Juhászok meg bürgék.
Ami a juhászt illetné, nem lehet mondani, hogy a juhász valami különösebben tudományos ember volna. Már úgy könyvek tekintetében. Nem igen jár iskolába ugyanis. Ha járt is valaha valahol egy keveset, azt is elfelejti. De nem igen szoktak járni. A juhászat mestersége olyan külön tudomány, hogy azt már gyermekség éveiben kell tanulni s kétféle iskolába egy időben nem járhat egy ember. És nem is való mindenki oda. Olyan ember, aki szereti az ágyat, ne menjen erre a foglalkozásra, mert tudvalevő s a nóta is mondja, hogy a juhász ritkán hál ágyon. Legfeljebb télen, mikor ártatlan és gyenge jószágaival a havak és hidegek elől fedett helyre kénytelen takarodni. Tavasztól őszig azonban a mezők fűveiből veti neki ágyat az isten, ugyan az sem valami különös ágy, mert a birkát leginkább csak olyan kopár legelőre eresztik, ahol már más állat nem élhet.
Ezen a mezőn van együtt az állataival hónapszámra a juhász. Legfeljebb a kutyájával beszélhet, meg a szamarával. A szamár tudós és komoly állat, de a beszédre felelni nem tud, bár lehet, hogy ha tudna beszélni, akkor sem felelne, mert tudott igazság, hogy: sok beszéd szögénység. A juhász így aztán csendes, szótalan és elmélkedő életet él. Nézi a mezőt, a bürgét, az eget s mindannyinak kitapasztalja a sajátságait anélkül, hogy azt valakivel közölné. Ha tudna írni s nem tartaná a papirosra való betüvetést úri huncutságnak, valami nagyon alkalmas könyvet írhatna. De ő csak a botra való rovást ismeri. Ez az egyetlen olyan okmány, amelyet nem lehet meghamisítani, mert a kettéhasított botnak egyik fele a gazdánál, a másik fele a juhásznál van: arról törölni, ahoz hozzáírni csak akkor lehet, ha a bot két felét ketten közös akarattal összeteszik.
Szóbeszéd akkor sem történik, mert minek. A hallgatagság az okos dolog. Van eset rá, hogy a szikes mezőkön legelés közben két juhnyáj összeér s az egyik juhász üdvözlésképp azt mondja a másiknak: Eső lössz.
Ez reggel van s a másik juhász csak úgy délelőtt-tájban feleli rá:
– Vagy hó.
Elmélkedések következnek, miközben nyilvánvalóvá válik a kétségbevonhatlan tény, hogy két falkának kevés ez a mező. Az utóbb jött juhász szól tehát a pulinak és a csacsinak, hogy intézkedjenek. A csacsi, mint aféle előljáró marha, azonnal megindúl, a puli pedig kiadja a parancsot, hogy aki birkának érzi magát, haladjon odább. Aki birka nem megy elég gyorsan, a hátára ugrik s megtépázza. Mennek is. Távozóban a juhász visszakiált (ez már úgy dél felé van) amahoz:
– Úgy löhet, dara is.
E szótalankodásokból nyilvánvaló, hogy a juhász a bojtárt nem neveli, nem tanítja, hanem tisztán csak az elmélkedésen alapuló tanulmányokra hagyja. Meditálás ez, akár csak a baráti klastromban, azzal a különbséggel, hogy a barát vagy van, vagy nincs: egyre megy, a juhász ellenben közgazdasági tényező, nincs még száz esztendeje sem, hogy az ország legelő vagyonának a fele az ő keze alatt járt.
Aki igazán juhot akar nevelni, annak korán kell kikerülnie a falkához. Már akkor, amikor még csak akkorka gyerek, hogy az egész fizetése a testi ruha, egy kalap, pár fejelés csizma, meg egy zöld szürkankó. Bizony borzasztó tudatlanságban nőnek fel, de idővel mégis csak ő belőlük származik a tapasztalt számadó. Némelyik úgy elkerül hazulról a pusztába, hogy a nevét is elfelejti. Nem is törődik vele. Ő ma is a Jákob életét éli, aki Lábánnál juhászkodott és szintén nem volt vezetékneve neki.
Azt mondja a járásbíró egy tárgyaláson a valamely birkák irányában beidézett bojtárgyereknek:
– Hogy hívnak, fiam?
– Jankónak – mondja a gyerek.
– Hát milyen Jankónak? Van csak talán másik neved is?
Azt mondja a fiú:
– Nem tudom én a másik nevemet. Bojtár Jankónak hívnak engöm.
– Olvasni tudsz-e?
– Nem tudok én. A birkát mög tudom olvasni.
– Templomban voltál-e már?
– Nem én.
– Talán még nem is láttál templomot?
– De – mondja örvendezve a gyerek, hogy már valamire igent is mondhat – mert kilátszik a teteje a pusztába.
– Hát akkor – folytatja a bíró – talán még harangszót se hallottál?
– No – szól elgondolkozva a fiú – ha a szél arra fuj, kivágódik a szava.
Ez eddig is kulturkép. Jön azonban utána java is. A bíró tovább kérdezősködik. Kötelessége, mert amíg a gyerek lelki világát nem ismeri, eskűtételes vallomásra nem bocsájthatja. Mondja hát neki:
– Hát akkor te talán azt sem tudod, hogy van Isten?
A kérdésre a válasz egyenes és megdöbbentő.
– Tudom, hogy van Isten – mondja az apró pusztafi – mert ha valami baj van a birka körül, a számadó mindíg azt szidja.
Isten megismerésének különös módja ez, s hány ember lehet az országban, aki csak így ismeri?
*
A gróf, egy dús és nagy birtok ura, igen gazdag ember. A paraszt az ilyen nagy kiterjedésű földeket úgy hívja, hogy: birodalom. Ha száz holdja van valakinek, akkor földje van neki. Ha sok-sok ezer holdja van, akkor birodalma van neki. Egyébként ha valamely határban sok Széll nevű ember lakik, arra azt mondja, hogy az a Szelek birodalma. No hát a gróf is birodalmas ember, ennélfogva elhatározta, hogy nem ér ez a magyar paraszti juhászat semmit, hanem merino-juhokat kell terjeszteni. Szép, selyemszőrű, fehér, hótiszta merino-juhokat. A számadó-juhász efelől megkérdeztetvén, azt mondta:
– Hát hiszen, ami azt illeti…
A juhok megjöttek valahonnan Spanyolországból s honi mezőinken elhelyezkedének. Fehérségeikkel szinte világítottak a zöldelő határban. A számadó is kedvetelve nézte őket s olykor jókedvében ismertette az Istent a bojtárok előtt.
Nincs azonban olyan sors a világon, amelyben olykor némi bajok ne történjenek. Királyok sem vétetnek ki ezen szabály alól, még kevésbbé juhok, habár merinóiak is.
Történik tehát, hogy a juhokon némi feketeségek történtek. Ez baj a gyapjú értéke tekintetében. A hazájukban sohasem feketednek. De itt igen. Először a kis birkának a szájában látszik valami jel. Azután a szeme fölött a gyapjun látszik egy fekete pont, amely azután terjed. Ez a kis birka, mire anyányi lesz, már csak tarka-barka bárányokat hoz a világra.
Ez a szomorú eredmény, ugyancsak elkeserítette a grófot. Mert akármilyen gazdag is valaki, a hiába kiadott drága pénz csak bántja az embert. Írt szakemberekhez leveleket. Azok levélben megírták neki a szakvéleményüket s tanácsokat adtak. A gróf kiadta a rendeletet a tiszteknek, hogy a tanácsok szerint kell eljárni. Már nem tudom, miféle tanácsok. Etetés, legeltetés, itatás dolgában s a merinófaj szigorú megválogatása ügyében lehettek valamik. Mindegy azonban, akármik voltak, mert a szép fehér bárányok azontúl is csak megtarkásodtak.
Hát most már mit lehet tenni? Itt látnivaló, hogy tennivaló nem volt más, minthogy egybe kell gyűjteni a szakértőket a helyszínére, vizsgálják át az egész falkát, értsenek szót a juhászokkal s nézzék meg szigorúan, hogy az ő utasításaikat betartották-e rendesen ezek az értetlen juhászok. Így is történt a dolog. A szakértők eljöttek, néztek, vizsgáltak, de csak tanácstalanúl állottak a rejtélyes dologgal szemben. Különös dolog az, hogy az efajta juh a hazájában sohasem tarkál, itt pedig már a második generáció elkezd feketedni.
Nézik tehát e sajátságos állapotokat a hozzáértők s a gróf mutatja nekik sorra a sok szép jószágot:
– Ez is tarkul, az is tarkul, amaz is tarkul.
Azt mondja egy a meghívottak közül:
– A helyszínén kellene tanúlmányozni a kezelést.
– Micsoda helyszínén? – kérdezi a gróf. Hisz itt a helyszíne. Itt tarkul a birka.
– Nem úgy értem, – mondja amaz. – A spanyolországi kezelést kellene tanulmányozni.
Neveti a gróf:
– Hogyan? Én menjek oda? Vagy a számadójuhászt küldjem ki?
– Az utóbbi jobb volna.
– No – mondja a gróf – ezt a tanácsot nem fogadom el. Hiszen ez a juhász juhásznak jó, de másként irástudatlan és értetlen ember. Nem lehet azt utaztatni.
A számadójuhász eddig nem szólt semmit, mert nem is illendő urak dolgába beavatkozni. Most azonban megrendülve hallja, hogy őt valahova spanyolviaszkországba utaztatni akarják. Hát még mi a ménkű nem lesz a világból? Oda áll hát a gazdája elé:
– Mögkövetöm a méltóságos gróf urat – mondta – de hát miféle ügyben fujják a követ az urak?
– No tessék – mondta a gróf mérgesen – ehol a példa. Hónapok óta tárgyalunk ezen a dolgon, s ez még azt sem tudja, hogy miről van szó.
– Mögkövetöm a méltóságos grófot – védekezik a számadó – neköm nem mondtak sömmit, én mög nem kérdöztem sömmit. Nincsen a parasztnak köze az uri dolgokhoz. Mindönt úgy csináltam, ahogy parancsolták…
– Hát – enyhül a gróf – arról van szó, hogy ezeknek a juhoknak nem volna szabad tarkulniok, de mégis tarkulnak. Hát miért tarkulnak?
Mindenek odasereglenek s lesik, hogy mit mond a puszták ezen tudatlan gyermeke.
A puszták tudatlan gyermeke mosolyog, már amennyire ennyi nagyságos úr iránt való köteles tisztelet megengedi és ezt mondja:
– Hát mögkövetöm a méltóságos grófokat, én mán régön mondtam az intéző úrnak, hogy ennél a fehérnyájnál nem volna szabad fekete pulikutyát tartani.
A gróf szivesen leszamarazná, de nem akarja hű szolgáját ennyi úr előtt szemtőlszembe megszégyeníteni. Így csak azt kérdi:
– Hát mit árt ebben a dologban az, hogy ha fekete a puli?
– Hát – mondja a juhász – az anyabirka mögcsudálja a fekete pulit, mikor a puli hajkurássza, azután attul lösz tarka a bárány.
Amely feleletre mindnyájan elképedének.
*
Mert hiszen ez a dolog benne van a bibliában is. Igaz ugyan, hogy néha a szaktudás távol esik a bibliától, de ez az egy dolog mégis csak benne van a bibliában. Nem egészen így, kissé másként. Mózes beszéli az első könyvében, hogy a furfangos Jákob juhász, miként csapta be a szintén furfangos Lábán gazdát. Azt mondja az első könyv XXX. káputjában a 32. mondás: Minden juhaidat megjárom ma és elszakasztom a szeplős és tarka juhokat és mind a feketéket a juhok között és az olyan legyen azután az én jutalmam. Azt mondja a 34.: És mondá Lábán: Bátor úgy legyen. A 35,: Elválasztá azért azon napon a szeplős és tarka kosokat, tudniillik, amelyekben valami fejérség vala és minden feketét a juhok közül, és adá azokat az ő fiainak kezekhez.
De már a 37. szerint, Jákob juhász kezd túljárni Lábán gazda eszén. Mert azt mondja a 37.: És Jákob vett zöld nyár-, mogyoró- és gesztenyevesszőket, és megtarkálá azokat fejéresen, hogy a vesszőknek megtetszenék a fehére. A 38. beszéli tovább: És helyezteté a megtarkált vesszőket a juhok eleibe az itató válukba, melyekből a juhok szoktak vala inni, hogy a juhok azokra nézve fogadnának.
Az eredményt a 30. mondásban tudatja Mózes az érdeklődőkkel: És a juhok fogadnak vala a vesszők felett és ellének vala a juhok csepegetett lábúakat, szeplősőket és tarkákat.
Amely dologból nyilvánvaló – e jelentés tisztán csak azért iratott, hogy öreg számadójuhász Ballangó Nyáry János, továbbá ama régen élt Jákob juhász egyformán írástudatlan pusztai parasztok voltak, de a bürgéhez jobban értettek, mint az írástúdók.