XXVII.
BALATON-KARÁDON.
– Az uj fürdőpalota és az uj szálló közötti uj sétatér két uj padján két magános hölgy üldögél, a kik közül az egyik még meglehetősen uj. Az utóbbiban, a ki Tauchnitz egy kötetét kissé ábrándosan tartja a kezében, a figyelmes olvasó régi ismerősünkre: Berzsenyi Blanka bárókisasszonyra ismerhet rá. A második hölgy a jó öreg »Revue Des Deux Mondes«-dal kaczérkodik s félszemmel szomszédnőjét fixirozza. –
A kevésbbé uj hölgy (tökéletesen megbizonyosodván a felől, a mit tudni akart). – Jézus Mária! Blanka, te vagy az, vagy csak a szellemed? (Feláll és szomszédnője felé közeledik.)
Blanka. – Jesszusom! Héthársyné! (Felugrik.) Aranyom! Hol jársz te itt, a hol a madár se jár? (Csókolóznak; Tauchnitz rátelepszik a Revue des Deux Mondesra.)
Héthársyné. – Már nem járok, már megyek… Csak azt várom, a míg bepakolnak. Hát ti mikor jöttetek?
Blanka. – Tegnap! Hisz ha egy hete jöttünk volna, akkor már nem volnánk itt!
Héthársyné. – Mit szólsz ehhez a fészekhez?
Blanka. – Na, so was!… És te már régebben vagy itt?
Héthársyné. – Egy hete. Egy hétig kiállottam, de már nem bírom tovább. Kérlek… igazán nem tudom, hogyan mondjam… de hisz te magad is észrevetted!
Blanka. – Soha se zsenirozd magad! Azért, hogy nem tudom melyik ősömbe néhány csepp belékeveredett, végre is nem vállalhatok közösséget ezekkel az alakokkal!… Hisz ez már nem is Gödöllő, hanem a Szerecsen-utcza!…
Héthársyné. – Nem igaz?
Blanka. – Képzeld ezt a felsülést! A tanárnak az jutott eszébe, hogy a mamának a Balaton jobb volna, mint a tenger, nem tudom miért! A papa megjegyezte, hogy ez baj, mert végre Siófokra nem mehet az ember, ugy-e?
Héthársyné. – Persze!
Blanka. – Az ember vagy a társaságért megy fürdőbe, vagy azért, hogy elkerülje a társaságot, de Siófokon nem lehet elkerülni a társaságot, bevenni pedig még kevésbbé.
Héthársyné. – Ó, nagyon értem az aggodalmat!
Blanka. – A családi tanács erre szavazás alá bocsátotta a Balaton összes fürdőhelyeit.
Héthársyné. – Nem sok hely közül választhattatok, mert az ember mégis csak Európában akar maradni.
Blanka. – Le is szavaztuk mindegyiket. Végre a mamának eszébe jutott Karád. Először, mert abban a hírben állott, hogy ide nem eresztik be a lengyelországi elemet, és másodszor, mert a Zoltánék már itt voltak, s azt írták, hogy itt az ember félrevonulva igazán a maga körében lehet. Tudod, mi nem szeretjük a Zoltánékat, de ezt már a papa miatt nem nyilváníthattuk.
Héthársyné. – Természetesen.
Blanka. – Szóval ide jövünk nagy fittyre, s mikor itt vagyunk, látjuk, hogy ez lehet a Zoltánék köre, de nem a miénk!
Héthársyné. – Szakasztott az én történetem!
Blanka. – De hát hogy történhetett ez, nem tudod? Karádnak még tavaly is szeplőtlen híre volt!
Héthársyné. – Kérlek, a dolog nagyon egyszerű. A kik ezt a helyet paradicsomnak akarták kiépíteni, nagyon jól terveztek, csak egyet felejtettek el: azt, hogy a vegyes elem a pénzével ki tudja böjtölni a jobb családokat. A berendezkedés luxuriózus, de sokba került… a villák ára se lehet alacsony… elég az hozzá, már tavaly megtörtént, hogy az egyik legelegánsabb villát sehogy se tudták kiadni s végre is oda kellett adni…
Blanka. – Mondd ki: az asszirnak! Az persze semmit se drágállott, mert örült, hogy ilyenformán belekerül a legjobb társaságba.
Héthársyné. – De rosszúl számított, mert elég a hajón akármilyen kis rés, hogy a víz betóduljon rajta. S így az történt, hogy az idén a többiek is elárasztották Karádot, nagy rémületére a hajóban lévőknek, a kik persze sietve menekülnek.
Blanka. – Mégis a dolog legujabb lehet, mert a Zoltán óvakodott volna blamirozni magát. És azt az egyet meg kell adni neki, hogy tegnap már egészen más tenorból beszélt.
Héthársyné. – Például?
Blanka. – Például, a hogy megérkezünk, kimegyek a Zoltánnal a balkonra, s belátunk a szomszédba, a hol egy ingujjra vetkőzött gentleman valami nótát énekel az anyósokról, selypitve, de szerencsére hang nélkül, vagy jobban mondva: afféle »feine Waare, gute Waare«-kiáltásoktól rekedt hangon. »Te – kérdem a Zoltánt – ezt nevezed a te körödnek? Körnek nevezed ezt egyáltalán?« A Zoltán egy kicsit zavarba jött és így felelt: »Hja, barátom, ide is jutott egy-kettő, az igaz; de légy nyugodt, kinézzük őket!« És elmondta, hogy a nagy vendéglőt éjjel soha se zárják be egy kis botrány nélkül.
Héthársyné. – Hallottam, hogy volt egy pár verekedés. Sőt mutattak két ifjú gentlemant, a kiknek hol a feje, hol a karja van bekötve; ezekről azt beszélték nekem, hogy nem igen titkolják néppárti érzelmeiket.
Blanka. – Ó, nekem már bemutatták őket! Ezek a Gabnaffy-fiúk, Zoltánnak a barátjai és szekundánsai. Mert Zoltán megtartotta a szavát s még az éjjel hozzálátott, hogy beváltsa az igéretét.
Héthársyné. – Igazán? Tegnap vacsora után, megint történt valami? Ejnye, be sajnálom, hogy olyan korán lefeküdtem!
Blanka. – Ó, csak azután, hogy a hölgyek eltávoztak! Ekkor a Zoltán felállott és így kezdett kiabálni: »Zsidót nekem! Zsidót akarok vacsorálni!« Persze, a Zoltánt ki akarták dobni; nagy dulakodás lett, a Zoltán nem hagyta magát, egy pár széket összetörtek egymásnak a fején; azt hiszem, azóta a párbaj is megtörtént. Csakugyan! Már jönnek is a leventék… nini, a Zoltán megsebesült!… (Három fiatal ember közeledik; egynek a feje, kettőnek a karja van bepólyázva.) Te, bemutathatom őket?
Héthársyné. – Hogyne! Mily kérdés! (Az ifjak közelebb jönnek.)
Blanka. – Hurráh!… Éljen!… Brávó, Zoltán, remélem, nem komoly a seb? (Az ifjak a hölgyekhez érve, mély tisztelettel köszönnek.) Édesem, engedd meg, hogy bemutassam az urakat: Berzsenyi Zoltán, a mai nap hőse, Gabnaffy Sándor, a tegnapi nap hőse, Gabnaffy Bandi, a tegnapelőtti nap hőse… (Üdvözlések.)
Zoltán. – Semmi, szóra se érdemes.
Blanka. – Horzsolás?
Zoltán. – Még az se. Inkább csak megütöttem, a mikor leugrottam a kocsiról. Ficzdag, egyszerű ficzdag.
Héthársyné. – És az ellenfél?
Gabnaffy Bandi. – Abból már azóta szalvaládét készítenek.
Zoltán (szerényen). – No, a maga lábán ment el.
Gabnaffy Sándor. – Azért nem lesz többször kedve felszisszenni, valahányszor más mulatni akar!
(Csevegés. Lásd mint fentebb. Da capo. Pár percznyi barátkozás után:)
Héthársyné (Blankához). – Elkisérsz, édesem?
Blanka. – Hogyne. Pá, fiúk! (Általános búcsúzkodás.)
Héthársyné (miután elhagyták a gentlemaneket). – Kedves fiúk! De mondd csak, Blanka, ezek a Gabnaffyak régi nemesek?
Blanka. – Hogyne! Már a nagyapjuk kapta a nemességet.
Héthársyné. – De azért ők is…?
Blanka. – Hát persze.
Héthársyné. – Hogyan? Itt még az antiszemiták is…?
Blanka. – Bizony, édesem, itt még az antiszemiták is keleti eredetűek. És erről a helyről beszélték nekünk, hogy ide ezeket meg ezeket nem eresztik be!… De könnyű neked, te már méssz!
Héthársyné. – Remélem, még találkozunk a nyáron.
Blanka. – No, mi se maradunk itt sokáig. Tőlem ugyan nem illik, hogy ezt mondom, de előtted mért titkolnám el, a mit mindnyájan gondolunk?… Képmutatás volna, ha elhallgatnám, hogy az én szememben a pénz csak úgy hamarosan nem helyettesítheti a keresztvizet. Persze azok között, a kik a pénzt soha se tudják megbocsátani senkinek, lesznek, a kik azt fogják mondani, hogy ez parvenü-beszéd. De engem már nevezhetnek parvenünek! Ennek már egy kicsit fölötte állok, nem igaz?