Bazsarózsák

Utszélén.

Egyszer jön egy ember az úton létrával, a tarisznyájában különféle keszkenőkkel. A létrát a városszéli lámpák fakaróihoz támasztja, fölmegy rajta és az üvegeket kezdi tisztogatni. Lám, mit meg nem ér az ember, ha a tél után a tavaszt kívánja. A lámpák így fényesek lesznek és a nap igen sok oldalról tündököl bennük, mert biz a hideg és az eső szivárványosra ette az üvegeket, de szebb is így s a nap már oly kedvvel jár beléjük tündökölni, hogy még fölleget sem enged az égre, melyek őt ezen kedvtelésében háborgatnák. Az ég már egészen kékszínü s csak néha futkosnak rajta Isten kicsi fehér bárányai, haladván egyrésze keletről nyugatnak, másrésze pedig nyugatról keletnek, már ahogy sorsukat az idézi, ki őket is kezeiben tartja. A fű is növekszik már keményen. Azt mondja egy ember, aki a szőlőszélben fákat nyeseget:

– Valami risz-rosz lovat ebbe az árokba ha beleeresztenének, megélne benne holtig.

Tudniillik, hogy annyi benne a fű. Biz az növendő s igazság szerint nincs is sok túlzás abban a mesében, melyben olyan táltos foglaltatik, aki hallgatni tudja a fű növését. Oly gyorsan előbujik a földből, hogy csoda. Hamar végigterül vele a határ és mihelyt fű van, előjön a zöld gyík is. Addig nem, mert nincs olyan szín, amiben az ő színe elveszne. A fű azért jó neki, abban bátor azonnal és ha pókot lát, bekapja.

És a világos, nagy kékségben, ami a zöld földre borul, megjelenik egy vékony, kicsi fekete vonal. Mintha egy szál gyufa lebegne ott fönt, de nagyon messze. De halad, hol följebb, hol alantabb szállván. Azután mozog is. Még sem gyufa az, hanem más valami lesz. Talán sas, amely onnan föntről keresi az egereket a szántásokban. Ép úgy lebeg, mint a pusztai kútágasok madara, de amint egyszer szárnyait mozgatná, a napfényben valami fehéres csillan meg rajta. Miért van az, hogy most egyszerre megdobban az ember szíve és szinte röpköd a lelke? Hát megjöttél kedves, öreg madár? Haza találtál ide, ebbe az országba, ahol oly igen nagyon szeret mindenki, kedves gólyamadár? Ugy-e bizony jobb itt? Hej, hisz aki egyszer itt lakott, az csak visszavágyik… Nincs is talán jobb hely a világon, mint sudár jegenyék ágai között és a tanyaházak fehér kéményén. Ott a lakás megépítve szőlővenyigéből szépen és a tanyák jólelkű népe felmászik hozzá lajtorjákon és megdrótozza erősen, annak módja szerint, hogy a szent madár fészkének semmi bántódása ne essen, még a lucanapi szél se tudja levinni. Így hát kedvvel is jön vissza messzi földekről, kék tengerek tulsó partjáról s ahogy ez a legelső itt fent lassan libeg, látszik rajta, hogy már megérkezett, tovább nem megy s most mozdulatlanul fekvén a magas levegőn, kémleli az óriás zöld tábla fehér házai közül, hogy melyik az övé. Nem könnyű ezt megtalálni, mert elvégre az ő feje sem káptalan.

Nem röpül, hanem valósággal fekszik a levegőn s lassú köröket vág. Keresi a helyét. Biz a tanyák legtöbbje egyforma onnan a magasból, barna födelek, öreg, nagy eperfák, kocsik az udvaron, körülötte mező: a gólyának nehéz ezek között a valódit megtalálni. Csak kerengél azért egy helyben. Az emberek apránkint mind mind észreveszik, ki lenne az a szerencsés, akihez száll a jövevény, ki most érkezett Napkelet szent országaiból. A gólya egyszerre megindul odafönt és ereszkedik nyílegyenes irányban olyan sebesen, mintha le akarna esni. Már megtalálta a helyét s látszik is, hogy Dudás Istvánékhoz száll. Egyenest oda ereszkedik a fészekre, mely a kémény tetején most is csak a régi s megállva az új otthon közepén, összeüti a csőreit s az első tavaszi kelepelés végigcseng a tanyákon, míg öreg Dudás István megcsóválja a fejét s hümmög a dologhoz. Ugyanis van már ott gyerek elég; most is akkora az öröm a madár érkezte fölött köztük, hogy majd fölverik vele az egész tanyát. Előbb a tollát nézik, hogy csakugyan a régi madár-e? Az, megismerkszik. Tavaly nyáron megsörétezte a lelketlen Tahi Tóth Imre (el is hullott a pulykája valamennyi) s látszik most is ennek helye a tollazatában. No és hogy az igazi, most már megcsodálják, mert hisz a harmadik határból jött embert is meg szokás csodálni, hogy de messzünnen való, hát még aki így, mint a gólya is, egész az afrikai országból következik elő? Mondják is neki azonnal:

No hát meg volt a nagy érdekesség a földek között, hogy hova szállt legelsőbb a gólya s két napig most már erről beszélnek az asszonyok, ha ugyan ráérnek a nagy vasalásoktól. Mert ünnepre készülődnek már s Virág Illésné, ez a most-farsangi menyecske, bent is járt már a városban ma, hogy egyetmás alkalmatos cifraságot kihozna. Pántlikát, szép szagú olajat, de egy kis piros festéket is tojások festéséhez. A szőlőárok tulsó oldaláról rászól Varjú Ferenc:

– Mit hozol Zsófi?

Zsófi el is mondja, miket vásárolt és mutogatja. Ott a pántlika, az üvegben az olaj, meg egy menyecske-fejkötő alá való fésű.

– Még kontyos fésűt is vöttél?

– Azt is – szól ártatlanul Zsófi, az új asszony.

Varjú Ferenc dévajon nevet:

– Hát a másikat már megint eltörtétök?

Zsófi elpirul ezen, sarkon fordul, se szól, se beszél, csak halad tovább. Mert furcsa eszköz nagyon ez a kontyos fésű. Idősebb asszonynál tíz évig is eltart egy-egy s mint van hát az, hogy az ilyen növendék-menyecskéknél ily hamar eltörik. Nem tudni, nem lehet tudni az ilyesmit, bár bizonyos, hogy Zsófi pirulva halad odébb és még amaz idősebb asszonyok is, kik a kujon Varjú Ferenccel együtt dolgoznak a szőlőben, csendesen, szótalan nevetnek. Már ennek, bármint keressük, a formája ilyen.

A szőlőben pedig már nyitogatnak. A szőlőt télen-átra lefektetik a homokba, hogy aludjon és jól betakarják, hogy meg ne fázzon, mint a kis gyermekeket szokás. De csakugyan olyan is, mint a kis gyerek, ezer baj tör rá és ezer baj ellen kell védelmezni. Most költögetik álmából s venyigéit kihuzzák a homok alól. A vékony ágak, amelyeken keresztül jön a bor ez emberekhez, most ugyancsak gémberedettek, álmosak, akár az ágyából kiemelt gyermek. Ami ennek a mosdatás, az nekik a nap. Amint érzik a melegét, fényét, egyenesednek s bólogatnak a fényesképű nagy tányér felé, amelyet az ősz óta nem láttak. Mindenki szereti errefelé a napot, csak a városi népek nem szeretik, akik napernyőt feszítenek elébe. Lám, most is, hogy a téllel való csatában ő győzedelmeskedett, hirtelen minden állat megindult. A vakondok erőnek-erejével túrja a földet és ássa barlangjait. A bogárféle pedig a fákon mászkál. Van már mit enni rajtuk, mert a rügyek fakadoznak és bikanyálat eresztvén, száll itt-ott a légi pók, akár csak őszszel. Az út porzani kezd. Hogy örülnek ennek a gyerekek! Kifutnak a tanyákból és apró tenyereiket telemerítik vele. Por, por! kiabálják. Döcög velük egy tökéletes apróság, még éppen csak hogy járni tud, az is mondja utánuk: Poj, poj… Kellemes az ilyesmit nézni.

Szecskavágó Nagy Pál pedig halad az uton sipkában. Már senki sem jár sipkában, csak Szecskavágó Nagy Pál. Hóbortos ez. Sőt nábókos is. Folyton egymagában jár, azt talán más emberfiával soha együtt nem látta senki az úton. Ebben neki nagy ereje van, mert ezen oknál fogva tisztelik is, féltik is, tisztán csak azért, mert nem olyan mint a többi ember. Amugy kopott, alacsony s miközben halad, jár a két keze föl-alá és szokása szerint hangosan beszélget. Szól a jobb oldalán levőhöz, szól a baloldalán levőhöz, pedig sem a jobb oldalán, sem a baloldalán nincsen senki. Egy ember, aki jó hosszat szántott két lóval, az útszélen kiveti az ekét a borozdából és odaszól egy másiknak:

– Az angyalokkal tárgyal már megint.

Szótalan néznek utána és bizonyos irigykedéssel is. Tudni kell, hogy Szecskavágó Nagy Pál vagyonos ember. Úgy apránkint szedelőzködött össze. Még most hat éve csak két lova volt (érhetett a kettő harminc forintot) azokkal csetlett-botlott csak. Most pedig el van gazdagodva teljesen. Némelyik emberben a víz is vérré válik s ez onnan van. Halad hát ő a sapkában az úton és a jobboldalinak mondja:

– Emléközz rá, de jól ráemléközz, hogy mit töttél anyáddal. Mert én annak tudója vagyok…

Ezzel megigazgatja a sapkát a fején. A gyerekek félve állnak oldalt az útjából, amint keményen ballag. Miről beszélhet, kinek? De amint kicsit odább halad, egy nagyobbacska fiú azt mondja róla a többinek:

– Nincs ki nála a négy fertály.

Lehet, sőt talán valósággal így is igaz. De azért a nap őrá csak úgy tekint, mint a többiekre, szép, jó meleg sugarait a nap senkitől el nem vonja, hanem mindenkit megtisztel vele, akár érdemes rá, akár nem.

A hogy Pál elhalad, a két ló újból a borozdába áll és szántanak, az ember könnyesen tartja az ekét, mert jó porhanyó a föld. Temető volt régente s azon időben gyakran ásták. És elég csont is van benne, az ilyenben meg úgy terem, hogy az kész gyönyörűség. Névtelen ősök így teszik vissza áldó kezüket késő unokák fejére. A szőlőkben is lehajlanak a tőkékhez az emberek, az asszonyok pedig hernyófiakat szednek almafákról. Amodább ásnak. De alighanem inkább kapálnak. Fénylik a kapa vasa, amint a földből kiemelik, mert a föld nagyon jó fényesítő eszköz. Még el is koptatja a kapát s a vele dolgozó embereket is a föld. Akkor ők is a földbe kerülnek, ott porrá válnak s idők multán más emberek más kapákkal őket kapálják.