ŐSZ.
– Tisztelt kolléga úr, – így szólt a nagyhatalmú hivatalfőnök némi ünnepélyességgel és bizonyos fokú leereszkedéssel Fa Jánoshoz, nyár elején, mikor a szabadságok kiosztásáról volt szó – óhajtanám, hogy kegyed most is, mint a mult évben, csak az ősszel venné igénybe szabadságidejét. Az ügyosztályt, tetszik tudni, nem bízhatom mindenkire. Szóval, a hivatal érdekei úgy kívánják…
Fa János, a mindig lelkiismeretes és buzgó hivatalnok, most is, mint a mult évben, tisztelettel hajolt meg a főnök úr óhajtása és a hivatal érdekei előtt.
– Kérem, méltóságos uram, – mondta – a dolog rendben van. Szabadságomat az őszszel fogom igénybe venni.
Hivatalos aktát «vettek fel» róla és ezzel Fa János szabadságügye végérvényesen el volt intézve.
Pedig ezúttal aligha volt egészen rendben a dolog.
Erre azonban csak akkor sejtett rá Fa János, mikor hazatérve, egy levelet talált az asztalán. A borítékon mindjárt felismerte a Menyus bácsi – t. i. Kócs Menyhért úr – kissé immár öreges és rusztikus vonású szarkalábírását és a pusztamezői pósta bélyegzőjét. A tartalmát is jóformán tudta már kívülről.
Ez a levél ugyanis évek óta pontosan megérkezett igy nyár elején a pusztamezői Kócs-portáról, amelyhez némi távoli atyafiságos szálakon kívül különösen kedves és meleg ifjúkori emlékek fűzték vala Fa Jánost. Az ifjabb Kócs Menyhért barátsága révén tudniillik, akivel János valamikor együtt tanult a pápai kollégiumban. Együtt is laktak. A kvártélypénzt egészen Menyhért fizette, sőt a Jancsi gyereknek – teljesen a maga kenyerére taszított diák volt Fa János – bizony a kosztja is jóformán abból a mozgó éléskamrából került elő, amelyik – Kócs néni jóvoltából – hogy úgy mondjuk, permanens szolgálatot végzett a pusztamezői öreg kastély és a pápai kis diák-szoba között. A vakációit is Pusztamezőn töltötte Jancsi diák, ahol tejbe-vajba fürösztötték és két hónap alatt szinte kihizlalták a következő tíz hónapos «szűkesztendő»-re.
Fa János pedig mindezek fejében aféle mentori szolgálatot teljesített Kócs Menyus körül, védelmezvén őt főképen a kajánabb természetű diáktársak csipkedő imposztorkodásai ellen, amelyeknek a kissé gyámoltalan és vékonypénzű Kócs Menyus különben állandó céltáblája lett volna, ha Jancsi elébe nem állítja két erős karjának a tilalomfáját.
Az egyetemre is együtt mentek. Az örökké füstös, kormos nagyvárosban azonban egyszerre csak ama nagy Kaján támadta meg a kis göthös Kócs Menyust, amely ellen nem volt hatalma már Fa János két erős karjának. Hosszú délvidéki utazás után egy szép tavaszi napon a szegény fáradt Menyus visszaérkezett a pusztamezői akáclombos temetőbe.
Ezután indultak meg azok a bizonyos levelek, amelyekben az öreg Menyus bácsi szíves, meleg barátsággal hívta mindig Fa Jánost egy kis vakációzásra, jó falusi levegőre. János úr eleinte szorgalmasan el is látogatott minden nyáron Pusztamezőre. És hogy valamivel viszonozza a szíves vendégbarátságot, most a kis cseperedő Iluskát, a Kócs-törzs legifjabb bimbó-hajtását, vette szerető gondozásába. Gyönyörű hajasbabákat és képes abécéket vitt neki Pestről, megtanítgatta a betűvetés mesterségére, hancurozott vele a kertben, a réten, játszott bujósdit és haragszomrádot.
Telt-mult ezenközben az idő.
Fa János egyszer csak azt írta vissza Menyus bácsi invitáló levelére, hogy az idén – sajnálja – nem mehet Pusztamezőre. A körülmények… a viszonyok… a sok dolog… leköti a hivatal, stb. stb… Hanem a jövő évben… reméli… talán…
És ez így ment ezután évről-évre.
Menyus bácsi levele (egyre melegebb hanggal és egyre reszketősebb írással) minden nyárelőn pontosan megérkezett. Fa János válasza (egyre szűkszavúbban) mindig az volt rája: sajnálja, most nem lehet… reméli, jövőre…
Pedig utóbb már igen kedves postscriptummal is bővült a pusztamezői levél ilyenképen: «Bizony már Iluska is haragszik a rossz Jancsi bácsira, hogy ilyen hűtelen lett hozzánk…» Ez az utóirat később némi stiláris változáson ment át. Nevezetesen, Iluska helyett – Ilona, Jancsi bácsi helyett – Fa úr állt benne s kezdődött: «Bizony, Ilona is sokat emlegeti Fa urat.»
Ebből a legutóbbi levélből meg már végkép elmaradt a postscriptum. Pedig Fa János most épen azt kereste legelőször benne. Ez hirtelen egy kicsit szeget ütött a fejébe, mondhatnók – a szíve tájékára… És most kezdett olyasvalamit érezni, hogy az a szabadságügy talán még sincs egészen rendben…
Némi gondolkozás után leült és igen meleghangú választ írt Menyus bácsinak. Őszinte nagy sajnálattal jelezte (és most nem udvarias közhely, ravaszkodó kitérő volt ez), hogy a nyár folyamán megint csak nem mehet. A hivatal érdekei úgy kívánják (és magában pokolra kívánta, most először, a hivatal érdekeit), hogy csak az ősszel veheti ki szabadságát. Hanem akkor föltétlenül élni fog a kitüntető szerencsével, meg fogja ragadni a kedves alkalmat és sebes sólyomszárnyakon repülend Pusztamezőre!
Hosszú levelében, mely szinte részletes önéletrajzzá bővült, beszámolt az utolsó látogatása óta eltelt idővel, felsorolta az okokat (persze, nem valami pragmatikus megbízhatósággal), amelyek mindezideig akadályozták és a levél végére, amit eddig sohse szokott, most ő biggyesztett utóiratot, mely szóról-szóra így hangzott: «Remélem, miszerint az aranyos kis Iluska is ki fog békülni azzal a rossz Jancsi bácsival!!…»
Másnap és a következő napokon aztán a hivatalban is különös dolgok történtek Fa Jánossal.
A megcsontosodott minta-hivatalnok egyszerre csak ridegnek, szűknek, börtönösnek találta a hivatalszobáját, melyet pedig azelőtt igazi otthonául tekintett és már előre örült, ha az örökké lármás bérkaszárnyából, melyben kopottas legénylakása volt, a patriarkálisan csendes, pipafüstös ódon boltívek alá menekülhetett. (A hivatal épülete kolostor volt valamikor.) A mindig lelkiismeretes és buzgó robotolónak egyszerre csak kezdett valahogy nem akarózni a munka. A restanciák halomra gyűltek az asztalán. Ha egy-egy sürgetett aktát kényszeredetten előkotort, egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a józanul szürke hivatalos papirost mindenféle fantasztikus ákom-bákumokkal kanyargatta tele, akárcsak diákkorában az algebrajegyzeteit… És ebben a nagy kesze-kusza, minden értelem nélkül való betű- és vonallabirintusban csak egy értelmes szó bujkált – mint pipacs a vetésben – hol itt, hol amott ütve ki a fejét, kissé más-más árnyalatban, de mindig mosolygó édes derűvel: Ila… Ilus… Iluska… Ilonka…
Otthon pedig, a rideg legénytanyán, mindenféle kedves és bohó emlékek rajzották körül ama szép nyári napokból, amelyeket Pusztamezőn töltött. Különösen egy eddig figyelemre sem méltatott jelenet ébredt minduntalan és egyre elevenebb életre az emlékezetében. Egyszer haragszomrádot játszottak Iluskával.
– Hajagszom jád, Jancsi bácsi – selypítette kedvesen Iluska.
– Mért haragszol? – kérdezte Jancsi bácsi.
– Mej nincs feleséged! – hangzott a meglepő válasz.
– Majd lesz! – vágta ki magát Jancsi bácsi.
– Akkoj én leszek a feleséged és akkoj nem hajagszom jád! – mondta rá nagy komolyan és hangos derültséget keltve a kis pöttyöm menyasszonybimbó.
Fa János édesdeden elmosolyodott, úgy befelé magában, mikor ezt a bájosan együgyű jelenetet újra meg újra az emlékezetébe idézte. Lám csak – morfondirozott el azután – hogy ő erre sohsem gondolt idáig… Igaz, hogy nem is igen gondolhatott eféle gyerekségekre pályatörő, kenyércsikaró nagy munkája közben. Mert protekció híján, lépésről-lépésre a maga erejével kellett utat törnie előre és minden nagyobb falat kenyeret a maga erejével kellett kicsikarnia abból az egyre jobban megrohant és egyre szűkebben sütő közkemencéből, melynek hivatal a neve.
Húsz esztendő elszánt tülekedése, kemény munkája kellett ahhoz, hogy a kenyér mellé egy kis pecsenyére, pohár borocskára is tellett. Evés közben jön meg az igazi étvágy. Fa Jánosnak most már egy kis csemegére is étvágya támadt. És lehetett volna-e az ő számára a kerek világon kívánatosabb, édesebb csemege, mint a kis Kócs Iluska nevető kék szeme, ölelő puha karja, csókratermett ajka?…
Ezt a kérdést, az ábrándozás egyre gyakoribb óráiban – miközben a pusztamezői vadvirágos réteket járta – maga vetette fel maga előtt Fa János és nyomban meg is felelt rá magának.
Diktum-faktum, mikor végre (hej, csigahason!) megérkezett az ősz és vele a szabadság, János úr mindjárt másnap csomagolt és – ha nem is «sebes sólyomszárnyon», csak lassan döcögő vicinálison – elutazott Pusztamezőre.
A kis vadszőlős állomáson – méla őszi napsugárban piroslottak már a csipkés falevelek – Menyus bácsi várta a vendéget. Arcán a régi szíves mosoly, de szép fehér patriárkafeje kissé megsárgult. Valamikor kemény katonás járása is megroggyant és bár nagy igyekezettel emelgette lábát, bizony már sűrűn csosszant, ritkán koppant a lépte.
János úr mindjárt az első pillanatban valami kis lehangolódást érzett. Még inkább meglepődött, mikor az állomáson semmiféle kocsit sem látott. Igaz, a falu csak jó puskalövésnyire volt, de azért régebben a világért sem engedte volna el az öreg családi batárt a szives házigazda, mikor ilyen kedves vendége érkezett. «Gyalog otthon is járhatsz?» – szokta volt mondani vidáman Menyus bácsi, ha Jancsi diák szerénykedve protestált a felesleges fényűzés ellen. Hej, pedig akkor még Menyus bácsi is ugyancsak kivágta a «bakamarsot», no meg – mi tagadás – Jancsi diák is fürgébb legény vala, mint János úr.
– Csak így az apostolok lován jöttem, – mondta most, a kölcsönös üdvözlés után csendesen Menyus bácsi. A másik lovakat eladtuk. Bizony eladtuk…
A böröndöt – vadonatúj drága és jó nehéz jószág volt – átadták egy vasuti szolgának («Nincs most alkalmatos cselédünk» – jegyezte meg Menyus bácsi) és lassan ballagva elindultak a falu felé. Eleinte szótalan, hangtalan. Mintha féltek volna megzavarni az őszi alkony bágyadt, méla csendjét… Vagy tán más oka volt a nagy hallgatásnak. Pedig mindkettőjük torkát szorongatta valami. Mindkettő úgy érezte, hogy itt most beszélni kellene valamiről vagy valakiről… Tavaszi dolgokról szeretett volna hangos szavakat ejteni az egyik, de azok most hogyan illenének ide?… Őszi dolgokról akart szólni halk borongással a másik, de hiszen itt az ősz, beszél ő maga. Fejük felett, lábuk alatt minduntalan megzörrent a sárga falevél…
Hát ballagtak tovább szótalan, hangtalan.
A jegenye-sor előtt megállt Fa János.
– Ez, ha jól emlékszem, a Menyus bácsiék tagja, – mondta, hogy valamit mondjon és a fasor mögött feketéllő szép darab őszi szántásra mutatott, amelyen nagy lomha varjak tollászkodtak, olykor egy-egy rekedt kiáltást hallatva: kár… kár…
– Csak volt, öcsém, – felelt kis vártatva Menyus bácsi botjával a faleveleket piszkálva. – Már eladtuk.
És tovább ballagtak.
Közvetlen a falu alatt letérve az útról a réteken vágtak át. Arra közelebb.
Fa János ott megint akart valamit mondani, de hirtelen visszanyelte a kikívánkozó gondolatát.
– Ezt is eladtuk, a rétünket – szólt helyette Menyus bácsi. Bizony eladtuk…
Ballagtak megint tovább.
Már csak pár lépés volt a Kócs-házig. Korhadozó vén diófák mögül barnállott ki magas fazsindelyes teteje. Zöldes-szürke moh lepte el nagy foltokban a zsindelyt, itt-ott egy-egy mély behorpanás a tetőn. Mintha valami vérengző óriás harapott volna bele…
Fa Jánost szorongó érzés fogta el a ház előtt. Várta, hogy ismét megszólal majd Menyus bácsi – «ezt is eladtuk» – és tovább vezeti valami idegen bérelt fedél alá.
De Menyus bácsi már csak odabent szólalt meg az oszlopos tornácon («No, hálisten!» – lélekzett fel Fa János), amelynek erősen homoruló tégláin ismét keményen kopogott a lépte. Szava is a régi érccel csengett és, noha kissé erőltetve, a régi bonhomiával:
– Anyjuk lelkem, megjöttünk; itt vagyunk. Terülj asztal, éhezünk, szomjazunk! – kiáltott be a szokott kedélyes formulájával a konyhába s a vendéget szobájába vezette, hogy kimosakodja az út porát.
Fa János kissé elszontyolodott, amint így magára maradt a kis szobában, melyre már ráborult a kora őszi est homálya.
– Hm… nem jött ki elém – nyugtalankodott legbent magában – még csak a kendőjével sem intett felém…
Azután pár percig versenyt hallgatott a süketnéma falusi estével, majd meggyujtotta az asztalon árválkodó gyertyát (egy szál őszirózsa csak lehetne mellette…) és hozzálátott az átöltözéshez. Kissé soká tartott a dolog (Menyus bácsi be is kopogott már – «öcsémuram, elrepül a sült liba!»), hanem aztán olyan is volt János úr, mintha skatulyából húzták volna ki, mikor végre megjelent a boltíves ebédlőszobában, ahol már terítve volt a jól ismert nagy kerek diófaasztal. Azon már három gyertyaszál pislákolt.
Kócs néni a régi szeretettel fogadta az elveszett és megtért fiút. A szeretete talán még nőtt is azóta, de ő maga megfogyatkozott.
– Ide, ide, a régi helyére, Jani fiam (már engedjen meg, én csak így nevezem) – kínálkozódott szívesen – úgy is régen várja már ez a hely.
Fa János leült a helyre, mely olyan régen várja. És ő is várt valakit… A tavaszt várta vagy a nyarat. Egy édes mosoly, egy üde kacaj… egy szál virág, egy meleg ragyogó napsugár oh, be elkelne itt ebben a komor, nyomasztó, gyertyavilágos őszi némaságban…
– Nyilt az ajtó, Fa János szíve megdobbant… Oh, most, most suhan be mindjárt a mosolygó tavasz… a napsugaras nyár! Most jön Iluska… Ilonka most…
Erzsók asszony, egy apró töpörödött fehércseléd bicegett be az estebéddel, szép ropogósra sült libapecsenyével.
– Ez az egész udvartartásunk! – jegyezte meg tréfásan Menyus bácsi, mikor Erzsók asszony visszadöcögött a konyhába. Ezt is a szomszédból kértük kölcsön.
– Nem kap az ember valamire való cselédet – tette hozzá mintegy mentegetődzve Kócs néni – aranyért sem lehet itt már kapni… Mind a városba szalad a cifra életre. Vénségünkre odajutunk már, hogy a lábbelit is magunknak kell tisztogatnunk. Oh, oh, felfordult világ ez a mai… Ehol, a lámpánkat se tudjuk már használni. Nincs, aki gondozza. Vissza kellett térnünk a gyertyához, koppantóhoz. Persze, míg szegény Ilonka itthon volt…
A Kócs néni jóságos, derűs tekintete itt egyszerre elborult, Fa Jánosra pedig mintha a villám csapott volna le hirtelen.
– Hát Iluska… Ilonka nincs itthon? – kérdezte Fa János és valami nagy belső forróság öntötte el egyszerre, de minden erejével igyekezett megőrizni a higgadtság látszatát.
– Nincs, – jelentette röviden Menyus bácsi. Ilona elment.
Fa János szinte belégörbült ebbe a kijelentésbe és úgy ült ott a székén, mint valami nagy eleven kérdőjel.
– Szeptember elején ment el – vette át a szót, szemét törölgetve, Kócs néni – Pusztatelekre tanítónőnek. Elúnta már itthon a várakozást (itt Jánosra nézett Kócs néni és ahogyan ránézett, valami szelíd szemrehányás is volt abban), előkereste a diplomáját és hát… elment… Szegény lánynak manapság már a diploma a vőlegénye. Azóta csak így vagyunk…
– Így ám – bólintott rá Menyus bácsi – na, igyunk egyet, öcsémuram!
Ittak. De nem igen ízlett a bor. A vacsora sem, a beszéd sem.
Fa János, mialatt látszólag egy libacombbal viaskodott, voltaképen parázs lelkiharcot vívott meg magában. Felvegye-e a Kócs néni által, úgyszólván, a lábaihoz ejtett beszédfonalat?…
Künn, az ablak alatt ezenközben dudorászni kezdett az őszi szél. A korhadozó ablakfákon keresztül a szobába is be-besurrant és kísértetiesen imbolygatta a gyertyák bús lángjait…
Fa János a szemközt lógó nagy, kopott aranykeretű fali tükörbe pillantott s hirtelen úgy rémlett neki, hogy egy fáradt, sápadt, fakó és majdnem ismeretlen arc mered rá onnan vissza… Egyszerre valami tompa bizsergést, majd éles nyilalást érzett a csontjaiban…
Felszisszent, a lábához kapott és egyelőre – nem vette fel azt a bizonyos fonalat. És nem szólt a tavaszról és nem beszélt a nyárról… Elgondolkozva hallgatott…
Elgondolkoztak és hallgattak mind a hárman.
Hallgatták, amint odakünn az ablakon, lombtaroló hideg ujjaival – kip… kop… didergetőn kopogott az ősz…