Mezei dolgok.
A fűnyüvő.
Régi mesékben szerepel az az óriás, akit úgy hívnak, hogy fanyüvő. Ez a szó: nyüvés, kezd apránkint kiveszni a nyelvből, bizonyára sokan vannak manap már, akik az értelmét sem ismerik. A fanyüvő olyan hatalmas termetű óriás volt, aki mérgében gyökerestől tépte ki a fákat a földből s ha megharagudott, egész erdőket elpusztított féktelen dühében.
A tanyákon nem mesebeli óriás, hanem valóságos rossz ember a fűnyüvő. Aki a füvet nyüvi. Az éj bűnös alakja ez, egyébként rendszerint szegénysorsú ember, aki az egy malacocskájának, sovány tehenecskéjének éjszakának évadján lop takarmányt a más kaszálójáról. Nagyon gyűlöletes ember, mert nemcsak hogy lop, hanem pusztít is. A gazda, ha másnap a megkoppasztott legelőt látja, elkeseredve mondja:
– Ugyan, hogy nem szárad el a keze a szömtelennek? Inkább kérne füvet, ha nincs a teheninek mit önni. Vagy ha már olyan fekete a lelke, hogy csak lopni tud, legalább kaszálná a füvet, de ne nyűné.
Ez ugyanis különbség, még pedig nagy különbség. A fű, ha lekaszálják, kinő újra, de ha gyökerestől tépik ki, persze, hogy nem nő ki megint. A fűnyüvő pedig a lopásnak ezt az utóbbi formáját űzi. Van oka rá. Ha nappal kaszálnak, a kaszának alig van zaja. Nem hallatszik. Elnyomja a nappali élet zaja, a szellő susogása, falevelek zúgása, madarak éneke, kocsik nyikorgása a homoki utakon. Mikor azonban az est leszállt, a dolog és a szél pihen, az alvó fákon a madarak alszanak, akkor a csöndben a kaszálásnak hangja van s harsogó szava messze elhallatszik a lapos mezőn. Azt a kutya meghallja, ha akár a tanya a kaszálótól kissé messzebb fekszik is, jelt ad s a tanyai ember megérti a kutya beszédét. Az éjjeli őrtálló kutya különböző fajtájú észleleteit különböző fajtájú ugatással jelzi a kenyéradó gazdának, aki akkor, ha veszedelmet jelent a házőrző, puskára kap.
Az éjjeli fűnyüvő ezért nem kaszálja, hanem a legnagyobb csendben, a sötétség leple alatt gyökerestül tépi ki a földből a füvet. Ez meglehetősen érzékeny kár, ha akár jómódú embert ér is. Mert nemcsak a termést lopja el, de a földbe fektetett munkát is tönkre teszi. Ahol a fűnyüvő járt, ott csakugyan nem terem többet a fű. Különösen nagy a baj, ha a lóherét nyüvi. A here, ha rendesen el van vetve, hét-nyolc évig magától terem, semmi gond rá nincsen. Értékes takarmány, nagy pénzt jelent. Míg az orság egyes részeiben egy hold földet száz forintért örök áron meg lehet venni, itt egy hold lóhereföldnek egy esztendei kaszálási jogáért fizetnek nyolcvan-száz forintokat. Nyilvánvaló, hogy ha a fűnyüvő a herét gyökerestől kitépi, nemcsak a herét lopja el, hanem nyolc esztendő várható jövedelmét teszi tönkre. Ilyenformán érthető, hogy haragszanak rá, utálják és gyűlölik, s ha tetten érik, igen csak elbotolják. Lesik is, hogy miként lehetne megfogni. Vagy pedig kitudni, hogy ki az, aki nyüvi a füvet. Mert ha tetten nem érik is, de megtudják a kilétét bizonyosan, olyan társadalmi bojkott alá kerül, hogy egy mágnáskaszinó sem csinálhatja ezt különben.
A megfogásuk persze bajos. Az éj sötét s pisztoly van a zsebekben. Egyet villan, egyet dörren s a villanás után még nagyobb sötétség támad, mint amilyen előtte volt: s a fűnyüvő már eltünt az erdőben vagy a kukoricásban.
Nehéz meglepni.
Azt mondja a kapás kora reggel:
– Tudom már, hogy kik nyüvik a füvet.
– Hát többen is vannak?
– Ketten. Az embör mög az asszony. Toppantó Gergöly mög a felesége.
Hejnye, hejnye, a jó reggelit neki. Gergőék szegény emberek, más házában laknak zsöllér gyanánt, napszámból élnek, van egy kis gyerekük s két sovány malacuk. Amúgy tisztességes család, jó munkás mind a kettő, szép, barátságos életet élnek, szeretik egymást, voltaképen nincs is egyebük, mint a szerető szívük, a kis lányuk, meg a két malacuk. Szörnyűség az, hogy épen ők nyűnék a füvet. Hiszen ha kérnének, kapnának. Ha egy helyen nem, a másik helyen bizonyosan (mivelhogy mindön szamár érzi a maga terhit). S ha rájuk derül a tett, mehetnek a határból világgá, mint a Döme kutyája: napszámot többé nem kapnak, mert nem kapnának. A bojkottnak odakint nem bojkott a neve, hanem az, hogy „sömmi embör“. A sömmi embörnek szava nincs, súlya nincs, előle, ha szemközt jön, az út másik oldalára térnek, hogy ne kelljen vele beszédbe elegyedni. Mert még azt is a fejéhez vághatják az embernek, hogy: kend a sömmi embörrel is barátságban van.
Sötétben azonban minden tehén fekete. Honnan tudja a kapás, hogy csakugyan Toppantóék a fűnyüvők? Hátha nem ők azok?
– Hát pedig azok csakugyan azok, – mondja a kapás. Az egyik lábát előre teszi és a fejével bólintgat. Az ilyen állapot a meggondolt határozottság jeléül ismeretes.
– De hát hol van a bizonyíték? Mivel tudja igazolni, hogy csakugyan ők voltak?
A kapás csodálkozva kérdezi:
– Hát nem elég az, ha én mondom?
– Nem ám. A törvénykönyvben egész más van írva a felől, hogy mi a bizonyíték. Ha nem tud bizonyítani, akkor ne vádaskodjon, mert az olyan puska, hogy néha visszafelé is elsül. Hátha azután nem tud bizonyítani? Akkor magát csukják be rágalmazásért.
– De, – mondja a kapás – neköm van bizonyítékom.
– Hát mi az?
– Hát elmondhatom, – szól a kapás.
És elmondja a „bizonyítékait“, amik a szabadban, kint élő embernek talán a legérdekesebb megfigyelései:
– Hát gyüvök az úton, mert kívülről kerültem a szőlőt. A homokban nem hallották, hogy gyüvök, de én hallottam a fű harsogását, ahogy szaggatták. Ketten voltak, annyit láttam a sötétben is. Úgy láttam, hogy az egyik az embör, a másik az asszony. De hogy kifélék, azt nem löhetött mögismerni.
– Hát akkor hol a bizonyíték?
– Hát akkor, – folytatta rendületlenül a kapás, – szétnéztem. Mert oda nem möhetök, hogy mögfogjam üket, ha puska van is nálam. Mert a sötétben egy nem töhet föl kettő ellen. Mert mögbicskáznak, aztán elszaladnak. Itt nem löhet mást tönni, minthogy szétnéz az embör.
Azt hittem eddig, hogy valamennyire ismerem a kintvalók észjárását, de ezt nem értettem meg.
– Hát mit nézett kend a sötétben? Hiszen azt mondja, hogy sötét volt.
– Hát este – mondja éktelen nyugalommal a kapás – az is szokott lönni, ha a hold nem süt, az pedig tegnap nem volt fönt az égön. Nem is a sötétöt néztem én, hanem azt, hogy melyik tanyában nem ég a világ.
– Ahán.
– Hát ügön, – vélte. – Mindön tanyába égött az ablakba a világ. Csak a kis tanya, amelyikbe a Toppantóék laknak, az volt egészen sötét. Errül tudtam mög, hogy a fűnyüvők nem löhetnek mások, mint a Toppantóék. Hát aztán mikor ebbe beleállapodtam, akkor lassan möntem feléjük, azután hangosan rájuk kiáltottam:
– Adjon Isten jó estét, Gergő szomszéd! Hát mire végzitök?
– Erre – mondja a kapás – egyszörre elszaladt mind a kettő és belevesztek a sütétbe. Akkor vártam, a puska fertigben a kezembe. Onnan épen hat-hét perc az út Toppantóék házáig. Hét perc mulva Toppantóék tanyája ablakában kigyúlt a világ.
Elhallgatott. Mondom:
– Hát aztán?
Azt mondja:
– Hát nincsen tovább. De ez már csak elég bizonyíték, hogy Toppantóék a fűnyüvők?
– Jaj, barátom, – mondom, ez nem úgy van. Tanúk kellenek ide. Ez a törvény előtt nem bizonyíték.
– Hát akkor – mondta nemes egyszerűséggel a kapás, – üssön bele a ménkü a törvénybe, mög azokba az urakba is, akik csinálták. Esti sötétben én nem akaszthatok le nekik tanúkat az ákácfákról a mezőn…
Morogva elhalad. Elgondolkozva nézek utána: vajon neki van-e igaza, vagy a törvénynek?
Alighanem mind a kettőjüknek igaza van.
Faj és felekezet.
Hosszú évek óta durkáljuk már az Alföld földjét s keresgéljük, hogy a népek megiratlan történetéből mi van benne eltemetve. Sok megiratlan történet van eltemetve benne. Eredménytelen ásatást csinálni szinte a lehetetlenségek közé tartozik. A munkás ásója nyomán megnyitja keblét a föld s előadja rejtett kincseit. Természetesen csak tudományos értelemben vett kincsek ezek: az ősembernek is volt annyi magához való esze, hogy azt a holmit, amit ő értéknek tartott, ne ássa mind a halott mellé a földbe, hanem az élők hasznára magának megtartsa. Laikus szemmel nézve, az ilyen régészeti ásatások igen érdekeseknek és izgatóknak tetszhetnek. Hallom nem is egyszer: De szeretnék veletek egyszer egy napra kimenni, hogy láthatnám én is. Ugyan miért nem szóltok, akárhonnan venném is azt az egy napot, de csak kimennék.
Pedig a mulatság nem is olyan érdekes. Reggeltől estig hol a gödör szélén, hol a gödörben, tűző napon úgy, mint esőben: csak az olyan ember kedveli az ilyesmit, aki már megszokta. Annak jó napkúra meg légkúra. Két hét alatt le is sül úgy, mintha csak mint szökött legionárius került volna haza Afrikából. És fárasztó. Tornának jó, de mulatságnak kellemetlen. Ráadásul olykor az egész napi munka hiábavaló, mert eredménytelen s ha ilyenkor, fáradt testtel a dolog másnapi folytatására a kellő energia hiányzik, akkor ebbe is ép úgy beleüthet a mennykő, mint a kapás szerint a törvénykönyvbe.
Azonban van egy kellemes oldala.
A munkásokkal való beszélgetés, naphosszat.
Ez olyan munka, hogy vele sietni nem szabad, a sietés az ásóval csak kárt okozhat s ha valami holmi ráért kétezer évig heverni a föld alatt, annak csakugyan mindegy, hogy május tizenegyedikén vagy tizenkettedikén kerül-e ismét elő a régen látott napvilágra. Itt egészen érvényben van az a régi magyar mondás, hogy sohasem volt jó az a nagy sietség. Lehet tehát beszélgetni, szót érteni: panaszok, reménységek, tréfák és élcelődések megmutatják a különböző észjárásokat.
Egyik ilyen telepünk, ahol jó néhány ezer év előtt a kőkorszakbeli ősember tanyázott és sajátos kulturájának maradványait ki lehet ásni a földből, Torontálban fekszik. A falu népe kevert. Részben magyarok, részben rácok. Belőlük kerülnek ki a munkások. És bár a szegedi, algyői, dorozsmai, csongrádi kubikosnak az ország határán tul is jeles híre van, itt a jobb földmunkások inkább a rácokból kerülnek ki. Szívós és könnyű emberek, példátlanul szolgálatkészek.
Egy ebéd után bent feledem a plébánián a felső kabátomat. Eső jött, megáztunk a mezőn, utána hideg szél támadt, mondom egy embernek, hogy ugyan menne be a faluba s hozza ki a kabátot. A munkás egy tornász ügyességével pattan ki a gödörből és azonnal szalad le a dombról a falu felé, mintha kergetnék. Ameddig csak látni lehetett, folyton egyenletes futásban haladt. Mikor megint előtünt a kabáttal, újra csak ugyanezen egyenletes futásban közeledett, így futott fel a dombra s ahogy átadta a kabátot, menten visszaugrott a gödörbe és nyult az ásója után.
– Miért szaladt mindíg, szomszéd? Nem mondtam én, hogy szaladjon.
– Hogy meg ne fázzon az úr, – mondta nevetve a gödörből.
Sovány, de izmos nép ez. Minden porcikája rugalmas. Igy rendes munkásunk az öreg Vászó bácsi, aki a maga nyolcvankét esztendejével éppen úgy dolgozik az árokban, mint a többi. Nagyszerű ember az öreg Vászó. Politikus és szociológus egy személyben. Egyszer azt mondja:
– Miért neveztek ti bennünket rácnak, mikor minket a mi nyelvünk szerint szerbnek hívnak?
A kérdésre a többi gödrökből is felütik a fejüket az emberek. Mondom:
– Miért neveztek ti bennünket ugarnak, mikor minket a mi nyelvünk szerint magyarnak hívnak?
Erre az öreg Vászó nem igen tud mit felelni s ásnak tovább szótalanul. Egyszer felüti a fejét és azt mondja:
– Az úr szerbül beszél és még se szerbül beszél. Hát milyen nyelven beszél?
Nem tudok ugyan rendesen szerbül, de maradt még imitt-amott belőle a boszniai időből. Mondom:
Az öreg kérdezi:
– Volt az úr Boszniában?
– Voltam.
Hallgatás megint. Azután szól a Vászó bácsi:
– Hát persze, az urak mindenfelé eljutnak. Mindig ráérnek utazni, mindig van rá pénzük. Ez a sok vasút, ami most van, mind csak az urakat hurcolja. A szegénynek erre nem telik.
Az emberek a gödrökben titkon mosolyognak. Az öreg Vászó jól beadott.
– Nono, – mondom, – az nem egészen úgy van, Vászi bácsi. Gyalog jártam ott, mint katona.
– Úgy?
– Úgy ám, Vászó bácsi. Sokan voltunk mink akkor ott lent magyarok, némely részünk még lent is maradt. Pedig a maguk kedvéért voltunk odalent. Hogy a görög-keleti keresztényeket felszabadítsuk a török uralom alul.
Azt mondja Vászó:
– Hüm.
– Már pedig hiába hümget. Azért voltunk odalent, nem pedig mulatságból meg pénzköltésből. Azután az a hála érte, hogy nagyon sok rác ellensége a magyarnak.
A kissé megnyomott szavakra az öreg Vászó a kezével tiltakozva hadonász:
– Az nem úgy van! Itt nincs ellenség! Nálunk mindenki megvan békén. Itt szerb meg magyar úgy él a faluban egymás mellett mint a birka.
A másik gödörből szól egy ember:
– Bárányt akar mondani.
– Igen, igen, – hadonász Vászó, – mint a kis birka. Mint a kis fehér, szelid birka. Békesség van.
… A dombról át lehet látni a Tisza tulsó oldalára. Hatalmas vashídjával ott van Zenta. Magasabb épületei a lapos mezőn át ide látszanak.
– Hát Vászó bácsi, az nagyon szép, hogy maguk úgy élnek, mint a kis fehér birka. Hanem negyvennyolcban maga sem lehetett ilyen fehér kis birka. Mert akkor maguk odaát Zentán a piacon a szent szobrát magyar emberfejekkel rakták körül.
Egy kis csend van… Csak az ásók és a lapátok zöreje hallatszik, amint az élükkel belemennek az ősember konyhahulladékaiba, s fölvetik a több ezer év előtt élt ős korhatag csontjait. Zajukból mintha meg lehetne érteni a kiáltást: Mit háborgattok? Miért nem hagytok bennünket nyugodni?
A nyolcvankét éves Vászó, négy nemzedék eleven őse, fölnyul a gödörből a kis ásóért, hogy „finoman“ piszkálgassa a neolithkori őst, akire most ráakadt. De mielőtt a dologba fogna, azt hiszi, hogy tisztázni kell azt az emberfejes vádat.
– No, – mondja, – az sem úgy van egészen. Régen volt. Megtörtént. De nem mink csináltuk. Úgy éltünk akkor is, mint a kis birka. Nem mink csináltuk, hanem a papok csinálták.
– Nono, Vászó bácsi. A papok talán csak nem vágták el az emberek nyakát?
– Hát azt nem is, – véli Vászó bácsi. – Hanem papok csináltak bolondságot. Szerb pap fölment templomba és prédikálta: gyünnek a magyarok és megölnek minden szerbet. Akkor magyar pap is fölment templomba és prédikálta: gyünnek a szerviányok és megölnek minden magyart. No aztán addig prédikáltak, hogy összevesztünk.
Ezt elmondván, Vászó bácsi az ősnek a földből való kibontásába kezdett. Néztem az erős aggastyánt, ahogy négykézláb állva dolgozik az árok alján s közben ráér történeti dolgokat olyan különös világításba helyezni, amilyenben eddig nem voltak.