A PÁRNÁZOTT AJTÓK MÖGÖTT.
I.
– Nem megyek, mama, én nem megyek. Elvégre, nekem is van önérzetem…
– Eljösz, Marianne. El kell jönnöd. Érted?!
– De mama, én…
– Semmi «de»! Öltözz és megyünk. Punktum. Azt az erdő-ügyet végre is el kell már egyszer intéztetnünk. Ez most már jóformán életkérdés ránk nézve. Aztán meg…
– De hiszen ezt a nélkül is… nélkülem is… lehetne…
– Azt én jobban tudom. Csirke ne tanítsa a tyúkot. Manapság semmi sem megy magától. Mindent meg kell mozgatni. Az úgynevezett «hivatalos gépezet» meg épen csigalassúsággal vánszorog előre, ha az ember egy kis művészettel nem lendít rajta.
– De mikor én semmi tehetséget nem érzek az efajta lendítő művészethez.
– Légy nyugodt, fiacskám, ezt én megint jobban tudom. Én jobban ismerem a tehetségeidet, mint te magad. Te még azt sem tudod tulajdonképen, – hiába olvastál annyit össze-vissza, hogy mit tudsz. Nohát tudd meg, lelkem, hogy minden nő született lendítő-művész. A világ sohasem ment volna előbbre asszonyi lendítések nélkül. De ez most nem tartozik ide… A mi azt a bizonyos önérzetet illeti, – azt is csak a könyveidből szoptad, – hát ez esetben a felől is teljesen nyugodt lehetsz. Semmi sérelem nem fog esni az önérzeteden. Tudod, hogy először dr. Kabócza fogalmazóhoz megyünk. Majd ő jelent be a kegyelmeshez.
– Nincs szerencsém ismerni Kabócza doktor urat.
– Hát épen azért. Vagy annyival inkább el kell jönnöd. Meg kell ismerned.
– Köszönöm. Ha őt nem ismerem is, de ismerem a fajtáját és nem kérek belőle. Őszintén gyűlölöm ezeket a raccsoló, nyafogó, nyegle ficsurakat, még ott is, a hol leginkább a helyükön vannak: a zsúron, a társaságban, bálban. De a hivatalszobában meg épen nem vagyok kiváncsi rájuk, a hova nagyrészt a protekció ültette őket és a hol egyebet sem tesznek tíztől félkettőig, mint a körmüket fényesítik, esetleg fölényeskednek és gorombáskodnak a közönséggel, vagy a mint ők mondják, «a pasasokkal.» Nohát én nem akarok ilyen «pasas» lenni se Kabócza úr, se más uracskák jókedvére.
– Marianne, Marianne, te belőled megint a te modern naturalista, verista meg isten tudja, miféle ista íróid beszélnek, a kik mindig fekete szemüvegen át nézik a világot.
– Sőt épen szemüveg nélkül, éles és nyitott szemmel nézik. De nem is szorulok e tekintetben a különben igen tisztelt író urakra. Magamnak is jó szemem van és azzal nézem a világot és az embereket.
– Nohát akkor majd néz meg Kabóczát. Ő egészen más, mint a milyennek te képzeled. Kabócza komoly, érett ember. Azonkívül finom művészlélek. Csupa szolgálatrakészség és szeretetreméltóság. Azért is vette maga mellé titkárul a kegyelmes úr. Kabócza a hivatalán kívül művészettel is foglalkozik. Épen úgy, mint te, Marianne, festeget szabad óráiban. A multkor elárulta, mert nekem különösen nagy tisztelőm. Én is említettelek neki téged és nagyon melegen érdeklődött irántad… a művészkedésed iránt… Azonkívül Kabócza nőtlen ember…
– Bizonyosan valami megsavanyodott agglegény!
– Na! Igaz, hogy egy kicsit szürkül már, de édes lelkecském, mi sem vagyunk már épen mai csirkék… Remélem, most már megértettél, drágám. Eredj hát szépen és vedd fel az új ruhádat, a rózsaszínűt. Kabóczának igen finom ízlése van és kedvenc színe a rózsaszín…
– Igen, mama, – kapitulált végre Marianne. És mivel belefáradt már az ellenkezésbe vagy talántán egyéb okokból is, ment és fölvette szépen a rózsaszínű új ruháját.
A mama is szépen kicsipekedett és útrakeltek a két lendítő-művészek.
II.
Míg őnagyságáék öltözködtek és a különféle csökönyös pesti járóműveken nagy üggyel-bajjal eljutottak a miniszteriumba, azalatt odafenn, az egyik hivatalos szobában különös és egészen szokatlan dolog történt.
Épen a Kabócza doktor szobájában olyasféle jelenetek játszódtak le ezalatt, a minők ezelőtt csak a különböző t. c. elv- és szaktársak gyűlésein szoktak előfordulni, nem pedig a nagyságos (noha tulajdonképen csak tekintetes) miniszteriumi urak konventikulumain. Mert aféle rögtönzött konventikulum volt Kabócza szobájában, a melyen egy csomó deresedő fejű és többé-kevésbbé nekigömbölyödő embonpoint-ü úr vett részt. A derességben és gömbölyűségben ugyan mutatkoztak néminemű különbségek, de egyébként rangban mind egyenlők voltak a konventikulum tagjai: tekintetes fogalmazó urak.
A gyülekezés nem volt ugyan szervezve és rendőrhatóságilag engedélyezve, mégis úgy látszott, hogy az elnöki tisztet Kabócza doktor viselte, bizonyosan azon a címen, hogy neki volt a legderesebb feje és a leggömbölyűbb embonpointje. De ezenkívül ő állt a legbizalmasabb lábon a kegyelmes úrral is, a ki legutóbb aféle titkári teendőkkel bízta meg Kabóczát, a mi a miniszteriumban igen nagy kitüntetés számba megy.
Kabócza ilyetén csöndes elnöki minőségében egyelőre nyugodtan szívta tintafoltos asztala mellett a rosszul szelelő portorikóját és szabad folyást engedett a kollégák érzelmeinek, a melyek elintén csak csöndesen mormolva bugyborékoltak, de azután mind erősebben zajgó hullámokat vertek.
Az egyik apróember kolléga, a kinek azonban a legélesebb hangja volt, vitte a szót.
– Tehát, fiukák, – rikácsolta a kis ember, – ezennel van szerencsém indítványozni, hogy alakítsuk meg az elaggott fogalmazók egyesületét, röviden az EFE-ét.
– Ohó! – kiáltott közbe egy másik, szintén deresedő «fiuka», – az nem jó lesz. A cégér legyen tetszetős, manapság minden a jól megválasztot cégértől függ. Mi az, hogy «efe»? Ide még egy szó kell, a mely K-val kezdődjék. Akkor aztán így fest a cégérünk: K. E. F. E.! Ez már valami. Tetszetős és praktikus. Még bizonyos titokzatosságot is kölcsönöz az egyesületünknek, a mi nagyban emeli a tekintélyünket kifelé. Ma már úgyis mindenki valami titkos társaság tagja. Ki szabadkőmíves, ki kongregációs, ki fajmagyar turáni levente. Ha azután gyülésezünk, egyszerűen azt fogjuk mondani, hogy «kefélünk», mint a hogyan szabadkőmíves polgártársaink «vakolnak».
– Helyes, helyes! – nyilatkozott meg a közvélemény és a fiúkák törték a fejüket, mi legyen hát az a k-val kezdődő szó?
Végre jobb hiányában a «keservesen» szóban állapodtak meg és ezzel megalakult a Keservesen Elaggott Fogalmazók Egyesülete, vagyis röviden a KEFE.
– A korelnökség mindenesetre engem illet, – mondta most az aránylag legnyurgább kolléga, – nekem az ezer koronás lakáspénzemhez van tizenhat és félévi szolgálatom, hat neveletlen gyermekem és egy anyósom.
– Én a díszelnökségre jelentem be igényemet, – szólt egy másik, szintén az ösztövérebbek közül, – még pedig azon a címen, hogy nekem dupla anyósom van.
– Ferdi, ne légy gyöngédtelen! – figyelmeztette valamelyik lovagias kolléga.
– Ezt a viccet már ismerjük a «Fliegende»-ből, – akarta letorkolni Ferdit egy másik tagtárs.
– Nem viccelek, fiúkák, – mondta komolyan Ferdi. – Nem úgy értem, hogy az anyósom duplán számít. Valósággal két anyósom van. Egyik a boldogult első feleségem után, a másik a második után. És mind a kettő nálam lakik. Persze, külön szobában.
– Persze, persze, két dudás egy csárdában! – élcelt közbe valaki.
– Így a lakásom, – folytatta még komolyabban Ferdi, – épen háromannyiba kerül, mint a mennyi a lakáspénzem. Hát tessék igy lakni és azonkívül még egyebet is cselekedni, például húst enni, a mire néhanapján mégis csak szüksége van az embernek.
Ilyenféle jogcímeken hamarosan akadt pályázó az alelnöki, másod-alelnöki, titkári tisztségre, úgy, hogy végül az egész egyesület csupa érdemdús tisztikarból állott.
– Elég a tréfából, fiúk! – szólt közbe elnöki tekintélyével Kabócza. – A dolog sokkal komolyabb…
– Annyira komoly, pajtás, – hangzott egy szomorú, komor hang, – hogy csak sírni vagy nevetni lehet rajta. De mivel a sírás nem használ, hát nevessünk. Vagy nem kacagni való-e, hogy itt húzzuk az igát türelmesen 10–15 év óta s mikor, mint most is, valami üresedés van, hát a nyakunkba dobnak holmi levitézlett képviselőket és főispánokat, a kik annyit értenek a mi dolgunkhoz, mint a tyúk az abécéhez. Neked még csak könnyű a dolgod, mert volt elég eszed, hogy nem nősültél…
– Nekem sem olyan könnyű, mint gondoljátok, – felelte Kabócza. – Minden embernek megvannak a maga keresztjei, ha nem is hurcolja sopánkodva a piacra azokat… De ez most nem tartozik ide. Ide csak az tartozik, hogy a mit most ismét el akarnak velünk követni, az már vérlázító igazságtalanság és ezt nem fogjuk türni. Elvégre ma már az utolsó utcaseprő és ki tudja kiabálni a maga jogait, csak mi sunnyogunk gyáván, nyomorult szellemi proletárok… Hát emeljük föl a szavunkat egyszer már mink is! De nem léhán viccelődve, hanem komolyan, mint komoly férfiakhoz illik. Most mindjárt deputációba megyünk a kegyelmes úrhoz és ha ez nem használ, tovább megyünk, a parlament, a nyilvánosság elé. Memorandumot írunk, a melyben könyörtelenül leleplezzük ezt az egész protekciós korrupciót… Majd megírom én!
E gyujtó szavak hatása alatt a KEFE nyomban küldöttséggé alakult és bement a kegyelmes úrhoz. Hamarosan ki is jöttek. Hogy mi történt a vastagon párnázott ajtók mögött, az nem egészen bizonyos. Bizonyos azonban az, hogy Kabócza doktor egyenesen a szobájába sietett, magára zárta az ajtót és neki gyürkőzött a memorandumnak.
III.
Az első dörgedelmes körmondatának a derekán tartott épen, mikor a szolgája rákopogtatott.
– No mi az? – mordult ki Kabócza.
– Két nagysága van itt, – mondta a szolga és átadta a már jól ismert névjegyet, a melyre most ő nagysága a saját neve után azt is odaírta, kétszer aláhúzva «és leánya.»
– Várjanak egy kicsit, – rendelkezett kurtán Kabócza és folytatta a körmondatot.
– Na, – jegyezte még odakünn gúnyosan Marianne, – hát ez az a finom Kabócza?
– Csak ne idegeskedjél, kérlek, – mondta a mama, – bizonyosan valaki van nála vagy valami sürgős dolga van. Majd akkor beszélj, ha meghallgattad.
Kabócza ezalatt befejezte a kacskaringós körmondatát, füle mellé dugta a tollat és kérette a hölgyeket.
– A leányom, – mutatta be Mariannet kedveskedő hangon a mama. – A Marianne leányom, a kit a multkor említettem. Valami közös komissiónk volt útközben, hát őt is felhoztam.
– Örvendek, – mondta Kabócza, csak úgy félig pislantva föl az írásai közül és helyet mutatott a hölgyeknek a rozoga, vedlett bőrdiványán. – Az ügye, nagyságos asszonyom… nemde az erdő-eladás…
– Marianne szintén rajong a festészetért, – folytatta a mama, ügyet sem vetve az erdő-eladási ügyre. – Minden szabad idejét a pikturának szenteli. Természetesen a háztartás gondjai mellett… mert azt is ő végzi…
– Az szép, nagyon szép, – dörmögte Kabócza. – Már informáltam a kegyelmes urat…
– Mi köze a kegyelmes úrnak a mi háztartásunk gondjaihoz? – kérdezte magában Marianne. A mama pedig rendületlenül folytatta:
– Bizony, Marianne, ezt a szemébe is meg kell mondanom, komoly leány, a ki a léha zsúrozás, korzózás helyett hasznos és praktikus dolgokkal foglalja el magát… Nemde, ön is helyesli ezt, doktor úr?
– Mindenesetre, – bólintott idegesen Kabócza s kihúzta füle mellől a tollat, – jól teszik a tisztelt hölgyek, ha ők is megfogják ma már a dolgok komolyabbik végét… Ámbár vannak a pikturánál hasznosabb és praktikusabb dolgok is… A kegyelmes úr egyébként, ismétlem, mindenről informálva van. Nem hiszem ugyan, hogy belemenjen a föltételekbe, de tessék megpróbálni.
Marianne titokban egyet csípet a mamája selyemblúzán és nyugtalanul izgett-mozgott a bőrdiványon.
– Most épen szabad a kegyelmes úr, azonnal bejelentem nagyságtokat, – mondta tovább Kabócza és a következő percekben már a kegyelmes úr előszobájában várták szorongva önagyságáék, mikor nyílik meg számukra a párnázott ajtó.
Kabócza doktor visszasietett a szobájába, fogta a tollát és komoran nekifeküdt a második, még dörgedelmesebb körmondatnak.
IV.
Őnagyságáék valamivel tovább maradtak a párnázott ajtó mögött, mint Kabóczáék.
Kabócza doktor már az ulolsó körmondatát is befejezte, három felkiáltó és két kérdőjellel, mikor a kegyelmes úr hivatta.
– Nézze kedves barátom, – mondta nyájasan mosolyogva és egy nagy aktacsomót adott át Kabóczának, – intézze csak el ezt. Tudja, az az erdő-ügy… Meggondoltam a dolgot, belemegyünk a tulajdonos föltételeibe, aszerint intézze el. De sürgősen, kérem, ha lehet, még ma. Deputációkat pedig máskor ne vezessen hozzám, mert ezzel árt a karriérjének, különben gondom lesz önre.
– Igenis, kegyelmes uram! – hajlongott finoman, kedvesen Kabócza és boldogan sietett vissza a szobájába.
Kinézett az ablakon az utcára. Szerette volna visszainteni a hölgyeket. Kedvesen, finoman leköszönt nekik, de azok nem vették észre. Épen akkor ültek be egy gummikerekübe és elhajtattak.
Kabócza egyet gondolt, összetépte a KEFE memorandumát, leült és elintézte az erdő-ügyet «azonnal, még ma»…