Statisztika a falun.
Ami a statisztikát illeti, a községi jegyző egy alkalmas napon megkapja a felsőbb hatóságtól a rendeletet, hogy össze kell írni a faluban a madarakat. Hogy kinek mennyi van. Nem azokat a hazátlan madarakat, melyek ide-oda röpdösnek, télen hűtlenül el-kivándorolnak, akárcsak az Amerikába haladó magyarok az inség elől. Hanem azokat a rendes madarakat, amelyek a házak és tanyák udvaraiban élnek, hogy időnkint eledelül szolgálhassanak. Jó állatok ezek: csirkék, ludak, kacsák. Különösen a csirke, amire azt szokás mondani, hogy a paraszt csak akkor eszi, ha vagy a csirke beteg, vagy a paraszt. No ez nem egészen igaz, de annyi igazság mégis van benne, hogy a paraszt nem eszi a csirkét, inkább eladja, helyette inkább a kását és a birkahúst kedveli. Hiszen azért paraszt. Birkahús. Borzasztó dolog. Persze egészen más, hogy az angolnak is a birka a nemzeti eledele, de legalább angolul nem mondják, hogy: birkahús, hanem mondják, hogy: ürücomb. Ez más, egészen más.
Mindegy az no, különben. A fődolog, hogy ess hasra minden előtt, ami külföldi, forogj a hasadon, amíg ki nem lukad, majd azután jó lesz gyerekjátékhoz pörgettyűnek, mint a dióhéj, amelyből más már kiette a belet.
A tinóból ökör lesz ugyan, ha Bécsbe viszik, de a birka mindíg csak birka marad. Bürge – mint mondani szokás. – Ez az állat az, amelynek tökéletesen mindegy, hogy egy ember, vagy két ember nyirja-e a hátáról a gyapjút. Igaza van neki. Ha már egyszer ugyis nyirják, ez a dolog teljesen egyre megy.
Nincsen annak még ötven esztendeje sem, hogy az egész ország vagyonának egy ötödrésze a birkában feküdt. A lábon járó birkában. Amelyre a juhászok ügyeltek szigorúan a végiggombos bőrnadrágban. Hogy jól ügyeltek-e, rosszul ügyeltek-e, nem tudatik. Elég az avval, hogy a birkák elfogyatkoztak, gyapjaikat már nem mossák annyian, mint azelőtt. Más volt ez azelőtt. Azelőtt birkausztatáskor a tóparton lehetett látni azt a vádliparádét ingyen, amit most különféle szinházakban pénzért mutogatnak. Kivéve: hogy a béresasszonyok igen alkalmas módon nyakonvágták az embert, ha szömtelenködött, a balletcsillagok meg nem igen vágják pofon. Változnak tehát ez irányban is az idők. Pedig a lábszárak az őskortól fogva egészen máig egyformák. Csak a hangulatok mások. Nagy summa pénzeket kell elkölteni a szinházi holdvilágért, pedig a szinház falán kivül szebbet ad ingyen az Isten.
De hát igy persze messze elkalandozunk a mondanivalótól, amint az történni szokott akkor, ha vasúti kocsiban ülve, utazva beszélget az ember. Mert ezt az egész dolgot a vasúton beszélte az a községi jegyző, akivel történt.
Tehát az volt a hívatalos papirosban, amely a jegyzőhöz érkezett, hogy össze kell írni a madarakat. De nemcsak azokat, a négylábú lakóit a gazdasági udvarnak szintén. Teheneket, malacot, kecskét, ha van. Hogy minden háznál mennyi van, minden gazda mennyit mondhat belőle a tulajdonának.
Az ilyen összeírások nem valami kellemesek. A nép nem tudja mire vélni, fölösleges zaklatást lát benne. Kinek mi köze ahhoz, hogy hány csirkém van. S hátha holnap eladom mind, hogy egy se lesz, akkor mit ér a mai írás. Komédia és hazugság. Továbbá a szomszédnak ma egy kis csirkéje sincs, de tíz kotlósa ül a tojáson: holnap már lehet belőle neki kétszáz, de az egy se lesz beírva a papirosba. S ha az ember valami ülésre a községházára megy, hallhatja a panaszt, hogy kevés a hívatalban a munkaerő, szaporodik a munka, még legalább egy segédjegyző kellene.
– Hát persze, – mondja Szűcs Boruzs Mihály – ha ilyen haszontalanságokra prédálják az időt. Aztán kinek kellenek azok a csirkeszámok?
– Az állam kívánja.
Szűcs Boruzs mond egy mérges kiszólást az államra.
– Ez az – véli – ez az. A községháza embereit mi fizetjük a magunk külön adójából és mi sohasem kívánunk tőlük ilyen dolgokat. Ha az államnak kellenek a csirkeszámok meg a pulykaszámok, írassa össze a maga pénzén.
Igy zsörtölődik Szűcs Boruzs Mihály, aki különben maga sem tudja, hogy mekkora igazat mondott. De azért beadja a derekát. Bemondja, hogy mije van, hány ló, tehén, üsző legel odakint a pusztán a rideg gulyában, hány itthon a tyuk, kacsa s hány van odakint a tanyán (igaz ni, még a padlásra is föl kell menni, összeolvasni a galambokat – ez már csakugyan nevetséges és furcsa kitalálás). No és a dolog megy így tovább. Már nem olyan nehézkes a nép, különösen a jegyzőjével szemben. Régente, mikor az eperfákat íratta össze az állam, volt aki mérgében inkább kivágta, csakhogy a papirosba bele ne kerüljön, más meg volt, aki bemeszelte valamennyit fehérre, hogy hátha majd akkor nem ismernek rá.
Beadta mindenki szépen sorjában az adatokat, csak özvegy Nagy Szabó Pálné kért a bejelentésre hatnapi haladékot, mivelhogy akkorra megellik a tehén s ha már meg kell lenni ennek a dolognak, legyen benne a borjú is az anyakönyvben.
– Nem anyakönyv ez – mondta a jegyző – hanem statisztikai kimutatás, szülém.
– Nono, szólt Nagy Szabó Pálné asszonyom, egyremegy az, kérem alássan, egyik árkus papiros olyan, mint a másik árkus.
Apránként rendbe került így a dolog, csak még az öreg Sóvágó Kurai Dömötör bejelentései hiányoztak, mert nincsen itthon az öreg, valamelyik tanyáján tartózkodik, van neki három is. Terhes állapot az ilyen vagyonosság, mert az efféle ember örökké kódorog, még utána sem lehet menni, mert ha az egyik tanyáján keresik, bizonyosan a másikon van. Be kell az ilyent várni, míg a maga jószántából hazatér a faluba.
Haza is tért idő multán, de abban „az ügy érdemére nézve“ nem volt köszönet. Kiküldték hozzá a házához a kisbírót, hogy szíveskedjen Dömötör uram bemondani a számokat.
– Ahán – mondta Sóvágó Kurai – hallottam már felőle, még a tanyákon is vert róla a szó, hogy milyen fölfordulást csináltatok idebent a faluban. Mondd csak meg odabent, hogy tiszteltetem a jegyző urat, de nem mondhatom meg darabszám a tyúkokat, mert nem tudom, hogy hányan vannak.
– De gazduram, – szólt a kisbíró – annak meg kell lenni, az állam kívánja.
– Az állam? – veti oda gúnyosan Sóvágó – az állam? De nagy úr lett az is! Mit kalamol bele az én vagyonomba? Ha akarom, van hatszáz tyukom, ha akarom, holnap belevetem mind a tóba, aztán egy sincsen, no. Punktum. Csak azért is punktum.
A kisbíró igy nem sok eredménnyel ment vissza. A jegyző megint csak elküldte, hogy tisztelteti Dömötör öreg gazdát, ne okoskodjon. De Dömötör megszegte magát, hogy nem és nem, csak azért sem.
– Különben pedig, – üzentette mérgesen – ha olyan nagyon kíváncsi a tanyai tyúkokra az állam, olvassa össze maga az állam.
Sóvágó Kurai csökönyössége is akadályozta a „tyúkok anyakönyvének“ létrejöttét, pedig közeledett már a terminus, amikorra be kellett volna küldeni. Kissé kellemetlen. Törvény van róla, hogy a statisztikai adatokat meg kell csinálni, (hogy háznumerusok vannak-e beleírva, az más kérdés) s ha valaki nem csinálja meg, az államnak joga van az illető költségére más által csináltatni meg. Itt hát nincs más mód, minthogy a jegyző elmegy és személyesen tiszteleg Dömötör úrnál a kacsaszámok ügyében.
– Ugyan bátyám – mondta neki, mikor odament – maga okos ember, bíróviselt ember…
– Hát hiszen éppen azért – vágott belé Sóvágó.
– Már minden ember beadta azokat a számokat az egész faluból, csak éppen bátyámuram nem. Hát miről jó ez a kötözködés?
– Hát – felelte az öreg – nézze csak jegyző ur, nem akartam a kisbíróval üzengetni, nehogy szétvigye a hírit a faluban. De magának megmondom. Azért nem adom oda a számokat, mert ebbül az egész dologbul adó lesz. Adóemelés lesz, olyan igaz, mint ahogy én élek. Nagy bajok lesznek ebből. Mert nem mondom, hogy nincsen a majsai részi tanyámon négyszáz pulyka, mert van. Hát azt most beirnák. De tudhatja jól, hogy ha a pulykába beleűt a dög, egy hét alatt elpusztulhat mind a négyszáz. De azt aztán már nem irják be. Ott marad a nevem után a négyszáz pulyka, az után adóztatnak, ami nincsen. Hát ezért nem adom be a számokat. Ha kell az államnak, menjen érte maga. Talán akkor eláll a szándékától.
A jegyző most már elővette az ékesszólást és magyarázgatott. Hogy mi az a statisztika. Hogy mire kell az. Nemzetgazdasági érdek, satöbbi.
– Komédia – legyintett kezével az öreg. Ahol nincsen semmi, ott hiába irkálnak. Ahol meg van, az akkor is meg van, ha nem írják be a papirosokba. Furfang van itt, adónak kell az az összeírás, nem másnak.
De hát a jegyző még tovább beszélt s a nyakas magyar kezdett hajlani a szóra. Mert úgy lehet, a király is megnézi azokat az összeírásokat, furcsa volna, ha az egész falu benne van s öreg Sóvágó Kurai Dömötör uram hiányzik.
– Hát hiszen – mondta pislogva Dömötör – ami azt illeti, hát hiszen csakugyan… ha éppen ő szent felsége is benne van az érdekeltségben. Én a királynak hű embere vagyok egészen azóta, mióta hatvanhétben kitestvérisültünk… hát majd alszok én erre egyet.
Az öreg aludt rá egyet. Valami sokat nem tud már az ilyen nagykorú ember aludni. Meghányta-vetette, hogy tényleg mi lenne, ha a király csakugyan a kezébe venné azt a könyvet s nem találná benne a nevét.
– Ej, ej – gondolná – Sóvágó Kurai Dömötör hű emberem, hát ez a kitestvérisülés?
Másnap csakugyan be is küldte az adatokat a községházára. Egy-két rugott csikót mégis kihagyott belőle, nem muszáj a felsőbb hatalmaknak még azokról is tudni. Igy aztán a statisztika el is készült (fődolog, hogy a számok balról jobbra és felülről lefelé egyezzenek), aláíratott, elment s többé a faluban hírt sem hallottak felőle.
Valami másfélév mulva a jegyző bent van a városban az adókivető bizottság ülésén. Mellette mint bizalmiférfiu a falu vénjei közül öreg Sóvágó Kurai Dömötör. Megy a tárgyalás, amint szokás. Olyan törvényszékforma képe van ennek. Ott az ügyész mindenkit le akar csukatni, az ügyvéd meg mindenkit ki akar szabadítani. Itt a finánc mindenkinek emelni akarja az adóját és senkisem akarja, hogy emeljék az adóját.
Pedig biz azt emelik. A jegyző megdöbbenve hallja, hogy a falut ugyancsak srófolják. Alig akad gazda, akinek ne emelnék az adóját. Azt mondják: birja. De hát honnan tudják ezek az urak, hogy birja? Föl is emelkedik hát szólásra, hogy de urak, az isten szerelméért, mit csináltok? Hiszen láthatjátok, a föld is beteg, a társadalom is beteg, drágább a munkabér, az élet, a föld meg kevesebbet terem, mint máskor. Hiszen a nép egyrészének megélhetése sincsen, csak tengődik, örül, ha kenyéren átvergődheti a telet.
Erre az asztaltól fölugrik egy fiatalosabb pénzügyi titkárforma, a másik szobába megy és onnan egy könyvet hoz. A statisztika könyvét. Abból kiolvassa, hogy a jegyző nézete téves. A faluban a jólét emelkedik. Ime, itt a hívatalos adatok. Ennyi meg ennyi ezer birka, kecske, tyúk, liba, kacsa, malac, süldő, disznó, öreg disznó, pulyka, galamb, gyöngytyúk, tehén, borjú, hiszen – kiált föl – oly gazdagság, hogy akár egy világvárost elláthatnának élelmezéssel!
Egy kis csönd van. Öreg Sóvágó Kurai Dömötör meghuzza a jegyző kabátját s odasúgja neki:
– Amit mondtam, megmondtam. A könyv nem a király részére csinálódott…
– Hát – mondja a jegyző a vasúti kocsiban, ahol elmesélte ezt a történetet – a természetes paraszti ész megnyilvánulásaival talán senki sem találkozik annyiszor, mint mi, akik közte élünk. De így még nem pirítottak rám soha sem. Meg is mondta az öreg Dömötör, mikor a szobából leforrázva kijöttünk:
– Azért, hogy nem jártam sok iskolát, én tőlem is lehet tanulni. Tanulja meg jegyző ur, hogy ha már az állam összeírat valamit, abbul nem lehet más, mint vagy katonasorozás, vagy adóemelés.