Gugorázás.
Jó ideig kis víz volt a folyóban s most, hogy valamennyire mégis megdagadt, azonnal kezdődik a hajók járása-kelése. Sietni kell ilyenkor, mert a víz csalfa nagyon s im, ha pár arasszal alább száll, minden élet megakad rajta. Itt volna hát ez a hajó is, amit föl kellene húzatni valamelyik uradalmi part alá, hogy ott majd búzával rakodna. Erre már régen vár mindenki: az is, aki rakodná a búzát, a hajósgazda is, aki szállítaná, a hajóslegények is, akik a hajón lennének, a zsákolók is, akik a búzát hordanák, az öreg zsidó ágens is, akinek egész élete a parti mázsánál telik el, továbbá Stévóék is, a rácok, akik nélkül semmit sem ér az egész dolog. Ők majd oly hatalmasak, mint a víz.
Stévóék az első hírre, hogy mehet már nemsokára a folyón rendesen a hajó, odahagyták a kis szerb falukat és itt pipáznak pár napja a parton. Várják a jó szerencsét, míg lovaik, a sok sovány macskaló a tulsó oldalon keresgél némi harapni való zsombékos füvet a fövényben. Ezek nélkül nem indulhat a hajó fölfelé, mert az már úgy van berendezve, hogy a magyar hajókat szerb emberek lovai húzzák a nagy alattságnál fogva. Nagyon egyszerű ez és értik az ilyesmit Stévóék. Ha azt kiáltják nekik: Hó! akkor megállnak, ha pedig Haót! hujánt a kormányos, akkor megindulnak. Ez tisztán az ő mesterségük, meg a lovaiké, amelynél rosszabb foglalkozás talán nincs is a világon. Azért szokás mondani a rendkívül nehéz sorsú emberre: olyan az élete, mint a hajóhúzó lóé.
Stévóék hát állnak a parton és örömmel szemlélik, hogy jön már a hajósgazda feléjük. Jön is és előadja a dolgát. Stévó hallgatja az egészet, a fejében mindent összeszámol és azt mondja:
– Negyvenkét forint.
A gazda erre szó nélkül sarkon fordul és elmegy. Stévó pedig újból neki fordul a partkorlátnak és pipál. Egymással beszélni kezdenek, azaz hogy kázsélnak, mert szerbül megy a beszéd, mivelhogy abból nem ért más meg semmit. Nem igen szokás szerbül tudni, legföljebb némely vasárús, vagy szövetet áruló boltos tart olyan legényt, aki rác menyecskékkel el tudjon kacsalódni, ha hússütésre való serpenyőt, vagy pedig tarka selyemkendőt vásárolnak (már csak inkább kendőt, mint serpenyőt). Másként nem szokás ezt a nyelvet ismerni, pedig csak egy fertályóra járásra laknak a tulsó parton a rácok. Stévóék hát kázsélnak és igen erősködnek, hogy nem engednek a negyvenkét forintból semmit, ami a gazdára nézve igen szomorú világot jelentene.
De azért jó, ha van gőzhajós-társaság és a gőzhajós-társaságnak egy kormányosa meg éppen a parton, az aranykoronás kék sapkával a fején. A gazda ahoz csatlakozik és beszélget vele. Mindenféle közönséges dolgokról beszélnek, talán éppen arról, hogy hol kellene összeolmoztatni a kormányos pipáját, amely éppen eltört a héten, de Stévóék mindezt nem hallják, ők csak látják a beszélgetést és most már meg vannak ijedve nagyon. Hát gőzössel akarja bizonyosan húzatni a hajóját a gazda. Nézd el, nézd, hát akkor miből élnek? A lovacskák a tulsó parton mit fognak húzni? És miből telik kenyér a csíkos tarisznyákba és miből vesz a májkó otthon magának tarka selyemkendőt? Nagy ijedelem ez és Stévóék most már annyira kázsélnak, hogy alighanem maguk sem értik egymást. Idő multán újból elhalad előttük a gazda és odavetőleg mondja:
– Hát huszonnyolcat adok, Stévó.
– No – kap a szón Stévó – harminc lögyön az, gazda, aztán éjjel is mögyünk, ahogy a lovak csak bírják…
Stévó nyujtja a kezét, a gazda belecsap. Az alku meg van kötve és Stévóék most már sokkal vidámabban tekintgetnek át a tulsó part felé, ahol a száraz, sárgára aszott zsombékok között a harapni való füvet tapossák a lovacskák.
*
Hej, de másformán volt ez régente. A gazdák nem alkudoztak, Stévóék nem ácsorogtak a parton s a hajók nem hevertek hónapszámra dologtalanul. Még csak egy tizenöt év előtt is mint nyüzsgött a folyó. Bőgőshajó, búzáshajó, dereglye, luntra egymással keveredett, horvát hajó, szerviány hajó jött s jöttek a sekély vízen a könnyűjárású marosi burcsellák. Már alighanem csak egy van ezekből, mely hetivásárokra szokott jönni s egy nap alatt ér ide Makó alól. Rá is van festve a falára a neve: Futár. Biz az nem futár pedig, mert lassan jár, de nem is szerették a nagy sietséget a régi időben az emberek. Lomhán csináltak mindent, de mindíg csináltak valamit. Ma minden sebesen megy, egy hétre való dolgot elvégeznek negyvennyolc óra alatt s a többi napra azután semmi sem marad. Ahogy a vasút megette a szekeres fuvart, a gőzös eszi apránként a kis hajóst. Pedig micsoda forgalmakat csináltak ezek. Aki így látja a vízen feküdni ezeket a nagy lusta hajótesteket, amiket lovakkal vonszoltatnak előre-hátra, el sem hinné, hogy még csak nem is oly nagyon régen Fiuméval állottak összeköttetésben. A szegedi nagy sóház nem csak az egész Alföldre adta a sót, de még Horvátországra is. Kocsin pedig csak olyan városok jöttek érte, amelynek vize nem volt. A többinek hajón vitték a kősót s így jártak el a szegedi hajók Horvátországba. Onnan pedig hozták az olyan árút, amit idegen világokból szállítottak tengeri gályák a fiumei partra. Fölmentek a horvát vizeken, ameddig csak lehetett, ami nem is különös, mert egyméteres vízben már nagyon vígan jár a hajó. Azért ilyen szélesek és idomtalanok. Azt lehetne gondolni, hogy ostobaságból van ez így, pedig dehogy: észből, hogy széles teste ne sokat merüljön a teherrel. Igy járt aztán mindenfelé: vitte a kősót, hozta a citromot, kávét és spanyolnádat, mely utóbbiból igen sokat fogyasztottak még akkoriban az iskolák és a kocsisok. Gyermekkoromban nem is volt valamire való kocsis, akinek nem fiumei volt az ostornyele.
– Biz úgy – mondta egy öreg hajós a minap – odáig jártunk, hogy a tengörrel keresködtünk. Mink fölmöntünk a Dráván, ameddig csak löhetött, a horvátok mög odahozták kocsin a portékát a tengörpartrul. Valami hírös jó útjuk volt azoknak akkor, úgy hívták, hogy kalorina.
A Karolina-út ez, amely Porto-Rénél éri a tengert. Ma is meg van, de már a tiszai hajóknak nincs abból semmi hasznuk. Már a Drávára szegedi hajó nagy ritkán megy, esetleg néhány kisebb luntra, amely a zátonyokon kaviccsal rakodik. Nincs mit vinni, de nincs is mit hozni. Mindent a vasút hoz már, a kalorinán legföljebb csak marhákat hajtanak egyik faluból a másikba. Urrá lett a vasbika, ez a furcsa állat, amely szenet eszik és vizet iszik rá. Ezzel mérkőzni lehetetlen, mert sebes marha, olcsó marha. Ami hozni való van, mind ő hozza és kis pénzen hozza és kis pénzen viszi. Azelőtt akár pénzegységnek lehetett volna itt venni a narancsot, olyan bizonyos volt, hogy egy narancs: egy hatos. Az almát meg árultuk három hatosért egy vékával, de úgy se igen vették.
Ma meg aki ésszel élő ember, termett almáiból nem is hagy télire (legföljebb karácsonyfáravalót a gyerekeknek). Mert az almát megveszik öt-hat krajcárért darabonként, a narancs darabja pedig téli időben is három krajcár. A vasbika ilyen, szinte alig hihető felfordulásokat csinált, mert sokkal jobb lába van neki, mint a Stévó lovainak.
Ugyan azért van most is vízi hajózás, de nem az, ami a régi. A kishajós mestersége tűnőben van és haldoklik, bár néhol élesztgetik, de már nem bír a nagyhajóssal. Ámbátor, ha bírna is, a dolog vége mégis csak az, hogy idő multán a nagy csuka megeszi a kis csukát.
*
Van úgy is vontatás közben, hogy Stévó lovainak, akarva nem akarva, pihenésük akad. Nincs például a parton olyan hely, ahol húzhatnának. Például a part mocsaras vagy agyagos, vagy meredek. Máshol ismét szirtes. Más esetben van néhol oly ereje a víznek, hogy az árral semmi módon nem birnak. Ismét más eset, hogy oly messze van a part attól a mély víztől, ahol a hajót a kormányos eresztheti, hogy a távolságot nem futja vontató kötél. Ilyen különféle helyzetek vannak az ilyen kinlódásokban. Ez nem kellemes és haragszanak a hajóslegények, mert most nehéz munka kezdődik.
Szükséges ilyenkor, hogy a csolnakba ugráljanak az emberek. A csolnakkal aztán elő kell menni a hajó orrához. Onnan a nagy láncos vasmacskát a csolnakba eresztik, amely nehéz sulyától szinte felbillen. Ezután pedig két kézre fogja ám minden ember az evezőt és bármennyire fáradt is, itten engedni nem szabad és megállni sem szabad a vasmacskával. Csak azt vinni előre, jó előre, ameddig a kötél engedi. Akkor nekiáll mind és kilökik a ladikból. Lezuhan a vízbe a macska, az emberek pedig mennek vissza a hajóra a kötéllel, hogy megkezdjék a gugorázást.
Minden hajó orrában, mindjárt a bőgő mögött áll egy deréknyi vastag derékig érő oszlop, látszólag csak azért, hogy legyen mibe belebotlani. Ez a gugora. A fején egy rúd jár keresztül. Hogy a macskától hozott kötél végét rákötötték a gugorára, keresztül dugják rajta a rudat és mindenki belekapaszkodik. Hajtják. Lassan, csikorogva forog a gugora s amint tekerődzik rá a kötél, halad előre a hajó. A víz ellen való tehervontatásnak régi furfangos szerszámja ez, még a lassan járj, tovább érsz világból. Magamagát hajtja így föl a hajó egész odáig, ahol a macska el van vetve. De itt megint nincsen pihenés. Megint ladikba kell ugrani, hogy hasonló módon, miként az előbb, vigyék előre a másik vasmacskát. El is viszik, levetik és visszahozván a kötelet, most ez kerül a gugorára.
Most más munka jön. Az első macska kötelét a macskahúzó gépre vetik, hogy fölvonják a víz fenekéről a nehéz vasat, amely két körmével mélyen belekapaszkodott. Ezért is macska a neve. Mikor macskát kerget a gyerek és a macska a fára szalad, de a gyerek eléri és leakarja venni onnan, a macska oly erősen fogja a fát, hogy csak úgy lehet levenni onnan, ha körme alatt a foháncs kiszakad. A vasmacska is ily erővel kapaszkodik a vízfenékbe és fölhúzásához nagy erő kivántatik, mert éppen nem enged; van eset rá, hogy egyik ága beletörik a földbe s ott marad a fenéken. Hajtják az emberek a vasgép forgatóját, de nagyon nehezen megy és lassan, ami megismerszik az ütköző vas csattogásáról. Meg is állnak pihenni. Szélpál Mihály belefáradva a nagy munkába, köhögni kezd.
– Beteg kend? – mondja neki Várakozó János.
– Már miért? – kérdezi Szélpál.
– Hát hogy köhög kend.
– Köhög, köhög – ismétli Szélpál. – Eleven embör szokott köhögni, nem a holt.
Ez igaz. Ennélfogva újból hajtják most a vasat, a macska a kötéllel már egészen a hajó orra alá került, no most mindjárt emelődik a nyelénél fogva. Egyszerre sebesen csattog az ütköző vas, kijött a földből a macska. A hajót azonnal megkapja a víz sodra és viszi lefelé. De tartja a macskára vetett kötelet a gugora.
– Jézus és Mihály arkangyal! benne feledték a gugorában a rudat.
– Bukj le! – kiáltja a kormányos, bizonyos Báró István nevezetű, de hiába. Nem bukott le Szélpál, mert éppen köhögött. Ahogy megakadt az első macska kötelén a hajó, hirtelen csikorogva fordúlt a súly alatt egyet a gugora és nyakszirten csapta Szélpált a rud olykép, hogy a bakhoz esett, onnan lefordult és hogy az igazat megvalljuk, többé most már csakugyan nem köhögött.
Még csak egymásra tekinteni sem érnek rá az emberek, mert el kell kapni a gugora rudját s csak mikor ezt megakasztották, fordúlhatnak a testhez. Kivülről nincs semmi baja, csak a nyaka van eltörve: már Szélpál fölfelé ezentúl nem hajózik sohasem. Csak lefelé még egyszer, utoljára most, hogy ladikba teszik s a hallgatag vízen viszi egy hajóslegény hazafelé. A többi nézi, míg el nem tünnek a kanyarodónál a füzesek alatt, azután újból a gugorához fognak, sóhajtván mindenik. Egy mázsával könnyebb a hajó (mert nyomott annyit a nagy csontjaival Szélpál) és mégis nehezebb. Persze, hiányzik Szélpál két erős karja a hajón. Hát még otthon a családnál?
A víz nekifeküdt a hajónak, az embernek a gugorarudhoz nyúlnak és hajtják a gugorát szótalan. A messzi partról Stévó bebámul, kiabál is valamit, de szavát érteni nem lehet. Pedig egyre jelez.
– Haó! Héj!…
Egy idő múlva azt mondja a kormányos:
– Ugyan, hogy nem gyógyul be a szája?