Parti füzesek.
Aki látásból nem ismeri a Tiszát, bizonyosan még mindig a széles, kanyargó folyónak gondolja, amelynek partján a nyári nap alkonyulatánál Petőfi megállott. Hogy terjeng a síkon, amerre akar s vizének fehér tömegei, mint ezüst csík, messze ellátszanak a határban. Pedig dehogy. Nagy töltések vannak a partjain, valóságos várszámba menők s áradáskor azok között oly magasan van, mint ahogy például a síma asztalon a pohárban a víz áll. Csak a töltések nem olyan átlátszók, mint a pohár fala, különben nagyon sokszor meg lehetne ijedni a víztől, amely a földsáncok közé szorítva, voltakép a házak teteje fölött folyik. Nem is volna jó, ha átlátszana, mert megijednének tőle az emberek s a töltés külső oldalának az aljában nem mernének dolgozni: hogy hátha kidől a nagy pohár fala. Mert nagyon furcsa, mikor kidől és víz alá tűnnek a tanyák, csak a kútágas teteje látszik ki, az is folyton mozog, mintha játékot űzne a folyó valamely elszabadult tündére ott alant és merítgetné belőle a vizet a jószágoknak, pedig azok ilyenkor eleget ittak már. Jártam nem egyszer így ladikkal kútágasok fölött, mondhatom, hogy annál szomorúbb dolog nincsen a világon.
A két magas part között a vízen sok mindenféle ember él, bár nem annyi, amennyi élhetne. A halász volt bizonyosan a legelső, aki a vízből szerezte elő a kenyerét s utána alighanem a tutajos oláh következett, aki ma is ugyanolyan módon él, mint századok előtt. Tutaján nincs egyetlen darab vas sem, se egy szeg, se egy pánt, ott mindent csak a guzs pótol és a kormánylapátja járomját is alighanem ezer évek előtt találták fel. Ez eszközzel úszik lassan lefelé a vízen, hogy annál lassabban már nem is lehet. Ha leért, a tutajt eladja s gyalog vándorol megint haza a part mentén a hegyei közé, ott újból döntögeti a fenyőt, míg lesz egy tutajra való, akkor azt galykötéllel egymáshoz köti és újból ereszkedik. A tót, aki a Vágon halad ugyanily módon lefelé a Dunára, már föltalálta a tutajra az oldalevezőket, hogy gyorsabban haladhasson, a hegyi oláhot azonban még nem érte utól ez a gondolat, ő csak a tutaj orrára, meg a farára tesz lapátot, hogy a parttól a lápot tisztes távolban lehessen tartani. A többi a víz dolga.
De nemcsak mindig magukat hozzák ők a tutajon, hanem például különféle seprőket, amiket otthon a gyerekek kötnek. Tavaszi alkalommal pedig ültetni való fákat hoznak magukkal, miket már várnak is ilyenkor a magyarok, mert valóban nagyon alkalmatos és jelesen termő meggyfákat szoktak hozni, melyek azokat a fekete színű, nagy ropogós gyümölcsöket nevelik. Szépen meg is fogamzanak itt és nem kivánkoznak vissza a hegyek közé. (Már ez a föld ilyen.) Nyáron nem szállítanak a tutajon semmit, mert nincs mit, hanem ősszel már megint almát hoznak. Kicsit furcsának látszik, hogy e nagyon egyszerű hegyi emberek szállítanak az alföldre almát eladni, de úgy van. Nem azért, mintha itt nem teremne, mert van itten szépen. Hanem ami itt van, az olyan szép, hogy igen nagy ára van, azt hát inkább eladják, mert majd jönnek az oláhok az olcsó almával. Az valami furcsa fajta alma. Az íze fanyar, a formája szikár és erős, mint a hegyek, amelyek termelik. Biz azt nem tekerik külön-külön papirosba, mint az ittvaló almát, sőt semmiféle gonddal rá nincsenek. Deszkából építenek valami akolformát a tutajra, nincs is teteje, abba beleöntik az almát és megindul valahonnan messze a Marosról az „árúval rakodott“ őshajó. A tutaj elején is van egy oláh, a végén is egy oláh, középen pedig az alma az akolban. Más nem is kell semmi az ilyen utazáshoz, mert ha megszomjazik az ember, ott a víz alatta, melyhez nagyon jó pohár a kalapszél, vagy sipkás embernél a tenyere, ha megéhezik, akkor meg ott van mellette az alma. Mint látnivaló, igen egyszerű dolog ez, s aki nagyobb kényelemhez szokva nincsen, meg van vele.
Utaznak, utaznak, egyszer csak helyben vannak, ott kikötnek és várják a vevőt. Jönnek is azok nemsokára és a tutaj körül kis halak laknak a folyóban, mert az alma hibását kiválogatja a vevő és a vízbe dobja. Az nem kerül bele a faedényekbe, amikkel az almát mérik a szótalan óláhok. Kevés beszédű emberek ezek, mert vagy bun valamely dolog, vagy nu. Ha jó, akkor bun, ha nem jó, akkor nu. Az oláh mutat egy edény almát, a vevő mutatja a pénzt a tenyerén, amit érte adni akar. Ha bun, akkor elveszi az oláh a pénzt és a zsákba önti az almát, ha nu, akkor csóválja a fejét és előveszi a pipát, hogy majd rágyujt, de megint csak visszateszi a tüszőbe, hogy ne fogyjon a dohány. És arca csak ritkán derül föl, oh, nagy ritkán, mert ritka e tájon az olyan ember, aki a nyelvükön ért. Ha azonban akad egy ilyen vevő, azonnal ki van cserélve a maga egyhangú mivoltából a frátye, sürög-forog a bocskorban és maga hajigálja ki a faedényből a hibás almát a kis halaknak, melyek bizonyára nem sejtik, hogy mint jutottak a nagy szerencséhez. A mezők liliomait ruházó ím a tutajra küldött egy embert, hogy étel jusson a kis halaknak is.
… Egészen más ember az ilyen tutajeresztő, mint a tutajgazda, régiesen mondva: a lápgazda. A tutaj csak addig tutaj, amíg egymaga van, ha több kerül együvé, láp a neve. Ahol nem szorul egészen szűk mederbe a víz, hanem nagy az ártér, ott a tanyájuk. Aki kereskedő vagy fűrészgyár hozatja a tutajakot, a szűk helyen nem birja mind ott tartani, azért készül így valahol föntebb a vízen a tanya; voltaképen nem más, mint úszó raktár, sziget a vízen. A középső tutaj le van macskázva erősen a fenékhez, a többit pedig, ahogy jönnek le a vízen, hozzákötözik. Az álló tutajon ház van, már persze csak fából, abban lakik a lápgazda, mint teszem azt, a jelen esetben Ilosvai Mihály. Nem könnyű mestersége van a lápgazdának, azt mondják, nagyon megtöri az embert a fenyőn-ugrálás. Mivel a tutajokat érkezésük után az egyik oldalon szétbontják s csak egy végen vannak a fenyők összekötve, hogy mikor a gyárnak bármilyen vastagságú vagy hosszúságú kell, azt azonnal ereszteni lehessen lefelé. Így a csak egy véggel összekötött fenyők a másik végükkel különválnak s magukban libegnek a vízen és jó lépésnyi távolság van köztük. Ezeken kell hát ugrálni egyikről a másikra, keresve mindig az alkalmatost és alattuk homokos árjával ott suhan a Tisza. Hát így játszik naponta a halállal a lápgazda, mert aki a fenyőszálak közé esik, az ritkán, talán sohasem kerül elő elevenen, mert odanyomja a nagy gerendák aljához a víz és azok alsó kötéseiben, a hinárfogó gúzsokban megakad. Csak akkor szokott rendszerint előjönni, ha a lápot darabonként szétszedik.
De meg úszni sem tudnak. Csodálatos, de úgy van, hogy a nép vízenjáró emberei, akik úgymondva a téli fagyon kívül egész életüket e rejtelmes, csobogó tömegek fölött töltik, csak elvétve tudnak úszni; aki tud, az sem a békától, hanem a kutyától tanulta. A béka úgy is úszik, mint úszni rendesen szokás, ép azokat a tempókat csinálja mint az ember, a kutya ellenben csak pacskol lábaival a vízben s úgy halad. Ezt a könnyebb formát tanulták el, de bizony nem is sokra mennek vele, mert víz alatt azzal haladni nem lehet s aki tutaj alá vagy hajó alá jut, ott is marad. (Adj uram Isten neki örök nyugodalmat.) Jutnak is elegen, mert épen nem törődnek a dologgal. Még az olyan kormányos ember, aki családostól lakik a hajón, sem rak a „csárda“ (a házikó) elébe korlátot, hogy azontul a gyerek ne ődönghessen, mint ahogy ez a szerbség hajóin tapasztalható.
Van azután sok szomorú eset, mint ahogy most ép Ilosvai Mihályé is. Mihály eloldotta reggel az úszó szigetétől a ladikot s kihaladt vele a partig, ahol fűzfához kötötte, maga pedig a közeli faluba ballagott dohányvásárlás szempontjából. Tény, hogy mikor Nepomuki Szent János előtt a töltésen elhaladt, elfeledte kalapját levenni. Ugyanis gondokba volt merülve. A lápon hagyta az asszonyt, aki, mert épen pénteken történt, halfőzéshez készülődött. Mihálynak az ötlött az úton az eszébe, hogy elég lesz-e ehhez az a néhány kis hal, amit pícéi az éjjel fogtak, s így esett meg a tiszteletlenség. Később maga is észrevette s meglehetős komor volt a faluban, hol ismerős emberei kérdezgették:
– Mi járatban, Mihály?
– Hát csak dohányért – felelte Mihály.
– Hát az asszony? – adják föl ismét a szót.
– Odaki van a lápon – integet a folyó felé Mihály. – Főz.
Úgy lehet pedig, hogy ekkor már nem főzött. Bár Mihály visszatérőben kalapot emelt János urunk előtt, kinek karingét hetenként fehérre meszelik a falubeli asszonyok, hogy e fondorkodó vízre annál több ügyelettel legyen. Mihály a csolnakba lépett, megmarkolta az evezőt és fölhajtotta a lápig a ladikot. Az álló lápon a ház körül nem látszott füst, Mihály elért a tutajig és kiáltott:
– Annus!
Senki sem felelt, csak a víz csobogott és a kötőgalyak nyikorogtak a fenyőkön. Újból kiáltott és sietve ugrált át a fenyőkön a házig. Betekint, de abban nincsen senki. Megtisztogatva a kis padon ott a hal, készen áll a bogrács és két egész fej vereshagyma tökéletesen finomra darabolva ott van az asztalon; lám, Annus mindezt még megtisztította s most még sincsen sehol. Ellenben ott van a láp végén a tutajgerendákon a czirokseprő, azon nedves, ahogy a vízbe mártódott. A dologgal ismerős előtt azonnal világos, hogy a tűzhelyet akarta azzal Annus lesöpreni s megmártani vitte, hogy a pörnyét föl ne csapja, de közben lebukott a ringó fenyőről a Tiszába. Mihály most nézi a Tiszát, hogy hova tette az Annust.
Nincs senki sehol, csak a fűzfák a parton itt is, amott is; a lápgazda egyedül áll a szigeten s mert eszének most egyszerre ezerfelé kellene járnia, semerre sem indul. Áll csak magában, két lábával két fenyőn és hintál, mert hol egyik gerendát, hol a másikat emelgeti a víz. Mely fenyő alatt lehet Annus? – kérdezné Mihály, ha volna kitől kérdezni, de nincsen.
A tulsó parton a fűzfák alatt erősebben csobog a víz. Azok közt valaki jár ladikkal, de hogy kicsoda volna, a füzek örökké fürdő ágaitól nem látni. De egyszer így épen a láp irányában mégis csak előbújik egy igen régi ócska csónyik, még azok közül, amiket egyfából faragtak. Hajtja egy ember, de csak játszik a nehéz tölgyfával, alig evez, mégis halad. Valami elesett formája van az embernek, mellényét nagyon különféle posztókból varrták. Mihály, amint meglátja, puskát szeretne ráfogni azonnal, mert ez az ember, aki itt úgy halad egymaga a vízen, mintha más dalladzana neki s ő csak a kormányt tartaná: a vízi-kalóz.
*
Hangtalan parti tájakon kóborogva, hol nyilván azt lehetne hinni, hogy ott még ember nem lakott, füstöt lehet látni a fák tetején és el lehet a füst nyomán menni egy gulibáig a part törekjén a lebotolt fák közé. Valami igen ócska faguliba az. Egykor itt valaha hajót építettek, vagy halászok hasított halat készítettek s azon munkások emelték a gulibát, de dolguk végeztével ott hagyták, mert nem volt érdemes a fájáért szétverni. A guliba ott maradt. Azután jött egy ember a partra, bizonyos kétségbeesett ember, ki azért jött, hogy belefeküdjön a vízbe végkép.
Lehetett az sorsüldözött, vagy elcsapott béres, vagy akármi, ki midőn sehol födélt nem találván, enyhelyét ép a víz fenekén keresné, ott megtalálja a gulibát a parton és benne ragad. Ebből lesz aztán az az igazán csapodár életű isten teremtése, aki már csak azért is a máséból él, mivel hogy úgyis minden a másé. Vagy hoz egy kósza ladikot a víz, vagy szerez magának ötön (az öt újjával – lopja) s apránkint a folyóra kapván, titkosan azon él. Ladikja éjjel suhan végig a partok mellett s viszi magával mindazt, amit talál és amit el lehet vinni. A társulati töltésről a rendbe rakott rőzsét, malom oldaláról a kintfelejtett szekerczét, a halászbárkát is megkotorássza, ha teheti, nappal pedig az ócska szegből, elrohadt hajókötelekből készült piczéje ott lóg a limányban. És tettének sehol semmi nyoma nem marad: a víznek kocsiútja nincsen. Érdekes, kivesző alak, belőlük mindössze egyet ismerek, annak is tavaszszal már bontatja gulibáját a törvény, mert tél idejére meghagyták benne, mert családos s mert azon a gulibán kívül, amely nem az övé, nincsen semmije.
*
Halad az egyfa a vízen, míg Mihályhoz szóirányába ér. Akkor átkiált az ismeretlen ember:
– Haó – héj!
– No, – mondja kellemetlenül, zsibbadtan Mihály.
– Vigyék kend ruhát az asszonynak le oda az ecsedi malomhoz.
Mihályból röpdös kifelé a szó:
– Kifogta kend?
A nincsetlen ember már magához húzta a lapáttal a vizet, a ladik megfordult s mint a gyorsan eresztett korcsolya, szaladt át a füzesek közé. Még onnan átszól:
– De leginkább mingyár mönnyék kend. Fázik az asszony!
Mihály megy is, csak épen ruhát dobál a csónakba: aztán maga is utánuk ugrik és evezője mélyeket merít a vízbe.