XVI.
A TÁRLATON.
– A műcsarnokban, délután három órakor. Berzsenyiék – az egész sátoralja – bevonulnak. A hölgyek a ruhatárban leteszik ernyőiket s felszedik gróf Soroksáry Miskát. Berzsenyi ezalatt katalógust vásárol. –
Elza. – Itt a szeczessziós fiú!
Miska. – Kisztihand.
Blanka. – Azt hittük, hogy már soha se látjuk többet.
Miska. – Becsületszavamra…
Elza. – Nem, akkor inkább ne mondjon semmit. A multkor láttuk a Bölcsőnél.
Berzsenyi mama. – És a San Toynál. Azt gondoltuk, hogy benéz hozzánk.
Miska. – Nagyon zsúfoltak voltak. Igaz, Elzácska, szabad gratulálni?
Elza. – Merci. Tudja-e, mit hallottunk tegnap a konczerten?
Miska. – A Naphegyi Tinkáról? Nem igaz. Azaz hogy annyi igaz… tulajdonképpen semmi se igaz. Előre megmondta, hogy kikosarazna, ha megkérném.
Blanka. – És e szerint nem is kérte meg?
Miska. – Minek? Kaptam már én elég kosarat!
Elza. – Szegény fiú! Már megy?
Blanka. – Jöjjön vissza velünk, majd beszélünk a Tinkáról.
Berzsenyi mama. – És figyelmeztessen bennünket, melyik kép előtt kell megállani.
Berzsenyi (az ajtóból.) – Gyertek már! Azt hiszitek talán, hogy mulatni jöttünk ide? (Bemennek.)
Blanka (Miskához, a ki visszamegy velök.) – Majd tanácsot fog adni nekünk, mert mi egy arczképfestőt keresünk.
Blanka (megáll egy kép előtt.) – Ah, ez gyönyörű! (Extázisba esik.) Ah, ah, ah, ah! (Boldogan:) »Csavargó!«
Elza. – Ó, a szegény pára!
Miska (szeretne valamit mondani.) – Valóban… csinos, nagyon csinos!
Berzsenyi mama (köhögve.) – Nem értem, mért festenek ilyen képeket? A nyomorúságból elég, a mennyi van, még festeni is hozzá!… micsoda unszinn!
Blanka. – De mama, te ezt nem érted… akarom mondani, nézd meg figyelmesebben, olyan messziről nem láthatod jól.
Elza. – Ejnye, be kedves ez itt!… »A völgyben«. Az embernek az a gondolata támad: »Milyen jó volna, ha én is itt ülhetnék, a völgyben!«
Berzsenyi. – Nem tudom, mit keresnél te a völgyben?
Blanka. – De gyertek már! (Elzához.) Ugyan mit nézel ezen az unalmas völgyön?! Minden képet meg akarsz nézni? (Soroksáryhoz.) Miska, kérem, magyarázza meg a társaságnak, hogy így a második terembe se jutunk el, s vezessen bennünket egyenest a kikiáltott képekhez.
Miska. – Nem tudom, melyiket érti.
Blanka. – Azokat, amelyekről a legtöbbet beszélnek.
Miska (zavarban). – A képek czímeit nem tudja? Megvallom, a magyar festők nevét nem igen jegyzem meg magamnak. De nem is érdemes. Két hétig annyit emlegetnek kettőt-hármat, mintha ők teremtették volna a világot, s a jövő télen már a kutya se beszél róluk.
Blanka. – Igen, náluk nagyon gyors a »fel, le«. Ha egyetlen egyszer nem csinálnak pofonvágó képet, akkor már auzisz, kimentek a divatból, hanyatlanak, nyugodjanak békével. Hová mészsz, Elza?
Elza. – A napot keresem, de nem találom ezeken a tájképeken. Az ember azt hinné, hogy ez a krumpliföld üvegházban van. Nézd: »Szeptemberben« és »Falusi idill«. Falusi idill napfogyatkozáskor és szeptember a naprendszeren kívül. És ez itt ni! Kék pacsmag, sárga pacsmag, szürke pacsmag, a mit akarsz. Kiválaszthatod, a melyik a legjobban tetszik.
Blanka. – Ejnye, be kritizáló kedvben vagy!
Elza. – Te is leszóltad az én »völgy«-emet. Kvittek vagyunk.
Miska (Blankához). – Itt van egy a híresekből. »Őszi táj.« Hm, mi?
Blanka. – Nagyszerű!
Berzsenyi. – Örülök, hogy az ujságok nem hazudtak. Ez tetszik nekem, igen helyesen van eszközölve. Ebből hatezer hold egy tagban igen szép.
Blanka. – Hát ez itt! Ó istenem, igazán gyönyörű!
Miska (boldogan, hogy mondhat valamit). – Józsefet eladják testvérei.
Elza. – Legszebb rajta a víz. Micsoda bibliai békesség, nem igaz?
Berzsenyi. – Csakhogy ha én ilyen pofonarczokat akarok látni, akkor bemegyek az Orczy-kávéházba s nem pártolom a képzőművészetet.
Blanka. – De, papa, az istenért! Ha meghallja valaki!…
Elza (Blankához). – Hát ehhez mit szólsz? »Népünnepély a Kaukázusban.« Nem értem, hogy a verekedést mért nevezik mindig népünnepélynek?
Berzsenyi (megnézi a katalógust). – Kedves gyermekem, ebben tévedsz. Tizenhat ezer koronáért ennek a képnek igen jelesnek kell lennie.
Elza. – Már ezek a tolna-szántói pesztonkák jobban tetszenek nekem. Azt hiszem, Miskának is volna hozzájuk pár szava.
Berzsenyi. – De keressük meg kedves mamátokat. Azóta talán kipihente magát.
Elza. – Hová lett? Csak nem szöktette meg valami Folchi?
Blanka (a ki Miskával előbbre ment). – Menjünk át a másik terembe, a mama már odaát van. (Átsétálnak.)
Elza. – Itt már több a portrait. Nézzétek ezt. »Arczképtanulmány.«
Blanka. – Ah, de hisz ez mesés! Nézd, mama, nézd!
Berzsenyi mama. – Nem tudom, mit látsz rajta. Micsoda toilette! Leánykoromban viseltek ilyet.
Blanka. – De a lélek, mama, a lélek! Ha én ezt meg tudnám magyarázni neked.
Berzsenyi. – Gyermekem, ne tanítsd anyádat arra, a mit ő jobban tud, mint te. Inkább nézd meg a katalógusban, hogy ki festette le az én barátomat, a minisztert. Vagy inkább azt nézd meg, hogy mi ennek a képnek az ára?
Blanka. – Ez az arczkép nem eladó, papa.
Berzsenyi. – Jegyezd meg, fiam, hogy a kép mindig eladó. Ha az árát nem írják ki, ez csak azt jelenti, hogy a rendesnél drágábbra tartják.
Blanka. – Csakhogy ezt a képet a miniszter már megvette. Gondolhatod, hogy megrendelésre készült.
Berzsenyi. – Mindegy, azért éppen olyan gonddal készített mű, mintha még nem fizették volna ki az árát. Ez a festő szorgalmasan működik, semmit se hagyott a képen üresen.
Berzsenyi mama. – Talán ennél lehetne a gyerekeket megrendelni, Jacques?
Berzsenyi. – Az bizonyos, hogy a ki már minisztereket fest, az nem lehet kezdő, az mindenesetre haladó. De úgy látom, hogy ez a művész inkább az atyákat festi s nem a gyermekeket.
Elza. – Gyere csak, Blanka, itt vannak az »öreg honvédek«.
Blanka. – Milyen szép! Mennyi hangulat!
Elza. – Ugy találom, hogy a sok hangulat egy kicsit leszorította róla a világosságot. Nem értem, hova mennek az öreg honvédek ebben a vaksötétben.
Berzsenyi. – Az úgy lehet, hogy az öreg honvédek nem igazi negyvennyolczasok, csak úgy felvétették magukat a honvédmenházba, és e miatt szégyellik magukat.
Elza. – Azért csak csillagtalan éjszaka mennek ki az utczára, hogy fel ne ismerjék őket? Meglehet.
Blanka. – Szerencse, hogy nincs itt piktor, a ki meghallja a kritikátokat. Hát, ha nem tetszik, nézzétek azt a bibliai képet, az elég világos.
Berzsenyi (megnézi a katalógust). – »Krisztus feltámasztja Jairus leányát.«
Blanka. – Ez Krisztus?!… És aztán érdemes volt ezt a leányt feltámasztani?!…
Berzsenyi. – Kedves leányom, te rosszul látsz. Ez a művész kitünő családból való, komoly férfi, a ki passzióból fest s ráér meggondolni műveit.
Blanka. – Nemcsak hogy rosszul látok, de úgy látom, hogy a harmadik teremből már nem fogunk látni semmit, olyan sötét van. Azért csak menjünk át. (Átvonulnak.)
Berzsenyi. – Már az igaz, hogy az én tagdijamért meggyujthatták volna a villanyt.
Elza. – »Nászreggelen«? Ezt megnézem. (Oda megy.) Vagy úgy? Ez az egész?
Berzsenyi. – Különben, hál’ Istennek, már három fertály négy, s nemsokára úgyis le kell mondanunk a műélvezetről.
Blanka. – Azért vessünk egy pillantást a szobrokra, s aztán a jobboldali termeken át sétáljunk vissza.
Berzsenyi. – A szobrokat én is szeretem. (Soroksáryhoz.) Sokszor, ha az utczán egy kiállhatatlan arczot látok, és nem tudom, hogy ki lehet ez az ember, a szerencsés véletlen kiállít nekem a tárlatban egy mellszobort, s örömmel látom a katalógusból, hogy a kiállhatatlan embernek X. vagy Y. legyen a neve.
Elza. – Már alig látni valamit.
Berzsenyi mama. – És éppen a kis képek következnek! Ez boszantó.
Berzsenyi. – Igen helytelen beosztás. A sötétben a legnagyobb képekhez kellene érnünk. No, majd megnézitek máskor, s a jó mama el fogja mondani nekem az olcsóbb képek tartalmát.
Blanka. – Még csak nem is vásárolhattunk semmit!…
Berzsenyi. – Majd adok nektek pénzt s vesztek néhány jelesebb művet a népéletből vagy a mit akartok. Én úgyis jobban szeretem otthon nézni a képeket, mert minél kevesebb a kép, én annál inkább gyönyörködöm a művészetben De most menjünk. Csak árvizet ne vegyetek, mert árvizet jólelkü ember nem élvezhet.
Blanka. – Erre menjünk, mama.
(Megindulnak a jobboldali termeken át visszafelé. Blanka, jobbra-balra, egy-egy futó pillantást vet.)
Miska. – Itt nem veszítettek semmit. Ezek a képek már fél kettőkor is sötétek voltak.
Berzsenyi (Blankához). – Ha vásárolni fogsz, szólalj fel, hogy jövőre vagy gyujtassa meg a társulat a villanyt, vagy a művészek fessék képeiket világosabbra.
Blanka. – Korábban kellett volna jönnünk.
Berzsenyi. – Ezt nem lehet követelni a közönségtől. Nekem máris úgy fáj a derekam, mintha nem is az enyém volna… Megálljatok!… Várjatok egy kicsit!
(Hirtelen megáll egy arczkép-csoport előtt.)
Berzsenyi mama. – Mi az?
Berzsenyi (örömmel). – Ő Szentsége!… Gyertek, gyertek hamar!…
Berzsenyi mama. – Ah, és majdnem elhaladtunk mellette!
Berzsenyi (lelkesedéssel). – Ez aztán kép! Izről ízre találó! Mintha csak megszólalna! Még a mosolya is ugyanaz volt, mikor utóljára volt kegyes fogadni!… Ez az áhitatot gerjesztő megjelenés! Szinte hallom jóságos szavait! És nekem sötétet csinál a társulat, mire megpillanthatom ő Szentsége arczképét!… Vajjon, mit gondoltok, megengedné nekem ő Szentsége, hogy megszerezzem ezt a gyönyörü képet?
Elza. – A magyar állam tulajdona, papa.
Berzsenyi. – S a festő nem jött hozzám ezzel a remekművel! Milyen élhetetlen is az efféle művésznépség! Mindegy, azért pártolni fogom őt, mert látom, hogy finom lélek. (Blankához.) S te még azt kérdezed, hogy kivel festesselek le benneteket? Látod, te tanulmányozod a képeket; alaposan tanulmányozod, közelről, távolról; így, meg úgy; forgatod, nézegeted; s addig tanulmányozod, mig utóljára nem tudsz és nem látsz semmit. Én pedig kijövök a ligetbe, végig megyek három-négy szobán, s a sötétben is ráismerek az igazi művészre. Ezt a régiek, egy pórias kifejezéssel, úgy hívták, hogy: a rabbinus tekintete!…