XII.
KIT VAGY MIT IRIGYEL ÖN?
– A Nádor-utczában. Blanka saját külön szalonja. Blanka és Elza. Blanka idegesen jár le s fel; Elza, szemben az állótükörrel, egy chaise-longue-on dülöngél s Marcel Prévost Erős szűzek czimű regényét olvassa. –
Elza (a tükörbe néz:) – Te, Blanka! Tudod-e, mi jutott eszembe?
Blanka (érdeklődve megáll:) – No mi az? Mondd hamar; ne tégy még idegesebbé!
Elza (álmodozva:) – Az jutott eszembe, hogy ha én anyai örömökhöz jutok, tulajdonképpen nagyon csunya asszony leszek.
Blanka (dühösen:) – Ugyan, kérlek, hagyj békén! Azt hiszed, jó kedvem van?! Ha minden áron froczlirozni akarsz, legalább válaszd meg az időpontot. Akkor aztán beszélhetsz tőlem akármi szamárságot. (Szünet. Blanka folytatja a sétáját; Elza mind a két könyökét a chaise-longue-ra támasztva, megint neki esik a Prévost-regénynek.)
Elza. – Hja, hja!
Blanka. – Gyönyörü poziturát választottál, az igaz. (Századszor néz ki az ablakon.) Ah, végre!
Elza (felugrik:) – Jön?
Blanka. – Igen. (Szünet; bejön a szobalány.)
A szobalány. – Rejtvényi úr van itt…
Blanka. – Jöjjön, jöjjön. (A szobalány el; ismét egy kis szünet, s megjelenik Rejtvényi.)
Rejtvényi. – Kezeiket csókolom!…
Blanka. – Köszönöm, hogy eljött… ön az én egyetlen barátom! Egy nagy, nagy, nagy szivességet kérek öntől!…
Rejtvényi (úgy hajlik meg, mint Odiot Maxime, Champcey márki, a Szegény ifjú, Laroque Margit előtt.)
Elza. – Remélem, jól töltötte a nyarat? A Szeczessziót minden héten elolvastuk.
Blanka. – Nem veszi rossz néven, ugy-e?… de a dolog nagyon sürgős!…
Elza. – Elég az hozzá: mi kaptuk meg a 89-ik számu ívet!
Blanka. – Kérlek, igy Rejtvényi soha se fogja megérteni. Röviden: még ma, azonnal felelnünk kell arra a kérdésre, a melyről talán már hallott: »Kit vagy mit irigyel ön?«…
Rejtvényi. – Ah, úgy rémlik, mintha olvastam volna erről!… de…
Elza. – Igen, ön jól emlékszik. Argyll herczegné intézte ezt a kérdést az uralkodó házak tagjaihoz, a kik meg is feleltek rá, s ez benn volt az ujságokban. Sajnos, a mi kérdésünk nem echt, csak contrefaçon.
Blanka. – Kérem, ne hallgasson rá. Ugyanarról a kérdésről van szó, csakhogy ezt most Reuss herczegné intézi a maga kis köréhez, és az e körrel összeköttetésben álló családokhoz.
Rejtvényi. – Reuss herczegné?
Elza. – Igen, XXXVII. Reuss Egon herczegné, a detmold-strelitzi uralkodó nagyherczeg felesége. Tudja, a kik haragban vannak Vilmos császárral!… Biztosan olvasta annak idején… A császár meghagyta, hogy a tisztek ne köszöntsék a nagyherczegi családot…
Rejtvényi. – Hogyne, hogyne!…
Blanka. – A nagyherczegné úgynevezett lavinaíveket küldött szét. Ő maga tizet; a tiz czimzett mindegyike kettőt-kettőt; a húsz másod sorban czimzett ismét kettőt-kettőt, végül ez a negyven egyet-egyet. Összesen tehát száztiz ívet küldtek szét, többnyire Európában, de egyet-egyet kaptak a Vanderbiltek, a Gould-ok és Astorok is. Magyarországba négy ív érkezett. Egyet kapott Mancsi grófné, egyet Geksi herczegnő, egyet Gyurka őrgróf, egyet mi. (Arcza lángba borult s tekintete, mint csillagfényes éj.)
Rejtvényi (illő hódolattal:) – Áh!
Blanka. – Elképzelheti, hogy némi gondot fordítunk a válaszra. A dolog azonban sürgős; az ívet még ma vissza kell küldenünk. Szóval, szükségem van az ön tanácsára.
Rejtvényi. – Hálás vagyok érte, hogy ennyire megtisztel.
Blanka. – Ugy-e megfogalmazza nekem a feleletet? És mindjárt, azonnal? Nem képzeli, mily lázassá tesz a nyugtalanság!… Értheti, hogy ilyen társaságban nem akarok szégyent vallani.
Rejtvényi. – Csakhogy… őszintén megvallva… nem olyan könnyü megtalálnom a kellő feleletet!… Bele képzelhetem-e magam az ön helyébe? Könnyű volna megmondanom, hogy én kit írigylek vagy kit fogok írigyelni, de kit és mit irigyelne ön?
Blanka. – Ó, istenem, ne beszéljen léhaságokat ilyen komoly pillanatban!
Rejtvényi. – Kérhetek némi gondolkozási időt? egy órát?
Blanka. – S akkor, egy óra mulva, el fogja küldeni?
Rejtvényi. – Igen.
Blanka. – Kezet rá! De siessen! Menjen egyenest haza és zárkózzék be, hogy senki se zavarhassa. – Menjen kocsin; a mig leér a lépcsőn, befognak… Akarja? (Csenget.)
Rejtvényi. – Csak azt szeretném, ha némi utbaigazitást adna a felelet irányát illetőleg.
Blanka. – Nem bánom, akármint lesz, csak valahogyan hozza bele a jótékonyságot. Tudja, a jótékonyság olyan, mint a fekete öltözet, mindig jól ruházza az embert.
Elza. – S nem baj, ha nem leszünk elmések, ez már démodé; a fő az, hogy előkelőek legyünk, rémesen, dohosan előkelőek!
Blanka. – Ugyan, kérlek, gondold meg, hogy nem érünk rá a vicczeidet meghallgatni!… (Rejtvényihez.) Tehát számíthatok rá?
Rejtvényi. – Egy óra mulva itt lesz.
Blanka. – Köszönöm, nagyon köszönöm, kedves barátom! (Rejtvényi el; Blanka kikiséri és visszajön. Elzához.) Megint olyan voltál, mint egy utolsó rangu csirkefogó.
Elza. – Nem aspirálok az első rangra. Különben csak azért szóltam bele az üzletedbe, mert nem szeretném, ha ez a mafla elbizná magát.
Blanka. – Találj ki valami okosat, s akkor nem szorulunk rá.
Elza. – Ha engem kérdeznének, én tudom, hogy mit irnék.
Blanka. – Halljuk hát ezt a bölcseséget.
Elza. – Azt irnám: »Egyes-egyedül a Longfellow leányait irigylem, a kiket a rézbőrüek felavattak tiszteletbeli indiánusokká. A jól öltözött emberek közül csakis ők azok, a kik nem kénytelenek czivilizált emberek módjára viselkedni.«
Blanka. – Úgy látszik, a vicczeidet már a Longfellow leányaitól tanultad. Nem lepne meg, ha valaki kiderítené, hogy annak idején sziú-indiánok jártak az állatkertben s a mama megcsodálta őket.
Elza. – Szeretem, hogy mértéket tartasz a pikantériában.
Berzsenyi mama (bejön.) – Már megint veszekedtek?
Elza. – Csak enyelgünk.
Blanka. – Találgatjuk, hogy mit kellene irni. (Berzsenyi papa is megjelenik.)
Berzsenyi mama. – Én már gondoltam valamit, de a ti atyátok nem hagy engem helyben. Azt gondoltam, hogy: »Mindenkit irigylek, a ki szegény.« Ez hasonlít ahhoz, a mit ő felsége írt, és, például, kinek lehetne kifogása, ha valaki a szegényeket irigyli?! Aláírás: Berzsenyi Zalán, mert Jacques, az magyarul Zalán, nem igaz?
Berzsenyi papa. – De hát irigylem én a szegényeket?! Miért irigyelném én a szegényeket?!
Berzsenyi mama. – De hát ki kivánja, hogy irigyeld a szegényeket? Egy szép mondásról van szó, ennyi az egész.
Blanka. – Nem mama, ez nem jó. Fitogtatni a pénzt, fuj… S ez kétszeresen nevetséges volna ott, a hol a Vanderbiltek, az Astorok és a Gouldok is nyilatkoznak.
Berzsenyi papa. – Aztán meg nincs benne a pápa.
Berzsenyi mama. – Nem értem, hogy mit akarsz a pápával.
Berzsenyi papa. – Ha egy Astorhoz, vagy egy Van derbilthez olyan szives lett volna ő Szentsége, mint a milyen szíves volt mihozzánk, mit szólsz hozzá, lehetne-e birni egész Amerikával?! A pápa nevét ott olvasnátok minden plakáton. Aztán ez, engedjétek meg, másképpen nézne ki, mintha azt írjuk, hogy irigylem a Policzert, mert jó étvágya van.
A szobalány (levelet hoz). – Rejtvényi urtól.
Blanka. – Adja, adja. (Felbontja a levelet). Ah, ez csakugyan nem rossz! »Irigylek mindenkit, a ki letörölhette azt a könnyet, mely előttem rejtve maradt.«
Elza. – Nagyon szép; kár, hogy egy csepp értelme sincs!
Blanka. – Annyi értelme van, a mennyit akarsz.
Berzsenyi papa. – De nincsen benne a pápa.
Berzsenyi mama. – A pápát bele lehet venni. Azt lehet mondani, hogy: »írigylek mindenkit, a ki annyi könnyet töröl le, mint a mennyit ő Szentsége…«
Berzsenyi papa (kiegészíti:) – … »a minek tanuja voltam«, mondjuk: »többször tanuja voltam«. S aztán hozzá kell tenni, hogy: »és ki csekélységemet több izben kitüntette.«
Blanka. – De, papa, igy a parvenük beszélnek!
Berzsenyi. – Akkor hagyd ki, fiam, a világért se akarok semmi félreértést.
Elza. – Én, ha nektek volnék, azt irnám, hogy: »irigylek mindenkit, a kinek nem kell albumba irnia.«
Berzsenyi. – Látod, kis leányom, ez sokkal komolyabb dolog, mint te képzeled. Jegyezd meg magadnak, gyermekem, hogy az életben számos komoly dolog van, a melyekre te nem is gyanakodol.
Elza (magában.) – De gyanakodom.
Blanka. – Nem ragaszkodom a Rejtvényi fogalmazásához, de a »könnyek« határozottan tetszenek nekem.
Berzsenyi. – Semmi kifogásom a könnyek ellen; ha a könnyek az orosz czárnak nem derogáltak, miért derogáljanak nekem? De szeretném, ha helyet szorítanál a pápának, persze úgy, hogy ez ne legyen feltünő, a világért se legyen feltünő!
Berzsenyi mama. – És talán be lehetne venni a szegényeket is…
Elza. – Koszorúba a pápa körül.
Blanka. – Kisasszony, kiméljen meg az élczeitől!
Berzsenyi (hunyorgat Elzának, hogy hallgasson.) – Nem, fiam, a szegények nem tetszenek nekem. Már a zsoltárokban is benne van, hogy a szegény halottnak tekintetik. A szegény nem fair. Nem akarom, hogy az én ivemnek szegény szaga legyen. Nem igaz?
Blanka. – A papának igaza van; a »könny« is elég. Eddig tehát megvolnánk. De már most hogyan helyezzük el a pápát?
– Berzsenyi fölteszi a szemüvegét, hogy jobban lássa, hol lehetne a pápának helyet szorítani. Vita – Blanka és Berzsenyi mama közt – arról, hogy mi az alany és állítmány. Ennek szerencsés eldöntése után tovább tanakodnak, hogy: kit és mit irigyeljenek? Elza ekközben előveszi regényét, s tovább olvassa. Nem irigyli az Erős Szűzek hősnőjét, a ki oly büszke leányerényeire, de irigyli a betyár Marcel Prévost-t. –