A CSALÁD SZÉGYENE.
I.
Kis-Berregi Berreghy Pongrácné, született Nagy-Delnei Delnőy Anna Mária Amália, a társadalmi – vagy mint ő maga legújabban nagy előszeretettel hangoztatni szokta – szociális téren kifejtett ernyedetlen, odaadó működéséről közismert és tisztelt matróna, a Szent Ceciliáról elnevezett s keresztényi alázatosságra és béketűrésre vezető egyesület (röviden a «KABVE») elnöke, pulykavörösen, szinte magából kikelve suhogott be a minisztériumban dr. Kabocza János fogalmazó szobájába.
Kabocza doktornak nem ez alkalommal volt először szerencséje őnagyságához s már előre tisztában volt az ismételt látogatás céljával. Ám ez cseppet sem gátolta Berreghynét abban, hogy ezúttal is ki ne öntse a selyemblúza alól mindazt, ami a szívét nyomta.
– Az ősfa-ügyben jövök, a Berci fiam kamarássága ügyében, – kezdte Berreghyné, erősen fujtatva a sok lépcsőmászástól.
– Méltóztassék helyet foglalni, nagyságos asszonyom, – udvariaskodott Kabocza és egy erősen keshedt-vedlett, hatalmas terjedelmű bőr-karosszékre mutatott, amely még néhai szép királyunk, Mária Terézia valamelyik pohos és parókás konziliáriusa számára «épült» valamikor anno 1740–41 körül, ama nevezetes pozsonyi diéta örömteljes és bőkezű napjaiban.
– Már két hónap óta várjuk az elintézést, – pattogott tovább Berreghyné, teljesen figyelmen kívül hagyva Kabocza udvariasságát. – Égető szükségünk van a dologra. Ez ugyan nem tartozik ide, de már csak elmondom, hogy a Berci fiam nősülni akar. És… nos igen, úgy áll az ügy, hogy addig nem lehet… még visszamehet emiatt a parti… Odafönn Bécsben is várják már a fölterjesztést. A főkamarási hivatalban már megtettük a lépéseket… A tábornok kuzinomnak megigérték, hogy ott két nap alatt elintéznék az egészet és az iratok, nemde, még mindig a referens úrnál vannak?
– Itt vannak, – mondta nyugodtan Kabocza és a szobája egyik sarkába mutatott, ahol egy hatalmas, Uchatius-ágyú csövéhez hasonló, hosszú bádoghenger volt a falhoz támasztva, mellette kis deszkadoboz hevert, amelyen szép, gondos rondírással ez a felirat ékeskedett: «Kis-Berregi Berreghy Albert ősfája és mellékletei.»
– Nem értem… igazán nem értem, – fakadt ki Berreghyné, – mikor a dolog olyan egyszerű és tiszta, mondhatnám átlátszó. Valamelyest én is értek a genealogiához, kérem… Az ősfánkon csupa jó család szerepel, köztük egy aranysarkantyús vitéz és két alapítványi hölgy. Igazán érthetetlen ez a huzavona!
– Kérem, méltóztassék, – ajánlotta újra a bőrtrónust ő nagysága figyelmébe Kabocza, azzal a barátságos szándékkal, hogy majd megmagyarázza a «huzavona» okát.
– Köszönöm! – utasította vissza Berreghyné. – Megyek az államtitkár úr őméltóságához… igen… a miniszter úr őkegyelmességéhez is ismerem az utat, ha szükséges – folytatta vésztjósló tekintetet lövelve Kaboczára. – Elmondok ott fenn mindent, mindent elmondok… majd én referálok!
De most már a hosszú türelmű Kabocza is a keményebbik sarkára állt és elővette a száraz, hivatalos hangját.
– Ahogy tetszik, kérem, – mondta ridegen, – de előbb, hogy híven referálhasson őméltóságának vagy őkegyelmességének, méltóztassék egy kicsit meghallgatni engem, mert az iratok behatóbb tanulmányozása közben egy és más olyan adatra bukkantam, amiről nagyságodnak még aligha van tudomása.
– Hogyan… mi… csak nem? – kérdezte kissé meghökkenve ő nagysága és a kellő elővigyázattal az aggkori végelgyengülésben fájdalmasan nyöszörgő karosszékbe ereszkedett.
– De igen, – felelte csöndes, majdnem kárörvendő mosollyal a doktor, miközben az asztalán halomszámra fekvő régi, elsárgult írások között babrált. – Igen, az ősfán, hogy is mondjam csak… az egyik nemes ágon valami kis vadhajtás van…
– Az lehetetlen, az ki van zárva a mi családunknál! – szólt közbe erélyesen tiltakozva Berreghyné. – Szeretném látni azt a… no, ahogy ön nevezi… azt a vadhajtást… én is értek egyetmást…
Kabocza kihalászta a bádog Uchátiusból a lepedő nagyságú pergamenre rajzolt s büszkén szétterpeszkedő ősfát, kiterítette az asztalán és a kék ceruzájával odabökött egy helyre azon az oldalon, amelyiken épen az anyai, tehát a Nagy-Delnei Delnőy-ágazat lombosodott, virágzott széjjel.
– Itt van, kérem!
Berreghyné izgatottan kapta szemére a lorgnonját és szinte belesápadt, mikor a jelzett helyen arany betűkkel ékeskedő nevet elolvasta: «Nagy-Delnei Delnőy Boldizsár.»
– Na hát, mondom, hogy ki van zárva! – erősködött újra, kissé erőszakolt nevetéssel. – Hiszen ez a dédapánk: Boldizsár. A híres, a nagyeszű Delnőy Boldizsár, a «mosolygó bölcs», mint akkor nevezték, őfelsége aranysarkantyús vitéze, a keménykezű főispán, az ékesszavú diétai szónok, több vármegye táblabírája, a családunk büszkesége, aki birtokainkat és nevünk fényét megsokszorozta… Bizonyosan valami tévedés lesz a dologban, itt nem lehet semmi baj. Csak nem tetszik kétségbe vonni tán egy aranysarkantyús vitéz nemességét?…
– Nem az aranysarkantyússal van baj, nagyságos asszonyom, hanem közel hozzá, veszedelmesen közel, – mondta Kabocza, – itt mindjárt mellette és alatta.
– Hogy-hogy? – csodálkozott Berreghyné, – Delnőy Boldizsár felesége, amint itt is ki van tüntetve, Toroczkói Thoroczkay Anna volt, szintén kétségtelen és közismert nemes család sarja. Az ő fiúk az ifjabb, vagyis II. Boldizsár, a szépatyánk.
– Igen, – szólt bele a doktor, – csakhogy ez a III. Boldizsár.
– Hát a harmadik! – idegeskedett Berreghyné. – Az már mindegy, egészen mindegy.
– Csak az a baj, – fűzte tovább a szót Kabocza, – hogy ez a III. Boldizsár akkor látott napvilágot, mikor Thoroczkay Anna asszony már rég a delnei családi sírboltban aludta az örök álmot…
– Akkor hát, – kacagott fel Berreghyné, – a mi szépapánk, úgy látszik, örök álmát alvó anyjától született a delnei kriptában… Nem is tudtam, hogy a régi jó világban ilyen csodák is megestek.
– Nem, kérem, ilyen csodák a régi jó világban sem estek meg, – mondta szintén derűsebb hangon Kabocza. – Ez a kis Boldizsárka ugyancsak elevenen jött a világra. Annyira elevenen, hogy szinte… hogy is mondjam? – megelőzte a korát…
– Mi-mi miít? – álmélkodott Berreghyné.
– Nagyságos asszonyom, – szólt némi habozás után komoly, ünnepélyes hangon a doktor, – attól félek, hogy már is túlléptem a köteles illendőség határát… Kérem, legyen szíves beküldeni a kedves fiát vagy az ügyvédjét a továbbiak megbeszélése végett… Mert én igazán zavarban vagyok nagyságoddal szemben… itt végre is olyan dolgokról van szó… és a nagyságos asszony máris kissé izgatott…
– Kérem, kérem, csak beszéljen egész bátran, előttem beszélhet… úgyis csak valami tévedés lesz.
– De mégis… talán jobb lenne, ha mással…
– Nem, nem! – maradt meg elhatárorozása mellett Berreghyné. – Magam akarok mindent tudni, beszéljen, kérem… csak beszéljen…
Kabocza doktor kissé fanyarul és kelletlenül vakarta meg a tarkóját, de az ajka egyik szögletébe hamarosan valami derűs, szinte kárörvendő vonás rajzolódott ki, amely, mintha ezt mondta volna: ám, legyen – tu l’as voulu…
Az íróasztala egyik rekeszéből dohos, elsárgult íráscsomót húzott elő és hirtelen felragyogott az arca, mint akinek szorult helyzetében valami kitünő mentő ötlet jutott az eszébe.
– Kérem, csak semmi gêne, – sürgetőzött Berreghyné most már teljesen felcsigázott kiváncsisággal, – tessék csak mindent elmondani úgy, ahogyan gondolja. Igérem, hogy nyugodtan meg fogom hallgatni.
– Ha megengedi, nagyságos asszonyom, – mondta Kabocza, – inkább magának Delnőy Boldizsárnak adom át a szót. Az első Boldizsárnak tudniillik, a nagynak, a bölcsnek. Ő végre is legjobban tudja a maga dolgait, mert az ő dolgairól lesz itt szó. Én is csak tőle tudom, amit tudok. Az ő szavában, remélem, nem fog kételkedni nagyságod.
– Na, ez annál érdekesebb lesz, – jegyezte meg gúnyosan Berreghyné. – Az ember végre is nem mindennap diskurálhat a dédapjával…
– Íme, – mutatott a régi írásokra Kabocza, – ezek a Boldizsár úr levelei. Egészen intim, őszinte és igen kedves kis levelecskék. Valóban, mikor olvassuk őket, mintha csak az írójukat hallanók. Ezek fognak helyettem beszélni. És, biztosíthatom nagyságodat, hogy – amiképen óhajtja – egészen sans gêne fognak beszélni ezek a kis levelecskék. Mondom, akárcsak magát Nagy-Delnei Delnőy Boldizsár urat hallanók, a család büszkeségét, a nagyeszűt, a bölcset…
II.
Berreghyné kiváncsian vette szemügyre a sárgult papirosokat.
– Igen, – bólintott rájok, – ez csakugyan a Boldizsár dédapánk írása. Ismerem a szép gömbölyű gyöngybetűit a családi levéltárunkból. Sok érdekes és jóízű levél (nagy humorista volt az öreg) van ott is tőle. De ezeket a leveleket még nem láttam.
– Persze, ezek nem voltak az ősfához mellékelve, – mondta különös mosollyal Kabocza. – A Delnőy-család nem is tudott soha ezekről. (Nem hiába volt nagyeszű és bölcs ama Boldizsár úr… – gondolta itt magában Kabocza.) Ezek a levelek a Dengeleghy-család levéltárából kerültek elő. Ott is pecsétes zár alatt őrizték őket, míg a család utolsó sarja is ki nem halt. Ezt pedig a testamentumában rendelte el Dengeleghy Tamás úr, akihez, mint kedves szomszédurához és meghitt jó cimborájához intézte vala ezeket a leveleket Delnőy Boldizsár.
– Érdekes, nagyon érdekes, – jegyezte meg Berreghyné és alig várta, hogy a titokzatos levelek tartalmát megismerje.
– Nos, – kezdte a levelek glosszálását Kabocza (egészen még sem tartotta célirányosnak, hogy felolvassa azokat) – íme, az első levél. Ebben megszomorodott szívvel jelenti Boldizsár úr Dengeleghy Tamásnak, hogy szerette kis fiacskája, Boldizsárka után (ez volt, kérem, a II. Boldizsár!) íme, az Úr kifürkészhetetlen akaratából és ítéletéből, amely ellen nincsen appelláta, most a szegény jó édes anyja (ez volt a Boldizsár úr hitestársa: Thoroczkay Anna) is elköltözék oda, ahonnan nincs többé visszatérés – «az halálnak ő zord setét országába»… Egyben meghívja kedves szomszéd úrbarátját a temetésre, vagy mint akkor mondták és ahogyan itt is írva van: «a végső szomorú tisztességtétel alkalmatosságára…»
– Igen, igen… – bólongatott a gyászos hangulathoz illő elborulással Berreghyné, miután maga is végigfutotta a szomorú levelet.
– Ide, a levél hátára, – folytatta Kabocza, – régi jó szokás szerint rájegyezte Dengeleghy Tamás, hogy a gyászos alkalmatosságon csakugyan jelen is volt. «Boldizsár komám sok keserves könnyek hullajtásával butsuzék el – mondja a jegyzet – az ő szerelmetes hites társátul, de meg is érdemlette, mivelhogy felette jámbor és kedves asszonyszemély vala az elköltözött… Temetés után peniglen az sok jeles nemzetiségbéli gyászoló gyülekezet az halottas házban torra gyülekezék össze, az mellyet is minden rendek megelégedésére, nagy szorgalmatossággal és jeles mesterséggel készített vala az Boldizsár komám szakátsnéja, bizonyos Susánna nevezetű leányasszony…»
Itt Kabocza nem állhatta meg, hogy a bajuszába ne mosolyogjon. Mivelhogy még valami kis csintalan megjegyzés volt ott, mindjárt a «Susánna leányasszony» után. («Az ki penig fölötte szemrevaló vászoncseléd… meg is tsippentettem ecczer-kécczer az gömbölyded artzocskáját…» – kanyarintotta oda a vidám és nagyselyma Tamás úr.) De persze, ezt nem olvasta fel őnagyságának a ravasz doktor, hanem folytatta a második levéllel:
– Ebben a levélben, amely – mint méltóztatik látni – egy évvel a temetés után kelt, azt írja Boldizsár úr Dengeleghy komájának, hogy nagy szomorú özvegyárvaságában senki más nem vigasztalgatja már, hanem a derék Susánna leányasszony, aki úgy tudja készíteni a ludas kását, a turós derelyét, no és a csiperkegombát bibic-tojással, hogy azután akár Kollonits hercegérsek őeminenciája is megnyalhatná a száját…
Berreghyné itt nem állhatta meg, hogy bizonyos büszkeséggel meg ne jegyezze:
– Ah, igen, azt a családi hagyományaink is fenntartották, hogy nagy gourmand volt az öreg úr!
– De ezenkívül, – mondja tovább a levél, azaz hogy Boldizsár úr, – Susánna leányasszony a különféle és igen kellemetes herbatéák főzésében is jeleskedik, nemkülönben bizonyos hathatós erejű kenőcsök keverésében, amelyekkel is úgy kikeni-dörgöli az ember csontjából az átkozott podegra-nyavalyát, hogy nincs az a ráncoshomlokú, tubákos orrú német felcser, aki különben megcselekedné…
Itt kis szünetet tartott Kabocza és megjegyezte, hogy mindezek ugyan nem tartoznak szorosan a tárgyhoz, de a következők megértéséhez érdekes adalékul szolgálnak, azért bátorkodik felolvasni.
– Csak olvassa, kérem, olvassa, – adta beleegyezését Berreghyné, – nagyon érdekes, felette érdekes.
– Nos, – folytatta nekilendülve Kabocza, – a továbbiakban panaszkodik Boldizsár úr, hogy Susánnának eme jeles tulajdonságai mellett egy kis hibája is vagyon. Olykor-olykor nagyon akaratos és már többször megfenyegette őt (már mint Boldizsár urat), hogy otthagyja, mert – úgymond – nem akar holta napjáig cselédsorban sinylődni. Már pedig ő semmi áron el nem bocsátja többé Susánnát… Azért is kérve-kéri kedves baráturát, látogasson el hozzá egy kis finom ludas-kására meg bibic-tojásra (egy-két átalag jó tokaji máslás is akad még a pincében!), hogy egyet-mást inter pocula és sub rosa megbeszélgessenek. Úgy eshetik – teszi hozzá itt végül – hogy csendes lakzi lesz a mulatság vége, mivelhogy ő, ha máskép nem megy, a szent házasság láncával is magához köti Susánnát… A familia során ez már mit sem változtat, ahhoz ő már vén legény, de különben ő már a familiával nemtörődik, hanem az Írás szavaihoz tartja magát, amely azt mondja: «Nem jó az embernek egyedül lenni…» Ezt pedig, ő szerinte, elsősorban is az ilyen elszomorodott, özvegy-árva vén embereknek mondja az Írás…
Berreghyné itt nyugtalanul izgett-mozgott, köhécselt, de Kabocza, élvén az imént kapott engedelemmel, folytatta:
– Erre a levélre ezt írta Dengeleghy Tamás: «Ott valék. Boldizsárnak igaza van!» Egyebet – diszkrécióból-e vagy feledékenységből – semmit. Így aztán azt se lehet tudni, hogy mire nézve volt igaza Boldizsárnak. A ludas-kására, bibic-tojásra… avagy minden egyebekre nézve is…
És most következik a harmadik levél, mint ma mondanók, a koronatanu. Ez ismét négy hónappal később kelt (méltóztassék a dátumot jól megjegyezni!) és ebben arról értesíti Boldizsár úr Dengeleghyt, hogy Susánna este, épen gyertyagyujtáskor, egészséges fiúgyermekecskét hozott a világra… A boldog anyát se leányasszonynak, se semmi másnak nem nevezi (és ez még homályosabbá teszi az ügyet…) egyszerűen csak Susánnának. Egyúttal nagy szívesen meginvitálja barátját a keresztelőre és az utána következendő passzitára, ahogy akkor a keresztelési lakomát nevezték. Sőt azt is jelenti, hogy mivel a kis újszülött felette igen hasonlít a megboldogult Boldizsárkához, ennek is Boldizsár lesz a neve… Erre a levélre megint rájegyezte Dengeleghy: «Ott valék. Actum est – megtörtént. A kis Boldizsárka keresztfiam ugyancsak kuruc legény – úgy sivított a keresztelés alatt, mint három török síp és két nádi hegedű egyszerre. Az Úristen éltesse.»
Berreghyné csak izgett-mozgott a karszékben, de nem szólt közbe. Úgy látszik, még mindig felette érdekesnek találta az ügyet.
Kabocza folytatta:
– Az adatok itt, sajnos, megszakadnak s így több világosságot deríteni az ügyre nem lehet. Annyi azonban világosan kiderül, hogy ennek a kis sivalkodó Boldizsárkának a születési dátuma pontosan egybevág annak a Nagy-Delnei Delnőy Boldizsárnak a születési dátumával, akit én III. Boldizsárnak jeleztem és akiben nagyságtoknak a szépatyjukat van szerencséjük tisztelni.
Berreghyné itt, mintha csak valami bomba vetette volna föl, fölugrott a székből.
– Ké-ké… kérem csak… azokat az írásokat! – hebegte és gyorsan átfutotta egymásután a leveleket.
Semmi kétség, mind a Delnőy Boldizsár tulajdon kezeírása. A szép kerek betűk rettenetes táncra kerekedtek Berreghyné szemében és sápadtan, szinte megsemmisülten rogyott vissza a karosszékbe.
– Nos, nagyságos asszonyom, – mondta Kabocza, – itt van az a kis vadhajtás. Ez volt az oka annak a bizonyos huzavonának. Nem akartam addig megtenni a felterjesztést, míg meg nem beszélem a dolgot a családdal. Úgy gondolom, talán vissza méltóztatnak vonni az aranykulcsot kérő folyamodványt. Ilyen esetekben, amint bizonyára tetszik tudni, nem ismer tréfát a főkamarási hivatal.
– Igen, igen… köszönöm… mindenesetre… visszavonjuk, kérem… tessék csak följegyezni, hogy visszavonjuk… – búcsúzott egészen összetörve Berreghyné és persze, hogy nem ment referálni az államtitkárhoz. Sőt a miniszterhez vezető utat sem választotta, hanem a legrövidebb úton, egyenesen hazament.
Otthon, amint betámolygott a múzeumszerűen berendezett szalonjába, a családi galleriából mindjárt a Delnőy Boldizsár képe mosolygott rá, azzal a jóízű, széles, nyugodt, kissé maliciózus derűvel, aminővel csak a régi jó táblabírák tudtak mosolyogni. A kép, amelyet valami vidám, csavargó lengyel piktorral festetett Boldizsár úr (bizonyosan vidám poharazás közben: azért fogta meg a selyma olyan pompásan a jókedvét…), ott lógott a főhelyen. Fölébe állandóan zöld babérág borult, alatta nagy aranybetűkkel (melyeket időnként meg-megújíttattak a kegyeletes utódok) ez a felírás ékeskedett: «A család büszkesége.»
Berreghyné lesujtó, haragos pillantást vetett a képre, de a «mosolygó bölcs» annál derűsebben mosolygott vissza, mire őnagysága félig ájultan rogyott a pamlagra. És miközben a szobaleány ijedt csudálkozással fellocsolta, egyre ezt sziszegte:
– Szégyen, gyalázat… ilyen szégyen… ilyen gyalázat…
Boldizsár úr csak mosolygott és – úgy tetszett Berreghynének – egyre derűsebben, kiállhatatlanabbul mosolygott.
– Vegye le azt a képet! – parancsolta őnagysága, kissé összeszedve magát, a szobaleánynak.
Letépte fejéről a babért, kivakarta a pompázó aláírást és nagy vörös betűkkel odaírta helyébe: «A család szégyene.»
És a bölcs Boldizsár ezen is csak mosolygott.
Akkor is mosolygott, mikor a szobaleány csudálkozásra meresztett szemekkel a padlásra vitte. A padláson is mosolygott.
Sőt azalatt is egyre mosolygott, mialatt – délután 6 és 8 óra között – Berreghyné nagyon leverten és nagyon szomoruan elnökölt a K. A. B. V. E. választmányi ülésén.
Még most is mosolyog…