BOLDIZSÁR BOLDOGSÁGA.
I.
Boldizsár egy szép reggel nagy örömre ébredt a külső Stáció-utcai hónapos szobájában.
Nem hiába, hogy már az éjjel is nagyon szépet álmodott, de minden álomnál szebb volt az a valóság, amely két nagy pecsétes hivatalos levél alakjában köszöntött be Boldizsárhoz, épen mikor a reggeli álmot kitörülte szeméből. Nem lehet csudálni, ha a vedlett hónapos szoba sokat csalódott ösztövér ura ezt a valóságot is csak incselkedő álma folytatásának gondolta. Mindaddig, amíg Csuporné asszonyság, a konyhavégi keshedt függöny mögött rezideáló termetes «főbérlő» és Boldizsár úr egyetlen bizalmasa, föltevén nagy kerek bagoly-okuláréját, szintén meg nem erősítette az immár erősen bizalmavesztett férfiút a nagy pecsétek igaz valóságáról. Önzetlenül örvendező, ám mégis némi magára gondoló körültekintéssel is mondván:
– Gratulálok, Boldizsár úr, gratulálok… Mindig mondtam én, hogy híres, nagy ember lesz, kedves Boldizsár úr! Hanem azért remélem, hogy tovább is jóbarátok maradunk és nem hagyja el a szegény Csupornét. Majd veszek az asztalára szép új plüs-terítőt, a divánt is áthuzatom, Boldizsár úr… tanár úr… vagy nem is tudom már most, hogyan tiszteljem…
Mivelhogy nagy tisztességet rejtegetett az a két nagy pecsét!
Az egyik alatt az egyetemről tudatták Boldizsárral, hogy «Adalékok a nagy görög tragikusok egynémely homályos és kétséges kitételeinek földerítéséhez – philológiai alapon» című magántanári disszertációját a kar egyhangú dicsérettel elfogadta. A másik nagy pecsét alatt pedig a tavasz-utcai gimnázium igazgatója jelezte, hogy Boldizsár urat kinevezték iskolájához a klasszia-filológia h. tanárává. Hát ez, kérem szépen, még ezzel a titokzatos h.-ával is, (amit különben helyettes-nek kell olvasni), nem kis dolog ebben a mai tanárdús és katedraszegény és mindenekfölött stréber világban. Főkép, ha az embernek, mint Boldizsár úrnak is, nincs épen elefántbőr a – cipője talpán s ha az ember, mint Boldizsár úr is, jó tíz esztendeig bőjtől azért a kis h.-á betűért a külső Stáció-utcában.
Csakhogy Boldizsár boldogságához – legalább a felocsudás perceiben már úgy érezte – mindez nem elég. Sőt nem elég a miniszterium nagy utazási ösztöndíja, de még a tudós Akadémia levelező-tagsága sem, amelyekre – mint gratuláló barátaitól és jóakaróitól értesült (hej, de megsokasodának ezek is egyszerre!), – most már szintén számíthat. Ilyen telhetetlen már az emberi természet…
Ah, Boldizsár úr boldogsága egyelőre nem az egyetemen, nem a miniszteriumban, nem is a tudós Akadémián, hanem a külső Stáció-utcában levelezett, mondhatnók bimbózott… Az öreg Hubacsek-törzsön (a hentesek nemzetségéből) sarjadt a boldogság eme bájos bimbócskája. A neve is olyan szép, olyan poétikus – Flóra… vagy, mint Hubacsek mama becézgetve nevezi – Flórica…
Nemes egyszerűségben, az öreg Hubacsek papa és a hentespult mellett sarjadt fel Flórica. Ott sürgött-forgott naphosszat, tett-vett, mosolygott, kedveskedett, megigézvén nem egy jámbor filozopteri szivet a paprikás szalonnák és vegyes felvágottak ráadásakép ajándékozott bájos pillantásaival. De leginkább mégis minden szivek között a Boldizsár úr szívét, aki az egész külső Stáció-utcában és vidékén, évek hosszú sora óta, legszorgalmasabb fogyasztója vala a Hubacsek-féle paprikás szalonnáknak és vegyes felvágottaknak, amelyeket valósággal megédesített az ő számára Flórica mosolya… Ez ugyan – főkép a paprikás szalonnával való vonatkozásban – kissé különösen hangzik, de, kérem szépen, több és nagyobb különösségek is megesnek e világi életben az emberrel, ha – szerelmes. Már pedig – mit kerülgessük a dolgot – Boldizsár úr fülig szerelmes volt a Hubacsek-ház bimbózó sarjába…
Ezek után kell-e mondanunk, hogy ama nevezetes hajnalon is épen Flóricával álmodott Boldizsár? Ami megint nem csodálandó, ha meggondoljuk, hogy ugyanakkor este – ama zordon Tacitus olvasása után – elalvás előtt, most is, mint már, ki tudná, hányszor? – magános és sivár legényi vackában meleg családi idillekről ábrándozott Boldizsár. Arról a szép időről, ha majd egyszer minden máskép leend… Igen, ha majd egyszer eljön az idő, mikor végre ő is állást kap valamelyik kis vidéki városban, (a fővárosról dehogy mert volna még csak ábrándozni is, – a protekciósoké az és a strébereké!), mikor az a kis mosolygó Hubacsek-bimbó teljes rózsává feslik, mikor majd az öreg Hubacsek papa kőszíve is meglágyul (a mamával, úgy vélte, már rendben volna) és ő, komoly ünnepi redingotban, oda állhat majd Flórica elé és komoly ünnepélyességgel imígy szólhat hozzá:
– Flórica kisasszony, legyen az enyém… legyen az én kis feleségem… a mindenem, a boldogságom…
Mert úgy érezte Boldizsár, hogy Flórica tartja gömbölyded kis kacsóiban az ő jövendő boldogságát. Ő egyedül és senki más. El sem tudna magának más feleséget képzelni. Nem kacéros, kényes, puccos dáma való ő hozzá, hanem egyszerű, kedves, dolgos leány, akit már szülői munkában és munkára nevelnek. Az tudná csak megérteni s megbecsülni az ő küzdelmes, munkás életét… Aki olyan serényen tudna tenni-venni, forgolódni a ház körül, aki olyan kedvesen tudna mosolyogni… egyszóval, aki épen olyan aranyos, takaros kis menyecske lenne, mint Flórica… Haj, fehér holló már az ilyen, – sóhajtott fel sokszor keserűen Boldizsár úr, – ebben a nagyzoló, meghibbant erkölcsű, kívül fényes, belül férges világban… Ó, ha majd egyszer ő ilyen feleséget mondhat magáénak!…
Ez a «ha majd egyszer» azonban mindeddig borzasztó messzeségben ingerkedett Boldizsárral. Hol felbukkant, hol eltünt vágyó szemei elől, mint a csalfa délibáb… De most ez a két nagypecsétes levél, mintha egyszerre áthidalta volna azt a rettenetes távolságot. Ám a csalogató aranyhídra azért egyelőre még nem lépett rá Boldizsár. Először, mert fölötte félénk és óvatos férfiú vala (jaj, akit annyiszor megcsípett a sorskígyó…), másodszor, mert sok egyéb fontos lépések is vártak most reá, nevezetesen a h.-ával és az m.-mel jelzett tanárságok körül, nemkülönben a miniszteriumban, ahol csakugyan hamarosan megkapta az utazási ösztöndíjat, mely kerek két esztendőre szólt. Ez különben fontos és sürgős volt, mivelhogy e rövid és halandó földi életben két esztendő nagy idő, főkép, ha az ember – mint Boldizsár – immár jócskán belépdegélt a XXX-be. Hej, cserebogár… az idő, hogy eljár…
Hát sietett is Boldizsár a miniszteriumi számfejtőségtől (kétezer koronás utalvánnyal a zsebében) jóformán egyenest a vasútra. A Hubacsek-boltba persze benézett még előzőleg, nagy szerényen most is ugyancsak szalonnavásárlás ürügye alatt, ám valójában egészen más érzelmekkel, melyeknek valahogy ilyenféleképen adott kifejezést:
– Igen, Flórica kisasszony, én most nagy útra megyek… Csak két esztendő mulva térek vissza… igen… De azért, remélem, jó barátok maradunk és ha megengedi, Flórica, majd küldök kegyednek szép képes kártyákat…
Flórica természetesen megengedte. Az érzékeny szívű Hubacsek mama egyszerű, de meleg szavakkal gratulált Boldizsár úrnak, ám a zordon Hubacsek, viruló szalonnatáblái mögül, olyasvalamit mormogott, hogy ő ezt az egész anziktsz-komédiát ostoba pénzpocsékolásnak tartja. Mennyi finom paprikás szalonnát vásárolhatna magának, – gondolta magában a derék mester, – azokért az öt és tíz fillérekért a meggondolatlan és tékozló emberiség.
Boldizsár úr persze azért már Dombóvárról útnak indította az első képes lapot a külső Stáció-utcába. Követte ezt azután a többi, a szélrózsa minden irányából. Apró, lehetetlen nevű állomásokról, nagy világvárosokból egyaránt szálltak a szebbnél-szebb kártyák Boldizsár aggodalmas gyengédséggel kirajzolt betűivel Hubacsek Flórica kisasszonynak. Igen, egyszerűen csak így – kisasszonynak, nem pedig «úrleánynak», még kevésbbé «őnagyságának». Mert Boldizsár odakünn, a fényes, hivalkodó nagyvilágban is megmaradt az egyszerűség emberének. Sőt forogván a hiúságok nagy nemzetközi vásárában, flirtös, parfumeös «nagy nők» között, csak annál sóvárgóbb vágy fogta el szívét a külső Stáció-utca egyszerű virágszála után… Aki bizonyára harmatos szép vadrózsává teljesedett azóta, anélkül, hogy azért elvesztette volna egyszerű lelkének gyermeteg himporát…
Igen, a komoly Boldizsár, a klasszikus tudományok doktora, mind sürübben azon kapta magát, hogy ilyen, tudós férfiúhoz épen nem illő, fellengző és poétás stilusban gondolkozik… Sőt nem egyszer, mikor pápaszemes és nagyszakállú professzorokkal – a klasszika-filológia európai hírnevű kapacitásaival – a régi Róma és Hellász romjai között kellett volna a tudomány fáklyavilága mellett andalognia, Boldizsár doktor (pedig időközben ő neki is igen tekintélyes szakálla nőtt) egyszerre azon vette észre magát, hogy ő bizony a külső Stáció-utca kemény gránit-kockáit rójja… Egyelőre, persze, csak képzeletben, de alig várta az időt, amikor ismét valóságban is viszontlátja ama sokat koptatott kedves honi köveket, amelyek – oh, boldog kövek! – naponként érinthetik Flórica karcsú topánkáit…
Ez az idő, noha lassan, szörnyű lassan, elérkezett végre.
A hosszú két esztendő lemorzsolódott és Boldizsár úr rengeteg tudományos podgyásszal (és tekintélyes tudós-szakállal) egy szép tavaszi napon hazaérkezett. Itthon várta már a tudós Akadémia levelező-tagsága. Ám a kitüntetés e valamikor álmodni sem mert csimborasszója most épen nem tette boldoggá Boldizsárt. Ő most nem az Akadémiával kivánt levelezni, hanem a külső Stáció-utcába küldött egy hordárt a kedves Hubacsek mamához, jelentve, hogy megérkezett külföldi útjáról és első látogatását náluk, mint régi jó ismerősöknél óhajtja tenni.
A válasz nyomban megérkezett és – óh, boldogság! – Flórica írta… Finom, elegáns, karcsú betükkel (lám, hogy megszépült még az írása is!), divatos, bár kissé túlságosan illatos papiron. «Mindig szívesen látjuk a doktor urat, – így szólt a válasz, – de különösen örülnénk, ha épen ma délután lenne szerencsénk.»
Boldizsár kétszer-háromszor is elolvasta a drága kis levélkét és azon borzasan, szakállasan (Flórica komoly leány, nem ad a külsőségekre) elindult a külső Stáció-utca felé, hogy viszontlássa s mihamarabb birtokába is vegye eleddig csak legmerészebb álmaiban birtokolt boldogságát. Mert most már egészen biztosra vette, hogy a Hubacsek-portán nyílott ki az ő boldogságának virága.
A régi, rozoga bérház előtt, melyben hajdani legénytanyája volt, Csuporné asszonyra nem is gondolva, gyorsan surrant el és egyenesen a Hubacsek-ház felé tartott.
Egyszerre zavarodottan nézett körül.
A jól ösmert cégtáblát, mely kiabáló betűivel messze utcára hirdette a Hubacsek Flórián mester tisztes nevét, nem találta sehol. A citromot harapó malacfejjel ékesített henteskirakatot is hiába kereste. A régi, sárgára mázolt földszintes ház eltünt és hatalmas háromemeletes, vadonatúj bérpalota ágaskodott a helyén.
A műmárvánnyal hivalkodó kapualjban csakugyan megtalálta Boldizsár a keresett címet: «Hubacsek Flórián háztulajdonos, I. emelet, 1. ajtó». Nagyobb bizonyosság okáért megkérdezte a házmestert is.
– Igenis kirem, – magyarázta a bőbeszédű Cerberus zamatos borovicska-magyarsággal, – a nagyságos háziurak itthon megvannak. Elsödik emeletet, ajtot egy. Sag tessen sietni a nagyságos úr, most ipen megkezdődik a mulatsag… Ipen most fölmente a Schmutzler főhadnagy ur is… A Flórica nagysaga már zongorázza…
Az emeletről csakugyan erős, kemény zongorahangok pattogtak alá. Boldizsárral kissé elsötétedett a különben elég világos lépcsőház… Nagyságos háziúrék… mulatság… Schmutzler főhadnagy… Flórica nagysága… zongora… – e szavak kavarogtak egyre gondolatában, míg a fényesre súrolt lépcsőkön fölfelé igyekezett. Már inkább visszafelé szeretett volna menni, de azért valami ernyedt akaratlansággal mégis csak előre tartott és szinte automatikus mozdulattal megnyomta az ajtó villamosgombját.
Az ajtó mellett nyíló konyhából éles, rikácsoló női hang hallatszott. Boldizsár némi megdöbbenéssel ismert rá e hangban a valamikor oly csöndes szavú Hubacsek mama hangjára. Sőt azt is világosan kiértette, hogy valami drága teáskanna és a szobaleány neve forgott vészesen, nem épen hízelgő jelzők kíséretében, a keményen pergő szavak forgatagában…
Boldizsár megint olyasmit érzett, hogy jobb lenne innen menekülnie, de a tehetetlenség csodálatos ereje szinte odaszögezte lábait az ajtó elé, mely a következő percben megnyílott. Valami csodálatos ízléssel összekomponált és virítóan tarka selyemgombolyag ejtette most káprázatba Boldizsárt, amely gombolyagba Hubacsek mama erősen meggyarapodott porhüvelye volt bugyolálva. Az épen nyitva levő szalonajtón keresztül hirtelen, így, káprázó szemmel is kivett annyit Boldizsár, hogy odabenn Flórica ült a zongora mellett és irgalmatlanul verte a «Fedák Sári szobalányát», míg valami daliás katonaféle (nyilván a Schmutzler főhadnagy úr), szinte a Flórica boglyas frizurájába könyökölve a taktust verte a zongora hátán. Még egy-két idegen alak (urak és hölgyek) silhouetteje táncolt el szeme előtt s aztán egyszerre visszakapta a fejét Boldizsár.
– Pardon, nagysád… ezer bocsánat, – hebegte, – tévedés… a másik ajtót keresem…
És maga csapta be az ajtót Hubacsekné előtt, aki szerencsére nem ismerte föl hamarjában a szórakozott pasasért, nyilván, mivelhogy két esztendő alatt erősen megfogyatkozott a látása, míg ellenben Boldizsár szakálla erősen meggyarapodott.
És Boldizsár doktor, az «Adalékok stb.» című jeles mű kiváló szerzője, az Akadémia levelező-tagja, a h.- és m.-tanár, a «Fedák Sári szobalányá»-tól kísérve, kissé szédülő fejjel, sietve surrant le a lépcsőn szépen lengő szakállával és – legalább egyelőre – a keresett és hőn sóvárgott boldogsága nélkül.
II.
«Még a borsón is szépet álmodom…» – mondja Madách Plátója. Rozoga hôtel-ágyon azonban aligha álmodott még földi vándor olyan szépet, mint Boldizsár doktor, a kitünő fiatal tudós, hazai tudományosságunk dísze, (így aposztrófálták másnap a lapok a külföldi tanulmányútjáról hazaérkezett Boldizsárt), a «Viziló»-hoz címzett fogadó harmademeleti udvari szobájában, amely csak némi túlzással nevezhető szobának és sokkal találóbban a camera obscura névvel volna jelezhető.
Boldizsár szép álmát, sajnos, itt nincs módunkban behatóbban részletezni, de talán elég is, ha a nyájas érdeklődőnek, aki őt boldogságkereső útján velünk együtt végigkíséri, annyit elárulunk, hogy Boldizsár álmának tárgya (ha szabad így neveznünk) most is, mint már annyiszor, a Hubacsek-ház bájos, viruló virágszála, Flórica volt…
Furcsa szerzet is az álom. Az ember nemde azt hinné, hogy ama kurtán-furcsán visszafelé elsült látogatás után most a vészesen rikácsoló Hubacsek mamát selyemgombolyagostul, teakannástul, szobalányostul, továbbat ama daliás és taktusverő Schmutzler főhadnagyot is fölmasiroztatta varázsvesszejével (már t. i. az álom) a «Viziló» harmadik emeletére és Boldizsár további rémítésére… Nem. Flórica, egyedül csak Flórica jelent meg ezúttal is, – úgy, mint ama régi szép időkben, a paprikás szalonnák idején, – Boldizsár álmodó szemei és sivár legényi nyoszolyája előtt.
Hogyan és miképen történt ez a csodálatos éji álomlátogatás, azt megint nem illik bolygatnunk fényes napvilág mellett (maga Boldizsár tiltakoznék ez ellen a legerélyesebben). Bizonyos azonban az, hogy mikor Boldizsár amaz ágynak nevezett (és még hozzá nap három koronáért!) rozzant alkotmány keserves nyikorgására, jó hajnalban fölébredt édes álmából, igazi klasszikus-filológushoz illő lapidáris rövidséggel imígy monológizált magában:
– Mégis csak gyáva kutya vagy te, Boldizsár!… Ott állasz a boldogságod ajtaja előtt, kinyítják neked azt az ajtót: tessék besétálni!… És te mit cselekszel? A saját kezeddel csapod be az ajtót becses orrod előtt… Más ember a kezével, a lábával, a tíz… a húsz körmével döngeti, kaparja azt az ajtót, vagy ravasz tolvajkulcscsal lopózik be rajta. De hogy a tárt-nyitott ajtó elől – amelyen belől boldogságának virága nyílik – gyáván megszaladjon valaki: ehez már mégis nagy mulyaság kell, Boldizsár! Bizony, ha meg nem embereled magad, nem vagy méltó Flóricára, aki ime, még most is meglátogatott téged álmaidban…
És Boldizsár fölkelt és megemberelte magát.
E reggelen különös gonddal öltözködött. Fekete ünnepi redingotját öltötte fel, melyhez fehér csokor nyakkendőt kötött, azt is kissé félárbocra eresztve. De hát ez is elég tudós férfiútól, sőt illik is neki. Elvégre is a külső Stáció-utca egyszerű népe nem nézi a külsőségeket. A kávéházban, reggelizés közben, azon nyomdafesték-szagosan elolvasta az összes lapokat, amelyek már a föntemlített jelzők kíséretében emlékeztek meg róla. Boldizsár nem volt a hiuság embere, de most, mi tagadás, jól esett neki és nagyban erősítette önérzetét az ujságok elismerése. Össze is vásárolta hamarosan valamennyit és a zsebébe dugta, azután a borbélyhoz ment szakállügyeinek némi rendezése végett. De ahoz, hogy szép, hosszú szakállát egészen levétesse, – bár ilyesféle elhatározással ment, – nem volt szíve. Meghatottan gondolt vissza a sok magános, rideg órára, mikor a tudományok titkaiba merülvén, egyedüli társa, hűséges barátja ez a szakáll volt. Szép, hosszú, göndörödő szálait hányszor végigsimogatta, boronálta, sőt nem egyszer a nehezebb órákban, szórakozottan, idegesen össze-visszagubancolta, tépte. És a hűséges jóbarát tűrte mindezt némán, csendesen, sőt más nagyszakállú tudós férfiak között tekintélyének növeléséhez is nem kis mértékben hozzájárult. Hálátlanság volna most egyszerre ridegen megválni ettől a hűséges jóbaráttól. Megegyezett tehát a borbéllyal 30 percentes stuccolásban. Azután csinos kis csokrot vásárolt az utcasarkon s féltizenkettőkor már ott állt ismét boldogságának külső Stáció-utcai ajtaja előtt. Most a szobalány nyitott ajtót s névjegyét annak rendje és módja szerint prezentálván, csakhamar megnyilt előtte a boldogság második ajtaja is.
A szalonban együtt volt az egész, sarokháziúrrá nagyságosodott familia. Boldizsár a legmélyebb tisztelettel csókolt kezet Hubacsek mamának. Flóricának hódolattal átnyujtotta a bokrétát és végül melegen üdvözölte a tekintélyes házigazdát, aki egy széles bőrszékben terpeszkedett, temérdek hájjal és vastag aranylánccal a hasán. Szájában öblös tajtékpipa, a fején finom hímzésű virágos házisapka volt, melyet műértő szemmel megcsodált Boldizsár.
Hubacsek-mama rögtön észrevette az érdeklődést. (Ilyen az anyaszem.)
– Flórica készítette papuska név-napjára – magyarázta kedveskedve – ugy-e, hercig kis sapka?
Boldizsár ugyan egészen másféle kérdésekre szeretett volna felelgetni e komoly és ünnepélyes pillanatokban, de hát, ha már Hubacsek-papa «hercig» sapkáján keresztül vezet az út a boldogsághoz, ennek is nekivágott. (Ilyen a szerelem!)
– Igen, kérem… valóságos költemény a sapkája, tisztelt Hubacsek úr – jegyezte meg, nem minden melléktekintet nélkül Flóricára, aki ezenközben a szerény kis utcai ibolyacsokrot, minden különösebb méltatás nélkül, az ablak közé tette, ahol sok egyéb gőgös és aranyszálakkal átfont virágok hivalkodtak. Azután zongorája elé telepedett és igen szendén elpirult Boldizsár elmés bókján, jól tudván, hogy az tulajdonképen neki, a sapka-költemény szerzőjének szól. Ez a bájos mosoly megint a paprikás szalonnák szép idejére emlékeztette Boldizsárt és új reménységgel hajnalozta be lelkét.
Hubacsek úr azonban nyilván nagy ostobaságnak itélte Boldizsár megjegyzését, úgy okoskodván, hogy a költemények ugyan felette alkalmatosak a szalonnák és más egyéb jók csomagolására, de már hogy valaki a feje búbjára tegyen egy költeményt, azt világéletében sem hallotta józaneszű embertől. Hanem persze, ezek a félkerekű tudós urak mindent a feje tetejére állítanak, aztán ráfogják, hogy ez a tudomány.
Nem szólt ugyan egy kukkot sem Hubacsek úr, hanem ehelyett erősen fújta a füstöt a tajtékból, még pedig meglehetősen Boldizsár orra iránt. Ebből érthetett, ha akart, a tudós úr.
– Ez úgy látszik, nem olvasta még a reggeli lapokat – vélekedett magában Boldizsár és már elő akarta húzni a véletlenül zsebében levő példányokat, mikor a szobalány jelentette:
– Nagyságos úr kérem, a Schwartz úr hivatja a kávéházba.
Hubacsek úr erre sietve kicserélte költemény-sapkáját egyszerű prózai kalappal és termetét és korát megcáfoló fürgeséggel, minden bővebb indokolás nélkül ajánlotta magát.
– Megint az a Schwartz úr! – pattant fel Hubacsek mama és hitestársa után sietett, alkalmasint, hogy egynémely utravalóval ellássa ama kávéházi kirándulásra. Mert az előszobából még behallatszott néhányszor a Schwartz úr neve – «spekuláció»… «börze»… és egynémely nem éppen hizelgő jelzők kíséretében.
– Az öregek már egészen belemerültek a köznapi anyagiság prózájába – morfondirozott magában Boldizsár – no, de itt van a napsugár… az ünnepnap… az ideál… a költészet – Flórica… És végre egyedül! Elérkezett hát a várva-várt, sokszor megálmodott pillanat. No Boldizsár – most vagy soha…!
A «Víg özvegy» émelygésig ismert keringője riasztotta fel pillanatnyi elmerüléséből Boldizsárt.
– Szereti a zenét, doktorka? – csicsergett Flórica és félig behunyt szemmel, himbálózó testtel játszotta a keringőt. – Oh, én imádom… a keringőt, csak a keringőt… Miért nem jött el tegnap? Házi mulatságot adtunk. Táncoltunk is. Ujjé, de hogy táncoltunk!… Schmutzler főhadnagy is itt volt. Maga persze nem ismeri. Nagyon fess fiú, a legkitünőbb keringő-táncos. Látja ott azt a szép kaméliacsokrot… ő küldte… imádom a kaméliát… Gavallér fiú, igazi katona! Énekel is. Ugy-e, maga is énekel doktorka? Jaj, ha hallaná tőle a «Fedák Sári szobalányát»! Meg lehet pukkadni a nevetéstől… Majd meg fogja hallani. Gyakran jön hozzánk Schmutzler. Remélem, maga is gyakran eljön, doktorka?
– I – Igen… – hebegte Boldizsár, de tulajdonképen azt sem tudta, mire válaszol. Egyre a Schmutzler főhadnagy keringőzött a fejében a Fedák Sári szobalányával…
– Képzelje csak, nagyszerű hecc is volt – kerepelt tovább Flórica. – Valami nagyszakállú úr is benyitott hozzánk, de hirtelen úgy becsapta az ajtót, hogy anyucika majd holtra rémült… Ki nem állhatom a szakállas embereket. Ugy-e doktorka, maga is leveteti a kedvemért a szakállát. Nem így félig, egészen angolosan, az olyan fess…
– Igen… igen – hagyta rá ismét Boldizsár és egyre azon töprengett, mi módon léphetne át most már a komoly társalgás kevésbbé hímes mezejére.
– Megkapta a képes lapjaimat? – kérdezte hirtelen fordulattal Flóricát, mielőtt az belekapaszkodott volna a félpanyókára álló fehér csokornyakkendőjébe. Mert bizonyos, hogy a szakáll után most az következett volna.
– Oh, igen, köszönöm – felelt Flórica – sok szép helyen járt, doktorka. Berlinben…
– A hírneves Buch professzort hallgattam ott – kapta át a szót mohón Boldizsár – kiváló elme, európai hírű kapacitás.
– És Párisban – libbent át hirtelen a Spree mellől a Szajna-partra Flórica.
– Ah, Páris!… Imádom Párist. Bizonyára volt a… a…
– A Sorbonne-on, ahol…
– Nem, nem… valami más neve van. Tudja azt a malmot gondolom. Láttam is a képét… olyan nagy vörös vitorlái vannak és kabaré meg orfeum van benne… Jaj de édes lehet! Képzelje csak, doktorka, az idén mindössze háromszor voltunk a kabaréban. Hanem szombaton megint elmegyünk, tegnap megigérte apuci. Remélem, velünk tart… Ott lesz Schmutzler meg a Csehák Rudi is… ő hadnagy a pioniroknál és igen mulatságos fiú. Nagyszerüen tudja a macsicsot…
Boldizsárt most már egy egész regement táncolta körül… De azért nyilván igent mondott volna Flórica e legújabb kérdésére is, ha odakünn hirtelen nagy csörömpölés nem támad, aminek elhangzása után kétségbeejtő rikácsolással rohant be Hubacsek mama.
– A méreg eszi meg az embert ezekkel a cselédekkel! Tegnap a szép új teás kannám… ma meg a drága leveses tálam. Szerelmes Krisztusom, nem lehet az embernek ezer szeme! Hanem persze így van ez, ha a nagyságos házi kisasszony…
A többit, Boldizsárra tekintvén, hirtelen elnyelte a derék matrona és recsegve csapta be maga után az ajtót, hogy odakünn engedjen szabad folyást fellázadt gazdasszonyi érzelmeinek.
Ám Boldizsárnak ennyi is épen elég volt. Felállt, egyszer begombolta, egyszer kigombolta redingotját és nagy zavarában először Flórica lábára, majd pedig a távozás ösvényéré lépett.
Mikor az utcára ért, egy kicsit forgott ugyan vele a világ, hanem azért csudálatosképen most egyszerre felfedezte azt a keshedt vén bérházat, mely előtt errejövet még bizonyos gőgös nemtörődömséggel lejtett el. És eszébe jutott egyszerre Csuporné is, a jó öreg Csupor néni… Nyomban el is határozta, hogy fellátogat hozzá.
– Boldizsár úr!… Lelkem-galambom – egy Boldizsár úr!… – ujjongott Csupor néni, mikor Boldizsár benyitott hozzá – hát csakugyan nem feledkezett meg rólam… visszajött?…
– Visszajöttem, asszonyság, – mondta Boldizsár – és idejövök megint lakásra magához.
– És… és kérem… ha szabad – hunyorgatott Csuporné Boldizsár balkeze felé – még mindig csak így egyedül? Már bizony azt gondoltam, hogy meg tetszett nősülni… Úgy meg tetszett férfiasodni…
Boldizsár kissé idegesen legyintette le az áradozó asszonyt.
– Hát különben okosan is teszi Boldizsár úr, tanár úr… – mondta meggyőződéssel Csuporné. – Mert borzasztók ezek a mai lányok, kérem. Nem valók ezek feleségnek, mind csupa dámák ezek, kérem. Itt van lám, ez a hentes-kisasszony is, a Hubacsekék leánya, kérem. Mióta becsukták a boltot, azt se tudja, hova lépjen, kérem. Bál, zongora, zsur, tánc, katona, nagy kalap, selyemruha… No de ne szólj szám, nem fáj fejem.
– Aztán vette át a szót Boldizsár – ha kineveznek rendes tanárnak – remélem, nemsokára – majd valami nagyobb lakást vesz fel Csuporné asszonyság. Nem itt… valahol Budán. Odaát, tudja, jobb a levegő. És kosztolni is magánál fogok, Csuporné.
Valami fáradt rezignációval mondta e szavakat Boldizsár és leült a keshedt ripszdivánra, a szűk és dohos hónapos szobában, ahol – úgy érezte e pillanatban – legalább egyszer, néhány napig – boldog volt…