XXXII.
BERZSENYIÉK A NÉMET SZÓ ELLEN.
– Elza szobája. Elza egyedül; Crébillon Sophaját olvassa. Lépteket hall s hirtelen eldugja a könyvet. Megjelenik Berzsenyi Zoltán. –
Elza. – Vagy úgy? Te vagy?
Zoltán. – Szervusz.
Elza. – Nem szégyelsz a szemem elé kerülni?
Zoltán. – Miért? Mi bajod?
Elza. – Így? Elnadrágolva?
Zoltán. – Ugyan hagyj békét. Lettél volna csak ott!
Elza. – Elnadrágoltak!… Elnadrágoltak!… Fuj!…
Zoltán. – Nem lehet veled okosan beszélni?
Elza. – Elnadrágoltak, elnáspángoltak, megraktak, kiporoltak, és te a válladat vonod?
Zoltán. – De hát mit csináljak? Tulerővel állottunk szemben és vereséget szenvedtünk.
Elza. – Mit szenvedtetek? Szenvedtetek ti ördögöt! Elnadrágolást szenvedtetek, punktum.
Zoltán. – Hja, barátom, sok lúd disznót győz.
Elza. – És még bölcseleg! Azok a dijbirkozók, csepűrágók, vagy mit tudom én mik, a kik elagyabugyálták őket, még élnek, szuszognak, horkolnak, semmi bántódásuk, vígan falatoznak, nevetve beszélgetnek az esetről, kiállnak az utczára és bottal várják őket… ő pedig ezalatt a vállát vonja és bölcseleg! Eh, szégyellem, hogy egy nevet viselsz velem!
Zoltán. – No, hallod, ha Berzsenyi Dániel szégyellené, azt még érteném…
Elza. – És te férfiúnak tartod magad?
Zoltán. – Elza, ne boszants, mert istenucscse… a következő pillanatban… (megindultan:) halott vagyok!…
Elza (szigorú tekintettel). – Fuj!…
Zoltán. – Eh, mit is disputálok veled! Az öreg nincs itthon?
Elza. – Nincs és nem ajánlom, hogy megvárd.
Zoltán. – Miért? Boszantotta az eset?
Elza. – Nagyon haragudott.
Zoltán. – Nem hittem volna, hogy ennyire kurucz. De mindegy, majd megmagyarázom neki.
Elza. – Hát hogy történt? Beszéld el.
Zoltán. – Mint a thermopylaei szorosnál… Vagy nem, nem a thermopylaei szorosnál… inkább talán a Sipka-szorosban… nem tudom bizonyosan.
Elza. – Hagyj békét a történelemnek, nem vétett az neked semmit. Csak a dologra.
Zoltán. – Elég az hozzá, hogy a kávéház kettős ajtaján át egyszerre csak ketten-hárman mehettünk be, s a hátul jövők a bejárat függönyétől nem láthatták, hogy mi történik odabenn.
Elza. – És így valamennyien beleestetek a csapdába.
Zoltán. – A többit képzelheted.
Elza. – Képzelem. No és ez az egész?
Zoltán. – Ez az egész. A dijbirkozók, a csapos legények, a pinczérek, mind nekünk estek; azt hiszem, a rendőrök is segítettek nekik. Mire kettenkint bebujtunk, az előttünk érkezett már le volt teperve.
Elza. – Hát most már mit fogtok csinálni?
Zoltán. – Mit csinálnánk? Semmit se csinálhatunk.
Elza. – Még csak egy párbaj se lesz belőle?
Zoltán. – Párbaj? Kikkel? A csaposlegényekkel és a díjbirkozókkal? Különben közülünk is sokan csatlakoztak a párbajellenes mozgalomhoz…
Elza. – Na hát engem ne híjjon tánczolni az, a ki csatlakozott ehhez az úgynevezett mozgalomhoz! Ne legyen párbaj? Mért? Ha nincs párbaj, nincs költészet, nincs hit, nincs szerelem, nincs semmi. S ha ti ifjúság ennyire siettek nem párbajozni, akkor én fütyülök az ifjúságtokra!
Zoltán. – Ejnye, be harczias vagy!
Elza. – Csak dühös vagyok. Mit? Elvernek benneteket, mint a kétfenekű dobot, akkor, mikor a magyar szó védelmében jártok!… a mikor meg akarjátok torolni, hogy egy gyalázatos zengerájban kicsúfolták a a magyar nyelvet!… megrugdalnak, kiröhögnek benneteket, s erre a többieknek nincs más felelete: mint hogy ezután nem párbajoztok! És benneteket ifjúságnak neveznek?
Zoltán. – Ugyan, hát mondd meg, mit csináljunk?
Elza. – Mit? Hát süssétek, messétek, öljétek, vágjátok őket! – mint a Hugonottákban éneklik. Verjétek be a kávéház ablakait, rugassatok csillagot a bérelt csaposokkal, s húzzátok fel a lámpásokra a dijbirkozó urakat! Hisz ha magatokon hagyjátok száradni ezt a vereséget, ez azt jelenti, hogy ebben a városban már nincs egy szikrányi magyarság s a fiatalságotokban nincs egy cseppnyi vér, s akkor a ti elnadrágoltatástok szomorúbb dátum Magyarország történetében Mohácsnál!…
Zoltán. – Soha se hittem volna, hogy ilyen Dobó Katicza vagy!
Elza. – Már én ilyen vagyok, apám! Remélem különben, hogy te is igyekezni fogsz visszaszerezni becsülésemet.
Zoltán. – À la »süssétek, messétek«? Nem, nekem már elég volt.
Elza. – Hát mit fogsz csinálni?
Zoltán. – Mit? Elutazom Berlinbe. Éppen azért jöttem.
Elza. – Hogyhogy?
Zoltán. – Tudod, az öregemet egyelőre nem volna tanácsos fölkeresnem. No, nem azért, mintha tajtékoznék a rajtam esett sérelem miatt, hanem, a mint hallom, rendkivül dühös a miatt, hogy mért járok olyan helyekre, a hol megverik az embert.
Elza. – Ebben van némi igaza.
Zoltán. – Azért Jacques bácsira gondoltam. Azt hiszem, örvendene, ha látná, hogy megkomolyodom, s addig, míg az én öregem megpuhul, erre az istenes czélra nem sajnálna egy pár forintot.
Elza. – Ingyen nem komolyodhatol meg? Csak pénzért?
Zoltán. – Nem úgy gondoltam. De addig is, míg az öregemmel megérthetjük egymást, élnem kell, s tudod, Berlin meglehetősen drága város…
Elza. – Aztán mit akarsz te tanulni Berlinben?
Zoltán. – Hát közjogot, magánjogot…
Elza. – Szegény fiú, hagyj fel minden reménynyel! A papa nem fog felülni ennek az otromba hazugságnak.
Zoltán. – De becsületemre mondom…
Elza. – Beszéljünk komolyan. A papától egy darabig nem látsz pénzt; nincs nála már egy garas hiteled. Hanem én adok neked pénzt: egy föltétel alatt.
Zoltán. – S mi az?
Elza. – Ujjá szervezed csapatodat s boszut álltok a multkori vereségért. Semmi költséget nem sajnálok ezért.
Zoltán (meglepetve). – Te szutenálni akarod a háborúpártot?
Elza. – Igen.
Zoltán. – És mennyit szántál erre a czélra?
Elza. – Egyelőre ötven aranyat. Most nincs más pénzem, csak az az ötven császári arany, a mit még a nagymama hagyott rám.
Zoltán. – No majd felváltják… Hallod-e, ez az idea nem rossz! Magam is úgy éreztem, hogy nem lehet abba hagyni a dolgot.
Elza. – E szerint vállalkozol rá?
Zoltán. – Hogy vállalkozom-e? Viharos lelkesedéssel!
Elza. – Akkor hát mindjárt hozom az aranyakat. Mit nevetsz?
Zoltán. – Semmit… eszembe jutott valami… Mondd, igazán a nagymama hagyta rád ezeket az aranyakat?
Elza. – Hát persze.
Zoltán. – Tudod, az jutott eszembe, hogy a mikor: hajrá, rátörünk a németekre, s ezek rémülten fognak kiáltozni: »Itt jönnek az antiszemiták! Itt jönnek az antiszemiták!« vajjon lesz-e valaki, a ki megsejdíti, hogy miféle pénzen viseljük ezt a háborút? Mert a nagymama még nem volt katholikus, ugy-e?…
Elza. – Kikérem magamnak az efféle tréfákat!
Zoltán. – Elzácska, ne haragudjál! Tudod, csak az öröm… A pénz gondolata hirtelen elszédített. Ne haragudjál, aranyos honleány!… Meglásd, úgy fogok hadakozni, mint Kinizsi Pál!