AZ ÉTLAP.
A minap rég látott vidéki cimborámmal, Halupka Tódorral vacsoráztam egyik előkelő fővárosi étteremben.
A vacsorámat, mint az utóbbi időben rendesen, ezúttal is almával végeztem.
Mialatt én a pompás, zamatos gyümölcsöt jóízűen falatozgattam, Tódor az étlap tanulmányozásába mélyedt. Néha fel-felpislantott a papirosa mögül s hol reám, hol az előttünk szinte kacéran mosolygó szép piros almákra vetette különös tekintetét.
Mikor az utolsó falatot is lenyeltem, így szólt hozzám Halupka Tódor:
– Látom, már téged is megrontott ez a nagyvárosi élet. Lenyeste, eltompította a józan, mondhatnám, morális érzékedet!
Ő nemes egyszerűséggel, de nem minden szemrehányás nélkül folytatta:
– Almát eszel!
– Igen, almát eszem, – feleltem én hasonló egyszerű mondattal és szinte eleven kérdőjellé görbülve.
– Ez az, – mondotta Halupka, – amiben én a józan, mondhatnám, az erkölcsi érzéked szomorú hanyatlását látom.
– De kérlek, Tódorkám, egy alma…
– Igen, igen, egy alma… ez az!
– Megvallom, – mentegetőztem, – én szeretem az almát. Újabban meg az orvosom is nagyon ajánlotta. Jót tesz az egészségemnek. Elvégre lehet, hogy te nem szereted az almát, vagy, mint megrögzött agglegény és nőgyűlölő, csak Éva bűnös közanyánk paradicsomi corpus delictijét látod emez – a Bibliában mindenesetre súlyosan terhelt gyümölcsben. De azért, megbocsáss Tódorkám, azt hiszem, kissé túlzasz, mikor még ma is holmi erkölcsi fogyatkozásokkal hozod vonatkozásba az ártatlan almaevést.
– Hoho! – tiltakozott élénken Tódor, – ne menjünk olyan messzire. Igenis, hogy én is szeretem az almát. Olyan megrögzött nőgyűlölő sem vagyok, mint amilyennek általában gondolnak. Sőt, a nőket is szeretem, mondhatnám, nagyon szeretem őket… De ezt csak mellékesen jegyeztem meg. A fő, hogy igenis szeretem az almát. Most is, mialatt te itt olyan isteni étvággyal falatoztál, szinte – ahogy mink vidékiek mondjuk – igen… szinte folyt utána a nyálam. Már mint az alma után. Elvégre az a zsugori sem vagyok, aki minden jobb falatot megvon a szájától. De már bocsáss meg, az ellen mégis csak fellázad a józan itéletem, mondhatnám a lelkiismeretem, hogy egy rongyos almáért ilyen hallatlan uzsora-árt fizessek!
Szinte nekivörösödve, dühösen csapott az asztalra Tódor és az orrom elé tartotta az étlapot:
– Nézd!
Megnéztem. Csakugyan, kissé borsosan – enyhén értékelve – legalább is háromszoros árban volt ott felszámítva az alma.
– Te, – kérdeztem hirtelen fordulattal Tódort, – mért nem nősülsz te már meg? Akinek ilyen józan érzéke és ily kitünő gazdasági elvei vannak, mint neked, azt a jó Isten is férjnek és családapának teremtette. Az imént mondottad, hogy nem is vagy olyan megcsökönyösödött nőgyűlölő…
– Úgy van. Sőt, alapjában véve – ismétlem – nagyon tisztelem és szeretem a nőket. És nincs melegebb vágyam, mint egy takaros kis feleség, meg egy csomó pirospozsgás pufókképű nebuló… – szólt Tódor bizonyos könnyed és szinte nekilendülő melegséggel.
Majd hirtelen, mint aki önnön hangjától visszadöbben, szünetet tartott és megvakarta deresedő tarkóját, amire rendesen az a bizonyos súlyos és hideg «de» szokott következni.
– De, – folytatta csakugyan, minden lendület nélkül Tódor, – nem olyan egyszerű és könnyű a dolog, mint az ember gondolná, míg meg nem kísérelte.
– Hogyan? – kérdeztem, – hát te már egyszer talán…
– Úgy van barátom! Nem is egyszer, sőt nem is kétszer, – mondta csüggedten Tódor.
– És nem találtál még olyan takaros kis feleségnek valót?
– Dehogy nem találtam, – legyintett Tódor a kezével. – Állandóan egy féltucat van előjegyzésben. Egyik szebb, kedvesebb, kívánatosabb, mint a másik. Különösen a kis Bözsey Bözsi… tudod, az ispánunk leánya… no, meg a doktorék Mariskája is…
– Ahá, értem. Az a bizonyos «embarras de richesse», a bőség túltengése… Tehát nem tudsz választani. Úgy vagy, mint a Buridán… azaz pardon, mint Pókainé: nem tudod, melyiket szeressed?
– Nem az a baj, barátom, – tiltakozott Tódor. – Tudnék én választani, ha rá kerülne a sor. De nem kerül rá. Ezek a tisztelt hölgyek ugyanis csak úgy ostorhegyről – vagy mint ti városiak finomabban mondanátok «par distance» – olyan szépek, kedvesek és kívánatosak nekem. Hogy úgy mondjam – elülről, szembe nézve. Ha azonban az ember nem vesztette el egészen a józan eszét, mielőtt e kedves angyalok keze után nyúlna, előbb egy kicsit körülnéz, hogy úgy mondjam – a hátuk mögé is. Hogy mi jön utánuk… Tudod – azután?
– Szóval, Tódorkám, te úgy vagy a feleséggel is, mint az almával. Előbb megnézed az étlapot és mielőtt ennél, már a fizetésre gondolsz. És ha az árát borsosnak találod, akkor hozzá sem nyulsz a különben kívánatos gyümölcshöz. Inkább gyakorlod a lemondás nemes, aszkéta erényét.
Halupka kesernyésen nevetett és felhajtott egy pohár szamorodnit.
– Mondasz valamit. De azt hiszem, – szólt aztán némi önérzettel, – hogy igazam van. És te is okosabban tennéd…
– Hagyd el, Tódorkám, – vágtam a szavába, – én már túl vagyok ezen az okosságon, vagy micsodán. Látod, valamikor én is olyan okos voltam és úgy gondolkoztam, mint most te. Én is mindig megnéztem előbb az étlapot és – sohasem ettem almát. Pedig mondhatom, hogy sokszor valóságos tantaluszi kínok gyötörtek. Ha az étterembe léptem, minden asztalról szebbnél-szebb, kívánatos almák nevettek szinte kihivóan kacérkodva felém. Akkor még szebbnek és kívánatosabbnak tetszettek nekem, mint most. És míg a szomszéd asztaloknál mindenütt jóízűen fogyasztották a zamatos gyümölcsöt, én töprengve néztem az étlapot és a lemondás nemes, de ösztövér erényében gyakoroltam magam…
– Ugyan, ne cifrázd! – vágott közbe Tódor, – bökd ki, hogy folyt a nyálad utána, mint az enyém.
– Kérlek, ha neked így jobban tetszik.
– Nos és hogyan történt a pálfordulásod? – kérdezte élénk érdeklődéssel Tódor.
– Nagyon egyszerűen. Legutóbb, mint tudod, több hónapra terjedő utazást tettem a külföldön. Ilyenkor az ember nem igen nézi az étlapot, mert sokszor meg sem érti, hanem eszi, amit hoznak neki és ami jól esik. Nekem rendesen hoztak az ebédemhez almát és nagyon jól esett, hát ettem. Így kaptam rá és nem bántam meg. Pedig mondhatom, hogy az a külföldi alma inasa sem lehetne a mi almánknak. Külső látszatra, színre lehet szebb, kívánatosabb – de mikor az ember felvágja, akkor látja és érzi a különbséget. Valahogy hiányzik belőle a mi áldott magyar földünk íze-zamatja. Mikor aztán visszajöttem és itthon megint rám nevettek a mi pompás almáink, valóságos düh fogott el. Kifosztottnak, megraboltnak éreztem magam a hosszú évek során meg nem evett almák miatt. Mennyi gyönyörű, zamatos alma termett itt azóta – gondoltam – és én csak néztem és kívántam azokat és mind más ette meg! És ezt mind az a nyomorult étlap cselekedte… Azóta, barátom, sohasem nézem meg az étlapot és mindig eszem almát. Lehet, hogy, amint mondod, ez a józanság és morális érzékem fogyatkozására vagy legalább is némi könnyelműségre vall, de mondhatom, hogy nagyon jót tesz az egészségemnek.
Halupkának láthatólag szeget ütött a fejébe eme fejtegetésem.
Kissé elgondolkozott, fogta a poharát és koccintottunk.
– Mondasz valamit… És… és – kérdezte kissé félénken, furcsa szemhunyorgatással – és hogy vagy… ha szabad tudnom – a feleséggel?
– Ezzel épen úgy vagyok, Tódorkám. Már én itt sem nézem az étlapot. Ezen a téren különben – de ezt csak mellékesen jegyzem meg – ugyanazt tapasztaltam, hogy a magyar nő ép úgy aránylik az idegen nőhöz, mint a magyar alma az idegen almához… Azt hiszem, Tódorkám, nemsokára gratulálhatsz…
– Úgyis, mint boldog vőlegénynek, úgy-e? – egészítette ki mondatomat Halupka és megint elgondolkozott.
Azután gyors egymásutánban kihörpintett két pohár szamorodnit, összegyűrte az étlapot s az asztal alá dobta. Majd fogta a kését s egy szokatlanul energikus, elszánt mozdulattal felvágta az egyik kezeügyébe eső, kacéran rámosolygó piros almát…
*
Ez vagy két hete történt.
Tegnap pedig kis aranyszegélyes levélkét kaptam, melyen cifra szecessziós, legújabb divatú betűk hirdetik a vidéki nyomdatechnika diadalát ilyenképen: «Halupka Tódor és Bözsey Bözsi – jegyesek».