JÓZSA GYURIÁDÁK.
Józsa Gyurinak kedvenc mottója volt:
„Praetor minima non curat.“ Élceit és megyei dictióit e frázissal szokta illusztrálni.
Egy rengeteg kanikulai hőségben retirál Gyuri a Jajvár melletti lakház tornácának északi klimája alá. Familiáris karszékében pöfékel, a melyben már egérarmádia tanyázott s belőle pozdorja szunyogok ágaskodtak. Átellenében afféle alföldi nyárias pongyolában a jurium director ropogtatta a tökmagot.
– Ejnye be gazdagon ozsonnázik amice!… irigylem.
– Megjárja no! – felelé a director, fraternizálva a körüle leselkedő kuvaszokkal.
– Erre már egy kis nektár is kell.
– Persze hogy dukál, – s jóizüt kortyintott a kutvödörből.
A komondor-compánia kirohan a sivatag portából s rettentő csaholástól viszhangzik a Jajvár.
– Idegen szagot érzek, – dümmögé a direktor.
Igaza volt. Paraszt deputatió jelenik meg Gyuri előtt lecsüggesztett fejjel és siralmas arcvonásokkal.
– Domine spectabilis! égett emberek vagyunk. Az emberiség nevében segélyért esedezünk.
– Hüm, hüm, leégtek. E bajon segítünk. Praetor minima non curat. Cigánynyal szolgálhatok. Majd épít ez az élelmes faj nyakra főre. Hé Guga, Tarkó jertek ide.
– Hisz uram cigánynak mi is bővében vagyunk. Nekünk más források kellenek.
– Mondtam már, hogy praetor minima…
– Dejsz’ nem minimum az, mikor egy egész falunak se hajléka se kenyere. Uram! istennek ajánlom.
Józsa Gyuri e merész szavakra úgy neki vörösödött, mint valami rozzant vasfazék a kohóban. Vászon pipájából oly szörnyet szortyintott, mely akármely kurazir-trombitába oda illett volna szusznak.
– Nos domine Varangy, mit szól ehhez a paraszt impertinentiához?
– Csak azt mondom, spectábilis, hogy a deputatusnak igaza volt.
– Ejnye herkópáter et tu, mi fili Brute! Menjen kend varjut fogni.
– Igenis, rögtön indulok.
Gyuri és a director elváltak.
*
Józsa Gyuri egy izben nagyon rosz launéban volt. Minden áron házasodni akart.
– Gazsi jerünk leánynézőbe, – mondá nekem.
El is mentünk. Nagyuri licitation aquirált egyszer egy batárt; eleinte hambárnak használta, később disznóól lett belőle. Ezt a mammutot kelle jármű gyanánt decorálni. Megtörtént. A verébarmadia belőle kiostoroztatván, becsipetett három darab hektikás gebét, melyeknek hátgerincével bátran lehetett volna beretválkozni. A carpentumba befészkelődtünk. Azt hittem, hogy Zsodomában vagyok, úgy lesülyedt alattam a kocsiülés. Józsa Gyuri röhögött. Nyári idő és nagy szárazság levén, a batárba szivárgott pormennyiség miatt mangalicák lettünk. A nászfalutól mintegy negyedórányira békanyállal borított mocsár terjeszté elénk büzös keblét. A batár megáll. Gyuri leugrik. Kiszalad róla a gonyaféléje és pár perc alatt a pocsolyában lubickolt.
– Mit csinál bátyám? kérdém.
– Hát leánynéző toilettet.
Elszunyadtam. Rémitő ordítás ébreszte föl. A batár előtt Józsa Gyuri jajveszékelt in puris naturalibus, és talpig befeketepontozva. Hát a mocsár lópiócái kosztoltak a termetén. Szerencsére a kocsis tarisznyájában levő porsótól lepattogtak róla a mocsár despotái.
– Gazsi! van-e nálad zsidóbőr?
– Micsoda?
– Tapló.
– Van nekem, tensuram! – szólt a kocsis. A háromszáju sebhelyeket betaplózva, Gyuri a gunyaféléjébe hengerődzött, haját simára körmölte, batárba vágta magát, s a menyasszonyi faluba vánszorogtunk.
Csinos kastély udvarára érkeztünk. Józsa Gyurka rendkivül lovagias ember lévén, először is a konyhába pillantott be szolgáló-szemlére. Én szégyenelve azt az olcsó statuscsinyt: szögletbe lapultam, mint a palacsinta. Gyurka ép egy izmos ancillát ölelgetett, midőn betoppan a tenyeres-talpas háziasszony s a spectaculum láttára Gyurira förmed.
– Hát ily móressel jöttünk leánynézőbe? Zsuzsi hol van a seprü?
Megugrottunk.
– No Gazsi, itt cudarul megbuktunk. Se baj… gombház, ha leszakad lesz más.
Ránk esteledett. – Minthogy körülbelül nem mutatkozott csárdaféle, tehát a batárban töltöttük az éjszakát.
*
A tiszafüredi hires nyereggyártókkal, mint coadjutor pátrónus, Józsa Gyuri Bajorországba utazott. A sörnektár ezen jámbor paradicsomában belebolondul egy árva lánykába, a ki egy kávéházban kassza-Hébe volt. Azon ürügy alatt, hogy gyermekei mellett, mint gouvernant kényelmes alkalmazást nyerend: magához csábítá a tapasztalan ifju hölgyet. A szegény és sokat zaklatott árva kapott a jó alkalmon és Gyurkával Magyarországba utazott. Bepillantván a Jajvár kietlen sivatagába, eleinte borzadozott, de a megszokás és remény hatalma kitartó erőre bátorítá.
– Hol a tensasszony? – kérdezé a principálistól.
– Szüreten van.
– Hát a gyermekek?
– Mind egy szálig vele vannak.
– Merre van a spász?
– Most rendezik.
A leányka gyanakodott, de aztán magához tért.
Minthogy a nép faluszerte mindenkinek érdemleges cimet osztogat, a Jajvár csőcselékje a leánykát „Bavarának“ keresztelé.
Napok s hetek teltek anélkül, hogy a nőféle cselédet óhajtó Bavára a tensasszonyt és gyermekeit láthatta volna. Félelmében és unalmában addig faggatta Gyurkát, mig ez kibuvóul elhitette vele, hogy neje megérkezett, hanem a pusztán van. Minden áron látni akarván a háziasszonyt, fölültetik Bavarát egy kas nélküli ökörszekérre. Józsa Gyuri kócspusztai filegoriájához megérkezik. Ez a hórihorgas vályogalkotmány egy dombtetőről bámészkodott a rónák végtelenébe. Ozsonnára nyilt az idő. Pompás bográcsos tokány-illat üti meg a Bavara orrocskáját. Ezt a hatalmas étket aligha a háziasszony nem készíti, – gondolá magában, s az aroma után indulva benyít egy ablaktalan szoba félébe. Mit kelle látnia? Néhány kapcabetyárt, kik valami hosszu késformát villogtatnak a légben. A betyárok baltásdit játszottak. A megrémült leányka sikoltva rohant ki a szilaj fészekből, s futása közt ordas vén emberrel találkozik.
– Hol a tensasszony? – kérdezé.
– A tensasszony e tájt én vagyok, – felelt nagy szemeket meresztve a vén juhász.
Gyönyörű holdvilágos est volt. A szegény árva rémülten lótott-futott az illatos mezőn. A szomszéd falvak harang-szólama, tanyára érkező nyájak kolompolása, pásztor furulyák bánatos hangja, s a rónatér pásztortűzei mélyen hatának érzékeny kedélyére. Keservesen zokogott. Könyek omlottak száraz kenyerére, s a napi események sulya alatt elbágyadva, egy vályog omladékon elszenderült. Más nap reggelén zabbal töltött zsákok tetején ökörszekerezett vissza a Jajvárba. Gyurkát nem találta honn, mert ő az egri gyülésekre utazott. Belátva keserves helyzetét, összeszedte batyucskáját, s Baváriába vándorolt.
– Hát a Bavara hol van? – kérdezé Gyurka megérkeztekor Varangy jurium directortól.
– Megszökött.
– Anélkül, hogy – fátum.
– Dejsz akad ide még oly Bavara is, kitől meg a spectabilis szökik meg.
*
A szilvási gróf egy szekérderék palóc assistentiával bekopogtat egy izben Józsa Gyurihoz, a kit ép azon nemzeti functióban talál, midőn a Jajvár mezitlábas tisztjeivel convenciókra egyezkedett.
– No Gyurka, kell-e vendég?
– Szervus cimborám, hogy ne kellene? Kapva kapok rajta, főleg ha ily nekem való truppot látok, mint a milyet te hoztál.
– Hát egy kis harapnivaló kifutja-e? mert a poroszlai töltésed megpróbálja az ember appetitusát.
– Enni való? Akad. Hé legények! egyikötök varjut, a másik bibicet requiráljon. Te pedig kukta szógám, vágd le a vén rókát, jó lesz bográcsos nyulnak.
Ez ebédprogrammra Vércse és Kula kortesek nagy szemet meresztgettek egymásra.
– Hogy és mikép vagy különben bruder? – kérdi a gróf Gyuritól.
– Most jól érzem magamat, mert ismét tömve van a padlásom dögbőrrel, pedig tegnap is elhordott egy angáriát a jebuzeus.
– Tán Nyurga, gyöngyösi zsidó volt nálad?
– Nem biz a, csak afféle házaló handlé.
– Hát hogyan mert oly vékony erszénynyel ily vastag g’seftbe belevágni?
– Kénytelen volt vele. Kissé megtréfáltam ezt a minorennis Judást.
– Hogy hogy?
– Hát úgy, hogy a létrán a padlásra mászott és fitymálni kezdé a gyönyörü birkahüvelyeket; elbrenoltam alóla a latorját és rémültében oly áron szedte vette a dögbőrt, a milyet én diktáltam.
– Igen, de revocált.
– Sőt fizetett, mint a köles, s úgy megszeppent, hogy a padlásról hajigálta rám a bankót.
– Szegény zsidó. Ugyan van-e lelked Gyurka?
– Hát csalja ki a deficitet máson.
Az általános hahotára háttérben guggoló cigányok is az ambitus elé jöttek röhögni.
– No more, kell-e egy fényes huszas? mondja Gyuri egy borzas vályogvetőnek.
– Már, hogy ne kellene? Ide vele.
– Nem oda Buda… de ha egy egeret nyersen bepakolsz: akkor tied a ragyogó jószág.
Minthogy a Jajvár környéke hemzsegett az egércsordától, rögtön csiptek egy majorennis fajut, melyet a cigány szőröstől-bőröstől bekapott. Hosszan kortyogott, míg lenyelhette.
– Hát hun van azs a ragyogó huszas?
– Micsoda huszas? köszönd meg gazember, hogy ily olcsó kosztra kapattalak.
*
– Vitéz kapitány uram! jelentem alássan, hogy baj van a pusztán. – Szól a gulyás Józsa Gyurihoz.
– No, hát beszélj szógám.
– Az este a szűz gulya eltévedt.
– Tyhű a ki fölmarkolta… no de beszélj szógám.
– Estenden a villongó halom hajsz oldalán heverésztünk. Egy tilinkós reszkető nótáján tátottuk a szánkat. A domb másik oldalán a szűz gulya legelt. Bizony jó messzire elbogarásztak. Mikor akolba terelnénk üket… hát sehol semmi. – A gulyás egészen megizzadt a referáda alatt.
– Ejnye ilyen amolyan betyárja…
– Sejteni kezdem tensuram, hogy nem betyár cselekedte azt az izét, hanem valami furfangos szomszéd akarta a tensurat megtréfálni.
– Lehet, hogy úgy van. Csöngess szógám avval a bivaly-kolomppal.
A kolompszóra összesereglett a Jajvár mezitlábos miliciája.
– Talpra legények a ki lelke van! – harsog a csőcselékhez Józsa Gyuri; – elsikkadt a szűz gulya. Egyik lóháton, másik szamáron, a harmadik gyalog, csellel, furfanggal vagy furkósbot-félével vissza kell lopni a gulyát. Értitek?
– Értjük tensuram. Meglesz.
A szűz gulyát a kis ur (Józsa Gyuri egyik mellékneve) mind egy szálig visszalopatta.
*
Gr. K. M. még a forradalom előtti időben 50 bivalyt behajtatott nyári legelőre T.-Füredre, Józsa Gyuri jószágára. A szilvási uradalomban azon időben kevesebb széna teremvén, mint máskor, Józsa Gyuri beegyezésével téli tartásra is ott maradtak a bivalyok.
Józsa Gyurinak terjedelmes birtokaihoz kevés épülete volt, úgy hogy saját jármos ökrei is kivül teleltek; nem volt tehát a vékony szőrü bivalyokat is hova bekötni, hanem csak sub divo voltak, s tavaszra mindnyájának bőre a gerendára került.
Szent György napkor a gróf, Füreden keresztül utaztában Józsánál ebédelt; ebéd után beszélgetés közben így szól Józsához: „apropos Bruder, hogy vannak a bivalyok?“
– Bizony Niki pajtás, nem szerették a klimát, s mind eldöglöttek.
A gróf nem szólott többet. Józsa pedig a bőröket is distrahálta a zsidóknak, absque refasione domni.
Nehány év elteltével Józsának roppant sertésnyájai levén, számukra pedig vitalitium nagyon kevés – megszorult s feledve a grófon elkövetett tettét, makkot bérel 200 darab sertésre a szilvási uradalomban; a gróffal könnyen megegyezett, a bért előre kifizetvén a sertéseket fölhajtatta.
Mikor már jó meghiztak, a gróf a közeli falvakban kihirdette, mivel restauratio alkalmával ezeknek segélyével dacolhatott a papismus törekvéseivel „ki akar sertést ölni?“ Persze akadt concurrens a potyára, s pár nap alatt a Józsa 200 darab hizott sertése el lőn kapkodva.
Egyszer eszébe jut Józsának, meg kellenék nézetni a sertéseket; felküldi számadóját, de ez azon szomoru hirrel jött vissza, hogy a gróf mind elajándékozta a nyájat korteseinek. Józsa épen ebédelt, s fogát piszkálgatta s nem szólott egyebet, mint „hóhér teremtette, a bivaly, a bivaly!“
*
Józsa Gyuri gazdag ember létére soha sem viselt más bundát, mint hat kosbőrből, nem is kikészítve, csak kitörve, melyet mindig kifordítatlan viselt, mely sokszor megázván, zörgött.
Egyszer, meg a jobbágyos világban uj bundát akart csináltatni; elmegy tehát egy urbéres t.-füredi szücshöz, ki – valamint mindenki – ismervén Józsát, hogy igen crudelis ember, – megijedt a mint meglátta.
– Bunda kell! de hónap estére készen legyen, mert különben megjárod; ismersz ki vagyok?
A szegény szücs mentegetőzött, hogy a terminus rövid.
– Meg kell lenni, a materiát mindjárt küldöm.
Egy fél óra mulva bőgést hall a szücs az udvarán; hát egy bojtár hajt hat nagy istentelen kost. „Meistruram! itt a materia! bunda legyen belőle holnap estére.“
A szegény szücs annyira megijedt – mert látta, hogy ily materiából lehetetlen bundát készíteni ily kurta idő alatt – hogy elköltözött rögtön Egyekre, házát bérbe adta, csak három év mulva jött vissza, mikor gondolta, hogy Józsa haragja már lecsillapult.
*
A hirhedett Józsa Gyuri egyszer felhajtatott Pestre kétszáz darab szarvas állatot vásárra, hogy majd itt azokat eladja, minthogy otthon nagyon soványul ütött ki a takarmány. De biz azok nem a legjobban voltak kihizlalva, a mészárosok nagyon fitymálgatva beszélgettek róluk: erre megharagudott, felhajtatta az ökreit Bécsbe. Odáig egy cseppet sem javultak a tinók, a bécsi közönség pedig kövér hushoz van szokva. Józsa Gyuri sehogy sem tudott összeegyezni a mészárosokkal; rettentő potom árakat kinálgattak neki. Itt még jobban megharagudott; felhajtatta marháit Linzbe; de ott még siralmasabban járt: mert még kevesebb pénzzel biztatták. Nem adta meg magát; még előbbre hatolt, keresztül verte magát a határon, felvitte ökreit Drezdáig. Persze, hogy mire oda értek a jámbor állatok, valahány oldalbordájuk, mind kilátszott a hosszu tapasztalás miatt: dehogy kelletek a mészárosoknak, hallani sem akartak róluk, azt mondták, hogy vigye vissza elébb s hizlalja meg.
Visszavigye, ujra vámot fizessen értük? hogy aztán Keglevichék otthon nagyot nevessenek rajta. Azért sem teszi. Mást gondolt magában. Megállj német, majd megveszed tavaszszal, ha most nem kell, de haza pedig nem viszem, mert ott aranyért sem kapni szénát. – Estefelé tehát összehivá a hajtsárokat, kifizette a bérüket, s azt mondta nekik: „halljátok! majd mikor besötétedik, szökjetek el szépen a marhák mellől, szerteszéjjel; ennél a jámbor németnél nagy rend van, majd összefogdossák ők szépen s currentálni fogják, hogy három hónap alatt jelentse magát a gazdájuk; azalatt meg kitavaszodik, a marhák itt a státus költségén kitelelnek a jó német szénán, a mi itt csupa háj, jól meghiznak, akkor aztán én majd előjövök értük, s jó áron eladom.
Úgy lett. A hajtsárok szétszöktek. Józsa Gyuri hazament, az ökröket mind behajtották, hol itt, hol amott, azután currentálni kezdték, határidőt tüztek ki a megjelenésre, ezalatt elmult a tél; Józsa Gyuri idején megjelent, legitimálta magát, mint a barmok jogszerü tulajdonosát, s meg volt az a diádala, hogy most már busás pénzen adta el a gőbölyöket a drezdai mészárosoknak.
Igaz ugyan, hogy a tartás és hivatalos költségek fejében fele ott maradt a gulya árának; hanem azért mégis jó tréfa volt ez abban a világban.
*
Egyszer Józsa Gyuri megharagudott cimboráira és azzal vált el tőlük, hogy soha őtet többet nem látják.
Hire is futamodott nem sokára, hogy az utóbbi lófül levágás óta Józsa Gyuri nem fogad be vendéget, kaput is csináltatott házára, az utcára levő ablakait berakatta téglával félig, hogy még csak be se lehessen törni, és semmi dörömbözésre be nem bocsátott se ellenséget se jó barátot.
Ezt a csodát meg kell látni, mondának a vig cimborák és lerándulának Tiszafüredre. Fogadásuk állta, hogy még is csak bejutnak valahogy Józsa Gyurihoz.
A helyszinére érve körültekintének; hát volt Gyuri urnak egy ujon épült palotája, mely soha sem épült föl egészen, ez a rendes lakóháza mögé volt építve kontignacióra, jó magas helyre, a honnan messze el lehetett látni.
A ház már akkor is abba volt hagyva.
A kapu előtt állt élére helyezve egy roppant nagy malomkő, alája tett gerendával föltartóztatva, hogy el ne szaladjon. Józsa Gyuri abból bizonyára márványasztalt akart készíttetni palotája diszteremébe, a melyen reggelenként paprikás szalonnát lehessen falatozni.
A cimborák a mint a szép malomkövet meglátták, egybe rájöttek, hogy mit kell itt tenni? Intettek egymásnak, ketten kétfelől megfogták a gátló gerendát és elemelték azt a malomkő alól.
A nehéz kőkerék eleinte szép csöndesen kezdett megindulni a lejtőn lefelé, neki Józsa Gyuri háza oldalának, de majd egyre sebesebbé vált futása, ment mint a sebes veszedelem, dörgött mint a földrengés s olyat csapott Gyuri háza oldalára, mint a menydörgös menykő. Józsa Gyuri kiesett az ágyából, kiugrott az ablakán, azt hitte az üstökös rombolja a földet, mikor aztán künn volt az utcán, nagy nyájasan eléje járulának látogató vendégei:
– Csak egy kicsit be akartunk kocogtatni, hogy itthon van-e a gazda?
Ez aztán barátságos bekocogtatás volt!
*
A ki a magyar alföld páratlan geniálitását – Józsa Gyurit közelről észlelte, el kell ismernie, miszerint sok gyöngéje volt ugyan, hanem annál több eredetiséggel rendelkezett.
A régi classikus irókat kiválólag szerette: elméssége kifogyhatatlan volt: talpraesett anekdotáit mindig citatiókkal füszerezte, a bibliát és corpusjurist könyv nélkül tudta s emberbaráti érzelmének nem egyszer adta fényes jelét.
Azonban többször annyira elragadák az indulatok, hogy magáról megfeledkezve kegyetlen tulságokra vetemedett. Példát mondok.
A kis urnak (Józsa Gyurit így is hivták) kedvenc szokása volt uton-utfélen kocsijára szedni a munkátlan csőcseléket s velök udvarát népesíteni.
Egyszer nehány betyárt szedett föl a bakra. Cselédjei sorába fogadja őket. Persze, hogy a conventió szabad lopás volt.
A betyár had pusztai tanyákra lőn alkalmazva. Hal a vizben. Beavatásuk után pár héttel jelenti Gyurinál a pusztai gazda, hogy a lábas jószág mostanság nem döglik ugyan nyakra-főre, mint máskor; hanem még is hijja van. Talán tán a nyájat hivatlan vendégek koppasztgatják.
E kellemetlen ujságról értesítve, Józsa Gyuri nyomban a pusztára hajtat. Cselédek, csőszök, csaplárok és nyájőrök szigoru parancsot kapnak, hogy a kis ur szine előtt azonnal jelenjenek meg.
Meg is jelentek.
– Görbe Dani panasz van rád. A gulyából kilenc üsző hiányzik. Azt mondom fiam, hogy ne tréfálj a sikkasztással, hanem holnap minden rendén legyen.
Görbe Dani elkullogott.
– Sáska Bandi te tán nyersen eszed a malacot? Most még helyreütheted a híbát. Vissza kell lopkodni, a mit magadtól loptál.
Sáska Bandi a fészer alá huzódott.
– Füttyös Istók állj elé.
– Itt vagyok.
– A kövér üszőknek se hire se hamva. Hol vannak?
– Tudom is én. Őrizze az ur maga, ha jobban tudja.
– Ejnye gazember, majd megtanítlak én feleselni. Inspektor ide azzal a csáti bottal.
Füttyös Istók kicsavarva a fütyköst az illető markából, magasra emeli s azt mondja, hogy „két vége van ám a botnak“ uram!
Józsa Gyuri furiába jön, fölkapja a mellette ágaskodó nyulszőrös puskát és az Istók lábaszárát ugyancsak kacsasrétezi.
A puskaszóra összeröffen a megsértett betyárhad. A szemek vérben forognak, Józsa Gyurit fölkapják s egy ó kutba belökdösik.
– No most hetvenkedjen már az ur!
– Úgy-e elfogyott a puskapor?
– Bandi szaladj a tanyára, ásót, kapát ide, hanem frissen ám.
Nehány kapa föld már meg is harsant a Józsa Gyuri hátán és az ellene dühösködő betyárhad élve el is temeti, ha csak szerencsére Debrecen felől hintó nem érkezik a tanya felé, melynek láttára a hivatlan sírásók megfutamodnak, Józsa Gyuri pedig per véletlen a föld alatti siralomházból megszabadul.
*
A szegény lengyelek mintha érezték volna, hogy ősi dicsősségük ragyogó napja fölé sötét foltok közelednek; 1829-ben nagy számmal diszfogatokon és derüs kedélyzettel jelentek meg a hegyaljai szüreteken.
Hős szomszédaink búcsú látogatása volt ez, mert az 1830-ki szerencsétlen forradalom s a mostanig tartó vészteljes időszakok véget vetettek velünk rokonszenvező testvéries találkozásaiknak.
Ez időtájban a mádi borok országoshirüek voltak, mely hirnevet a világ első nektára, a tokaji és a kül s belföldi vendégek évről-évre növekedő fokra emeltek.
A szüreti utolsó bál pompásan sikerült. Lengyel s magyar főurak, nemesek disze java élénkíté a vigalmat. Szépség és kellemben gyönyörü hölgyek versenyeztek egymással. A pataki ifjuság se hiányzott, melynek pezsgő életkedvét az akkoron divatozó soló magyar táncok eszményies emlékké büvölék a nők előtt.
Az utolsó bál utáni reggelen azon szerény vendéglőcske előtt – hol a szüreti vigalmak tartatni szoktak – szebbnél szebb szekerzetek mutatkoztak. Lehetett itt látni gazdagon sallangozott csengős bongós fogatokat. Itt ötös aranypej csikókból összeállitott hökős cug ostorhegyese rug, vág, prüszköl; amott egy széltibe fogott s arany csillagokkal himzett homutos lengyel négyes toporzékol; erre spanyol, erdélyi fajra emlékeztető, ideges fejü paripák tombolnak, nyerítve várva gazdájukat.
A sorban álló szerkezetek közt egy csámpás equipagé tünt föl, melynek több bámulója akadt mint a többinek. E kosmopolita szekér minden rendü és rangu európai nemzet divatjellegét képviselé. Horpadt bordáin itt-ott pislogó halvány szinezete azt mutatta, hogy azok valaha pingálva is lehettek. A quietált kocsi elé ragasztott lovak szőre ég fölé meredezett, mint a tövises disznó bundája. Gacsos lábaik quondam táncmesteri positurát ábrázoltak. Kuszált sörényökben cigány mogyorók armadája üté fel tanyáját.
E megviselt equipagé bakján a szerkezethez méltó egyéniség szundikál. Erre-arra hilintozó termetén paszomántos frakk fityeg; borzas fején hépehupás cilinder kalap sanyarog és hüvelytelen lábaival az istránggal illuminált ferhécen klavirozik.
– Valjon ki fiáé lehet ez a szörnyü alkalmatosság? kérdezé az álmos kocsistól egy uri süheder, félre csapott árvalányhajas kucsmáját balszemére billengetve.
– Hát-e biz a téns Józsa Gyuri uré… de hisz erre ballag ő maga is ni! – válaszolt hetykén a geberegulátor.
Józsa Gyuri csakugyan kocsija felé ödöngött. Az ifjuság azonnal körülövezte őt, kölcsönös ötleteket váltva egymással homéri kacagások között.
– Bátya vigyázzon kend a sárkányokra, mert könnyen elragadhatják.
– Ragadnak is ezek, de a földhöz.
– Hisz ennek a deres csikónak tán a nagyapja se volt vakaró alatt.
– Nézd csak Pali a rudasnak hiányzik a bal füle.
– Aztán meg úgy látszik, hogy ezen irgalmatlan cugot a jó isten vasalja, – enyelgének Gyurival a jó kedvü fiatalok.
– Tyhü a ki áldotta, hát meg sincsenek vasalva a csikók? Miska szógám ezért meglakolsz, förmedt Józsa Gyuri a kocsisra.
Miska kocsis komolyan hátra néz és azt mondja:
– Köszönje meg az ur, hogy lovai még megvannak.
Miska kocsis aféle desentor fajbeli jó madár volt.
*
Pesten létekor Józsa Gyuri egyszer a dunaparton sétál. Az itt-ott lézengő suhancok és léhütők között egy honoratior vonta magára figyelmét, a ki diogenesi rezignatióval falatozta a soló tökmagot.
– Jó napot atyafi.
– Fogadj isten.
– Úgy látszik, hogy takarékos kosztot tart.
– Spórolok uram.
– Hiszen ép ily kosztosra volna nekem szükségem. Álljon be hozzám hivatalba. Meglássa, hogy nem bánja meg.
A szóbeli szerződés megköttetett.
Pestről szerencsésen haza érkeztek,… már tudniillik a Józsa Gyuri palotájába.
Nap nap után telik. Az inspektorrá rugtatott honoratior szeretett volna már szemébe kacsintani annak a földi áldásnak, a mit főtt ételnek neveznek.
A sült galambféle égből szálló speculatiót megunván, föltette magában, hogy urát és gazdáját interpellálni fogja.
Úgy történt.
– Domine spektabilis! Szép dolog a tökmag evés módjával, hanem én, qua inspektor dominialis, hivatalomnak aránylagos élelmezést óhajtanék.
– Bölcsen van mondva, amice inspektor. Bakatel dolog az egész. Tudja mit? Nagy Hortobágy mellett az utszélen van nekem egy csárdám. Úgy hivják, hogy Medgyes. Sétáljon ki oda. Álljon az utszélre s az arra járó fuvarosok lovainak farkából huzogassa ki a lószőrt s azzal fogdosson magának varjut.
Ilyen volt a Józsa Gyuri cselédconventiója.
*
Józsa Gyuri és L....y Pál egyszer együtt utaztak.
A tűznek vizzeli kiházasítása képzelhető, de hogy ez egymással homlokegyenest ellenkező természetű pár ugyanazon szekeren s napokig egymás mellett megférhessen… no ez már csoda és mégis úgy volt.
L. Pál és Józsa Gyuri, hogy mennyire különböztek egymástól, onnan is kiviláglik, miszerint Józsa Gyuri bőbeszédü ember volt, L. Pál pedig még szólni is röstelt. Józsa Gyuri a legcsekélyebb tréfán is jót hahotázott; L. Palit ellenben senki sem látta még mosolyogni sem.
A régi idők vasut nélküli csámpás modora szerint az utazó pár elvégre Pest alá vergődött.
Novemberi lucskos idő volt. Az alföldi országutak akkor tájban két hét alatt öreg lóvá csépelték az ifju csikót. Több napi barangolás után L. Pál a Rákoson szólalt meg először.
– Mit gondolsz Gyurka, hová szálljunk?
– Furcsa kérdés, hát oda a hová urak szoktak szállni.
– Te mondád ezt Gyurka?
– Persze hogy én.
– Különös… hisz te oly cinikus ember vagy, hogy minap is harminc darab disznókereskedővel háltál a „két kecskénél“ egy szobában.
– Más idők, más emberek. Urral utazom, punctum.
Az urias terv végrehajtatott. A négy lovas hintó a „fehér hajó“ vendéglőbe vágtatott.
Abban az időben e vendéglő fényes hirben állott.
Lepakoltak. L. Pál azonnal könyvek után látott, hogy a szobai csöndélethez egy kis szellemi harapni valója legyen. Józsa Gyuri friss gunyavásárlás végett a zsidó-piacra ballagott.
A vendéglőben mintegy két hétig időzhettek.
L. Pál ritkán hagyta el szállását. Nagyon szeretett heverészve olvasgatni.
Józsa Gyuri nyakába vette a fél várost, fölkereste régi cimboráit és azoknak műértő társaságában étvágygyal evett-ivott a „fehér hajónál“.
Indulás ideje következik. Józsa Gyuri a vendéglői számlavisitatiót vezérli; L. Pál pedig otthonos kényelemmel ágyban heverész, s pipaszó mellett olvasgat.
– A kontó rendén van. Bátran ki lehet azt fizetni – jegyzé meg helyeslőleg Józsa Gyuri.
L. Pál baloldalára fordul; familiai tajtpipáját megbillegteti és annak öblös kéményéből oly iszonyu füstfölleget szortyint a magasba, melyet akármelyik kanikulai ménykő is fészkül választhatott volna.
– Pali pajtás, fizesd ki a kontót.
L. Pál hátranyul és ázsiai nyugalommal vizsgálja a vendéglői dokumentumot.
– Nem az én dolgom. Te traktáltál, te is fizess.
– Ej mit komédiázol; hat nagy urnak egy peták. Fizess.
L. Pál kifizette a számlát.
– Téns uram, be van fogva, – szól az inas Pál urhoz.
– Jól van fiam… azonban Pál ur folyvást ágyban nyujtozkodik.
– Pali sógor ugrasd ki már magadat abból a dunna örvényéből… nem hallod mily ékesen nyerit az ostorhegyesed. E dal nekünk szól.
L. Pali komolyan lapozgat és pipázik.
A holmik már kocsira voltak pakolva.
Az inas ép az utolsó podgyászszal foglalkozott, s ez a Pál ur kedvenc fegyvere volt. A puska sárkánya azonban az ágyszélbe akadván, a fegyver eldurran és L. Pál feje alól egy csomó párna tollut a levegőbe zudit.
Józsa Gyuri a puskaszóra kipattant bőréből mint valami terhes bomba… az inas elájult… a pincérek ordítozva futkostak, s a vendéglői népség összecsődült.
L. Pál pedig nyugodtan pipázva, az általa lapozgatott könyvből egy kissé félre hunyorít és hidegvérrel azt mondja a tápászkodó inasnak:
– Miska fiam, máskor ne szeleskedj, most is kicsibe mult, hogy agyon nem lőttél.
A familia tajtpipa végnótáját szortyogván, Pál ur kisétált az ágyból, szép csöndesen felöltözködött és kocsijához ballagott.
Ez aztán első rangu flegma-gyakorlat.
*
1846 egyik nyárelői napján Pannonia gőzös büszke méltósággal csörtetett az ázsiai tempóban folydogáló szőke Tiszán. A legnagyobb magyar századokra szóló észjárása folytán, hazánk ős folyamán ez volt az első gőzhajózási kisérlet. S ámbár e gazdag irányu vállalatnak temérdek akadály, gúny, káröröm s balitélettel kelle küzdenie: mégis fényesen sikerült az, mert erély, kitartás és nemzeti szellem által lőn támogatva és Paleokápa azon szakértelmes jóslatát hitelesíté, hogy „a Tiszát isten is hajózatra teremté.“
A soh’ se látott hallott gőzös-csörtetésre telve volt a tőzsgyökeres folyam partja ünnepies arcu s öltözetü néppel. Az egyszerü, de velős észjáratban páratlan magyar faj rettentő nagyon álmélkodék a füttyentgető gőzszörnyetegen, s e ritka esemény emlékét különfélekép vágyott örökítni.
A hajóra rendelt egyiptomi ivadék vigasztaló nótákat hegedült sirva vigadó magyar gazdájának.
A partok rekettyés országának fiatal népsége innen-onnan fölpántlikázott pásztortilinkóval felelt a hullámokon rezgő zenehangokra.
– Mihók sógor, tudja-e kend, hol járunk? kérdezi egy pipázgató nemes a másiktól, a ki ebéd utáni konfektül a hajószögletben szundikálgatott.
– Bizony nem tudom én atyafi… arra emlékszem, hogy attól a felséges egri bikavértől, a mit az ebédnél nyakaltunk, a menyországban jártam s keltem.
– No hát megmondom én. Most a varjasi csárdánál vagyunk.
– Igazán? dejsz úgy ébren leszek.
– Miért ez a mohó feltámadás?
– Hát azért, hogy a réháznál (mely már csak egy jó puskalövésnyire van) Józsa Gyurit megláthassam.
Rövid idő mulva a Tiszaparton egybesereglett népség, fölcicomázott sátrak s a mozsárágyuk durrogása azt jelenté, hogy Pannonia gőzös, s annak magas vendégei nem sokára sajátszerüleg fog üdvözöltetni.
Úgy is volt. A hajó kiköt. Néhány diszöltözetü egyéniség a gőzösre vándorol. A küldöttség élén Józsa Gyuri volt. Mellén egy irtóztató kulacs, oldalán fringia. Balján egy őszbecsavarodott tisztes férfiu, cikorkás nyerget tartogat.
– Kegyelmes uram! (Józsa Gyuri beszél gróf Széchenyihez). A Tiszavidék itten egybesereglett népsége részint in corpore naturali, részint általam honfiui lelkesedéssel üdvözli méltóságodat, mint oly nemes keblü hazafit, a ki a magyar haza és nemzet javára se testi, se lelki áldozatot nem kimél. Sok szónak sok az alja. Isten éltesse méltóságodat nemcsak e földön, hanem alkotott és alkotandó műveiben is. Hogy pedig e tisztelgésnek kézzel fogható figurája is legyen, tehát e vidék nevében remekbe készült füredi nyereggel és kulacscsal kedveskedem. „Éljen ő méltósága!“
A gróf átvevén a disznyerget és kulacsot, így válaszolt: „Magyar véreim! szivemből köszönöm, hogy rólam megemlékeztek. Én mindig csak kötelességet teljesitek. E nyereg, mint symbolum, arra fog engem figyelmeztetni, hogy a cselekvés helyét minden időben erősen megüljem; a kulacsból pedig egy életrevaló nemzedék javára iszom. Éljen a nemzet!“ A deputátió kiszállt, a gőzös tovább suhant.
*
A lutum super lutumféle hajdani országutakra vezetem a szives olvasót. Ne tessék megijedni, nem akadunk most már azokon el.
A Mátra melől Debrecenbe valánk utazandók. Az alföldön első rangu iszaptenger hullámzott, melynek feneketlen kebléből még a tátosképes halandó sem egy könnyen menekhetett.
A poroszlai lógyilkos töltésen temérdek idő és ostoráldozattal áthatolván: Tiszafüredre vergődtünk.
Józsa Gyuri szellős palotája akkor már a város végén meresztgette piros termetét. Oda szálltunk.
Reggeli hat óra.
– Itthon van-e a tekintetes ur? kérdém egy suhanctól, a ki a palota-ablakban kaszálgatta a bürök legelőt.
– Igen is itthon van.
– Fölkelt-e már?
– Hogy ne? hisz ott pipázik ni az alsó kastély tornácán.
Úgy volt. Józsa Gyuri afféle emberül megviselt nemzeti pongyolában egy fél lábu karos szék tetején fincolgatott egy muzsikális pipát, a mely nem akart engedelmeskedni a tüdőfuvalminak.
– Jó reggelt bátya.
– Adj isten öcsém.
– Beszálltunk volna szives hajlékába.
– Jó szivvel látlak. Hányan vagytok?
– Mi urfélék hárman vagyunk, aztán négy lovacska, meg a kocsis.
– Hej Karvaj! kiált Gyuri egy dezentorféle egyéniséghez, a ki a váluban bocskorát mosogatta.
– Az öcsém lovait a hintós istállóba kell rendelni… azután a széna és abrak el ne maradjon ám.
– Igende…
Karvaj azt akarta e pár szóban kifejezni, hogy se széna se abrak.
– Csitt punktum! szóla parancsoló hangon Gyuri bácsi.
– Egy kis früstök nektek sem ártana, mert a mint látom javába el vagytok kényszeredve.
– De csak egy szóval se mondjuk, hogy nem kell, válaszolék a házi gazdának.
– No fraterek majd megtraktállak titeket én, még pedig uri módon.
Józsa Gyuri és trakta. Szeget ütött a fejembe.
– Mit gondoltok, mivel akarlak meglepni?
– Vágyunk tudni.
– Pompás turóval.
– Reggeli hat óra és turó ez kissé nagyon is jeruzsálemi früstök – gondolám magamban.
– Úgy-e, hogy eltaláltam izlésteket?
– Non plus ultra – válaszolék abbéli reményemben, hogy a prefigált turó egy értelmesb reggelinek csak forposztja leend.
Józsa Gyuri elhagyva minket, az ablakpárkányon kotorázott.
Elvégre markában egy papirdarabkával dulva-fulva hozzánk döcög.
– Képzeljétek édes öcsém ezt a fátumot. A finom turó oda van. Valami gazember annyira megdézsmálta azt, hogy ime csak a hüvelye maradt.
Vendégi illemből sajnálkoztunk, hanem mint kék vérü fiatalok a markunkba nevettünk.
– He Boráx! trappoljon ide az ur! kiált a kastély kietlenébe Józsa Gyuri.
Pár perc alatt megjelenik egy hosszú kopotrákos lángoló orru honoratior.
– Azonnal elibém kell rendelni az udvart, parancsolá principálisi méltósággal Józsa Gyuri.
Rövid időnként tucet mezitlábos állt glédában a tornác fölött.
Józsa Gyuri kémszemlét tart a megfélemlett csőcselék előtt.
– Öcséim bocsássátok meg, egy kis inquisitiót kell tartanom.
Józsa Gyuri udvara következő gratis beamterekből állott, úgy mint: