Bazsarózsák

Új vendég.

A Tiszában, nem lehet mondani, hogy sok hal volna, de ami van, az sokféle nagyon. Valaha nemcsak sokféle volt, hanem sok is volt. Ma fényüzési cikk a hal, drágaság dolgában ahoz fogható húsétel nincsen. Valamikor pedig a népnek az étele volt, mint legolcsóbb élelmiszer.

Rákóczi Ferenc egy időben ostromolta a szegedi várat. El akarta venni a némettől, de nem birta. Itt tartózkodott pedig hadával a falai alatt sokáig. Az ezen időből fentmaradt írásában többek között az is föl van jegyezve, hogy a Tiszában nem lehet úgy megmeríteni a lóitató vedret, hogy abba a víz közé hal ne kerüljön.

Hát az jó világ lehetett, de attól a világtól már régen elestünk, nem is tér többé vissza. Hová lett a hal? Mi ölte meg? Ki tudja? Sok mindenféle okot összehordanak erre nézve. A legigazibb oka valószínűleg az, hogy elvesztek a nagy réti kiöntések, ahol a hal szabadon ívhatott, tenyészhetett. Ahogy terjedt a töltés, kevesbedett a hal. Csakúgy van ez a hallal, mint a tanyákon a nyúllal. Ahol ritkás a tanya, van nyúl, ahol azonban sűrűbb, ott már a nyúl ritkaság. Nem tenyészhet kedvére. Ha néha egy-egy, a tágasabb részekről, jágerek puskázásától való nagy magamegijedtében odamenekül, a kutyák elfogják s megeszik gombóc nélkül.

Ma már nincsen réti víz, hanem csak árterek vannak a töltések között. Azokon is csak hol van víz, hol nincsen. A gőzhajók lapátos kerekeit is okolják. Hogy ezek fölverik a vízet, hullámokat csinálnak, ahányszor csak elhaladnak a partok mellett s a hullámok idő előtt elsodorják a halikrát. Arról is van szó, hogy a hal áradáskor kimegy az ártérre ívni, a halporonty ott ki is kel, de közben a víz medrébe húzódván vissza, csak az ártéri pocsolyákban tengődik s mikor azután azokat a nap kiszárasztja, elpusztul végkép. Mondják ugyan, hogy benne van a halászati törvényben, hogy az ilyen ártéri vízeknek árkokat kell ásni, hogy a vizük a fiatal halakkal együtt visszafolyhasson a folyóba, de ilyen árkot eleven ember ezen tájon még nem látott.

Ez is baj. Más bajok is vannak. A halászok meg a picéző műkedvelők egymást olkolják. A horgászást itt picézésnek nevezik, csak azt a picevasat nevezik horognak, amikkel valamikor az anyányi harcsákat fogták. Már most a picézők azt mondják, hogy a halászok idő előtt kifogják a vízből a halat s így nem ér rá megöregedni. A halászok meg erre azt mondják, hogy ez nem igaz beszéd, mert az ő hálójuk elég tágan van csinálva arra, hogy annak a lyukain az apróhal kibújhasson: ellenben a pícézők pusztítják a halat, mert a horgukra csalják a fiaporontyot is. Amit aztán hiába dobnak vissza a vízbe: az már a horog ütötte sebben elpusztul.

Így a két panaszkodó fél ütteti egymást a mennykővel, pedig mostanában nem is igen van. Förgeteges időben az istennyila le-leütöget, de mennykő nem igen hullik ezen a tájon. Lehet ugyan, hogy másfelé hullik, mert az ég szokásai sohasem tapasztalhatók ki, mert azon emberekből, akik eddig oda átmentek, soha még csak egyetlenegy sem jött vissza. Ami azt mutatja, hogy odaát bizonyosan jobb világ van, mint ideát. Odaát nagy és szabad mezők, mély és széles folyamok vannak, amikben mindenki vadászhat és halászhat, kedvét az idők végtelenségéig így töltvén.

Nem ér ugyan ez a beszéd egy árva hajítófát sem, mert ettől ugyan a hal nem lesz több, mint amennyi van. Csak az marad meg rejtélynek, hogy hova veszett el? Miért indúl ilyen tökéletlen módon pusztulásnak? Miért drágult meg ilyen nagyon?

Nem panaszkép mondom, mert nem szeretem a halat, de látom tiszteletreméltó polgártársaimat, hogy szerdán és pénteken, a halevés napjain, arcukon mily szigorú gondokkal járulnak a halpiac felé, egy főzet hal vétele szempontjából. Mert a péntek és a szerda szoktak lenni az erre rendelt napok. A péntek azért, mert akkor úgyis bőjt van s a hal tudvalevőleg csak hal, de nem hús. A szerda pedig valószínűleg azért, mert a hal olyan jó hús, hogy abból érdemes egy héten kétszer is enni. A főzet halnak ez az állapotja: abból ki kell telnie délebédre a paprikás-halnak, amely egyúttal ilyenkor a levest is pótolja. Estére ki kell telnie belőle a sült halvacsorának. De a paprikáshalnak vagy a sűlt halnak annyinak kell lennie, hogy valamelyikből valamicske másnapra reggelinek megmaradjon. Ha a déli paprikáshalból maradt az alja, vagyis hogy a törekje, abból másnap reggelire kocsonya legyen. Ellenben, ha az esti sült halból maradt meg valami, annak a reggelizés idejére ecetes hallá kell átalakulnia. Ilyen körülményesek ezek a dolgok. Hozzáveendő, hogy a paprikáshalhoz emberemlékezet óta csak háromféle halfaj kivántatik. Különösebben is megnevezve: a harcsa, a potyka, meg a kecsege.

Ez az a háromság, amelyből a valódi étek készül. Hogy miért épen ez, az szintén a voltaképen nem tudatik nevű dolgok sorába tartozik, akár csak a babyloni torony. Talán azért, mert a közönség nagyrészt a másféle halak között személyválogatást tenni nem tud. Ismeri még a durbincsot, a keszeget, de ezzel aztán alighanem vége is van a tudománynak.

Pedig vannak még a vizecskében jó számmal különféle más halfamiliák is. Például a kárász, a leánykoncér, a bagolykeszeg, a száp, a balin meg a compó. Következik a kardos, a mennyhal, a sügér, az évahal, a búcó, amelyet ugyan kócnak is neveznek. Azután jön a kősüllő meg a csik, a ponty, a fogassüllő, a csuka, a veresszárnyú koncér és sereghajtó gyapánt a rózsás márna. Mint a példa mutatja, a familiák sokan vannak, de mit ér az, ha egyre fogynak, minélfogva a főzet halak irányában egyre gondterhesebben kell járkálni a vízparton.

A jó múltkor, de leginkább tavaly volt még, jön egy célszerű szögény embör, aféle kishalász, aki a maga kezére dolgozik, a karjában olyan nagy üvegedénynyel, amiben az uborkát szokás télire eltenni. Ugyan az ecetes zöldpaprikat is, mert ez is nagyon jó annak, aki szereti.

Azt mondja az ember:

– Mondom, behozom már ezt e kényót magának. Valahogy beleakadt ma röggel a hálóba. Mondom: visszavessem a vízbe? Mondom: nem vetöm. Inkább elhoztam, hát ha ád érte egy kis dohányra valót. Én még sohase fogtam ilyen kényót. Még csak nem is láttam. Pedig, nézze csak, hosszabb mint a boltban a méter.

Az ember felső tiszarészi volt, közel Tápéhoz, ott a nyelvjárások találkoznak: így vált beszédében a kigyóból kényó.

Kigyó nem igen van ezen a tájon más, mint a vízi sikló, de ennek is alighanem más neve van magyarul. Az is kényó, de azt ismerik. Némely homokos tájon ritkaságként előadódik olykor a vipera. Alighanem ez az a mérges kényó, amelyre ez a régi paraszti nóta vonatkozik:

S íme, most eme kishalász, elesett picés ember előtt a Tiszából a hálóban fölbukkan egy teljesen ismeretlen állat. Méteresebb a méteresnél, fekete és furcsa és hányja-veti magát. A Tisza fenekén ismeretlen állatok lakoznak. Lehet, hogy ez még csak valamelyiknek a fia s ezután akart volna nagyra nőni. Vannak ilyen rejtélyes istenteremtések. Ilyen például a Süvöltő is, amely csak ritkán mutatkozik, de ilyenkor – mint mondják – a halászt a ladikból beszívja magához a vízbe és ott elemészti. Szigorú állat lehet ez is, a jó reggelét.

Ez a jelenlegi kigyó azonban nem egyéb, mint ángolna.

El lehet mondani, hogy ha a Süvöltő a vizecskében ritkán mutatkozik, az ángolna még ritkábban jelentkezett eddig. Sohasem volt erre járása neki. Csak a felsővidéken lakott, a Poprád vizében. Tudva van, ritkaság gyanánt, hogy egyszer fogtak egyet a Dunában a komáromi halászok, másszor egyet a budaiak, még ismét egyszer Mohács alatt akadt egy a halászok hálójába. A Tiszában eddig nyoma sem volt, de még csak hirét sem hallották. S most, íme egyszerre megjelen a célszerű kis halászember ijesztgetésére. Hát mitől van ez?

Ez attól van, hogy esztendőkkel ezeknek előtte beleeresztettek az országos halászok a Dunába, a Vaskapú környékén, annyi ángolnaporontyot, hogy annak a számát ki sem lehet mondani. Valami igen nagy summa. Ott aztán ezek élni kezdtek, növekedésnek indúltak. Egy részét a sebes víz bizonyosan levitte az oláhok közé, szivességből, miután azoknak kétannyi bőjtjük van, mint másnak. Más részük ott maradt a Vaskapú kövei között s lehetséges, hogy ezt a kifogottat, mint jól megtermettet, kiküldték maguk közül, menne előre s nézne utána: miféle úton juthatnának ők el onnan, oda aláról, oda fel a Szepességbe. Nem lehetséges-e, hogy ez így van s hogy ők vágynak fel, északi hegyek közé, mint vágyik a pálma a fenyő után? Okos ember ebben nincsen, mert szótalanokkal szót érteni nem lehet. Tény, hogy az állat ama hosszú útra elindúlt s jött a sárga vízekre. Van eset rá, hogy a növény olyan kerítés mögé kerül, amely hosszában áll szemközt a kelő nappal s így annak a jótéteményeitől az árnyékban elesik. A növény ilyenkor szintén kiküldi egy ágát, hogy nézzen utána, hogy nincsen-e a kiterítésen valahol egy lyuk, amelyen át a túlsó oldalra bújhatna s onnan a tarhonyaszárító csillag melegét szállíthatná az anyatörzshöz. Valósággal a külföldre küldött meghatalmazott miniszter az ilyen ág, a lyukat megkeresi, ha hat láb távolságra van is, átmegy rajta, virágot nyít és minden délelőtt meleget táviratoz haza a törzsfőnöknek. Ilyen útban járhatott ez az ángolna is, de útjában halálok halálát nyerte. (Megesett ez már különb emberrel is).

Azonban a napokban jön az igen alkalmatos nevezetű Gyémánt János felebarátom s hoz valamit. De nem az ecetes uborkának való üvegedényben hozta, hanem csak úgy papírosban, a két újja között, ahogy a tejes héringet szokás hozni a matralista boltból. Fekete állat van a papirosban, nem sokkal nagyobb, mint egy jó araszt: tegnap fogták s azt mondja az, aki fogta, hogy mikor kivette a vízből, úgy nyivákolt, mint a kis malac szokott.

Jól van, igen nagyon jól van. Két dolog megállapítható. Elsősorban – mert rendet kell tartani, emberek – nyilvánvaló, hogy ez is ángolna, de kicsi. Másodsorban tény gyanánt említhető, hogy ez a gyenge kicsiség nem jöhetett fel idáig az alsó Dunáról, ennek már a szülei is itt lakoznak s ennélfogva örömmel üdvözölhető, mint bevándorolt idegenektől származó bennszülött. No, Isten hozta önöket: ahol hat emberre főztek, ott a hetedik is jóllakhat, elég víz van a Tiszában, elélhetnek kendtek. Harmadsorban a hiradásból, amely szerint ezen fiatal bennszülött a vízből való kivétele alkalmával úgy sírt volna, mint a szopós malac, kiderül, hogy az ángolna ezúttal már a part mentén lakó óriások által, sem mint a zöld búzában lakó mérges kényó, sem pedig mint Süvöltő nem tekintetik, hanem tekintetik egyszerűen a Vízibornyúnak. Ez nem félelmetes állat, inkább nagyon alkalmas jószág. Alacsonykerítésű lányos házakba szokott belátogatni néha s úgy sír éjjel, mint az újszülött kisgyerek! Reggelre kelve azonban rendszerínt át is változik kisgyerekké és olyan szép szölke szömeji vannak neki, hogy csuda.

E vízibornyak tehát most már tanyát ütöttek a Tiszában. Egyre többen haladnak fölfelé, mindíg feljebb és mindíg feljebb. A harcsákon és csukákon áll, hogy e népvándorlásból mennyi tized esik az ő javukra. Történhetik, hogy ott fent, valahol Szónakon felül, az elüljáró öreg ángolna kiüti a fejét a vízből és azt mondja a parti csősznek, aki épen a nap lementének tiszteletére pipázik:

– Ugyan, bátyám, merre lehetne innen a Poprád vízére menni?

– Ja, kicsinyeim – mondja a kis ártatlan vándorok sorsán elszomorodva a csősz – ez itten a Tisza vize, ebből soha, a világ végezetéig ki nem juttok. Aztat se tudom, hogy merre van az a Poprád; azt csak a tudósok tudják, Hamburgban, mert ott nevelik a vízi krokodélusokat…

A víziborjúk Ade-Kaléh alól jönnek, ennélfogva tudnak törökül, azt kiáltja tehát az elüljáró vízibornyú: Nincs kegyelem, csak egyedül a hatalmas Istennél! Itt kell már nekünk ezentúl élni, ebben a sárga tengerben.

Csakugyan, itt fognak élni. Fiaik megsokasodnak s apáik örömére nagy raj unokákat nevelnek. De azért, bár mint a legtöbb embernek, nekem is csak egy fejem van: a felét föl merem arra tenni, hogy a harcsa, a potyka és a kecsege mellé a halász bográcsába sohasem kerülnek bele. Lehet, hogy az úrféle majd rájuk veti magát, de hát úgy kell nekik: minek szerkesztették bele ezt a kígyót a rendes halak társaságába?