VI.
RUMBOLD SZELLEME.
– Berzsenyiéknél délután öt órakor. Szin: a nagy szalon; az erkély-ajtó nyitva. Jelen vannak: az intimusok s a család teljes számban. Rejtvényi úr egy sarokban titokzatosan értekezik az összeránczolt homlokú Blankával. Berzsenyi mama olyan nehezen lélekzik, hogy abszolúte nem tud egyebet csinálni; ha influenzát kapna, nyomban meghalna. Elza Bertalan urat azzal boszantja, hogy neki egy Sipido, a ki puszta hecczből rá mer lőni a walesi herczegre, jobban imponál, mint egy gyomortágulásos bankigazgató. Bertalan úr olyan finoman vitatkozik vele, mintha Paul Bourget szelleme szállta volna meg: de titokban dühös, s azzal a keresetlen magyarsággal szeretne megnyilatkozni, a melylyel kedves atyja szokott, a kisujszállási regále-bérlő. Öt percz óta tisztában van vele, hogy ha csakugyan feleségül veszi ezt a fiatal honhölgyet, ugyancsak meg kell válogatnia a házibarátjait. A család ügyvédje: Várföldi Sebő, a ki délután három órakor, segédje közbenjárásával, sikeresen bonyolított le egy ötvenhárom forintos árverést, nem dicsekszik ezzel, ellenben előadja, hogy mily aggodalmakat ébreszt benne a szinházi műsorok hanyatlása. Zelma a figyelmes hallgatót szimulálja; egy hét óta az az ambicziója, hogy azt mondják róla: »Ez a Hirschler tulajdonképpen egy közönséges éhenkórász, de a leánya okos és búrul is tud.« Berzsenyi papa szótlanul igazgatja a czvikkerjét; de akár fölötte, akár alatta néz a világba, sehogy se tudja megérteni, hogy’ tudta feleségül venni a vele szemben ülő kövér asszonyt, a ki oly idegennek tűnik fel előtte. Soroksáry Miska, a kinek Elza előbb egy pár gorombaságot mondott, s a kit Blanka ma még egyáltalán nem vett tudomásul, divatosan kiábrándult arczot vág s latifundiumokról álmodik. Azon tünődik: miért, hogy a kor a merkantil irányzatnak kedvez s nem az agráriusoknak? Ha még igazán agrárius volna! De neki az agrár irányzatból egyelőre nem jutott egyéb, csak a szép emlékek. A tea forr és duruzsol. Mintha azt duruzsolná: »El, szép hazámba vissza! El, el, Moszkvába, Pétervárra el!« Egyszerre felpattan az ajtó, s a búcsúzó napsugárral egyszerre megjelenik, utolsó kegyeit osztogatni: Héthársyné. –
Héthársyné. – Hogyan, ti még fogadtok?
Elza. – Hogy fogadunk-e? Egyebet se csinálunk, csak fogadunk. Fogadjunk, hogy a báróné a Park Klubból jön.
Héthársyné. – No lám, ez a herczig kis csipisz… Úgy értem, hogy még itthon vagytok ezen a kedves csütörtökön?
Berzsenyi mama (mentegetőzve). – Ó, ez az utolsó napunk! Tulajdonképpen már el kellett volna utaznunk…
Elza. – De a mama köhög, s így még nem mehetünk üdülni.
Héthársyné. – Megvallom, nem is reméltem, hogy benneteket itthon talállak. Berzsenyihez jöttem, a kivel komoly ügyem van.
Berzsenyi papa (a »komoly ügy« hallatára, atavizmusból, önkéntelenül a zsebéhez kap.) – Mennyi… azaz, mily szerencse rám nézve, báróné!
Héthársyné. – Nem képzelitek, mennyi a dolgom! Négy választmányi ülés egy héten!… Egy miniszterné nem fárad annyit, mi? De hiába, a kötelesség! Egy jó házból való fiatal embert kell elhelyeznem, a ki igazgató szeretne lenni valahol. Mindegy akárhol; petróleum, patkógyár, gáz, bakancs… nem zsenirozza őt semmi. A klubban eszembe jut: »Nini, hisz itt van ez a jó Berzsenyi!«
Berzsenyi papa. – Nagyon megtisztel a báróné.
Héthársyné. – Azt hiszem, a dolog rendben lesz; védenczemnek a multja kifogástalan. A neve és a lakása itt van feljegyezve ezen a papiron. Megjegyzem, hogy a fiatal ember keresztény. Keresztényebb már nem lehetne.
Berzsenyi papa. – Annál jobb, báróné: az ilyesmit mai napság már meg kell becsülni. Egy igazi keresztény! És még sehol se volt igazgató? Különös!
Héthársyné. – Tudom, hogy ezt az életpályát jó kezekbe tettem le. De, ó istenem, már negyed hat! Mennem kell a többi szegényeimhez.
Blanka. – Hogyan? Nem maradsz itt a séanceunkon?
Héthársyné. – Mi az? Ti is tánczoltattok?
Blanka. – Ma fogjuk megkisérteni másodszor… Rejtvényi úr nagyon ért a kopogtatáshoz. Engedd meg, hogy bemutassam neked Rejtvényi urat.
Elza. – Nincs az a szellem, a kit ki ne tudna bolygatni odvából.
Blanka. – De Elza!
Elza. – Eleinte Schopenhauer nem akart kompareálni neki. Ma már olyan jóban vannak, hogy a frankfurti bölcs visszavonta előtte minden tanítását. S a multkor Zelmáéknál ezt kopogtatta át a másvilágról: »Éljenek a nők!«
Blanka. – Ma különösen érdekes lesz a séanceunk. Felszólítjuk Rumboldot, hogy exkuzálja magát.
Héthársyné. – Rumboldot?
Blanka. – Igen, a jockeyt. A multkor tip-et kértünk tőle a Psedzvitre.
Héthársyné. – Nem értem.
Blanka. – Megkérdeztük tőle, hogy melyik ló nyeri meg a Psedzvit-handicap-ot. Tip-Topot tipelte.
Héthársyné. – No és Tip Top nyerte meg a versenyt?
Blanka. – Nem, Malteser nyerte meg. Tip-Top második lett, Häng’di’an harmadik. De hisz éppen ez a különös.
Héthársyné. – Miért?
Blanka. – Mert a szegény Rumbold a legbecsületesebb jockey volt. Nem lehet föltenni, hogy a másvilágon megváltozott volna a természete, s hogy félre akart volna vezetni bennünket.
Héthársyné. – Talán maga se tudta bizonyosan.
Blanka. – Rejtvényi úr szerint ez ki van zárva. Életében tévedhetett, de a szellemek nem tévednek.
Héthársyné. – Igy hát mivel magyarázod a dolgot?
Blanka. – Én így magyarázom. A szellem ezt kopogtatta: Tip-Top, Häng’di’an. Mi ezt úgy értelmeztük, hogy Tip-Top fog bejönni elsőnek, Häng’di’an másodiknak. Pedig tulajdonképpen a szellem megtagadta a feleletet. Nem lóneveket kopogtatott ő, csak indulatszókat. Tip – vagyis, tip-et kérdeztek tőlem? Top! – jó, majd megadom nektek, a mi nektek dukál. Häng’di’an! – vagyis: akaszszátok fel magatokat s hagyjatok engem békében! A boldogult kissé rusztikus angolsággal fejezte ki magát, de korrektül felelt.
Zelma. – Én inkább azt hiszem, hogy Rumbold helyesen tipelt, s voltaképpen Tip-Topnak kellett volna megnyernie a versenyt, de a jockeyk, mint életében rendesen, most halálában is megcsalták.
Rejtvényi. – Bizonyára jóhiszeműen vezette félre a társaságot.
Héthársyné (szeméből egy Röntgen-sugarat bocsát keresztül Rejtvényi úron s ezzel végez Rejtvényi úrral egy életre.) – És ön, Miska, mit gondol ön?
Soroksáry. – Én azt gondolom, hogy Rumbold placzczra tipelt, nem Sieg-re. Mi csak azt kértük tőle, hogy mondjon tip-et. Mondott is, s jó volt mind a kettő. De mi rosszul értettük őt, s rosszul helyeztük el a tétjeinket.
Héthársyné. – Az is lehet, hogy a sors könyvében Tip-Top volt beírva, de Malteser véletlenül nagyobbat ugrott.
Blanka. – Nekem öt százasom úszott el, s Zelma meg se meri mondani, hogy mennyivel ugrott be. De azt hiszem, a papa többet vesztett.
Berzsenyi papa. – Az igazat megvallva, én csak tiz forintot vesztettem.
Blanka. – Légy őszinte, papa, te kételkedtél.
Berzsenyi papa. – Kételkedni nem kételkedtem. De én nem hiszek a jockeynek, a míg él. Ha meg van halva, az más. De ha meg is van halva, még akkor se hiszek neki föltétlenül.
Elza. – A papa olyan szkeptikus, hogy még a spiritizmusban sem hisz, kivált ha lóról van szó.
Berzsenyi papa. – Előttem mindjárt gyanús volt a dolog, mert a managerem ugyanazt ajánlotta, a mit a szellem. S ha egy szellem félrevezet, az hagyján; de engem eleven ember még nem csapott be s nem fog becsapni soha.
Berzsenyi mama (magában.) – Szamár! (Tovább viaskodik a levegővel.)
Blanka. – Elég az hozzá, mindjárt megtudjuk, hogyan történhetett a félreértés.
Héthársyné. – Csakhogy én azt már nem várhatom meg; máris elkéstem. Pá, édeseim! Fájdalom, most már sokáig nem látlak benneteket. Istenem, milyen gyorsan is múlik az idő! Egy pár kellemes óra, s télre ismét tavasz…
Elza. – Farsangra Ős-Budavár! Még egy-két szinésznő, a ki elmegy vagy visszajön, még egy pár szenzácziós szinházi este, meggyógyulással, vasfüggönynyel, tomboló lelkesedéssel, s vége a szezonnak, báróné!…
Héthársyné. – Ugy-e, Berzsenyi, nem fogja elfelejteni az én kis igazgatómat? (Hosszas búcsúzás után, mint a nap, lassan leáldozik.)
Elza. (Zelmához sugva.) – Tudod, hová megy?
Zelma (szintúgy.) – A szegényeihez?
Elza. – Mondd, hogy: a szegényéhez. A szegény kis igazgatójához.
Zelma. – Miért nevezed őt szegénynek?
Elza. – Ó, az nagyon szerencsétlen ember! Szenvedélyes football-játékos, a ki azonban csak igen ritkán játszhatik footballt, mert hol ő rug a labdán akkorát, hogy megrándul a lába, hol a labdát rugják hozzá úgy, hogy hetekig fekszik bele. Szegény ember! És szegény asszony! Képzeld el, hogy az ember nagynehezen felcsíp egy udvarlót, s ez az udvarló a fele életét gipszben tölti el! Azt hiszem, azért akarja megtenni igazgatónak, hogy ne játszszék többé footballt.
Rejtvényi. – Valami zörgést hallottam; Rumbold megérkezett.
Blanka. – Gyorsan, gyorsan a kis szalonba! Ne várakoztassuk, mert megint megboszankodik. (Általános mozgolódás.)
Berzsenyi papa. – Elza, gyere csak! Mondok neked valamit. (Halkan.) Tudod, én nem hiszek a szellemekben; de azért nem ártana megkérdezni, hogy Rumbold kit tipel a Derbyre. Mert hátha mégis vannak szellemek?!… Ebben az esetben ostobaság volna nem venni hasznukat. Az ember biztosítsa magát minden eshetőségre.