XXIII.
HÓBORTOS RÓZSI.
– Délelőtt tizenegy órakor; két nappal azután, hogy a Kisfaludy-Szinházban színre került Berzsenyi Blanka első drámai műve: a Csikós Bandi és Hóbortos Rózsi czímű eredeti népdráma. Színhely: a kis szalon. Blanka egyedül. Boldog és fáradt, mint egy fiatal anya. Hirlappéldányok hevernek körülötte. Koronkint előveszi hol az egyiket, hol a másikat, s százegyedikszer olvassa végig a reczenziót. –
Blanka (olvas:) – »Ama perverz aljasságok után, melyek legutóbbi példánya: A párizsi asszony oly mélyen megbotránkoztatta Budapest egészséges ízlésű közönségét, friss fuvalat gyanánt hatott ránk a Csikós Bandi és Hóbortos Rózsi czímű eredeti népdráma, mely ma este zajos sikerrel került szinre. E mű szerzője: békásmegyeri Berzsenyi Blanka bárókisasszony, a ki feltünő szépségénél és nagy műveltségénél fogva az előkelő körök egyik legünnepeltebb s méltán körülrajongott alakja«… Ez elég jól ír rólam, de a darabbal ugyancsak rövidesen végez. Elmondja a mesét, megdicséri, de aztán mindjárt rátér az előadásra. Ez a másik már sokkal szebben foglalkozik a tartalommal. (Olvassa:)… »de a cselekvés csak ott válik igazán elementáris hatásuvá, a hol Rózsi nagy fájdalmában, hirtelen hóbortossá válik«… Elementáris hatásuvá!… Valamennyi kritikusom közül ez a legintelligensebb. A másik már érthetetlenül sokat emlegeti a papát; mire való ez? »Az ismert pénzügyi kitünőség«… »a Lipótváros ez egyik legtiszteltebb alakja«… de mi köze a papának az én darabomhoz? Az Esti Hiradó már sokkal tárgyilagosabban bonczolja drámámat. (Olvas.) »Gyönyörü az a jelenet, a hol a czigányasszony, kinek gyermekét a katonák elrabolták, a zárai érsekben ráismer elveszettnek hitt fiára, s talán még ennél is szebb az, midőn Rózsi a Bandi vállán látható lencsealaku anyajegyről megtudja, hogy nagybátyjába szeretett bele.« Mind nagyon jól írnak, mind! »A születés, a vagyon, a szépség és a szellem arisztokrácziája mintha találkozót adtak volna egymásnak ez ünnepies alkalommal…« Az igaz, hogy olyan közönséget nem egyhamar látni, mint a milyen az én premiéremen jelent meg!… És egybehangzóan konstatálják, hogy nagy diadalt arattam. »Valóban olyan volt ez a siker, – írja egyik kritikusom – mint a Montblanc: nagy, tiszta és lélekemelő. Moliére óta nem találkozott drámaíró, kinek munkája ily tiszta erkölcsiséget lehelt volna, s e lelki nemességet sugárzó darab diadala intésül szolgálhat drámaíróinknak: »Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem.« Szóval: meg lehetnék elégedve. És mégis… Az az egy sehogy se tetszik nekem, hogy a második előadáson olyan kevesen voltak! Nem emlékszem ugyan határozottan, de úgy rémlik, mintha a Dolovai nábob második előadását jóval többen nézték volna. Pedig Herczegnek nem volt olyan nagy sikere, mint nekem! (Megjelenik Rejtvényi.) Ah, végre! Nos?
Rejtvényi. – Kitünő ujságot hozok. Darabunkat a jövő hétre is kitűzték.
Blanka. – Az egész jövő hétre?
Rejtvényi. – No, azt nem, ez még franczia és angol darabokkal se történik. Hanem szerdára, a jövő hét szerdájára.
Blanka. – Kitűzték? Hát hogyne tűzték volna ki! Ilyen siker után!
Rejtvényi. – Tudja, a szinigazgatók előtt a siker mai napság semmit se jelent. Ravasz rókák azok, a kik, mikor a premiére közönsége a legeszeveszettebbül tombol, savanyú pofákat vágnak, s czinikusan simogatva a szakállukat, így fanyalognak: »Várjuk be csak a három órai vonatot.«
Blanka. – S mit akarnak ezzel mondani?
Rejtvényi. – Semmit… Tudja, az ő örömük a huszonötödik előadásnál kezdődik.
Blanka. – De mi csak fölvisszük huszonöt előadásig?
Rejtvényi. – Na, nem kell éppen a számhoz ragaszkodnunk. Mai világban, mikor a szinházaknak annyi értéktelen, de jövedelmet hajtó darabot kell pusszirozniok…
Blanka. – Hát a mi darabunk, az nem hajt jövedelmet?
Rejtvényi. – Dehogy nem! Hiszen a tegnapi előadásra is ötszáz forint ára jegyet vettünk meg és osztottunk szét.
Blanka. – E szerint tegnap nem volt üres a szinház?
Rejtvényi. – Már hogy lett volna üres? Hát nem volt éppen tele; de vasárnap erre nem is lehetett számítani, mert a köznépnek nem kell az efféle delikát csemege…
Blanka. – Szombaton kissé elszomorítóan hatott rám, hogy a nézőtér majdnem egészen üres maradt. Nem tudom megérteni a dolgot.
Rejtvényi. – Pedig az természetes. Mindig így van ez a második előadásokon. Tudja, a közönség ilyenkor még fáradt; nem tudta kiheverni a premiére izgalmait.
Blanka. – Miért nem osztottunk ki több szabadjegyet?
Rejtvényi. – Ó, eleget szétosztottam! De a szabadjegyekkel csinján kell bánnunk. Kell, hogy a fizetőknek is jusson; a fizetőket nem szabad elriasztanunk azzal, hogy: »Mára az összes jegyek eladattak.«
Blanka. – Persze; de miért nem jöttek el a szabadjegyesek?
Rejtvényi. – A mi szabadjegyeseink vagy a szinház szabadjegyesei?
Blanka. – Úgy az egyik, mint a másik tábor.
Rejtvényi. – Más-más okból. Mi tulajdonképpen csak tiszteletjegyeket küldözgettünk szét; mindössze hetven darabot tartottunk fenn a klakőrök számára. A tiszteletjegyesekre pedig nem lehet ráparancsolni, hogy éppen az nap jöjjenek szinházba. Némelyik eljön, némelyik otthon marad.
Blanka. – S a szinház szabadjegyesei?
Rejtvényi. – Az undok nép. Nem is képzeli. Úgy válogatnak, hogy az skandalum. Ha nem külföldi a darab, még a szemtelenségre is képesek. »Eredeti darabba nem megyek ingyen!« – hetvenkednek a kitanultabbak. De nem csoda, hogy ilyen czinikusak; perverz darabokon nőttek fel.
Blanka. – De hisz ez baj.
Rejtvényi. – Nem baj.
Blanka. – Hogy-hogy?
Rejtvényi. – Egy pár üres ház, az nem tesz semmit. Láttam én már akárhány darabot, a mely a tizenkettedik előadásig az ördögnek se kellett, s egyszerre, mert nem adtak jobb darabot, tódulni kezdett hozzá a nép. A fő az, hogy kibírjuk a tizenkettedik előadásig; azután már sebaj.
Blanka. – S gondolja, hogy kibirjuk?
Rejtvényi. – Egy kis áldozattal miért ne?
Blanka. – Igaz, elhozta a jegyzéket?
Rejtvényi. – Parancsolatja szerint. Ime, itt van, valamint a hozzá való iratok is. Ez az irat tünteti fel a szinháznak a jegyekért fizetendő összeget, ez a virágárus számlája, a művésznők bokrétái stb., itt vannak a klakőrök számlái is…
Blanka. – Hagyja a részleteket. Mennyit tesz ki az összeg?
Rejtvényi. – 3847 frt.
Blanka. – Az nem sok.
Rejtvényi. – Ahhoz képest, hogy darabunknak milyen kivételes nagy sikere volt, én bizony sokallom. S ne feledje, hogy ha még tovább is pusszirozzuk a dolgot, ez az összeg még emelkedni fog. Apropos, meddig mehetünk el?
Blanka. – Hányadik előadásig?
Rejtvényi. – Nem, hanem hány ezer forintig?
Blanka. – Erre nézve még meg kell kérdeznem a papát. De két-három ezret garantálok. (Berzsenyi belép.) Éppen itt jön, tant mieux.
Berzsenyi. – Nem láttad a lányomat?
Blanka. – Papa, te úgy beszélsz, mintha én nem is volnék a világon, mintha csak egy leányod volna…
Berzsenyi. – Csak grammatikai hibából mondtam, de azt tőlem nem kell úgy felvenni, mert egy öreg pápai nemes nem fogalmazhat úgy, mint te, a ki egy Georg Szand vagy, mint egy czikkben olvastam… de az nem baj. Mutasd be ezt az urat.
Blanka. – De, papa, hisz már régen ismered őt! Rejtvényi szerkesztő úr!
Rejtvényi (meghajol).
Berzsenyi. – Az nem tesz semmit, azért valaki a legkedvesebb ember lehet a világon, ha mindjárt ír is. Ő Szentsége is ír; igaz, hogy latinul…
Blanka. – Papa, itt van a költségjegyzék, a melyről már beszéltem; kérlek, utalványozd.
Berzsenyi (fölteszi binokliját, de nem nézi meg az iratokat). – Mennyi?
Blanka. – Háromezernyolczszáz egy nehány…
Berzsenyi. – Hány előadás?
Blanka. – Mind a három.
Berzsenyi. – Nnn… na, nem is olyan sok. Háromezernyolczszáz… hm, hagyján, hagyján. Egy előadás ezer kétszázhatvan és még valami. Nem is olyan sok. Persze, korona.
Blanka. – Nem, forint.
Berzsenyi. – Forint? Hm. No az se sok. A közönség nagyon szép volt, s kedves mamádnak meg volt a maga élvezete. Határozottan láttam rajta, hogy élvezett; rég nem láttam őt így élvezni. Mondhatom, nem sok ilyen szép közönségért. Csak azt nem értem, hogy ha két-három előadás ennyibe kerül: hogyan győzik pénzzel azok a szegény ördögök, a kiknek a darabjait húszszor is előadják?!