Bazsarózsák

Emlékezés.

Hirtelen megindult a tél, havak esnek s a víz felett leszáll a köd. Kószálok a külső partokon, a töltésen, ahol a sárra fagyott hó a járást megengedi. Nagy csönd van itt kint mindíg, de most, hogy a hó leesett, még ami kis zaj volna némely járó-kelő kocsi kereke nyomán, az is eltompult. Vasárnap délután van, a ködbe borult város felől néha a harangok csendes búgása hallatszik, amint vecsernyére hívják a népet, a népek mennek is szorgalmasan, e tekintetben valóban elég jó iparkodás észlelhető. Hogy azután elmennek, a töltésen nem marad semmi meg senki. A jegenyék kopaszon állnak, néhány varjú tollászkodik rajtuk s a töltésen egy-két pipiske táncol. Ez a kis szürke jószág jó hazafi, nem hagyja el az országot az éhezés idejében sem, csakhogy ekkor a havas mezőkről kissé beljebb merészkedik, bátorrá válik s úgy röpköd az ember előtt pár lépésre, mintha mondaná: éhezem, adjál valamit. Jó azért az ilyen kódorgáshoz zsemlyedarabot, vagy félperecet vinni a zsebben, az ilyen kis állatnak nem sok kell s ha evett, valamit csiripel s nyugalmasan elmegy az útból valahova aludni, – ugyan valami jó alvóhelye nem lehet most, mert hidegre vált az idő.

Alkalmas ilyen helyen elkódorogni. Nem jön szemközt senki, nem kell se köszönni, se köszönést fogadni, néma a táj. Nem tudom, más hogyan van vele: én úgy érzem, hogy ilyenkor úgy egymagában egy kicsit gondolkozik az ember, azután lassan elcsitulnak a gondolatai, az esze nem jár semerre, mintha egymaga volna a világon, előtte semmi, utána semmi: rekkenő nyári délutánokon, a tanyán, mikor egy szál falevél se mozdul, van ez néha majdnem egészen így, de ott legalább zümmög a zöld légy, dunog a darázs és űzi szerelmes játékát a szőlőtőkék között a karcsú szitakötő. Itt azonban nincsen semmi, épen semmi sincsen, csak a harangok szava néha, ahogy átbong a ködön, mutatja, hogy amarra van a város.

De nem sokáig tart a magány.

Jön szemközt a ködben egy emberi alak. Lassan bontakozik ki a fehér takaróból s bizonyára szintén megütközve látja, hogy más is jár itten s magányossága meg van rontva. Közeledünk. Az ember ilyenkor hajlandó úgy elmenni egymás mellett, hogy a másikra sem néz: mit mászkál az is ezen a helyen? Valami olyan érzés ez, hogy mit háborgatják az embert a tulajdon maga birtokában.

No de ezúttal ez mégsem úgy van. Vannak véletlen esetek. Így például most, hogy hiszen nini, voltaképen ismerősök vagyunk.

– Hát te?

– Hát te?

– Kószálok egy kicsit – mondja – de már nem jó ide sem kijönni. Én csak elszomorodok.

– Ráérsz arra hétköznap is, hé. Vasárnap délután munkaszünet van, ilyenkor hagyd a búslakodást a lóra, elég nagy a feje hozzá.

– Jó, jó, – szólt kedvetlenül, – de nézd csak, micsoda pusztaság ez itten? Egy lelket nem lehet látni. Itt semmi sem mozog.

– Biz itt nem igen. Ha csak mink nem mozgunk. De mozogjunk is, mert hátha erre jön valamely bolond német, karónak néz bennünket a ködben, aztán hozzánk köti a lovát…

– Tréfálhatsz bátran – felelte bágyadtan – nem ér ez a beszéd semmit. A szó: szellő; a kontraktus: az papiros; a pénz: az a fundamentum. Mennyi élet, mennyi kereset volt itt valaha, most meg pusztaság, hogy akár a kiáltó szó is elhallatszik benne, még csak nem is felel rá senki. Hova lett a nép keresete, hova lett az üzlet, a munka? Ki vitte el, mi vitte el?

– Jaj, hát vagy úgy? A régi világ? A tiszai élet, a vízi élet, a régi sürgés-forgás? Biz annak lefújtak. Háromszor lefújtak, mint a katonának a hadgyakorlat utolsó napján. Ezen ugyan már nem segít maga a felséges úristen sem. Elmultak a halak, elmultak a rákok, az ácsok szekercéje nem kopácsol, a cigányok nem verik az ócska vasból a hajó oldalába való iszkábát, vízimolnárok vízidudája megszünt tutulni, új emberek jöttek új üzletekkel s megették a régi embereket és a régi üzleteket.

– De már mégis csak – mondja elkeseredve a társam. – De ilyen gyorsan, ilyen sebesen elpusztulni mindennek. Hiszen még emlékezünk rá, még láttuk és még nem vagyunk öregek, hogy a régi jó időket emlegessük. Modern pusztulás volt ez, egészen modern, aféle amerikai villamos kivégzés. Hát tudod-e, hogy Szónaktúl le egészen Tételig végigjárhatod a vizet, de egy kenet halzsírt aranyért se bírsz kapni. Érted-e, ha megfeszülsz, akkor se bírsz kapni. Egy zacskó aranyért, egy tarisznya aranyért se bírsz kapni.

Hát ez csakugyan így is van és ez lószerszám tekintetében, továbbá csizmai szempontból is igen sajnálatos. Mert ahoz fogható kenet nem volt több sem hámra, sem lábbelire: mit szólnak most mindehez a csizmák. Mert bárki bármit beszéljen, az állati bőröket még holtuk után is étetni kell, a gazda rendes szolgálatába csak akkor állanak. És most mivel lehet étetni őket? Valami mindenféle bádogskatulyás kenőcsökkel, amiket messziről hoznak, drágán adnak, bizony ezeknek a nyomán a csizma nem panaszkodik ugyan, a csizma tűr, de a csizma szenved.

Ezen azután egészen rendesen el lehetett szomorodni odakint a töltés koronáján a ködben, amely lassan ereszkedett lefelé s látatlanságba burkolta a világot.

Ilyen elszomorodott korában mit csinál az ember? Keres valami kocsmát, minél kurtábbat. Mert olyan világ van, hogy mennél kurtább a kocsma, annál jobb benne a bor. Hát nem is kell messze leereszkedni a töltésoldalról, már találtatódik egy kicsi bormérés, az ajtajára ki van írva, hogy „pálinka csak reggel“, amelyből nyilvánvaló, hogy a gazda a régi ívású emberek közé tartozik s nem rászorultságból, hanem szokásból mér. Kisded hely, a falon Batthyány Lajos van, meg Eötvös József, azután az aradi vértanúk és Kossuth imája a kápolnai csatánál, ahol ott sem volt, de azért ez nem baj, mert szép azt olvasni mégis, hogy tekints reánk csillaggal övedzett trónusodról és hallgasd meg könyörgő szolgádat. Ide tehát bemegyünk, mert itten még úgy sem voltunk soha, minélfogva a tapasztalat is gyarapodni fog bőségesen. Az ember – alkalmas ember – hozza az italt, apró poharakat, gyufát is tesz az asztalra, azután néz. Nem igen lehet már látni idebent. A lámpa a szoba közepén föl van húzva magasra madzagon. A madzagot leereszti, a lámpát meggyújtja, megint fölhúzza illő helyére a madzaggal s megint csak néz. Megnéz emerről az oldalról is, megnéz amarról az oldalról is, mint a kutya szokta tenni a sündisznóval, hogy melyik oldalán lehetne beleharapni.

Utóbb már nem állom, megkérdezem a gazdától, hogy én vagyok-e a zöldre festett új kapu s ő-e az a bizonyos borjú? Ő azt mondja: már mér? Mondom: mert leginkább az szokott így nézni az új kapura.

– Nem – azt mondja – nem úgy van a dolog. Én csak azt nézöm, hogy maga csakugyan maga-e?

– Hát persze, hogy én vagyok.

– Én is úgy vélöm – szólt – mert ráismertem az ábrázatjáról.

– Akkor jól van.

– Hát! – felelte elégülten. – Maguk mindíg ilyen egyformák szoktak lönni. A Béla bátyját ismertem, aztán arrúl azonnal magára ismertem. Ugyan mög van-e még?

– Nincs biz az bátya.

– Ejnye – csodálkozik – hát hova lött?

– Hát jobb helyen van az már, mint mink, bátya. Ciprusfák árnyékában alszik a fiumei temetőben.

Ezen megütődik és sajnálattal mondja:

– Hejnye, hejnye. Kár érte. Pedig de nagy betyár volt!

Hm. A beszéd kezd nagyon alpári lenni. Jobb lett volna talán, ha ide be se jövünk.

– Betyár volt? – mondom. – Hát már micsoda beszéd ez?

– Persze, persze – mondja derűsen. – Együtt szolgáltunk. Ott voltunk Bihács alatt is, Petrovác alatt is. Hej de furfangéros betyár katona volt. Az, tudja, még az ördögtűl se tartott. Mönt, mint a szélvész. Hűj de kutya betyár katona volt!

No, így már más. Nem gorombáskodik az öreg, csak elhalt bajtársa kebelére hímez érdemrendeket a maga módja szerint. Most már kész a barátság s együtt beszélünk elszomorodva a régi világról.

*

A régi világ… Hát biz az nincsen, eltünt, elveszett. Hova lettek a halak a vízből? Ki tudja?

Azt mondja a bormérő:

– Az Isten bizonyosan tudja, de az meg nem tartozik felelettel.

Ez igaz. De mégis. Már csak úgy rémledezik a gyermekkor vissza, de még látjuk, hogy a halász a kis halat visszahajigálta a vízbe, mondván: eredj, aztán nőjj meg előbb. Ma meg olyan is jó volna, ha volna. A hálók lukait mindíg kisebbre kötik, még sem akad beléjük semmi. Rákóczi Ferenc azt mondja a szegedi táborozásáról írt naplójában, hogy a lóitató vödröt nem lehet úgy megmeríteni a Tiszában, hogy egy-két hal ne akadjon a vödörben. Egy frankófurtumbeli német-latin könyv, aféle orbis pictus különösképen emlegeti ezt a mi vizecskénket. Azt mondja, hogy a magyarok országában van egy folyóvíz, úgy hívják, hogy Tisza. Az nem olyan, mint más víz, mert nem egy részből, hanem két részből áll. Csak az egyik fele víz, a másik fele hal.

– Hát ez talán nem egészen igaz – gondolja a társam – hanem amit a fejedelem úr írt, az maga a megtestesült valóság. Hej, mennyi katlan alatt ropogott itt a tűz, mikor a halhasító tanyák itt voltak! Hogyan főzték hordószámra a halzsírt!

– Ma – szól a bormérő – nem hogy halhasító tanya volna, de még a halhasító késnek sem lehet uyomát találni. El vagyunk fogyatkozva végkép.

Hát el. Nem viszi már az oláh kocsiszámra a szárított halat bőjtös eledelnek.

– Min élhet most vajjon? – tűnődik a bormérő. – Csigán él, vagy tengöri herkentyűn?

Az ördög tudja csak, hogy min él. Lehet, hogy faggyúgyertyát eszik, mint a muszka, mikor itt járt negyvennyolcban.

– Különben sömmi közünk hozzá, ögyön amit akar, éljön sokáig pocokméröggel – határozza el a bormérő. Azután kimegy a szobából s kis vártatva hoz egy félliter bort.

– Minek az, bátya? Még ez sem fogyott el.

– Ez jobb – mondja barátságosan. – Ez sokkalta sokkal jobb.

No, hát hiszen jól van. Könnyű a békát a tóba ugratni, mikor amúgy is fejjel áll bele. Beszélgessünk. Kicsit elmaradunk ugyan, azonban hát beszélgessünk. Dánász nedelja (ma úgyis vasárnap van) – mondja bosnyákul vigasztalásul a bormérő. Azt mondja:

– Hát a bornyúszájú hajók hova löttek?

Hát én tudjam? Vagy a társam tudja? Nem tudja azt senki. A borjúszájú hajókat kiölte a bőggőshajó, a bőggőshajókat meg kiöli a slepp. Így kerek a világ, nini.

Tárgyalunk tovább. Egy árva vendég nem sok, de annyi se jön a kocsmába. De nem baj, mert annál alkalmasabban lehet tárgyalni. Most a rákokat kezdjük tárgyalni.

– Ki szereti a rákot?

– Én nem szeretem – mondja a társam.

– Az ördög törögeti. Mire egy tányérral megevett belőle az ember, a munkában megéhezik.

– Hát az úgy van – hagyja rá a bormérő s kimegy a szobábúl. Kis vártatva bejön s hoz egy félliter bort.

– Hát ez már megint minek? Hiszen emez sem fogyott el?

– Nono, az löhet. Majd mögmarad másnak – mondja. – De ez aztán már igazán nagyon jó bor. Ez az a bizonyos finum-fánum.

Hát hiszen jól van. Úgyis beszélgetünk s úgyis dánász nedelja. A pokol tornáca is jó szándékokkal szokott kikövezve lenni különben.

– Hát bizony – folytatja a beszédet – ma nincsen rák egy fia sem. Úgy hallom, hogy aki szereti, tuladunáról hozatja postán, száza öt pengő. Hát micsoda furcsaságok ezök, kéröm szépen? Csak játékbúl fogdostuk. A lányokat ijesztgettük vele, azután visszadobtuk a vízbe.

Hát ez is így volt, de hát ennek is vége. Mindennek vége szokott lenni. A kakuk kibújik az óraházból s hetet kiált. Gyerünk, csak gyerünk, messze van még, míg ebben a ködben haza érünk. Fizessünk, aztán gyerünk.

– Mi a tartozás, gazda? Majd kivetjük kettőnk közt felibe.

– A tartozás? A fizetés? – beszéli a gazda. – Hát kéröm szépen… hogy is mondjam csak… hát hova tetszik gondolni? Hiszen ez nem úgy történt. Löhetetlenség az, hogy fizetés… Hiszen ez a Béla úr emléközetére történt…

– No, de az még sem úgy van. Csak nem jövünk ide ingyenbe borra?

– Hát hiszen – szólt. – Ami azt illeti. Az első féllitert csakugyan maguk parancsolták ki. Hát azt löhet. A többi szívesség. Emléközet.

Hát ez ellen azután csakugyan nem is lehetett semmit sem tenni. Fizetjük a féllityit s barátságosan elköszönünk.

– Adjon Isten jó éjszakát, gazda.

– Hát – mondja – én alighanem le is fekszök mindjárt.

– Álmodjon szépeket. Ugyan mit álmodik majd?

Kissé elborultan nézett maga elébe az öreg. Azután rántott egyet a vállán s azt mondta:

– Még nem tudom. Majd csak az eszömbe jut valami…