XXXI.
INFLUENZÁBAN.
– Berzsenyi hálószobája. A báró az ágyban fekszik, s az ágyat borító olvasó-asztalon kaszinót játszik Elzával, a ki az ágy mellett ül. A báróné egy ottománon a Pester Lloydot olvassa. Blanka, az ablak mellett, egy hintaszékben mélázik s pro forma valami regényt tart a térdén. Alkonyodik. –
Berzsenyi. – Elza, te megcsalsz engem!
Elza. – Én?!… Kinek nézel te engem, papuskám?
Berzsenyi. – Nekem beszélhetsz! Az előbb tizenegygyel vittél tizenhármat, most meg tizenkettővel vittél tizenegyet. Megfigyeltem.
Elza. – Engedj meg, papuspám, de az nem lovagias dolog: megfigyelni a tulajdon leányodat! Nem vagy te detektiv!
Berzsenyi. – Csak véletlenül vettem észre. De nem bánom: oszd ujra.
Elza. – Ja, ha már csalni se lehet, akkor nem játszom tovább.
Berzsenyi. – Félreértettél. Én csak kérdeztem, hogy mért csalsz meg engem?
Elza. – Hát kit csaljak meg, ha nem téged? Remélem, nem kívánod, hogy egy idegen fiatal embert csaljak meg?
Berzsenyi. – Mondom, hogy nem erről van szó. Úgy értettem, hogy mi czélból? Olyan nagy szükséged van erre az öt forintra?
Elza. – Ojjé, de még mennyire!
Berzsenyi. – Aztán minek neked a pénz?
Elza. – A titkaimat hiába fürkészed, nem fogom magam elárulni. Tudod, van nekem valakim, de nem mondom meg, hogy: ki, elég az hozzá, így karácsony előtt nem illik ilyenekről kérdezősködni.
Berzsenyi (elérzékenyedve). – Jól van, jól van… nem akarok tudni semmiről… (Elza fölkel.) Hát igazán abba hagyod?…
Elza. – Persze. Nem passzió játszani olyankor, ha az embert minduntalan leleplezik.
Berzsenyi (nevet). – Utóljára még nekem kell bocsánatot kérnem, a miért ő megcsal engem!…
Elza. – Hogy legyen az embernek öröme a csalásban, ha a csalás nem sikerül? Teszem fel azt, ha egy asszony megcsalja a férjét, s a férj mindenre rájön, és így szól: »Asszonyom, így meg úgy«, világos, ugy-e, hogy az embernek elmegy a kedve a regény folytatásától? Érdemes randevúkra járni, ha a sarki hordár is tudja, hová megyünk?…
Blanka. – Na ezt a hölgyet aztán kikészítettétek!
Berzsenyi (Blankához). – Mit tudja ő, hogy mit beszél?! és úgy látszik, te se tudod! (Elzához). Itt hagysz?
Elza. – Majd visszajövök.
Berzsenyi. – Jól van, jól van… nem akarok tudni semmiről… Hanem gyere vissza nemsokára. (Elza kimegy.) Ha ez a gyerek nem kártyázna velem, meg kellene halnom a betegségtől, mint a sarki hordárnak.
A báróné. – A szerencse az, hogy én még betegebb vagyok, mint te, de én már fel se veszem ezt a kis influenzát.
Berzsenyi. – Mondhatom, egy cseppet se mulatságos, ha az egész ház beteg. Ha ez a kis leány nem volna…
Blanka. – Még ebben is szerencsésebb, mint más! Nekem majd szétreped a fejem, ő meg vigan sétál le s fel, mint egy őrangyal. De azért a panaszokat nekem kell meghallgatnom.
Berzsenyi. – Én nem panaszkodom, én csak konstatálok. Remélem, meg fogod engedni, hogy ne tánczoljak, mikor az egész házam egy kórház.
Blanka. – Mit gondolsz? Nekem talán kedvem van tánczolni?
Berzsenyi. – Már az igaz, hogy ugyancsak egyszerre ért utól bennünket a betegség! S ha meggondolom, hány szegény család van, a melyik egy csekélységért átvállalná tőlünk ezt a komisz influenzát! Ők is jól járnának; mi is megszabadulnánk az alkalmatlanságtól. De ha a világ már így van berendezve!
A báróné. – Hagyd el, Jacques, minden rosszban van valami jó. Ha nem volnánk betegek, nem volnánk így, családi körben. Nem panaszképpen mondom, Jacques, de egy idő óta jóformán csak akkor látlak, a mikor beteg vagy.
Berzsenyi. – Gondolod?
A báróné. – Már szinte örülök, mikor hallom, hogy rosszul érzed magad. No hála istennek, egy kis ideig megint lesz férjem, mert a beteg férj is többet ér, mint a semminő.
Berzsenyi. – Látod, én ezt nem vettem észre. De lehet, hogy igazad van; az ügyeim nagyon lefoglalnak. Egyet azonban el fogsz ismerni. Azelőtt e tekintetben nem voltál ilyen érzékeny. Fiatalabb korunkban jöhettem, mehettem, és megint mehettem, jöhettem, nem igen vetted észre.
A báróné. – Az igaz, Jacques, nekem is sokszor jut eszembe, hogy: furcsa, mintha most még jobban szeretnélek, mint régen. Pedig ma már… vagy talán éppen azért?…
Berzsenyi. – Hm, hm. (A szemével int, hogy Blanka is jelen van.) A fődolog az, hogy szeretsz, s ez nekem elég.
A báróné (szemrehányóan). – Te oly kevéssel beéred, Jacques?
(Elza jön.)
Elza. – Hát most már mit csináljunk? Az ékszerésztől eljött egy fiatal ember, hogy megvizsgálja az ékszereket. Úgy vettem észre, hogy a szobaleányt már meg is vizsgálta.
Berzsenyi. – Miféle ékszerek?
A báróné. – Én hivattam, Jacques, mert olvastam az ujságban, hogy sok hamisításnak jöttek a nyomára s meglehet, hogy a legjobb családokban is hamis ékszerek jönnek elő. Egy szép nap arra ébredhet az ember, hogy a boutonjai nem érnek semmit; e felől jobb, ha előbb jön tisztába az ember.
Berzsenyi. – Szerencsére a vagyonunk nemcsak ékszerekbe van letéve. De ha ez neked örömet okoz…
A báróné. – Csakhogy akkor még nem tudtam, hogy mire az ékszerész eljön, mindnyájan betegek leszünk. Már pedig a vizsgálatnál ott kell lennie valakinek, mert egy ismeretlen fiatal emberre csak nem bízzuk rá a drágaságainkat. Ki tudja, hátha éppen ő az ékszer-hamisító?!
Berzsenyi. – Meg kell mondani neki, hogy jöjjön máskor. Sajnáljuk, hogy hiába fárasztottuk…
Elza. – Soha se sajnáld, papa. Úgy látszik, nem vesztegette el az idejét, s meglehet, azóta már a szakácsnét is megvizsgálta.
Blanka. – Hogy egy felnőtt leány ilyen stílusban beszéljen!
Elza. – Ez a nő maga a hálátlanság. Neki ajándékoztam összes Kecskeméthy-emléktárgyaimat: a sikkasztók királyának a névjegyét, a körömtisztítóját, egy czédulát, melyre sajátkezűleg írta a Zelmának, hogy: »I love you«, a múzeum kincseket adott volna ezekért az ereklyékért, s ez a nő mégis naphosszat zsörtölődik velem! (A bárónéhoz.) Mit mondjak az ékszerésznek?
A báróné. – Mondd neki, hogy jöjjön máskor.
Berzsenyi. – Mondd inkább, hogy fölösleges még egyszer fáradnia. Ha a hamis ékszerek az én családomban is előjönnének, akkor nincsenek többé igaziak!