Béla, a buta

X.

János ment, ment a lépcsőkön lefelé.

BÉLA, A BUTA.

(Regényvázlat húsz pillanatképben.)

I.

Béla a nyakáig érő bokrok közt sétál a szigeten.

A keze, a nadrágja, a szemüvege vert aranynak rémlik a nyár fényében.

Nézi a kék eget, a színes kavicsokat, hallgatja a madarak lármáját, magába szívja a gyepágy illatát, de ez a boldog zsibongás alig hat rá és a napfény is kissé elhomályosul, – valami halvány és szürke köddé szűrődik – mire lelkébe ér.

Ha ősszel, kopár fák között megy és novemberi eső paskolja, bizonyára akkor is ilyen. Se vígabb, se szomorúbb.

II.

Tompán járkál, kezében egy könyvvel.

A fejében mint a kukacok és giliszták mozognak a különböző paragrafusok, a titok tiltott felfedezéséről, a magánlaksértésről, a csalárd és vétkes bukásról. Azután börtön és államfogház, fegyház, mindig fegyház, tíz, húsz évi – ki tudja hány évi – fegyház.

Ügyvédi vizsgára készül.

Látszik rajta a virrasztás, amint egyik fától a másikig megy a magolók fáradt sietésével és a szemét az arramenőkre emeli.

Estefelé becsapja a könyvet, lehorgasztja a fejét, hazafelé indul.

III.

Otthon, az udvari szobájában hideg szivarbűz fogadja és újra könyvek, – perrendtartások és törvénycikk-kivonatok – melyek alá vannak húzva piros, kék, zöld ceruzákkal és litografált jegyzetek, melyeket sokszor elolvasott, de most nem is sejti, mi van bennük.

IV.

Menyasszonya családjánál lakik.

Forma szerint albérletben, egy kiadó, hónapos szobában, de valójában mint vendég, a vőnek kijáró minden rokoni előnnyel.

Ezt az életrevaló indítványt a leendő apósa tette, aki – öreg, nyugalmazott állami hivatalnok – tudja, milyen nehéz az élet és a fiatalságnak mennyit kell törődnie, ezért azon van, hogy veje minden idejét a tanulmányának szentelhesse és vizsga után azonnal egybekeljenek a „fiatalok“.

Béla nem mondott ellent.

Általában külön véleményt sohase tud nyilvánítani. Áll vagy ül, megy vagy szalad, nevet vagy szomorkodik, mint a többiek, magától azonban nem határoz el semmit. Szereti a nyugalmat és a zavartalanságot. Csak azt köti ki, hogy a lakásbért és a kosztpénzt később visszatéríti.

Az apa, aki sokat mulat az ügyvédek agyafurtságán, hahotázva válaszol:

– Telik arra bőven a zsíros pörköltségekből… te huncut… te… te… fiskális… – és a hátára egy barackot nyom.

V.

Így valami különös álomvilágba csöppen, melyet maga se tud megmagyarázni, de nem is túlságosan akarja.

Egy födél alatt lakik – együtt és mégis külön – a menyasszonyával, akit nagyon szeret.

Irma kedves és egyszerű lány, túl az első ifjúságon, huszonhét éves, – öttel fiatalabb a vőlegényénél – komoly és okos. Fekete, dús haját szelíden hátrafésüli, mint a feleségek szokták.

Sokat tervezget a jövendőjéről, mikor majd a vizsga után irodát nyit az ura és külön mennek lakni.

Béla ekkor mosolyog, aztán elkomolyodik. Ül a zongoraszobában, a jegyese kezét a kezében tartja és eszébe jut, mennyi mindent nem tud még.

– Szép álmok, – mondja idegesen – szinte hinni se merem – és megy tanulni.

A család pedig lábujjhegyen jár:

– Béla tanul, – suttognak – csitt, Béla tanul.

VI.

A vizsga napján reggel hatkor, a szokottnál két órával korábban, ébred a ház.

Bár palástolják, mindnyájan kissé izgatottak. Béla alig aludt valamit, egész éjjel olvasott az ágyban, még a reggelinél is átfut vagy tízszer egy-egy jelentéktelen jegyzetet, mely apró betüvel van szedve a tankönyvben. Arca halálosan sápadt. Hihetetlennek tetszik az a közelség, hogy délre már „kész ember“ és hogy az életben általában minden pár perc alatt dől el.

Az apa, aki hosszú, fehér bajszával egy tengerészhez hasonlít, kedélyeskedik:

– Vadásznak és szigorlónak babonából sem kívánok szerencsét.

De az anya mégis int:

– Sok szerencsét, Béla.

Irma elkíséri a kúriáig, ott pedig ezt mondja:

– Gondoljon rám.

Utána bemegy egy templomba, imádkozni érte.

VII.

Otthon sütnek-főznek, az ünnepi ebédre, mely egyúttal lakodalmas ebéd is. Vanilia- és borsillat csavarog a levegőben. Az apa nézegeti a menetrendet, hogy holnapután melyik vonattal utaznak el a fiatalok, mert már minden készen áll, másnapra tervezik az esküvőt és a csomagjaik is össze vannak pakkolva.

Béla kettő után érkezik.

Jön, se gyorsan, se lassan, ahogy szokott, közönyös, egyforma arccal az udvari folyosón, melyre ablakaik néznek, kifogástalan világosbarna ruhájában és új szalmakalapjában.

– Széna-e, vagy szalma? – kérdezi az apa, aki szereti tréfára fordítani a komolyat.

– Hogy méltóztatol érteni?

– Azt kérdezem, hogy mi történt?

– Megbuktam.

– Sebaj – veti oda az öreg úr egy pillanatnyi általános csönd után – mással is megesett már.

– Egyél, Béla – unszolja az anya.

Az ünnepi ebéd pompás, talán kicsit sok is, a bor beszédessé teszi őket. Béla részleteket mesél a vizsgáról, de mint szavaiból kiderül, egyáltalában nincs meglepetve a történteken. Ezt várta. Először senkinek se sikerülhet.

VIII.

Délután a szobájába megy, hogy a sok virrasztást kipihenje. Nem tud elaludni. Leül egy székre, az ablak mellé, szembe a tűzfallal, mely előtt két ecetfa álldogál. Ájult szomoruságot érez.

Ha egyedül van, majdnem mindig elszomorodik. Maga se tudja, miért. Ilyenkor tompa és határozatlan sajgás ébred a mellében és a fejében. Összeráncolja szűk homlokát és orráról leveszi a szemüveget, mely mély árkot ás a húsába, csunyán fintorog, a kezével pedig valami lemondó és alázatos mozdulatot tesz, hogy úgyis minden hiába. Aki az emberek között maga a nyájasság és szeretetreméltóság, így majdnem ijedelmesnek és kegyetlennek rémlik.

Gyermekkora óta sejti, hogy valami baja van, de – úgy vélte – csak átmeneti jellegű.

Nem egyszer azt képzelte, mindennek az oka az, hogy elfelejtett valamit. De mit? Mikor megdörzsölte a homlokát, látta, hogy téved. Az egész idegesség, gondolta később, kissé lassabban ver a vére, mint a többinek és orvoshoz fordult, abban a reményben, csak egy erős gyógyszer, valami izgató kellene, hogy rendbe jöjjön. Évek multán beletörődött, hogy mindennek úgy kell lennie, amint van, megszokta az egészet és irigyelte a biztos, siető, fölényes embereket, kik fogatokon vágtatnak, vagy gyalog loholnak az aszfalton, szemükben egy határozott cél lángjával és türelmetlenségével. Megvetően mondogatta, hogy ezek gonosz emberek. De belül bámulatot érzett irántuk és megvetést önmaga iránt, ki sohase lehet ilyen s arcára ráült a saját erejének és határainak ismeretéből származó őszinte szerénység.

IX.

Életében eztán is kevés változás esik.

Rendszeresen készül a vizsgára, egy egész éve van, örül, hogy nem igen kell sietnie. Találkozik a régi könyvekkel, melyeket már elfelejtett és a kötőszókkal, melyek mindig először ragadnak meg emlékezetében és az egyetlen rendszert alkotják a tudása anyagában, úgy, hogy utánuk folytatni is tudja a szöveget. Ámbár… ennélfogva… ennek következtében… Mennyi, mennyi kötőszó.

Már reggel ötkor csörömpöl a keltő-óra és még hajnalban is világos a tejüveges ajtaja. Hogy több ideje maradjon a tanulásra, csak a közös ebéden jelenik meg, a reggelijét és vacsoráját behozatja a szobába. Este hétkor karonfogva sétálni megy a jegyesével, akire gyengéden tekint vastag szemüvege alól, vagy magasra emeli a fejét és előrenéz, mereven.

Társaságba nem igen jár.

Az emberek vidámsága izgatja, majdnem beteggé teszi. Mikor vicceket mesélnek, oda se figyel. Nem mintha attól tartana, hogy nem érti meg, de únja a változást és szórakozottan-búsan inkább máson járatja fáradt elméjét, inkább nézi azokat, akik előadják és azokat, kik egy pillanatban – talán összebeszéltek? – elnevetik magukat.

Ha bemutatják valakinek, nem tud vele beszélni, mert oly mélységesen foglalkoztatja az, amit lát, mint a gyereket.

Így járt azzal a kollégájával is, kivel egyszer az egyetem csarnokában ismerkedett meg.

Egy nagykereskedő fia volt, kedves és vidám léhűtő, kinek az apja már életében kiadta pár százezer korona vagyonát.

Béla annyira eltelt ettől a gondolattól, hogy csak makogott-hebegett, minden pillanatban az arcába szeretett volna ordítani, vagy a fülébe szerette volna súgni, hogy „gazdag fiú… jaj de gazdag fiú…“ és minthogy küzdött e csábító és beteges merénylet ellen, a kérdéseire csupa finomságból nem felelt, önérzetesen felemelte a fejét, amit a nagykereskedő fia azzal viszonzott, hogy egyszerűen otthagyta.

X.

Ezért nem is vágyakozik sehová. Otthon a szobájában üldögél és tüzetesen még egyszer átveszi az anyagot, melyet kívülről, szóról-szóra fúj. Már bízik magában. Csak nyár felé borul el kissé. Újra a nagy-nagy bizonytalanság bántja, a tavalyi szorítás a melle és a feje körül. Növeli ezt az, hogy délutánonkint verkli szól a szomszédból és a szíve majd elhasad, mikor egy közönséges nóta az utcák fülledt akácillatával az ablakába csapódik. Nyomogatja-szorítgatja a fejét és sóhajtozik.

Irma céltudatosan csak kevés időt tölt vele. Este ölelkezve járkálnak a sötét folyosón. Béla panaszkodik arról, hogy mennyire fél.

– Olyan nehéz a jog? – kérdezi a lány.

– Kimondhatatlanul, – feleli – kimondhatatlanul nehéz – és az égre emeli a szemét.

– Ha én megtanulhatnám helyetted.

Irma tud is már rég egyetmást a kereskedelmi jogból és a magánjogból, mert esténkint a család olvasgatni szokta a jogi könyveket.

– Nem értem, mi van ezen olyan nehéz, – mondogatja az apa – hiszen világos, csak át kell kicsit gondolni.

– Ugyan, apa, – védi az anya a vejét – ha kívülről kellene tudnod, te is csak belezavarodnál.

XI.

A második vizsgára nyugodtabban megy. Kávét iszik és tojást eszik reggelire, hogy jobb legyen a hangja. Még az utolsó percben is mosolyog.

Mosolyog akkor is, mikor hazajön.

– Egy évre – szól derüsen.

– Micsoda?

– Amint mondtam.

– De ez lehetetlen.

– Pedig úgy van – teszi hozzá természetesen – megint egy teljes évre.

XII.

Ez az ebéd jeges és szomorú.

Csörömpölnek a tányérok és az evőszerek, senki se beszél, mint mikor a szomszéd szobában halott fekszik. Irma most is mellette ül, közel hozzá, egy leendő feleség tüntető rokonszenvével, aki vállalja az ura szégyenét is és rakja tányérjára a jó falatokat. Az apa néha nagyokat sóhajt, eltolja maga elől az ételt, az anya fel-felkel, átmegy a másik szobába, hogy felszárítsa könnyeit.

XIII.

Béla ebéd után hirtelen eltűnik. Ekkor kezdődik a nagy jelenet.

Az apa hátratett kezekkel járkál le-föl, minden öt percben mond valamit, félig meddig önmagának, elharapva a szavakat.

– Érthetetlen, – bosszankodik – miért nem megy az ilyen ember más pályára, ahol nem kell annyit tanulni, ha olyan nehéz a felfogása.

Az anya:

– Hiszen olyan szorgalmas, reggel ötkor kel és már kávéházba se jár, mint a többi jogász.

– Azok mégis átmennek.

– A protekció, – kiált az asszony – az a baj, hogy nincs protekciója – de maga se hisz benne.

– Szegény – mondja Irma maga elé és egyszerre sírva fakad, hangosan – olyan jó ember, maga a jóság. Ő nem tehet róla. Hagyjátok szegényt.

XIV.

Lassankint enyhül a hangulat. Kibeszélik a bosszúságukat, a zápor után józanul meghányják-vetik a teendőket.

Egyelőre azt tanácsolják neki, hogy ne is nézzen a könyvek felé, sétálni küldik, pihenni, üdülni.

Járkál a külvárosokban egyedül és egy csodáról ábrándozik, mely valahogy megmenti.

Az egyetemi tanárokat személy szerint alig ismeri. Eddigi vizsgáit úgy rakta le, hogy vidéken tanult, a szegény rokonainál és fel-feljött szigorlatozni. De a napfény is elsötétült, ha a professzorokra gondolt. Csak ők ne volnának, akkor minden rendben lenne. De vannak, ott ülnek az asztalok mellett és vizsgáztatnak, unott hangon teszik fel a kérdéseket és a bajuszukat pödrik kéjelegve, míg a szegény jelöltek gyötrődnek a paragrafusok kacskaringóin. Nem tudja miért, úgy képzeli, hogy ezek a tanárok állandóan vizsgáztatnak, akárhogy erőlteti fantáziáját, nem képes elgondolni, hogy például reggeliznek is, vagy a kávéházban is ülnek és az utcán is sétálnak. Néha azt hiszi, hogy nagyon gazdagok, máskor meg azt, hogy földhözragadt, sötét, rosszindulatú fráterek, „kik értik a módját“ és „annyit hall az ember ilyesmit“, akár tíz-húsz koronával is megvesztegethetők.

De hogy lehet megvesztegetni őket? Ezen sokat tépelődik. Elmultak azok az idők, mikor egy-egy hordó bort, egy malacot is elfogadtak a tanárok vagy egy borítékban szende mosollyal lehetett átnyujtani a „vizsgadíj“-at. Haladni kell a korral és különböző badar módokon töri a fejét, melyekkel esetleg javára hangolhatná a professzorokat. Egyik ilyen mód az lenne, hogy nagyobb összeget – két-háromszáz koronát – küldene el egy „bizonyos“ címre. A feladó nem nevezné meg magát, csak ennyi állna az utalványon: „Egy tisztelője“. Nem, ezt írná oda: „Egy őszinte, alázatos tisztelője“. Vagy ezt: „Egy szegény ügyvédjelölt…“ Igaz, hogy ebből nem tudna semmit a professzor, de a vizsgán oly különös hangsúlylyal ejtené ki „méltóságos uram…“, hogy a tanár ráismerne és bizonyos tekintetben annyira fenyegetően, hogy a hálátlanság önvádjától visszatorpanva azonnal átengedné.

XV.

A család úgy határoz, hogy mégis csak tanulnia kell, de a magántanulás semmiesetre se tartható fenn és két tanítót vesznek melléje, egy szigorlót és egy kész ügyvédet, kik úgy jelennek meg itt, mint az orvosprofesszorok egy nagyon súlyos betegnél és úgy is beszélnek a hozzátartozókkal, kíméletesen, vigasztaló modorban.

Váltig kezeskednek, hogy most igazán nem lesz semmi baj.

Béla azonban a harmadik vizsgán is elbukott.

– Megbukott, – kiáltják hangosan és rémülten, könnyek nélkül – megint megbukott – mint mikor valaki meghal.

A házmester bemegy a feleségéhez és ő is újságolja:

– Képzeld csak, megint megbukott.

XVI.

Irma már gyakran nélküle megy ki a városba és hoz neki egy-két cukrászsüteményt, vagy valami kisebb ajándékot. Még mindig szereti.

Körülbelül úgy, mint egy nyomorékot, kinek valamije hiányzik. Olykor, mikor nem veszi észre, nézi a szürke és semmitmondó szemét, melyben köd imbolyog, érthetetlen, rejtélyes és keresi, vajjon mi lehet mögötte?

Többé nem tervezget, kisírt szemekkel ül az asztalhoz és egyre többször jut eszébe, hogy ipariskolai oklevele van.

Este, a lányszobájában kikönyököl a holdfénybe. Ebben a hervadt fényben még szép a hervadt arca, mely a napfényben már régen nem az.

Egy szomorú, fiatal özvegynek látszik.

XVII.

A történtek után Béla felajánlotta, hogy azonnal elhagyja a házat és visszaadja a jegygyűrűt, de marasztalták és ő ott maradt határozatlan tervekkel.

Többször készül elmenni, mikor erre semmi különösebb oka sincs. Állandóan csomagol, az ingeit és a ruháját átrakja az egyetlen bőröndjébe, aztán visszarakja, hosszú leveleket ír, aztán eltépi őket.

Bizonyos időközökben tanulni is kezd, a régi buzgalommal. Vannak tervei, de nem igen figyelnek a szavára, mindent ráhagynak.

Szeretik és kímélik, minthogy a ház körül hasznos munkákat talál. Szögeket ver a falba, képeket akaszt fel, utalványokat ad a postára. Ha kell valami sürgősen, nem szégyelli magát, az üzletbe is lemegy és maga hoz fel egy ásványvizes üveget, vagy egy zacskó darát.

A látogatóknak így mutatják be:

– Béla – és nem mondanak többet, azt sejttetik, hogy valami távoli rokon.

Marcsa, a tenyeres-talpas falusi parasztlány takarítja a szobáját, akivel reggelenkint elbeszélget a porról, a szemétről, a svábbogarakról, az egerekről, a peronoszpóráról és a zsizsikről. Minden héten levelet fogalmaz neki, melyet a szobalány a bakaszeretőjéhez intéz. Marcsa nagyon bízik benne, szereti a társaságát, s ő is érdeklődik a sorsa iránt.

– Hej, Marcsa, – mondogatja – ilyen az élet, Marcsa.

XVIII.

Sokszor az ebédlő közepén áll és nem törődik a többiekkel, akik jelen vannak.

Egy képet néz, melyet már az unalomig ismer, egy erdei tájat, két szelíd őzikével.

XIX.

Mértékadó, tapintatos, udvarias. Kedves kifejezése: „kérem szeretettel…“ és „hogy szolgál a drága egészsége?…“

Szemében egy eltévedt gyermek tájékozatlansága.

Sohasem indul fel semmin. Ha a zsufolt villamosokon lökdösik, mosolyog. Ha elszakad a cipőzsinórja, nevet.

Ebéd után órákig piszkálja a fogát egy fogpiszkálóval.

Orrára rászáll egy-egy légy. De ő nem kergeti el, nézi.

XX.

Ilyenkor érzi, hogy örökre itt maradt ebben a langyos és elragadó jólétben, melyet nem ért, mint az egész életet és székéről alig tud felkelni.

HŰSÉG.

Az ékszerész huszonhárom éves korában nősült meg, akkor, mikor kinyitotta az üzletét egy belvárosi utcában.

Gyönyörű boltja maga is ékszere volt az utcának. Úgy tündökölt a napsugárban és a villanyfényben, mint az ördög kirakata, mely az élet minden incselkedésével csábítgatta az arramenőket, a mágnásasszonyokat és a cselédeket, az arákat és a dámákat, a matronákat és a fruskákat, kik bűvölten nézték az üvegpolcon álló és az apró tükrökben visszaverődő kincseket. Az ékszerész kitűnő üzletember volt. Halk és biztos, tapintatos és rábeszélő. Tudta, hogy mindenki, aki az üzletébe lép, valami enyhe önvádat érez s mindenekelőtt ezt kell elnémítania. Ezért egy idő multán bizonyos ékesszólásra tett szert. A nők félig-meddig bűntársuknak tekintették ennek a fényűző és pazar mesterségnek az űzőjét, ő pedig valami kedves és úri tolvajnyelven beszélt velük, nagyon bizalmasan – majdnem tegezte őket – és nem egyszer – mikor gyűrűt próbált – megérintette a kezüket is. Előtte nem volt titok, akár csak a nőorvos előtt.

Üzletének sorsa két év alatt eldőlt. Kiderült, hogy valóságos aranybánya és sokszoros kamattal hozza vissza a befektetett tőkét. Ő maga annyira szorgalmas volt, hogy nyaralni se ment el, a feleségét egyedül küldte a tenger mellé, négy hétre.

Egy júniusi estén korán zárt, még világos volt, a zöldbe ment vacsorázni, aztán betekintett a Nyári Mulató-ba, hol a fák között villanykörték lógtak és a színpadon nők táncoltak. Egy márványasztalka mellé ült, a sötét fák alá. Itt megismerkedett egy szőke artistanővel, akinek valami norvég neve volt, a szemöldökét korommal feketítette és halvány arcát kék rizsporral hintette be. Nézte a fülében, a nyakán a hamis gyémántokat, a szakértő megvetésével és szája körül egy nagyon durva és szemtelen vonást, mely felizgatta és részeggé tette. Három év óta, mióta házas, először ült szemtől-szembe idegen nővel. Azon az estén megcsalta a feleségét.

Másnap sürgönyt menesztett hozzá, melyben valami ürüggyel hazahívta. Vádat, vagy lelkiismeretfurdalást nem érzett. Nagyon hamar rájött arra, hogy aggodalma is túlzott volt, a félelmét, a fürkésző bizalmatlanságát, mely mintegy előre védekezik a leleplezés botrányától, az asszony gyengédségnek hitte és ez annyira meghatotta az ékszerészt, hogy újra megcsókolta őt, a szánalom természetes melegével. Csak akkor mosolyodott el, mikor egyedül maradt a győző fölényével, gyorsan és boldogan szaladt az utcán és máris elhatározta, hogy a viszonyt folytatja. Még azon a héten találkoztak újra, aztán a másik héten már kétszer, aztán majdnem naponta.

Ilyen együttlétek után fáradtan ment haza és a felesége a fáradtságát nyugalomnak látta.

Tompán beszélgettek:

– Mi újság?

– Semmi.

– Voltál az üzletben?

– Voltam.

– Vacsorázhatunk?

– Hogyne.

Az asszony otthon élt, szelíden és csöndesen, a hat nagy szobában, mely magas és nagyon világos volt, sok-sok tükörrel, fekete és ezüstveretes bútorokkal. Többnyire egy hintaszéken szokott ülni, nyakán valami meleg gyapjúsállal, lábán egy sárgacsíkos barna pléddel, fázékonyan. Megfogta az ura kezét. Így fejezte ki szeretetét, minthogy nem igen szokott beszélni. Hacsak tehette, inkább bólintott vagy mosolygott, ezzel a tartózkodásával pedig mindenütt tiszteletet biztosított magának, bár nem tudták, hogy a szótlansága öntudatos-e, vagy egyszerűen csak a gazdagságban felnőtt lányok vérszegény fanyarsága. Ellenben igen sokat zongorázott. Már kora reggel leült a szalonba és fejét kissé oldaltbillentve olvasta a hangjegyeket. Biztosan, folyékonyan és ízléssel játszott, némi kis egyéni szeszéllyel. Azok a darabok, melyeket szeretett, majdnem mind acélosak és frissek voltak, kemény hangnemben, de mégis kimondhatatlanul bánatosak, minthogy nem a boldog kis művészek ömlengése szólt belőlük, de a nagyok igazi szenvedése. Az ékszerész, aki későn feküdt le, ezekre a hangokra ébredt és – nem tudta miért – valami hajnali frisseséget érzett. Nem értett a zenéhez, csak ritkán és szórakozottan hallgatta, de azt sejtette, hogy ezek a darabok a tökélyt jelentik, olyan csiszoltak és pontosak, mint egy óramű.

Ősszel az artistanő elutazott. Jött helyette másik, egy bronzhajú német lány. Most már rendszeresen és zavartalanul csalta a feleségét. Néha két nővel egyszerre. Éhes szenvedéllyel gyűjtötte a színes női szemeket, a közönségeseket és a ritkákat, a kék zafirt és turmalint, a zöld smaragdot és berillt, a sárga topázt és jácintkövet, a fekete, a szürke, a barna, a vörnyeges szemeket. Ha néha elgondolkozott ezen, kövér önbizalom töltötte meg a mellét és torkát, tudta, hogy erre joga is van, minthogy képes titkot tartani és csak akkor lenne becstelen, ha valahogyan elárulná.

Egyszer az üzletéből sürgősen hazahivatták. Felesége a díványon hevert, egész hosszában, az arcára kék árnyék borult és teste rángatózott, mintha erős, nagyon erős villanyáram rázná. Az orvosok megállapították, hogy szervi szívbaja van. Egyelőre a hegyek közé küldték. Hogy visszatért, az állapota javult, kicsit meg is hízott. Feltétlen csöndben kellett azonban maradnia, csak az ebédhez volt szabad felkelnie, mikor a bútorok széleiben fogódzva ment az asztalig, lassan, nyakán a sállal. Arról a halálos szorongásról is gyakran panaszkodott még, mely azelőtt bántotta. Ájulatos bizonytalanságot érzett, mintha mozgó vizen hányódna és minden elmosódó ködképpé válna. Egy reggel a balmellét fájdította, a fájdalom egész a balkarjáig lüktetett. Este a roham ismétlődött. Az ékszerész már ismerte ezeket a rohamokat, melyek vad görccsel támadtak rá és fásultan várta a lefolyásukat. Tenni semmit se lehetett. Gépiesen a szívére helyezte a jegestömlőt, aztán belelógatta karját a szoba döbbent csöndjébe, melyben a cselédek lábujjhegyen járkáltak. Kinyitott egy ablakot. Mire visszajött és feléje hajolt, az asszony nem lélegzett. Szívének egy mindennél erősebb villanyos lökése pillanat alatt megölte, mint a villám.

A halál nagyon váratlanul jött. Bután és készületlenül állott az ékszerész a halottas ágynál, hiába figyelmeztették előre az orvosok, nem hitte, hogy elvesztheti a feleségét. Ostoba és gyalázatos véletlen, gondolta, hogy ilyen hamar meghalt. Úgy halt meg, hogy nem tudott semmit. Ez a tudat az első pillanatban megnyugtatta. Mert utóbb, a betegsége alatt már nagyon félt, hogy valamit mégis megsejt a halál előtt lévő betegek látnoki éberségével. Voltak azonban percek, különösen a temetés után, mikor azt kívánta, bár tudott volna valamit, vagy csak egy kicsit élt volna még, hogy elmondja neki, a fülébe ordítsa, hogy csalta, mindig csalta, még a betegsége előtt is, a halála előtt egy nappal is megcsalta. A legutolsó pillanatban is odakiálthatta volna. Hiszen a haldoklóknak oly éles a hallásuk, azt vesztik el utoljára, már hideg a testük és még mindig hallanak. Egy lehelet is megremegteti a dobhártyáját és nem távozott volna el így a semmiségbe. Különben lehet, hogy tudott is egyet-mást. Arra gondolt, hogy a halottak néha hátrahagynak naplókat, melyekben ijesztő vallomások vannak és izgatottan keresni kezdett a holmijában. Semmit se talált. Nézte a varródobozát is, a szekrények ajtait, melyekre a nyakkendőit jegyezte fel, abban a reményben, hogy valahol rámered egy jel, tűvel bekarcolva, ilyenféle: „gazember… aljas… rongy…“ De sehol semmi. Megdöbbentő, hogy a halottak milyen közönyösek, nem bánják, hogy mi történik velük egy rövid életen, hallgatnak egy örökkévalóságig. Ez annyira fájt, hogy dühöngve sírni kezdett.

Aztán úgy találta, hogy a halottak nem is olyan szerények, mint képzelte, sőt nagyon is szerénytelenek. Elmennek innen, látszólagos közönnyel, de az a csönd, melyet hátrahagynak, nem a hangok megszűnése, hanem eleven és mozgalmas valami, olyan, mint az a csönd, mely a revolverdörrenést követi és drámákkal van tele. Mindenütt az ő nyomait találta. Némely tárgyat bizonyos célzattal hagyott itt, hogy valamire figyelmeztesse. De mire? A plédjét, melybe fázósan burkolódzott, lépten-nyomon látta, a díványon és az ágyon s mikor eltette a szeme elől, másnap eléje került. Illatszert sohase használt. Az egész ház mégis tele volt vele. Ha az ékszerész a hálószobába ment, élénken és fájóan érezte a jegestömlő gummiszagát. Egy hónap múlva egyik cseléd megtalálta a kisollóját, melyről azt hitték, hogy végkép elkallódott. Éjszaka pedig az ékszerész gyakran álmodott a feleségéről. Rendesen úgy történt ez, hogy közel hajolt hozzá, a szemébe nézett, a pupillája nőni kezdett, aztán rábandzsított és ettől úgy megijedt, hogy kiabálni akart, attól félt, hogy most ő maga is megőrül. Heves szívdobogással ébredt. Ekkor azzal csillapította magát, hogy erősen rágondolt. Nagyon szelídnek és nyugtatónak látta, egy jóságos szolgálóleány, egy alázatos cseléd volt. Mindig sötét ruhákban járt. Mellén egy ametisztkő. Az egyetlen ékszer, melyet viselt, szerény hűs lila kő, beteg szívbajos nemes kő, mely úgy illett sápadt arcához.

Minden halálesetnél valami kellemes csalódást érzünk, hogy a fájdalmunk nem is olyan nagy, mint képzeltük, a kín őrjöngése után újra felfedezzük az életet és észrevesszük, hogy süt a nap és ízlik egy-egy étel. Őneki is volt ilyen korszaka. Érezte, hogy szabadon élhet újra. Akkor azonban megdöbbent a szabadságától. Nagyon nagy volt ez a szabadság, nem tudott vele mit csinálni, pedig alig múlt el harminc éves. A nők, a sok-sok nő, akivel együtt élt, elmaradoztak mellőle, lekerültek a vidékre, kis kabarécsillagoknak, vagy a külföldre telivér bestiáknak. Egyik egyszer telefonozott, de ő letagadta magát. Hosszú idő után a kis szőke fitos is bement az ékszeresboltba, óvatosan, mint vevő. Még mindig viselte az arany karcsattot, melyet valaha ajándékba kapott tőle. Úgy csillogott a karján, hogy sértette az ékszerész szemét. Gyengéden levette róla és azt ajánlotta, hogy kicseréli mással, erre szüksége van, de a kis szőke megértette, önérzetesen letette az asztalra és kiment.

Csak a bronzhajú német lány nem jelentkezett, számításból, az volt a legravaszabb. Mégis találkoztak, az utcán. Az ékszerész tovább akart menni, de megállította:

– Mást szeret? – kérdezte megvetően.

– Mást szeretek – mondta az ékszerész és úgy érezte, nem is hazudik.

Mikor letelt a gyászév, úgy élt, mint eddig, sohase látták senkivel. Azt beszélték, hogy valami titkos szeretője van, de hogy kicsoda lehet ez, senki sem tudta, az ékszerész állandóan otthon élt, egyedül. A nyugalom jót tett idegeinek. Olvasott vagy heverészett, aztán átment a szalonba, melyben mindig pár fokkal hidegebb volt a levegő, minthogy északnak feküdt és sohasem lehetett egészen átfűteni. Felesége itt szokott ülni, sállal a nyakán, a zongora mellett. Erős kámforszag terjengett, még évekkel ezelőtt tették a kámfort a zongorába, hogy a molyok ne rongálják meg a zongorakalapácsokat, azóta se lehetett kiszellőztetni. Ez az illat – valami józan és különös tömjén – templomias jelleget adott a szalonnak. Feketén és némán nyújtózkodott a zongora. Az ékszerész hozzászokott özvegyi életéhez, lassankint az emlékei is halványultak, de valahányszor itt járt, elfogta a kényelmetlen szorongás, emlékezett egy dalra, mely azelőtt gyakran felébresztette álmából, egy régi dalra, melyet a felesége játszott. Ez a dal rövid volt, alig kezdődött, máris befejeződött. Fél percig se tartott. Pár akkord az egész és olyan tiszta és szép, olyan szelíd és jó. Napjában többször játszotta a felesége. Ha egy kicsit bánkódott, bement a szalonba, egyet sóhajtott és ezzel vigasztalódott.

Évekig kereste ezt a dalt, mint a feleségének koporsója kulcsát.

– Te, – mondta egyszer egyik barátjának, aki épen a zongorája mellett ült – játszd el nékem az ő dalát.

Keresgéltek a hangjegyei között. Most látták, hogy az asszonynak nagyon kevés kótája volt, alig pár füzet. A barátja végigjátszotta mind. Nem volt közöttük.

– Magyar dal?

– Nem tudom.

– Klasszikus?

– Azt se tudom.

– Fütyüld el.

Az ékszerész fütyülni kezdett, de a szája megbicsaklott, nem tudta elfütyülni, pedig belül most is hallotta az egyszerűség és hűség dalát, melyet a felesége játszott és itt hagyta neki, emlékül.

– Az is lehet, – mondta a zongorázó, míg ujjaival végigfutott a billentyűkön – hogy maga találta ki.

– Lehet – szólt az ékszerész és a kezét odanyomta forró halántékához, melyet az évek fehér dérrel hűtöttek.

Maga körül pedig érezte a halált és az életet, a jóságot, mely végtelen.

SZEMETES.

Valamikor kemény és önérzetes ember volt, aki a hústól és büszkeségtől dagadt.

Műhelyében sivalkodott a fűrész, mint a kismalac és a gyalupadjáról, akár a táviratszalagok, hosszú, fehér forgácsok gombolyodtak.

Januárban, mikor maga az égbolt is beteg, – csupa fekete nyálka és szürke hurut – öt éves, egyetlen kisfia hirtelen lázat kapott, mellét apró piros pöttyök lepték el és meg sem érkezett az orvos a szomszédos faluból, pár óra mulva meghalt.

Ez a csapás doronggal verte fejbe. Elnémította és megsüketítette. Hónapok multán is mély-mély csodálkozás fogta el, valahányszor felébredt, hogy mindez megtörténhetett és a föld oly keveset változott. Ürességet érzett a fejében és a szívében, maga körül, mintha elvettek volna előle valamit, ami eddig védte és az egész vad világ a mellére borulna. Azóta egyetlen zavaros álom az élete. Sokat aludt, egészségtelen, hosszú álommal, nappal is. Dolgozni nem tudott. Vonogatta a vállát és ásított. Majd álmatlanság gyötörte. Izgatottan járt-kelt, cél nélkül csatangolt, lesoványodott és megöregedett, pedig csak akkor mult el huszonkilenc éves.

Egy nyári reggelen – idegen városka határán – a temető mellett lévő mezőn találták, amint az erős napfényben aludt. Puha kalapját, hogy ne érje a forróság, a szemére húzta, kék kabátot, sárga nadrágot és fűzős cipőt viselt, mely után valami mesterlegénynek gondolták. Messziről jöhetett, minthogy cipője lisztfehér volt az országút finom porától.

Augusztus végén a szomszédos falukból és tanyákról ideözönlöttek a búcsúsok, lányok és asszonyok, kik fekete selyemruhában csoszognak a porban, melyet a nyár utolsó fénye aranyoz s a templomi zászlók alatt, réztrombiták hangjainál szenténekeket énekelnek. Egy szentes öregasszony, aki a megyebeli faluból jött, megismerte:

– Pétör – mondta.

Ő azonban nem mozdult. Egy fához támaszkodott és szemére húzta kalapját.

– Kis Pétör, – kiáltott még egyszer a fogatlan öregasszony – hát nem ösmersz?

– Nem ismerem magát – szólt csendesen és elfordult tőle.

Az öregasszony tovább botorkált a porban, arra gondolt, hogy talán megháborodott szegénynek az elméje és három miatyánkot mondott a lelke üdvösségéért. Péter itt sem találta a helyét. Ide-oda lézengett, beszegődött és elmaradt, dolgozni kezdett és abbahagyta. Néha épülő házak állványai alatt lehetett látni, amint cigarettázott. Máskor könnyű házimunkákat vállalt, melyeket bármikor abbahagyhatott, felásta a kerteket, piszkafákat hegyezett és madárijesztőket állított fel, miért ebédet és vacsorát kapott. Szüret táján hordókat szállított zörgő parasztszekéren. De sehol sem volt maradása. Bántotta a fény és a lárma, különösen a gyermekek, kik vadul és szemtelenül ordítottak. Ilyenkor elfordította a fejét, komoran tovább ment, beült egy korcsmába. Akkor aztán hetekig lógatta a fejét egy vörös abrosz mellett. Csöndes korhely volt, ki nem sok vizet zavart. De egyszer hajnal felé több pálinkát ivott a szokottnál és számláját nem tudta kifizetni. A korcsmáros, ki maga is részeg volt, össze-vissza verte, galléron ragadta és legurította a korcsma lépcsőjéről a hóba.

Feltápászkodott, letörölte magáról a havat és a sarat, eloldalgott, szó nélkül. Égett mind a két arca. Úgy emlékezett, hogy arcul is ütötték. Nem törődött vele, minthogy már semmire sem becsülte magát. Nyelte a keserűséget és a szégyent. Voltak pillanatok, mikor világosan látta a helyzetét és majdnem elégedetten gondolt arra, hogy semmit se veszíthet, olyan mélyre esett, hogy tovább nem sülyedhet. Reggel kiállt a piacra, hol facér napszámosok álldogáltak, munkára várva. Valaki azt kérdezte, nem vinne-e el egy kocsi szemetet. Miért ne? Legyintett a kezével, hogy nem bánja.

Öreg, tapasztalt szemetesektől hallotta, hogy legjobb egy erős virzsiniára gyujtani, akkor kibírja az ember. Erre se volt szükség. Állta ő enélkül is. Később, amikor már gyakrabban szállított szemetet és naponta többször fordult a kocsijával, maga is csodálkozott, hogy milyen hamar beletörődött új mesterségébe. Annyi bizonyos, hogy mindjárt érdekelte és vonzotta. Nézte a kezét, melyet elborított a ragadós szutyok. Sokáig le se mosta. Este pedig kéjelegve gondolt arra, hogy milyen ronda munkát folytat, többször egymásután hangosan kimondta a foglalkozása durva és parasztos nevét, amin nagyon nevetett.

Aztán néha valami halvány reménység is izgatta, hogy a föld alatt a sok haszontalan lim-lom között véletlenül valami kincset talál, egy mindennél nagyobb kincset, mely egyszerre nagyon gazdaggá, hatalmassá, boldoggá teszi és folytathatja régi életét. Hiszen annyi minden van a föld alatt. Szenvedélyesen ásott-ásott, mindig mélyebbre. De nem talált semmit. Csak port és szalmát, rozsdás lábasokat, cserepeket és üvegdarabokat, összegubancolt hajat és rohadt cipőket, olyan holmikat, melyeknek már az értelmét se tudta. Hogy a gödör fenekéhez közeledett, elfogta a szívdobogás. Türelmetlenül, kíváncsian és lázasan lapátolt, várt valamire, maga se tudta, mire. Egyszer a lapátja egy kemény tárgyba ütközött. Valami ládát talált. Kinyitotta a fedelét, de belül üres volt. A gödör fenekén rendesen pihenőt tartott. Leült a földre, melyet előbb lesöpört éles nyirfaseprőjével és aszerint hogy tél volt vagy nyár, melegedett, vagy hűsölt, mert a szemétgödör olyan mint a parasztsuba, télen meleg, nyáron hideg. Zöld legyek cikáztak a homályban. Messze fölötte lármázott az élet. Egyedül volt a föld alatt. Péterke, gondolta egyszer, ő is ilyen mélyen lehet és az ő kis szája, az ő fekete, kedves szeme és áldott két keze is szemét már. A mosolya is szemét.

Olykor találkozott falujabeli asszonyokkal, de ezek már nem ismerték fel. Nagyon megváltozott. Haja hozzákopott a szemét színéhez, a szeme pedig, talán a sok fürkésző kutatástól, összezsugorodott, mint a földalatti állatoké. Arca elhízott, vastag, húsos és négyszögletes lett, az élettapasztalat állati kegyetlenségével és bölcs közönyével. Körmei megrepedeztek és elcsempültek. Kettő a balkezén meg is vakult. Az az izgága türelmetlenség, mely miatt annyit szenvedett, nem bántotta többé. Nyugodtan dolgozott és nyugodtan aludt. Kapott valami szürkebarna ruhát is, mely védte a hideg és eső ellen és úgy elbujhatott benne, hogy senki se vette észre. Ha csöngetett a kapukon, kezében egy vasvillával, beengedték. Senki se kérdezett tőle semmit, sohase néztek rá. Tudták, hogy ez a szemetes. Időközben mellékfoglalkozása is akadt. Úri házakhoz hívták, agyonlőni a veszett kutyákat és a beteg macskákat. Egérfogókat árult és patkánymérget, melyet egy bádogdobozban tartott, sok ronggyal körülbugyolálva a szemeteskocsi mélyén. Bunkósbotokkal, horgokkal és kötelekkel leereszkedett a moslékos csatornába, ahol órákig piszmogott, gyufákat és gyertyákat gyujtott a lucskos sötétben.

A gyerekek, kik ősidőktől fogva reménytelenül szeretik a piszkot, titkos irigységgel meredtek rá és élvezték munkáját. Ők mindent látványosságnak tekintenek. Meg vannak például győződve, hogy az életek, melyek itt leperegnek, önként vállalt szerepek és azok, kik sánták, csúnyák és puffadtak, valaha gyerekkorukban csakugyan sánták, csúnyák és puffadtak akartak lenni és ma is azért ilyenek, mert ez nekik nagyon tetszik és megfelel. Így nézték a szemetest is. Különös, vén szemetes lett belőle, a foglalkozása minden fortélyával, ijesztő tapasztalatával. Orra körül volt egy harapás. Azt beszélték, hogy patkány marta meg és a szemetes pókhálóval kezelte. Katonásan ment az utcán, a vállára vetett rozsdás flintával, övén egy szelencével és egy kézilámpával. Később érmeket is lehetett látni a mellén, két ócska medáliát, melyet cukorspárgára akasztott. Az egyik valamilyen dalárda jelvénye volt, a másikat pedig, egy régi tallért, a szemétgödörben találta. Minthogy egy hosszú élet működéséért senki se tüntette ki, ő tüntette ki önmagát.

– Szemetes bácsi! – kiabáltak rá a gyerekek – honnan jön?

– Lakodalomból – felelt rá tréfásan és kacsintott a hibás balszemével.

– Mi volt vacsorára?

– Féreg, bogár, giliszta. Egy se piszkos, mind tiszta.

– Mit talált a gödörben?

– Kincset, kincset. Atilla király kincsét.

Ha dolgozott, akkor odaálltak a gyerekek – mosdatott, fésült úrfiak – és lekiabáltak hozzá a gödörbe, melyből a feje sem látszott ki. Egymásután hányta ki lapátjával a ragadós szemetet, melyet a gyerekek nagy mulatságára lekváros csuszának nevezett. Visongott, sikongott a gyerekkolónia és izgatta az öreget.

– Szemetes bácsi.

– No mi az, aranyvirágom.

– Mik szaladgálnak a lába körül?

– Galambocskák.

– Azok cincognak úgy?

– Nem cincognak azok, hanem turbékolnak.

– Hát nem fél a férgektől?

– Isten állatkái azok is, csak úgy, mint ti.

Az öreg gyönyörűen tudott fütyülni. Vékony, éles füttyeit úgy eregette-teregette, mint a pántlikákat, melyeket összebogozott és kioldott, csokorra kötött és cifrázott, aztán újra szétbontotta az egészet, hogy a hallgatóknak elállt a szeme-szája. Azt mondogatta, hogy ezektől elcsendesülnek a patkányok és – csicsijja-babájja – elalszanak a férgek is.

Tavasszal, mikor az orgonák és galagonyák kihajtanak és dagadni kezd a föld, mint valami áldott tészta, a szemét is kivirágzik. Azt lehet mondani, hogy hízik a szemét. Csupa élet és mozgás, csupa szín és fény. A gödrök, melyek végtelen mélyükbe fogadták az ősz és tél minden hulladékát, most majdnem kiöntenek mint a megáradt folyók és feltetszik rajtuk a rothadás szivárványa. Kövér, fülledt illatok lengenek, melyek elfacsarják az orrot, a salétrom szaga, mint valami hegyes kutató-tű, szinte az agyvelőbe turkál. Péter bácsi órákig motoz a gödörben és érzi a tavaszt, vigyorgó utálattal és eszelős kárörömmel látja a tenyészet és enyészet minden förtelmét. Az ezerlábúak, a vízszínű és áttetsző férgek, a kis fekete szemétbogarak, melyek kemények és szívósak, mintha acélból készültek volna, a halál katalinkái szeliden leülnek a kezére és végigsurrannak a kabátja hajtókáján. Nem hessegeti el őket. Letelepszik a gödör fenekére és egy hajtásra felhörpíti a pálinkás butykosát, melytől mind a két szeme szögletén kicsorran a könny és végigfolyik mind a két arcán. Fejében lassan dongani kezd a részegség. Még mindig azt hiszi, hogy nem hiába kotorja körmével a földet, egyszer rátalál arra, amit keres. Most is lel egy kilyukadt gyereklabdát. Óvatosan letörli a kabátja szélével, a világért sem vetné ki a földre, a többi szemét közé. Az ölébe teszi, simogatja és nézi.

Egy ötéves gyerek áll a gödör szélén, bámulja az öreg szemetest, aki ül-ül, semmit se csinál.

– Szemetes bácsi, – kérdezi csodálkozva – jó ott lenn?

– Jó, fiam, – mondja a szemetes és csemcsegve issza a könnyeit a pálinkával együtt – nagyon jó. Te nem is tudod, hogy milyen jó. De ha majd nagy leszel, egyszer talán te is megtudod.

A kis gyereket – egészséges, pogány kölyök – megvilágítja a tavasz rózsaszín fáklyája. Néz a fekete gödörbe, a fekete emberre, kinek fekete a szája is. Nem érti, hogy mit beszél, de ösztönösen megborzong. Tudja, hogy valami feketét mond.

APA.

Jánoska, aki hat éves koráig makkegészséges volt, egy júniusi délután hirtelen hányni kezdett.

Halványan, nyöszörögve feküdt a dívány szélén, bágyadt fejecskéjét a párnára ejtve.

Az apa épen hivatalba indult. Kezében a kilincs, fején a szalmakalap.

– Bemégysz? – kérdezte az asszony.

– Nem tudom.

– Maradj itthon, apa. A gyerek nagyon forró – tette hozzá németül, hogy ne értse a fiúcska és még egyszer megtapintotta homlokát.

– Akkor talán írok a főnöknek.

– Írd kérlek, hogy orvosért szaladtál.

Az apa megírta a levelet, kis gondolkozás után, mert utóbb jelenete volt a kései bejárások miatt, udvariasan jelentette, hogy a fiú súlyos beteg. Aztán elküldte a levelet a hivatalba, hol az akták reménytelen szaga terjengett.

Viharra készülő nyári délután volt, tintafekete felhőkkel.

A szoba egyszerre sötét lett, a színek elfakultak, tompa sárgaság borult mindenre, mintha az égbolt üvegharangja alól egyszerre kiszivattyúzták volna az utolsó korty levegőt is és a következő pillanatban mindenki megfulladna.

Villanyt gyújtottak.

Kalapáló szívvel járkáltak le-föl s szinte vakon meredtek a hőmérőre, melynek higanyoszlopa magasan a pirosvonal felett, alig valamivel a negyven fok alatt csillogott.

Másnap reggel kiderült, hogy Jánoska kilenc darab zöld és nyers körtét evett meg. Azzal rontotta el a gyomrát.

Félnyolc felé az apa egyik hivatalnoktársa jött hozzájuk – édeskés és savanykás ember – szalonkabátban és némi fontoskodó jóindulattal, ki nem is csinált titkot abból, hogy félig-meddig hivatalos küldetésben jár. A cukros citromfröccs egyenesen a gyerekhez vezettette magát és megfogta a kezét, hogy elég forró-e.

Annak találta.

A főnök kéme, gondolta az apa és az anya egyszerre s úgy érezték mind a ketten, hogy a beteg most nem is elég forró.

Másnap azonban a főnök egy üveg konyakot küldött a névjegyével, melyen ez állt:

„Jobbulást a kis betegnek. Ön pedig maradjon otthon, amíg meg nem gyógyul a fiúcska. Mint apa, nagyon megértem az aggodalmát“.

A „szép levél“, amint otthon nevezték, rendkívüli hatást gyakorolt. Meglepődve nézegette az apa.

Gonosz és sunyi ember volt a főnök, aki mindenkire, még önmagára is gyanakodott. Folyton szaglászott, vastag véreb-orrával, ide-oda nézett, kidagadó szemeivel, melyek a gyanutól majdnem bandsítottak. Ha becsapta maga mögött a párnás ajtót, alkalmazottai azt képzelték, hogy a kulcslyukon át kémlelődik vagy hasravágódik, fülét a padlóhoz tapasztva.

Különösen őt nem szenvedhette.

Hátul egy sötét szobában dolgoztatta, reggeltől estig, kezet sohase fogott vele, alig viszonozta a köszönését. Utazott rá.

Most az apa mindenesetre élvezte a szabadságot. Ténfergett a beteg fiú körül, tétlenül. Ebéd és vacsora után olykor hörpintgetett a konyakból, melyet az orvos megtiltott a gyermekének. Ideje maradt a szemlélődésre is. Észrevette, hogy harmadik emeleti udvari lakása nem is ellenszenves. A gyermekszoba, melyet eddig csak délben, ebédidőn látott, minthogy mindig a hivatalban ült, ünnepnapokon pedig aludt, reggel kilenc óra tájt keleti napfényt kap, az ő kisszobája pedig délután háromkor egészen hangulatos.

A szegény emberek ilyenkor jönnek rá, hogy nem az övék az életük. Elmúlik és észre sem vehetik.

Fia egy hét mulva felkelt az ágyból.

Sétált vele az utcán, egyszer elvezette a régiségtárba is, megmutatta neki a véres, lőporos, fekete zászlókat.

Csak a harmadik hét multán ment be a hivatalba.

Egy kis halk, alig sajgó önvádat érzett, mikor belépett.

Attól tartott, hogy talán önkényesen nyujtotta a szabadságát.

De a szolga nagyon nyájasan fogadta. Kinyitotta előtte az ajtót és amit sohasem tett, elvette tőle a kalapját.

Körülte villanyos érdeklődés sercegett. Körülállták az íróasztalát, bizonyos néma ovációval és a vállára vertek, részvét tükröződött a kartársak szemében, látszott, hogy ők már mindenre el voltak készülve.

A főnök is kijött hozzá és megkínálta aranycigarettatárcájából.

– No, rendben vagyunk? – kérdezte, hahotázva. – Tudtam, hogy nem lesz baj… mindjárt tudtam… Hát bizony, a gyerek nagy gond… Van egy orosz közmondás: akinek van gyereke, az örüljön s akinek nincs, az is örüljön… – és kezet fogott vele.

Az apa zavartan hallgatta ezeket a magvas igazságokat, egy elhárító, szerény mozdulattal, mintha azt mondaná, hogy ami a gyermeke betegségét illeti, az nem egészen az ő érdeme.

Aztán leült dolgozni.

Munkája nem igen akadt.

Távolléte alatt az aktakötegek lekerültek íróasztaláról, más helyekre vándoroltak. Kavargatta a kávéját, cigarettákat sodort, zsebkésével levágta körmeit és minthogy néhány írását hamar lerázta a nyakáról, vette a kalapját és már tizenegykor ellépett.

Az is megtörtént, hogy reggel későbben érkezett, kilenc felé. A főnök idegesítő csengője úgy lármázott, mint régen, ő pedig izgatottan szédült be a szobájába. De csak ennyit kérdezett tőle:

– Hogy van a gyerek?

– Köszönöm – kezdte el, de nem engedte szóhoz.

– Majd magához tér, – vigasztalta – sok napfény… hallgasson rám, sok napfény…

Ő hallgatott rá, egyetlen szót se szólt. Elsőül vette ki szabadságát. A kartársai, ismerve a helyzetét, ezt természetesnek találták és azon se akadtak fel, hogy erre a célra előleget kapott, rendkívüli kedvező fizetési feltételek mellett, úgy hogy csak akkor kezdik a levonását, mikor a gyerek teljesen rendbe jön. Jánoska betegségének körvonalai most végkép a bizonytalanba és végtelenbe vesztek. Maga az apa se tudta, hányadán áll vele. Beszéd közben nem egyszer felkiáltott, hisz ekkor még feküdt szegény fiam, bocsássanak meg, uraim, ezért nem intézhettem el, legyenek belátással. Az emberek belátással voltak. Annyira, hogy hellyel-közzel még a vasúti jegypénztárnál és a dohánytőzsdében is előre engedték.

– Szegény, – mondta a főnöke szánakozva – nem igen beszél… de sok baja van… a családja… – és legyintett a kezével, lemondóan.

Mikor az öreg titkárja meghalt, csupa szánalomból, maga mellé vette, az igazgatói irodába.

Meg-megállt az íróasztala mögött, a vállára tette a kezét, súlyos jóindulattal:

– Egyet mondok magának, barátom… napfény… sok napfény, – és köpcös mutatóujját húsos szájára tapasztotta, mintha valami nagyon becses titkot árulna el – én próbáltam… tudom… sok napfény kell a gyereknek – és a hallgatóban majdnem kétségbeesést keltett, hogy ilyen borvirágos és lila lesz annak az arca, aki napfényben nevelkedik és általában az egész élet arra jó, hogy ilyen hiábavaló emberek bujjanak ki a földből – napfény… mindig és mindig napfény…

A másik ezt mondta:

– Reggelenkint egy pohár hidegvíz, egy kanál mézzel elkeverve.

A harmadik:

– Csak aludtej.

A negyedik:

– Főzelék, mindig főzelék.

Az ötödik:

– Homok, homok, homok.

Az apa szórakozottan hallgatta ezeket a jótanácsokat.

Néha a villamoson, mintegy köszönés helyett kiáltottak feléje: napfény, mézes víz, aludtej, főzelék, homok.

Hamarjában nem tudta, hogy homokkal etesse-e gyermekét és főzelékben, vagy aludtejben fürdesse-e meg. A napfény összekeverődött a mézes vízzel, az aludtejjel és a főzelékkel.

Legjobban szerette volna megmondani, hogy végre már hagyják békében, de a rokonszenv oly élénk volt, hogy torkán akadt a szó.

A fia különben vasgyúrónak mutatkozott. Már nyugodtan megevett kilenc körtét is. Semmi baja se lett.

Ellenben az orvosi tanácsok mégis használtak. Az apának, aki az utóbbi időben határozottan gömbölyödni kezdett.

Igaz, hogy a gyermekétől nem is sajnálta a jót. Gyakran vitt haza szamócát, tejfölt, csokoládét. Inkább a saját szájától vonja el a falatot, gondolta érzékenyen, de a kicsiért megtesz mindent. Délben a cukrászdában összecsomagoltatta a csokoládés fánkokat és krémeslepényeket, melyeket annyira szeretett, hogy az élete legsötétebb pillanataiban is hit ébredt benne, ha rájuk gondolt. Mind a kisfiúnak vitte, de nehogy elrontsa a gyomrát, rendszerint csak egyet adott át. A többit ő ette meg.

Nagyon megható apa volt. Csupa puhaság és olvatag jóság. Valahányszor a tükörbe tekintett, könnybelábbadó szemmel látta meg alakját. Azt gondolta magában, hogy íme a gyermekem atyja. Lassankint, öntudatlanul, harmadik személyben kezdett beszélni önmagáról, mint a kisbabák. Ha lefeküdt, azt mondogatta egész halkan, most gyermekem édes, jóságos, munkás atyja jól megérdemelt nyugalomra hajtja fáradt fejét. Édes jó apa eszik, hogy erősödjön és tovább folytathassa áldásos működését. Apa bort iszik, apa szivarra gyújt, apa kissé izzad.

Az élet gyorsan mult. Néha álomnak, zavaros látománynak rémlik, ami van, azzal szemben, ami váratlanul és érthetetlenül eltünt. Ilyenkor az ember úgy megrémül a valóság szilárd tárgyaitól, mint a jövendőmondó és az álom baljós jeleitől, a tűztől és a koporsótól. Jánoskának még tegnap fehér kötött harisnyái voltak és ma fűzős bakkancsok állnak a küszöbe előtt, gimnáziumba jár. Nem kísértetjárás ez?

Évente az apja születésnapján egy-egy köszöntőt mondott. Eleinte együgyű gyermekversekben, aztán érzelmes prózában. Minden emberi szó gyenge arra, hogy kifejezze az apai szív legendás jóságát és meghálálja önfeláldozását. Az apa fáradtan hallgatta, helyeselte az apai szív legendás jóságát és hogy az emberi szó gyenge a kifejezésére, fejében pedig összegabalyodtak a mult és jelen szálai, felbonthatatlan, titokzatos gombolyaggá.

Nehezen kelt fel a székről. A búbánatban és gondban elhízott. Hájpárnák rakódtak le a hasára és a hátára, zsíros púpok nőttek ki belőle és zihálva lélegzett. Többé nem is hasonlított önmagára. Önző, ragadozó szörny volt. Egy apához hasonlított.

Évek mulva is gyakran a fülébe súgták még, napfény, mézes víz, aludttej, főzelék, homok. Nem igen felelt senkinek. Egymásután haltak meg mellette az emberek, nem törődött velük. A vén ember közönyével tekintette a halált.

Huszonöt éves szolgálati idejét a vállalat megünnepelte. Ezer koronát adtak át borítékban és a főnök, akinek közben egészen ellágyult az agya, a díszlakoma pezsgőjétől felmelegedve szorongatta a kezét:

– Igaz, – kérdezte és emlékezni próbált – hogy van a gyerek? Magának volt egy kis fia. Emlékszem, sápadt és beteges fiúcska volt. Remélem, jobban van már.

– Köszönöm – felelte az apa, kitérően.

Azt nem mondta meg, hogy a fia gépészmérnök egy gyárban, körszakálla van és multkor a gőzfürdő mérlegén, lepedő nélkül, hetvenkilenc kilót nyomott.

TARTALOM.

• Ezüstbot3
• A jó bíró8
• Fogfájás16
• F. F. rejtélyes gyógyulása22
• Legenda29
• Üvegszem37
• Béla, a buta (Regényvázlat húsz pillanatképben)46
• Hűség60
• Szemetes69
• Apa77