az ablakon át a napfény derüsen beszolgál.
És mégis, a szoba másik sarkában, ahol egy csomó hajókormányos s más vizi ember ül, komor és sötét hangulat uralkodik.
Egy nagybajuszu, őszülő barna ember, a dunai hajósok egyenruhájában, elkeseredve mondja:
– Hát ezt is mög köllött érnöm? Hát nem igaz az, amit én beszélök? Hát hazudtam én valamikor?
Csönd van egy darabig, az emberek a válukat vonogatják. Egy azután azt mondja:
– Hát ne haragudj, Mihály, de amit mondtál, az nem löhetségös. Én is átmöntem az egyenlitőn, de az nem igaz, hogy ott a szombat után mindjárt hétfő követközzön.
S a többiek bólogatnak a beszédhez. Mihály elszomorodva ül, ha nem volna kemény ember, talán sírva is fakadna:
– Én sohase hazudtam életömbe. Nem röndös embör, aki hazudik. Most ezt mög köllött érnöm, hogy hazugnak tartjátok a nyelvemet.
Ismét csönd. Az emberek érzik, hogy itt olyasvalami van, ami különös. Mihály tényleg igaz ember és most már hogyan áll elő azzal a beszéddel, hogy szombat után hétfő következik? Miféle dolgok ezek?
Halk tanácskozás. Egy ember föláll a társaságból és felém jön. Régi ismerős: kisebb fürdőháza van a Tiszán, ott tanultam annak idején uszni, s miután elég rendesen megtanitott, fiamat is vele tanittattam. Érdemes polgár, apai ágon beolvadt olasz családból származik. Leül mellém:
– Nem háborgatom?
– Dehogy.
– Egy kérésöm volna.
– Tessék.
– Tessék hát megmondani, löhetségös-e az, hogy az történhessön valahol a világon, hogy a szombat után mindjárt hétfő követközik? Mert a Mihály ezt beszéli, de nem akarjuk elhinni. Azt mondja, hogy az egyenlitőnél történik ez. De hát az egyenlitőn többen átmöntünk katonakorunkban. Ott olyan matrózmulatság szokott történni, lelocsolják egymást, mint nálunk husvétkor. De hogy egy nap kiugorjon a kalendáriumból, arról mi nem tudunk. Másfelől pedig annyi bizonyos, hogy a Mihály sohasem szokott hazudni. Hát hogy löhet ez a beszéd?
– Hát – mondom – ez pedig csakugyan történik, hogy a hajón egy napot ugrik a kalendárium. Vagy előre, vagy hátra, de egy napot ugrik. Attól függ, hogy a kelő nappal szemközt halad-e a hajó, vagy pedig napnyugatra megy.
– Hát hogy löhet ez? – kérdezi. Mi az oka löhet ennek?
– Hát mondom – Makó két órajárásnyira keletebbre van mint mink. Ott hat perccel hamarább kel föl a nap.
– Ahán – mondta az emberem.
– Ha most már az embör a hajóval szemközt mögy a napnak, midőn nap előzködik és utóljára kispórol az előzködéssel egy napot. Ezt pedig el kell tüntetni, másként összezavarodik a kalendárium.
– Ahán – mondta polgártársam – most már értöm. És az egyenlitőnél történik ez?
– Nem. Lefelé haladva nincsen a kalendáriummal baj. Csak ha körösztbe megy a hajó. Az a vonal, ahol a tengeren ez a furcsaság történik, Japán és Khina között van.
– Úgy tehát – mondja polgártársam. – Köszönöm szépen az utbaigazítást.
Visszamegy a maga asztalához. Eleinte csendes társalgások vannak, azután Mihály bácsi hirtelen föláll, nagyot üt az asztalra és fölkiált:
– Hát persze, hogy Japán meg Kórea között történt! Üssön bele a ménkü!
Az emberek Mihály bácsira tisztelettel tekintenek. A becsület meg van mentve.