VÉGRE!
– Ah, végre! – ujjongott fel Kálosné, a fiatal, üde, életkedvvel teljes, de kissé mostoha talajban viruló virághoz hasonló szép asszony, mikor az Úrban csendesen boldogult kanonok nagybácsi hagyatékából ráeső részt, polgári számítás szerint igen tekintélyes összeget, a kezéhez kapta.
– Végre, mondta ugyanakkor, csak sokkal csendesebben, inkább úgy befelé magának Kálos, a kissé már őszbe csavarodó, de még jól az élete delén sütkérező férj.
Az asszonyka mindjárt sietett is a Párisi-utcába, hogy mindenekelőtt elnyűtt és főképen divatjamult kalapját ujjal cserélje ki. A szabóné, a ruha várhat még – holnapig…
A férfi dolgozó szobájába vonult és a könyvei közé temetkezett.
Ez a kora délutáni órákban történt.
Kálosné ezután késő estig járta a Párisi-utcát (és alighanem egy kicsit a vidékét is) s egy legfrissebb sütetű impozáns szakajtókalappal libegett haza igen vidáman és felette boldogan. Sőt, már csak időspórolásból is (hiába, megszokta a szűkebb esztendőkben!) mindjárt egy szép új kosztümöt is megrendelt magának, amelynek modelljét véletlenül pillantotta meg az egyik Kossuth Lajos utcai kirakatban. Egy és más torkoskodni valót is vásárolt ezenkívül a vacsorához, elvégre illő, hogy ezt a mai nevezetes családi eseményt a fehér asztal mellett is kifejezésre juttassák és megünnepeljék.
A férfi szintén messze, kalandos utakat járt be ezalatt.
A kutató emberi elme pisla lámpásával rég letünt századok ködbe-homályba borult avarjait járta, ahol új nyomokat keresett. «A jog ősforrásai»-hoz. Ez volt a tárgya és címe immár tíz év óta készülő nagy művének, amelynek rengeteg anyaga, részben már rendbe szedve, ott hevert az íróasztala öblös fiókjaiban. Hogy a teljes és végleges formába öntéshez fogjon, még csak néhány új adatra lett volna szüksége, de azokat mindezideig nem sikerült megszereznie (mert nem ollózó könyvszabó, hanem eredeti teremtő elme volt), aminek oka egyszerűen a Montecuccoli hirhedt «nervus reruma»: a pénz, pénz, pénz…
Ügyvédi irodájának ösztövér jövedelmén kívül (melyik bolond kliens törné magát a «szobatudós» hirébe keveredztt fiskális után?) bizony szerény apai örökségét is felemésztette már a mindennapi élet és az út, amelyen eddig a jog ősforrásait kutatta. Kálos ugyanis a javíthatatlan ideálisták közé tartozott s az élet rettenetesen reális útjának is azzal a fiatalosan hevülő, szinte könnyelmű szívvel vágott neki, mint annak a másik, bizonytalan végű tudományos útnak. A feleségét minden vagyon nélkül, jóformán csak a Dunbar Fanny egy szál köténykéjével vette el (a nagybácsi akkor még sovány plébániája csendjén csak a legédesebb álmaiban himbálgatta magát néha-néha a jó kövér kanonoki stallumban…) és azzal a reménységgel, amire egy kicsit számított is, noha a számítás nem volt kenyere, hogy a szeretett lény meg fogja érteni őt és nagy, magasba törő útján hűséges kisérője, ha kell, támogatója lesz, aki a köténykéjében állandóan rózsákat hord, amelyekkel mosolyogva fogja telehinteni a nehéz út töviseit és göröngyeit…
És ebben a reménységben, ha úgy tetszik, számításában nem is csalódott idáig Kálos.
Azok a bizonyos rózsák csakugyan ott virultak a felesége köténykéjében, sőt a gömbölyded barnapiros arcának nevető gödröcskéiben is… Ámde sajnos, jöttek idők – az apai örökség elfogytával – mikor ezekkel a rózsákkal már nem lehetett előbbre jutni. Mert, ha a töviseket és göröngyöket elfeledték volna is, az a varázserejük már nem volt meg a kis Kálosné rózsáinak, ami a szent hajdanban Erzsébet királyleányéinak, hogy kenyérre is át tudtak volna változni. Sőt mintha azóta egyre halványodtak, hervadtak volna ezek a rózsák…
Ekkor bizony egyszerre megakadt a jog ősforrásaihoz vezető út. És Kálosnak a törvényszékek és járásbíróságok útjait kellett keserves önmegtagadással rónia, ahol a modern jog destillált cseppecskéit mérik méregdrágán a szegény ügyesbajos emberiségnek.
Ez időben történt, hogy a nagybácsi egyszerre csak, egészen váratlanul, egy püspöki látogatás után, belé csöppent az egyik legkövérebb kanonoki stallumba.
Ez természetesen nagy örömmel töltötte el Kálosékat, mert némi joggal remélhették, hogy azok a bizonyos hervadozó rózsák most újra ki fognak virulni és nemcsak kenyérré, hanem kalácscsá és pecsenyévé fognak átváltozni…
A kanonok bácsi azonban, rokoni szeretetében ugyan bőven részeltette Kálosékat, de egyelőre csak a maga rózsáit ápolgatta s a kalácsot és pecsenyét is maga élvezgette. Mindaddiglan, míg annyira el nem gömbölyödött, hogy egy szép napon már odafenn is megelégelték és – mikor épen ebéd utáni csendes sziesztáját tartotta – leszólt hozzá egy jóságos szelid, hivó hang a magasságból, mondván: «Elég, jó és hív szolgám…»
Mindezeket pedig azért kellett röviden elmondanunk, hogy ki-ki megértse és a kelletén túl félre ne magyarázza Kálosék érzelmeinek ama hirtelen és egyszerre való kicsordulását:
– Ah, végre!… Végre…
*
Kálosék a vacsoránál találkoztak ismét össze.
Az asszonyka ragyogott a boldogságtól s úgy repdesett a kedve, hogy szinte madarat lehetett volna fogatni vele. Kálos alig ismert a feleségére. Azok a nagyon finoman, alig észrevehetően, de már mégis kiütközött keserű vonások a szája szögletéből, a szeme alól egyszerre eltüntek, az arca halványodó rózsái újra kivirultak… Vacsorázni sem tudott a nagy örömtől, csak a magával hozott édességeket szopogatta és szinte észrevehető, mohó vágyakozással várta, hogy a férje végezzen a rostélyosával, mert Kálosban meg volt a nagyakaratú embereknek az a tulajdonsága is, hogy egyszerre csak egy munkát végzett és evés közben harapófogóval sem lehetett szót kihúzni belőle.
Mikor az utolsó falatját is lenyelte, az asszonyka már lesben állt és pajkos incselkedéssel egy cukorba pácolt datolyát dugott a szájába, aminőt maga is szopogatott.
– Tudja mi ez, Károly, emlékszik? – kérdezte jelentős mosolylyal.
– Igen, – mondta Kálos – Velenczében ettünk ilyent, a Márk-téren, akkor…
– Akkor… – ismételte, fejét álmatagon hátravetve az asszony – a nászutunkon…
– Milyen bohó is volt maga akkor, Eliz, – folytatta Kálos, – a Márk-téri galamboknak is cukrot, datolyát, fügét szórt a kukoricájuk közé… Egész nap a galambokat etette.
– Igen, az alatt is – csicseregte tovább a kedveskedő szavakba rejtett finom maliciával az asszony, – mialatt maga benn, a könyvtárban a dohos, régi foliánsokat bujta… Sokszor alig győztem onnan kivárni.
– Sok érdekes és becses adatot találtam ott a művemhez, – mondta komolyan Kálos. – Általában az egész utunk igen gyümölcsöző volt. Bologna, Firenze, Róma, Nápoly… Hiába, utaznia kell az embernek, ha…
– Most ismét utazni fogunk, Károly! – vágott közbe hirtelen az asszony, mielőtt még Kálos befejezhette volna a mondatát. – Úgy-e, hogy utazni fogunk? Most már lehet, tehetjük… Most már élhetünk magunknak, a vágyainknak.
– Kitalálta a gondolatomat, Eliz, most is, mint mindig, – felelte látható nekividulással a férfi. – Ki sem mondhatom, milyen boldog vagyok, milyen örömmel tölt el, hogy így együtt tud érezni velem, hogy így megért engem az én édes kis feleségem. Lássa Eliz, a nehéz napokban én nekem sokszor olyan különös gondolataim támadtak… Sokszor gondoltam arra és féltem, reszkettem a gondolattól, hogy ha ez nem így volna… ha egyszer megváltozna… ha nem lenne elég ereje kitartani mellettem, ha elcsüggedne és elpártolna mellőlem… sohasem szóltam magának eddig erről, de most már elmondhatom, most már ismerem magát egészen. Most már tudom, hogy nem olyan, mint a többi, sekély gondolkodású, csak a külsőségeken kapó, ingatag, gyenge asszony. Az én kis feleségem komoly, nemes, nagy asszony… – olvadt fel mindjobban Kálos és gyengéden magához vonva melegen, szinte hálásan simogatta a felesége puha kis kezét.
Az asszony kissé bizonytalanul, kissé hidegen viszonozta az ura nyílt, meleg tekintetét és a szinte macska-puhasággal egymásra símuló pillái alatt mintha ez a gondolat bujkált volna:
– Ej, ti okos férfiak – és épen ti legokosabbak – milyen ostobák és elbizakodottak vagytok, mikor azt hiszitek, hogy az asszonyotok is olyan, mint a könyvetek: kitárul előttetek és megismerhetitek valaha egészen…
De Kálos ezt nem vette észre, Tovább folytatta:
– Én is épen arra gondoltam délután, mialatt – nagy idő óta először – ismét nyugodtan foglalkozhattam a könyveimmel, az írásaimmal, a lelkemmel… igen, én is arra gondoltam, hogy utazni fogunk. Nagyjában már az úti tervet is megállapítottam.
– Velenczébe megyünk megint, – örvendezett fel az asszony – úgy-e, oda megyünk először, az édes, szép Veneziába? Ott kezdjük, aztán onnan megyünk tovább a Rivierára, Monte-Carlóba, ott még úgy sem voltunk. Megint etetjük a kis galambokat, aztán kirándulunk Buranóba, finom, bájos csipkekölteményeket veszünk (akkor nem jutott erre se időnk, se pénzünk, de most jut ám!), kigondolázunk Muranóba, ott gyönyörű üvegholmikat vásárolunk… Mindenhová elmegyünk most, ahol örülni lehet és élvezni az életet. Csak a dohos foliánsok közé nem engedem most… Úgy-e, hogy így lesz?
– Nem, kedvesem, – símogatta tovább az asszony kezét Kálos. – Én egészen máskép gondolom. Velenczébe most nem megyünk, ott már semmi új adatot nem találnék, sehol sem délen. Most észak felé kell mennem. Úgy terveztem, hogy Münchenen át Nürnbergbe megyünk először, ott a germán nemzeti múzeumot fogom áttanulmányozni. Aztán Berlinbe, Londonba és még tovább északra, Skandináviába, Finnországba, Oroszországba, ha lehet.
– Brrr! – rázkódott össze hirtelen az asszony és kivonta kezét a férje kezéből. – Csupa észak, csupa köd, sötétség és szürke unalom… Nem. Köszönöm. Ebből már épen elég volt itthon. Én oda nem megyek! – tiltakozott ideges, szakgatott mondatokban. – Nekem most fény kell… napsugár… melegség..: élet.
– De kedves Eliz, – hökkent meg Kálos – értsen meg… Magának meg kell engem értenie… eddig is megértett…
– Igen, eddig megértettem, – mondta egyre hidegülő hangon az asszony, – de most nem értem. Eddig megértettem valahogyan, hogy elvonult a világtól, az élettől és a könyvei, a foliánsai közé temetkezett. Oda temette az ifjúságát és mellé az én ifjúságomat… Azaz, hogy eddig sem igen értettem, csak tűrtem (istenem, mit tehet mást egy szegény asszony…) vártam és vártam: mi lesz mind ennek a vége? A sok álmatlan éjszakának, a gondnak, nélkülözésnek, lemondásnak, az ismerősök, jóbarátok és kollégák hátmögötti gúnyos mosolygásának… Igen, a kollégák, akikkel együtt indult el, már mind magasra jutottak, képviselő, államtitkár, miniszter is lett belőlük. Pedig ők csak mosolyogtak… igen a háta mögött gúnyosan mosolyogtak és lesajnálták magát, Károly – «a szegény tudós»… És az asszonyaik, a nagyságos, a méltóságos és kegyelmes dámák, ajkbigyesztve, gőgösen suhogtak el mellettem, észre sem vettek, vagy ha észrevettek, bizonyosan ők is lemosolyogtak rám: «a szegény tudós felesége»… Pedig ezek a nagyságos, méltóságos kegyelmes urak és hölgyek sohasem virrasztottak gondban, álmatlan éjszakát, sohasem írtak vaskos könyveket és nem keresték soha a tudomány forrásait… Mosolyogtak, mondom és mulattak, zsúroztak, flirtöltek és politizáltak… ez az érvényesülés útja minálunk, nem az, amelyik a tudomány forrásaihoz vezet! Persze, drága út és csak pénzes, gazdag embernek való. Azért is nem szóltam eddig, mert nekünk nem volt pénzünk. De most már van! Most már máskép kell lenni itt mindennek. Most már fel kell hagynia, Károly, a tudóskodással és ki kell lépnie a könyvei közül az életbe. Arra az útra kell magának is térnie, amelyik minálunk leggyorsabban, majdnem egyedül vezet az érvényesülés felé – a politikára kell adni magát… Még pedig minél elébb. Máris eljárt az idő felettünk… és én élni akarok… élni… élni!… élni…
– Ez mind szép, kedvesem, – csitította Kálos a maga-magát teljesen felizgatott asszonyt, – de azt is be kell látnia, meg kell értenie, hogy én most már nem hagyhatom abba azt a munkát, amelynek egész eddig való életemet szenteltem, amelyre, hogy úgy mondjam, az egész életemet feltettem… Épen most, amikor oly közel vagyok már a befejezéséhez… Ezt az áldozatot még meg kell hoznunk, ezt az utat meg kell tennem és ezt meg kell értenie, Eliz.
– Jó – mondta tétován az asszony. – Menjen, nem bánom. De én nem megyek. Jobb is lesz, ha egyedül megy… legalább nem zavarja senki, nyugodtan dolgozhat.
– No lám, – szólt ellágyulva szinte Kálos – hát mégis csak igazam volt. Az én kis feleségem mégis csak megért engem, a céljaimat, a törekvéseimet…
– Igen… igen – hadarta szemét lesütve, bizonytalanul az asszony.
És mikor Kálos egy hét mulva csakugyan elindult egyedül Münchenen át Nürnbergbe, a felesége kissé nyugtalan és tikkadt, de voltaképen mégis valami kellemes, rég érzett és rég áhított boldogsággal nyujtózkodott végig a pamlagon, mely annyi keserű könnyét itta be már a nehéz napokban. És félig mosolyra nyílt ajakkal, szinte megkönnyebbülten lélekzett fel, mint a beteg, aki hosszú szobafogság után, ha csak rövid időre is, először szabadul ki a levegős, napos szabad életbe:
– Ah, végre… végre!…
– Végre… – gondolta magában, szintén kissé nyugtalan, de alapjában jól eső érzéssel a férfi is, mikor a vonat prüszkölve megindult vele a keresett északi ősforrások felé.