Rágyújtás.
A munkához való pipa rövid készség, ellenben a tisztán csak időtöltésből való füstöléshez hosszabb szárú pipa is használható. Nem nagyon hosszúszárú, hanem csak amennyi az embert megilleti. Ez vasárnap délután nagyon alkalmas, ha otthon a karosszékbe, illetve magyarul mondva, a gondolkodó székbe helyezkedik az ember s csendes terveket csinál affelől, hogy a jövő héten milyen munkába fog, melyik napon megy ki a paprikaföldre s melyik napon kellene herét kaszálni, mert a lovak mostanában nagyon étkesek, kiheverték az étvágytalanság betegségét, pedig a Kalszbád fővárosában sem voltak, ahova az urak szoktak járni.
De ezúttal nem a gondolkodószékbe ül János, mert nem is rávaló az idő, hétköznap estefelé lévén. Csak az előbb jött haza a földből, vacsora ideje még nincsen, a nap pedig délután ugyan jól odabámult a dolgozó Jánosra, tehát egy kis bor szoldával igen elférne.
Tehát gondolja a katonaviselt János: Direkció Fekete Tóth Mihály, a bormérő. Nem is messze van ugyan. El kell menni oda. János a hosszabb szárú pipát viszi, meg a dohányzacskót. Az acskót a zsebben, a pipát ellenben kézben forgatva. Ez a külvárosi útcán lassan, sétálva haladó Jánosnak tekintélyt kölcsönöz.
Fekete Tóthéknál csendes hely van. Hétköznap nem igen van más vendég ott, mint csak maga a gazda, mert az állóvendég hamar odább halad. Tóth Fekete ráér a hivatalában egész nap különféle rendeket tartani az üvegek és a poharak között. Közben kinéz az ablakon, ha kocsi zörög el előtte az út porában. Nagy Zakar alsószomszéd alighanem új kamrát épít, mert téglát hordat, de csak afféle olcsót. Török Péteréknél nagybeteg lehet az asszony, mert kétszer is végigment az útcán a doktor kocsija, Barna Andráséknál mostanában nem nagyon sok pénz lehet a házban, mert a tüzelni való fát talicskában viszik a boltostól. Az útca eseményeit így le lehet olvasni az ablakból anélkül, hogy a hivatalát csak egy lépésre is otthogyná az ember.
– Adjon Isten jó estét, – köszönt be János az ajtón.
– Jó… – Mondja Tóth Fekete, mert ő szűkszavú ember. Irgalmatlan vastag hangja van neki, ha ő azon félannyit beszél is, mint más, már kétannyinak látszik. Ennélfogva nem igen szól semmit.
– Hát majd egy pohár bort, – véli János.
Tóth Fekete a bort a zöldmázas kancsóból a pohárba önti. Többet öntött, azért egy keveset visszaönt a kancsóba. A poharat az ablak felé tartva, látja, hogy sokat öntött vissza. Ismét önt tehát hozzá a kancsóból s most kedvtelve látja, hogy az arány tökéletes, mert még szódavizet is kell föcskendezni a pohárba.
A vegyi folyamat így elvégeztetvén. Tóth Fekete a pohárral a kezében a söntés elől méltóságteljesen kifordul s nézi, hogy hova ült le János.
Hogy azután elébe tenné a poharat. De János még nem ült le. Tóth Fekete vár egy darabig, de mert a helyzet nem változik, egyik asztalhoz közeleg, a poharat ráteszi, ő maga pedig ismét megy az ajtó-ablakhoz, hogy az útca napi történetének valamely kiváló eseményét szemlélni el ne mulassza.
János a széket elhúzza az asztaltól s ráül. Kis hörpintést nyel a borból. Jól van elkászolítva, mondható.
– Haj, haj – mondja – nahát…
Ez a kijelentés most már a dohányzásra vonatkozik. Egy kis füstöt kell itten csinálni, amely az asztal fölött szeliden legelne, mint a nyáj. Nem lehet enélkül el lenni. János elsősorban a dohányzacskót veszi elő, ami nem kis fáradságba kerül. Szép, nagy, termetes zacskó, amely alig fér a zsebbe s így alig jön ki belőle. Két kézzel kell előszólítani onnan.
A zacskót János kicsavarja, mert a nyakát kell annak kicsavarni. Így szépen szétborul, sallangjai szerteállanak. Némely sallangon értéktárgyak mutatkoznak, pipaszurkáló, továbbá csiholó acél. Ez azonban már régi szerszám, használaton kívül van, csak becsületből őriztetik, mint a régi szolga.
János a kibontott zacskót az asztalra helyezvén, fejjel föléje hajol, az orrát szinte beledugja s a dohány illatából mély lélekzetet szed magába.
– Aztán még ez se dohány? – kérdezi hangosan.
De Tóth Fekete nem szól semmit. Ugylátszik, ma épen nem kívánja a beszédbe való elegyedést. Lehet, hogy összeveszett az asszonnyal, vagy levelet kapott a fiától, aki a Pesten tanul. A levél mindíg veszedelem. Akinek nincsen baja, nem küld levelet.
János megint kortyant s ezen igazságokon elgondolkozik. Mert ami igaz, az igaz. Azonban gyere csak ide pipa.
János ránéz.
A csutorát a szájába veszi s belefúj. A nyelvével pattogtat a csutora végén. Ha a csutora azt mondja: sz–sz–sz, akkor baj van. Ha azt mondja: hup–hup–hup, akkor rendben van minden és örömében sírva könnyezhet minden igaz ember egy ilyen valóságos pipa láttán.
A pipa eleinte azt mondja: sz–sz–sz.
– Ejnye – mondja János – ugyan él-e még, aki csinált? Bújjon bele az ördög.
Jobban belefúj. Mint a rezesbandánál szokás a nagy trombitába. Tóth Fekete odanéz, de nem szól. Csak gondolja magában: dagad a pofaszíjja.
Gúnyolódók véleményeire nem kell azonban adni semmit, mert akkor sohasem megyünk semmire. János fúj a pipába kegyetlen. Valami kirepül belőle, azontúl a pipa azt mondja: tup–tup–tup.
– No, – véli János – csak nem veszünk mink össze.
A kisujj működése következik. Vannak balgatag emberek, akik a pipa belsejét bicskával kaparják és szúrkálják, ami gyakran kényelmetlen meglepetésekre ad okot, mert a pipa a makjánál kilyukad. Jóérzésű ember, aki tart valamit a pipájára, a kiskörme ujjával, másként mondva a kisujja körmével hatol a pipa kráterébe, hogy benne tisztálkodást végezzen. Ez lassú s komoly munka. A körömnek a pipa minden oldalán le kell csúsznia, teszem azt például, mikor a kubikosok készen vannak a gödörrel s ásókkal az oldalait tisztogatják egyenesre fölülről lefelé. A pipa, az állam hasznának ezen kiváló égető kemencéje ily módon tisztul s oldalairól a fölösleges anyagok a köröm működése nyomán a pipa aljára, a makkba hullanak.
Ezúttal a további munka abban áll, hogy a pipa és a szár egymástól elválasztatik. János a szárat jobb kézzel marokra fogja, ujjainak azonban ezért szabad tér marad a további működésre. Ami ujja már most csak maradt, az mind a pipát fogja, azt az alsó végével a szájához emelvén.
János előbb levegővel teleszívja a tüdejét megint.
– Engödelmet kérök, – mondja, befelé szíva a szót, pedig senkisem ül az asztalnál, dehát ez már szokásos s ki mit már megszokott, ne tegyen le arról ez világi életében, különösen ha amúgy is tiszteletadásról van szó.
Azután a pipába belefúj.
– Sss–sup–sup–sup, – mondja a pipa s minden bele nem tartozó anyag kirepül belőle s éppen azért szokás engödelmet kérni, hogy ha valakit ezen lövedékek találnak, azt zokon ne vegye.
Szár és pipa ismét egybekerülnek.
A pipát jobbkézzel János beleállítja, olyképp, hogy ha a pipa hajó volna, a dohány meg víz, a pipa most megmerülne a dohányban és elsűlyedne. Így azonban nem sülyed el, sőt a dohány csak úgy megy belé, hogy János az egyébként lenézett balkéz mutatóujjával belekaparássza.
De a kaparászás nem állandó. Időnkint azt abban kell hagyni tömés szempontjából. A jó gyújtat dohány a pipában a tömést éppen úgy megkívánja, mint a liba. Míg azonban a dohány belekaparászása a balkéz mutató ujjával történik, a tömést nagy általánosságban a középső ujj végezi. János e tekintetben kivétel, mert a János balkeze középső ujját a malac még kicsi korában kettéharapta, így Jánosnál a tömésre a nevetlen ujj van hívatva.
Úgy leginkább, ha félig van dohánnyal a pipa, akkor történik a tömés. Most újból belekaparászás s ismét tömés, János néha hörpent s fokozott elővigyázattal tömköd, míg a pipa dohánnyal megtelik. Ez időben újból tömködés. Tudomány ez, bárki bármit beszéljen. A tömésnek úgy kell történnie, hogy a szívás levegője azon értelmesen haladjon át: nagyon friss és könnyű ne legyen, ellenben kemény szívások, úgynevezett szipákolások se fordulhassanak elő.
Ha ezeknek tekintetbevételével egy megtömött pipát kedvtelve tart maga elé az ember, mint a János is, nem lehet valóságos pipás az, aki erre ne mondaná, hogy:
– No, ez már csakugyan egy rendes gyújtat dohány.
Ez most már teljesen jó volna, ha nem volnának tökéletlenek az emberek. De az emberek azok. Egyik rész azért tökéletlen, mert nem végzi rendesen a munkát. A másik rész azért tökéletlen, mert mindent jobban akarna csinálni, mint kellene.
János olvasva is ezen utóbbiak közé sorozható, mert bár a készség most már tökéletesen rendben van, János még csak most fog hozzá, hogy a pipában tartózkodó dohánynak fészket csináljon.
Hallhatatlan dolog ilyesmi a gyufakorszakban. Miről jó az, manapság, fészket csinálni? De hát hiába, ez szokás, ez tradició, ez a pipázás régi erkölcsei közé tartozik s eredete a csiholás idejébe esik vissza. Szóval a taplókorszak maradványa. Mert akkor igenis szükséges volt a dohány tetején a fészekcsinálás a tüzes tapló részére. Azt megkívánta a bükkfatapló is, az ürömtapló is. Nem volt köztük személyválogatás.
– No, mondja János elégedetten és a szájába veszi a csutorát.
Gyufatartó van az asztalon, de kissé távolosabban fekszik. Azt közelebb húzza, mínt a következő hadműveletek alapját. Kihúz belőle egy szálat. Pirosszárú, sárgafejű gyúfa. Jó gyúfa szokott az ilyen lenni, – ha jól van megcsinálva. János végighúzza a porcellántartó recés oldalán, a gyufa egy kicsit ég, de mire János az égő fát a pipáig elszállítaná, elalszik. Hármat is kivesz most és megvizsgálja a fejüket. Mert ez megint olyan dolog, hogy a nagyon kicsi fej sem jó, a nagyon nagy se.
Mondják, hogy a gyufából rendszerint a harmadik szokott az lenni, amelyikkel rágyujt az ember, ennélfogva mindjárt elsőnek a harmadikat kellene eltalálni. De ez nem mindíg sikerül, mert a gyúfa amúgy is igen kiismerhetetlen állat. A szegedi gyúfát Temesváron használják, a temesvárit Gyulán, a gyulait Selmecbányán, a selmecit Szegeden. Szóval egyik sem próféta a tulajdon hazájában. Húzásuk van nekik, mint csendes nyári estéken a réti vízen a vadkacsáknak szokott. Tanulmányozni kellene már egyszer ezt is, mint a madárvonulást.
A másik gyúfa, a harmadik gyúfa sem sikerül. A negyedik azonban szépen ég s János barna arcára egy rézbőrű indiánus színét veti. János viszi a gyúfát a pipához és fokozottan szíl. Mondják ugyan úgy is, hogy szív, de Jánosék úgy mondják, hogy szíl. Így legalább a szó nem egyez. A dohány tüzet fogott s János a szájából kékes füstöket fú a levegőbe.
Ez kéjes érzés. János a pipát kiveszi a szájából és nézi a parazsoló dohányt. Tisztességes szűzdohány ugyanis ilyenkor kidudorodik a pipából. Mint mondani szokás: keresi a fináncot. Mikor János ezt a látványt kiélvezi, a hüvelykújjával lenyomja a dohányt. Az ezen elnyomási törekvésekre azzal felel, hogy kialszik.
– Hejnye, – véli János – tán az ördög bújt beléd?
A gyújtási kísérletekben János szerencsétlen ezúttal, mert csak az ötödik gyufa fogja meg. Az örökös sercegések Tóth Fekete figyelmét is felköltik, ki is az ablaktól félig elfordulván, komoran nézi Jánost, aki az ő vagyonát ily példátlan módon pazarolja.
No de most már ég a pipa vídáman. Ez Jánost arra indítja, hogy beszédbe kezdjen. Tóth Fekete ugyan nem felel neki semmit, de ő csak beszél. Hogy: ha hat napig nem lesz eső, beleüthet az istennyila a kukoricába. Továbbá aszondják, hogy a burkusok meg a franciák már megint hadakozásba vannak elegyedve. Még továbbá, hogy Tápé alatt annyira megapadt a Tisza, hogy a süvöltő kidugta a fejit a vízből. Ez a Süvöltő az a kísértet, aki a hajósokat, halászokat, lóúsztatókat lehúzza a víz fenekére.
A dohány a pipában eközben feletájig leér, de mert a szónokló János nem szívja elegendőképpen, ismét kialszik belőle a tűz.
– Hej, – feddi János, – a szél hordja el a hajadat.
Ez kemény kívánság, mert az akasztott ember haját szokta a szél elhordogatni a régi jó időben, amikor az akasztott ember addig lógott a fán, amig le nem szakadt a láncról. Mert a kötélről másnap már láncra tette át a hóher, a kötelet eladván orvosságul. Igen hasznos volt torokgyík ellen.
Félpipánál a rágyújtás nem úgy van, hogy a pipát talán egyenesen tartanák. Ilyenkor a gyúfa áll egyenesen, a pipa szelíden oldalra fordul s a láng beleszívandó. Az első szál nem sikerül. János beledugja a pipába, hogy majd a második gyúfa tüzének segít. A második sem sikerül, a jó reggelét neki. János azt is beledugja a pipába. Jön a harmadik gyúfa, a negyedik gyúfa, jönne az ötödik is, de Tóth Fekete az ajtóablaktól komoran megindul. Elmegy a söntésig, ahol egy kis asztalon a tulajdon dohányos-szitáját tartja. Azt szó nélkül János asztaláig elviszi, leteszi, a gyufatartót pedig fölmarkolja és elviszi a kisasztalra.
– Ne te ne! – kiált föl János, csodálkozva. – Hát kend?
– Hát én? – gordonkázik mély hangján Tóth Fekete. – Hát én!
– Hát mért viszi kend el a gyúfát? – méltatlankodik János.
– Hát – bődül Fekete Tóth – azért hoztam helyötte dohányt. Inkább adok kendnek ingyen dohányt, de ingyen gyúfát nem adok, mert kend több gyúfát prédál, mint dohányt.
János erre mérgesen kicsap egy hatost az asztalra s megy. Az ajtót egészen kitárja, úgy lép át rajta. A lépcsőn visszafordul:
– No, – mondja – hallja kend. Ide se gyüvök többet.
Tóth Fekete tudvalevőleg lovaskatona volt, minélfogva huszáros zsebje van a nadrágján. A balkezét mindíg ebben a zsebben tartja, van benne két régi négykrajcáros, egy Mária-húszas, három Libertás-pénz, ezeket szokta csörgetni vele. A balkéz lassan és óvatosan kihúzódik a zsebből, egészen addig, hogy a mutatóujj a szabad levegőre juthat. A mutatóujj meredten mutat a zsebszélről az ajtóra. Tóth Fekete a János fenyegető szavára elütőleg dörgi:
– Leginkább tögye kend be az ajtót, mert így nagyon luftos az ájer…