Könyvtári divatok.
Aki egy-egy nagyobb nyilvános könyvtárnak az életét figyelemmel kiséri, évek során át érdekes tapasztalatokat gyűjthet a könyvtárhasználó közönség hangulatai felől. Hogy kinek milyen könyv tetszik, hogy melyik szakmát szeretik legjobban s egy-egy szakmának a kultiválása sokáig tart-e, vagy csak hirtelen való föllobbanás-e az, amely azután hirtelen elalszik s csak a hamuja marad meg, mint a pásztortűzé a mezőn. Mert vannak hangulatok, az bizonyos. Néha a divatos áramlatok nyomán, néha más okból. Kitanulmányozni pontosan az egészet, ahhoz egy emberöltő kellene s helyes következtetésekre talán akkor sem lehetne jutni. De azért valamit tapasztalni mégis csak lehet. Tizenkét éve vagyok a Somogyi-könyvtárnál, azóta nézem, hogy miféle munkák azok, amiket leginkább keres a közönség. Nem az egész közönség, mert hiszen, minden szakmának megvan a maga használója, hanem hogy mégis: mi az uralkodó planéta?
A histórikus történelmi munkákat keres, a nyelvtanár nyelvészetit, a pap vallástudományit, ez mindíg így van, azon igazság szerint, hogy a szénégetőnek a tőkén a szeme. De van a közönségnek egy nagy része, olyan, amely nem a maga mesterségebeli könyveket keresi, hanem mert kedveli a könyveket, bejár a könyvtárba, ma ezt olvassa, holnap azt, itt érdekes az, hogy időnkint milyen különböző formában mutatkozik meg: mi kell a közönségnek? Annak a közönségnek, amely kedvtelésből olvas.
Valamely nagyobb, országos könyvtárban ez talán elmosódik, valamint egy kisebb könyvtárban meg nem látszana meg. A mi könyvtárunk afféle jó közepes: hetvenhatezer kötetből évi tizennégyezer olvasó tizenhatezer művet használ. Itt még áttekinthető a dolog s az olvasók által kiállított kérő-lapok alapján, akár statisztikát lehetne csinálni arról, hogy most Voltaire-ciklus volt, most meg Heine-ciklus, azután Petőfi-ciklus, majd meg egy magyar remekíró-sorozat. Jókai-ciklus nincs, amennyiben az állandó, de már Vas Gerebennek, Jósikának, Pálfy Albertnek divatjai vannak, amelyek föltámadnak, azután elmúlnak, hogy egy év vagy öt hónap múlva ismét életre keljenek.
Másszor az utazási könyveknek van kelete, olykor még lexikon-divatot is lehet tapasztalni. Genealógiai könyvekben családtörténeti dolgok után megfelelő arányszámban mindíg érdeklődnek könyvtárhasználók, de néha a nemességi könyvek használatának is formális divatja van.
Máskor ismét a filozófusok uralkodnak. Fiatal hölgyek is szorgalmasan buvárolják, hogy mi a véleménye Schopenhauernek a halálról. Úgy valami nyolc év előtt nagy és erős olvasóközönsége volt a szociálizmus írásainak. Ez éveken át tartott s lassan, de érthetően átment az antialkoholista irodalomra, leginkább Forel műveire, onnan haladt át a nemi kérdésre, a feminizmusra és a gyermekre. S ugyanazon idő óta, amióta a társadalomtudományi kérdéseknek a sorozatai az olvasók érdeklődésében így változnak, ugyanazon idő óta állandósult a képzőművészeti munkák iránt való érdeklődés. Ennek már nincs is divatja, ez állandó jellegű, akárcsak Jókai.
Jön aztán hirtelen fordulat a régi szépirodalom berkei felé. Azt lehetne hinni, hogy – a Bodnár-féle hullámvonalak elmélete szerint – ismét Voltaire-ciklus keletkezik. Azonban nem egészen Voltaire kell, de nem az egész Voltaire, hanem csak Zaire, vagy a Végzet. De akkor Zaire kell eredetiben, németben és magyarban és kevés volt, ami van, mivelhogy egy-egy kiadásból csak egy-egy példányt szokott a könyvtár tartani.
*
Este hét óráig van nyítva a könyvtár, akkor apostolok oszlása következik. A közönség egy része ugyan nem bánná, ha tovább is maradhatna, de hát nekünk untig elég ebből ennyi is, mert holnap is nap lesz és reggel is helyt kell állani. Kimegyek az olvasóterembe, hogy megvárjam Móra Ferenc könyvtárnokot, amíg a kabátot magára húzza és a kalapot a fejére teszi, mert együtt szoktunk távozni. A szolgák rakják vissza a helyükre a könyveket, miket az olvasók az asztalokon hagytak. Egyes kötetek az asztalokon maradnak. Nézem, hogy miért?
A könyveknek nemcsak belső tartalmuk, hanem külső testállásuk is van. Ezen otthagyott könyveken azonnal meglátszik, hogy ezek nem a könyvtár tulajdonai. Miután rendellenes, sőt szabályellenes dolog, hogy a könyvtárban idegen könyvek tartózkodnak, kérdezem Mórát:
– Hát ezek, Ferkó?
– Az enyimek, – mondja Móra. Be kellett őket hoznom, mert most megint Dumas-ciklus van. Ami Monte-Cristo a mi anyagunkban van, az nem elég, hát behoztam az enyimet is.
Csakugyan, szerte-széjjel hevertek Monte-Cristo kötetek, nyilvánvaló tanúsággal arra, hogy nem egy vagy két ember olvassa őket, hanem többen, egyik az első, a másik már a nyolcadik kötetet. (Beosztással kell élni ugyanis).
– És még most sem elég?
– Hát bizony nem elég.
– Van nekem is egy otthon, – mondom, – majd reggel behozom. Akkor harminc kötet lesz idebent. Az elég lesz.
– Talán, – mondja Móra. – Mikor valaminek divatja van, akkor sohasem elég semmi.
Hát ez igaz. De harminc kötet mégis csak több, mint húsz s miután a szabályzat idevágó paragrafusa az olvasóközönség igényeinek minél teljesebb kielégítését kötelességgé teszi: szaporítsuk föl Monte-Cristót húszról harmincra. Az igaz, hogy irtózatosan komisz fordítás az, ami otthon van. Régen olvastam, de még most is emlékszem rá, hogy mikor Dantès Mercedessel, mint Morcer grófnéval találkozott, „a torkába emésztő láng csapott és szívében örömrepesve ordított föl“. Szép mondás. Jó, hogy még vállat nem vonított.
Mindegy azonban ez most már. Otthon, hogy hazaérek, mondom a fiamnak:
– Kell itthon valahol lenni egy Monte-Cristonak, de nem tudom, hol van. Keresd meg, ha tudod.
Ugyanis rojtosaljú nadrágban jár a szabó és hasadtoldalú cipőben a suszter. Ez az igazság áll a könyvtárhivatalnokra is: ez sem ér rá arra sohasem, hogy a maga könyveit is rendben tartsa.
– Most mindjárt kell ez? – kérdezi a fiú.
– Nem mindjárt, csakhogy holnap reggel be akarom vinni a könyvtárba. Ha megvan.
– Meg is van, meg nincs is, – szól a gyerek. – Kedves apám talán nem haragszik: én éppen ma adtam kölcsön öt barátomnak.
Nini. Ez érdekes. A hullámvonalas elmélet a középiskolák hatodik osztályát is elérte. Tehát nemcsak a könyvtárban, hanem itt kint is… No nézd csak. Hogy a fiú odaadta a könyvet, az nem baj. A könyv arra való, hogy szerteszéjjel bujkálva osonjon és ezer lélekben hagyjon nyomot, míg végre szétszakad, mert akkor nyer dicső halált, míg ha díszesen bekötve egy bezárt könyvszekrényben mumiáskodik: egy hajitófát sem ér. Azonban az apai tekintély fönntartása szempontjából, mégis kérdést intézek a fiamhoz:
– Miként lehet egy könyvet ötnek adni kölcsönt?
– Öt kötet.
– Tíz kötet.
– Igen, tíz kötet, de öt darabba van kötve. Ha külön volna a tíz kötet, akkor tíznek is odaadhattam volna, annyian kérték.
– De hát mi ütött belétek, hogy most egyszerre ilyen nagy az irodalmi rajongás éppen ezen egy könyv iránt?
– Az irodalomban éppen a regénynél tartunk, – mondja a fiú. – A regényhősök jelleménél, az eszményítésnél. Azt mondta a tanár úr, hogy ezt a regényt azért érdemes elolvasni, hogy lássuk, hogy a regényíró milyen túlságba tudja vinni a hős eszményítését. Hogy – azt mondja – mikor olvassuk, tudjuk, hogy ez az eszményítés tulzott, hogy ilyen ember nem él a világon, de azért a könyv olyan érdekes, hogy az ember nem akarja letenni a kezéből.
Így már értem. Másnap délután visszakerültek a fiatal esztétikusoktól a kötetek s bementek a könyvtárba, felszaporítani Monte-Cristot. Este kérdem Mórától:
– Elég van-e most már idebent Dantès Edmond barátunkból?
– Elég, – mondja, – ha több nincs. De ha több volna, az is elkelne.
Több pedig nincs, duplumot pedig a szabály szerint beszerezni nem lehet. Vacsora után azonban megyünk haza, az ipamhoz, mert soros vagyok a hazamenetelre. Idős ember már az én iparuram, elmúlt két hetes, a hetvennyolcadikban van, kora este már nem jön a szemeire álom s így hazajárogatunk kártyázás szempontjából s tardlizunk, preferáncozunk krajcárba tíz óráig, amikor az öreg elbocsát bennünket: feküdjetök ti is, gyerökeim.
A preferánc úgy szép, ha négyen játszák, mert akkor, aki oszt, az nem játszik, ellenben régi szabály, hogy aki oszt, az iszik, továbbá szabadon kotyoghat mindenféléről. Egy ilyen kotyogási szünet alatt kérdezi az öreg:
– No, hogy vagy odabent a hivatalban?
– Hát, – mondom, – mint a kutya a kútban. Monte-Cristo-roham van odabent s nem tudom kielégíteni a közönséget, pedig már harminc kötet van bent belőle.
– No, – mondja az üreg, – most már csakugyan elhiszem, hogy föltámadunk. Mikor olvastam! Talán az árvíz előtt. Alighanem. Odafönt a felsővárosi házunkban. De a víz összedöntötte a házat, ott maradt minden, bizonyosan ez a könyv is ottveszett.
– Dehogy veszett, kedves apám, – mondják neki. – Most is megvan. Odakint van a konyhában, most olvassa a szolgáló.
– No, akkor jól van, – hagyja rá. – Vidd be ezt is, hadd legyen több.
Vittem is. Ez nem az a Sió-féle fordítás. Úgynevezett szakácsné-kiadás, nagy nyolcadrét, amiből hetenkint hordtak szét az ügynökök egy-egy füzetet egy-egy hatosért s illusztrálva is van. Szép píros bőrrámába van kötve. Rongyos ugyan már, de hát az a könyv ér valamit, amelyik a rongyos.
Másnap este megfelelő diadallal kérdeztem Mórától:
– Elég-e a negyven kötet Edmond barátunkból?
– Elégnek elég, – mondja Móra, – ha több nincsen. De ha több volna, az is elkelne.