MISKA KIRUCCAN.
I.
Cser Miska, a megcsontosodott öreg legény, bezárta otthon a nagy granáriumát és a lakását (mely szintén inkább valami vén granáriumhoz, hogysem földesuri kastélyhoz volt hasonlatos), a kulcsokat átadta Perbenyiknének, az öreg házvezető gazdasszonynak s a tengelyig érő sárban és a vágni való vastag téli ködben a vasuti állomásra indult, hogy ez alkalommal is megtegye rendes téli «kiruccanását».
Ez a kiruccanás rendszerint abból állott, hogy Miska úr (akiből sehogy sem akart már Mihály lenni) felutazott két hétre Budapestre. Ott bekvártélyozott egy másodrangú szolid és csendes szállodába, felkereste néhány jókedvű, jogászkori cimboráját, akivel aztán végigjárta az összes orfeumokat, kabarékat és a mulató Budapest egyéb Európaszerte előnyösen ösmert, éjjeli vigasságokra alapított intézményeit. Mindezek után pedig néhány tükör-, esetleg fejbeverési spektákulumot rendezvén (rendszerint utolsó éjszaka és zenekiséret mellett), szép csendesen visszautazott Cserfalvára és ismét átvette Perbenyiknétől a kulcsokat.
Most valamelyest módosult azonban a kiruccanás programmja. Legalább elméletben.
Kissé korábban is útrakelt Miska úr, mint az előbbi években és a színházakat is felvette a műsorába. Sőt egy bált is, a medikus-bált.
Ezt a kis változást pedig a fess Kövesiné okozta, aki szintén ez időben kezdte meg rendes pesti saisonját, leányával, a szép Macával, a cservári aranyifjúság dédelgetett bálványával.
Kövesiékkel az őszszel ismerkedett meg Cser Miska, mikor egynémely sürgős gazdasági ügyeinek rendezése végett rándult be Cservárra. Világosabban szólván, pár ezer forintnyi gyorskölcsönre volt szüksége Miska úrnak, mivelhogy olyan rettenetes szűk termés volt, amilyenre ama gyászos emlékezetű «hét szűk esztendő» óta alig volt példa és ezenkívül még sertés- és marhavész is dühöngött az elmult esztendőben. A kölcsönügyletet Kövesi úr, az ismert pénzember bonyolította le a lehető leggyorsabban és legkulánsabban.
Ekkor esett Cser Miksa értésére Kövesiék pesti kirándulása, nem különben az is, hogy Kövesiné őnagysága és kedves leánya rajonganak a színművészetért és a medikus-bálon is részt fognak venni. Kövesiné fivére ugyanis orvos Budapesten és a bálrendező bizottságának tagja. Azt is elárulta még a szép asszony Miska úrnak, akihez az első perctől fogva különös szimpátiát érzett, hogy szálláson is a doktornál lesznek a Rezeda-utcában, 113/b.
Cser Miska mindezek folytán még a vasúton elhatározta, hogy a «Két Rezedá»-hoz címzett szállodába fog megszállni, amely szintén a Rezeda-utcában van és mint csendes, szolid «családi ház» ismeretes.
Úgy is történt.
Mikor megérkezett, a szálloda folyosóján egy ismerős alakot pillantott meg Cser, amint az épen besurrant az egyik vendégszobába.
– Nini, – állapította meg némi gondolkodás után Cser – hiszen ez Bikity Márk, az én egykori kedves jogász pajtásom és cimborám!
A gondolkozásra azért volt szüksége Csernek, mert Bikity Márkot már néhány év óta nem látta.
Mikor utoljára találkoztak, akkor Bikity boldog vőlegény volt és azzal rázta le magáról Miskát, hogy ő már kivénült a fiatalkori bolondságokból, ő rá ezentul ne számítsanak a cimborák, neki hagyjanak békét… Ő most már végleg visszavonul a legényi élet viharos vizeiről a csendes otthon révébe és komolyan hozzálát a munkához. Elvégre, egyszer élünk és az élet nem csupa orfeum és kabaré…
– Okosabb lenne bizony, ha te is követnéd már a példámat! – tanácsolta végül Miskának.
Miska ugyan nem követte a példát, de ezentúl békét hagyott Bikitynek. Csak távolról kisérte figyelemmel az élete további sorsát és örömmel látta, hogy Bikity Márk csakugyan szavának állt és komolyan dolgozott. Azonkívül, hogy mint ügyvéd is kitünő névre tett szert, egymásután jelentek meg dolgozatai a különböző jogi szaklapokban, sőt önálló tanulmányok alakjában is.
Cser Miska ugyan, noha maga is jogász és fiskális lett volna, Bikity Márk ilyetén kiváló működéséről csak a napi lapja tudomány, irodalom és törvényszek rovatából értesült, de ez épen elég volt neki arra, hogy tisztelettel tekintsen fel Bikityre és bizonyos büszkeséggel hirdesse barátjának a «kitünő fiatal büntető jogászt» – ahogyan Bikity Márkot az ujságok nevezték.
Annál jobban megörült most a nem remélt viszontlátásnak. No és, mi tagadás, furta is egy kicsit az oldalát ez a különös találkozás.
– Mit keres ez a Bikity ilyenkor (este tízre járt az idő) itt a Két Rezedában? – kezdett magában morfondirozni Cser. – Lehet ugyan, hogy mint ügyvéd valamelyik ügyfelével tárgyal, aki talán sürgősen el akar utazni. De…
A «de» folytatásakép megnyomta a csengőt – kétszer, a szobaleánynak.
A fehérbóbitás aztán elmondta, hogy az «ügyvégy» úr egy hétre bérelte a szobát, nappal ugyan keveset van itt, hanem éjjel tizenkettőig mindig, de sokszor reggelig is.
– Ejha! – csettintett a két ujjával Miska. – Rendben vagyunk már… No lám, ki gondolta volna?… No várj, kitünő barátom, most egy kicsit leleplezünk!
Ezzel hirtelen átöltözködött és bekopogtatott Bikityhez. De meg sem várta a belülről jövő választ, hanem amúgy detektiv módon egyszerre csak lecsapott a mit sem sejtő Bikityre, aki asztala előtt ült, ingujjra vetkőzve s egy csomó könyv és írás volt előtte.
– Szervusz Marci pajtás! (úgy hívták Bikityet a jogász cimborák) – köszöntött rá a falusi emberek vidám, tele hangján. – Bocsáss meg, hogy így rád törtem, de megláttalak, mikor bejöttél és nem állhattam meg… olyan régen láttunk már egymást. Mit csinálsz itt?
Bikity kissé riadtan és csodálkozva nézett fel a könyvei közül.
– Szervusz Miska, – mondta kelletlenül. – Amint látod, dolgozom.
– Hm… – pislogott körül Cser a szobában – ugyancsak belemelegedtél. – Bizonyosan valami érdekes eset…
– Nem annyira érdekes, mint inkább fontos és sürgős, – felelte gyengéd célzással, az utóbbi szót különösen hangsulyozva Bikity. – Egy pályamunkán dolgozom, amelynek a napokban lejár a határideje. Az egyetemi magántanárságom függ tőle, azért olyan fontos és sürgős. Még ma be kell fejeznem, hogy nyomdába adhassam.
Hiába ismétlődött azonban a «sürgős» szó, Miska nem értette el a célzást.
– Nagyon szép, nagyon szép, gratulálok, pajtás! – mondta tétován, de különben már nem is figyelt a Bikity szavaira. Mint valami bűnjelek után szimatoló detektiv, mindegyre a szobában vizsgálódott köröskörül.
– Oh, kérlek, – szerénykedett Bikity – még egyáltalán nem bizonyos.
– No, no, – mondta kétértelműen Miska és magában ezt gondolta hozzá:
– Az azonban bizonyos, hogy most leleplezünk, ravasz kópé!… Azt meg kell neki adni, hogy ügyesen csinálja a dolgot. Nem hiába furfangos fiskális… A tudomány komoly és tisztes tógáját borítja léha kis kalandjaira… Hanem most alája nézünk annak a tógának és alighanem ki fog alóla látszani az a bizonyos lóláb, amely egyuttal egészen más láb lesz, sőt lábacska…
Ezalatt ravaszul és szaporán pislogott Miska, különösen a szoba sarkában levő vaságy felé, melyet egy hatalmas spanyolfal takart.
– Úgy-e, csodálkozol? – kezdte volna magát igazolni Bikity, akinek már kezdett kissé kellemetlen lenni a különben igen megtisztelő baráti megemlékezés és ragaszkodás.
– Azt a spanyolfalat csodálom, pajtás, – ragadta el hirtelen az ötletet a furfangos Cser és ágy felé mutatott. – Igazán pompás darab! Magamnak is szeretnék hasonlót. Mert, tudod, új berendezés előtt állok.
– Hogy, hogy, csak nem? – érdeklődött Bikity.
– De igen, pajtás – mondta Cser egyre a spanyolfalon tartva szemét. – Elhatároztam, hogy felhagyok a gazdálkodással. Nem érdemes már a mai világban gazdálkodni. Eladom a birtokomat, előveszem a diplomámat és feljövök Pestre. Ügyvédi irodát nyitok, vagy valami hivatalt keresek. Meguntam már azt a magányos falusi életet is, medvének való az, nem embernek. A városi élet mégis csak egészen más. Egy kis kultura is csak kell az embernek. Aztán meg, igazad van, pajtás, a csendes, meghitt családi kör, az édes otthon… Szóval új életet kezdek én is, követem a példádat… Megengeded, kérlek, hogy közelebbről megnézzem azt a spanyolfalat?
– Kérlek, kérlek, – mondta Bikity – akár holnap is, napvilágnál jobban megláthatod.
– Most is jó lesz, – sunnyogott Cser és mohó érdeklődéssel vetette magát a spanyolfalra.
Műértő szemmel végig nézett rajta először kívül, aztán megragadta és elmozdította az ágytól, hogy a másik felét is megvizsgálja.
De nem a spanyolfalat nézte, hanem az ágyat.
Az ágy, a rendes, kissé rozoga hotel-ágy, még nem volt megvetve, ellenben tele volt szórva az is mindenféle jogi könyvekkel és folyóiratokkal.
– Hm! – szisszent fel csalódottan Cser. – Még itt is könyv, csupa könyv – dörmögte aztán és azzal az ürüggyel, mintha a könyvek érdekelnék, alaposan végig tapogatta, dögönyözte az ágyat. De csak a folyóiratok zizegtek és a rozoga alkotmány eresztékei nyikorogtak. Az a bizonyos lábacska nem volt sehol…
Cser kissé elröstelkedett. A papiros mintha azt zizegte volna feléje és azt nyikorogta volna az ágy: «Wie der Schelm ist, so denkt er…»
– Csakugyan pompás darab, magam is beszerzek egyet, – mondta visszatérve a spanyolfalra és visszakullogott a Bikity asztalához. Valami nagy, különös tanácstalanság ült ki az arcára, a szemeibe.
Most már csakugyan nem értett egy betüt sem az egész ügyből.
– Úgy-e csodálkozol, – kezdte újra Bikity, – hogy itt találsz?
– Megvallom, pajtás, – mondta elszontyorodva Cser, – kissé különös. Bár hiszen, kérlek én meg tudom érteni… Talán a kedves családod elutazott, kirándult valahová… a Tátrába… az most nagy divat…
– Dehogy utazott! – legyintett Bikity.
– Hát akkor talán… no, no, hiszen én azt is értem, – piszkálódott Cser. – Elvégre az a legjobb családokban is megesik. Egy kis összezördülés… olyanféle, mint a hirtelen támadó és muló nyári zivatar… Talán a feleséged őnagysága kissé ideges… hjah, ezek a mai asszonyok…
– Dehogy, dehogy! – nevetett fel jóízűen Bikity. – A feleségem a legjobb asszony a világon, a legáldottabb teremtés, valóságos angyal.
– No persze, persze, hogy is gondolhattam ilyent, – hökkent meg Cser és tovább puhatolódzott. – Bizonyosan az anyósod… Óh, azok az anyósok!
– Az én anyósom valóságos minta anyós barátom, – mondta meggyőződéssel Bikity. – Minden anyósok tündöklő mintaképe lehetne. Ő már nem is anyós, valóságos édesanya, még annál is édesebb.
– Hát akkor… akkor igazán nem értelek – mondta Cser. – Mi van hát veled?
– Haj, haj, – sóhajtott Bikity, – bajosan is érti azt meg az ilyen magadfajta vidám legény.
– Kérlek, – szólt előzékenyen Cser, – hagyjuk, nem firtatom.
– De igen, kérlek, – erősködött Bikity, – most már elmondom vagy legalább is megkisértem. Úgy látom, téves irányban keresed az okokat, amelyek engem ide kényszerítettek. Nem szeretném, ha félre magyaráznád… Nos, hát, figyelj ide. Nekem van otthon négy szobám, noha a jövedelmemből ez idő szerint csak háromra futná, arra is szűkösen. De itt Pesten egy-két szobával mindenki tovább nyujtózkodik, mint amennyire a jövedelme ér.
– És miért nyujtózkodik tovább? – érdeklődött Cser.
– Azért, – folytatta Bikity, – mert még így is csak összezsugorodva tudja magát valahogy meghuzni a lakásában és jó, ha ki nem lóg belőle a lába… A pesti lakás – a modern és átlag lakást értem – ugyanis egészen sajátságos valami, aminek, azt hiszem sehol a világon nincsen mása. Ez a modern építő művészet diadala. Ez a diadal pedig abban áll, hogy ugyanakkora helyen, amekkorán régebben egy szoba volt, most három, esetleg négy szoba van. Aki tehát négy szoba után fizet bért (és pedig akkora bért, amekkorát régebben nyolc szobáért sem fizetett), annak tulajdonképen csak egy szobája van vagy a legjobb esetben kettő. A többi csak – rabitzfal. Ez az a boszorkányos csodaszer, aminek a modern pesti építő technika diadala köszönhető. De nem akarlak ilyen fogas szakkérdések fejtegetésével untatni… Elég az hozzá, hogy nekem négy szobám van. Ehez van egy feleségem, egy anyósom, három kis csemetém, akik úgy következnek egymás után, mint az orgonasípok és – hálisten – olyan pompás, egészséges hangjuk van, mint egy jól megépített orgonának. Van ezenkívül egy szakácsném, egy szobaleányom, egy fődadám (aki a legkisebb csemeténket szoptatja), egy aldadám (aki a két idősebb csemetét gondozza) és nagymosáskor egy mosónő, nagytakarításkor egy takarítónő.
Azaz, mindez csak akkor van, ha van. Mert sokszor nincs. Hol az egyik nincs, hol a másik nincs. Sőt van úgy, hogy egyszerre – kettő nincs. Így vagyunk most is… Most például szakácsnő nincs és szobaleány nincs. A szakácsnének ugyanis van egy unokaöcscse, aki huszár a közöseknél. A szobaleánynak pedig van egy unokabátyja, aki huszár a honvédségnél. Ez a két jeles vitéz azelőtt külön-külön szokta volt megejteni rokoni látogatásait. Mult vasárnap azonban egyszerre érkeztek és ha két dudás nem fér el egy csárdában, annál kevésbé fér el két huszár – egy konyhában. Főkép, ha az egyik közös huszár, a másik meg honvédhuszár… No csaptak is a vitézek hamarosan olyan ribilliót, hogy a feleségem menten sírógörcsöket kapott, az anyósom erre (pedig ismétlem, igen szelid lelkű asszonyság) kijött a sodrából és mind a két vitéz mentéjét kitette a konyhából.
– Jól tette, nagyon jól tette! – helyeselt itt közbe Miska, aki eleddig álmélkodva hallgatta barátját. – Elvégre is, ami sok, az sok…
– Igen ám, – folytatta Bikity, – csakhogy az egyik mentébe belekapaszkodott a szakácsné, a másikba a szobaleány és így természetesen ők is kirepültek a konyhából… Nos, hát ezért vagyok én most itt… és még némely más okokból, amelyeket azonban úgyis hiába mondanék el neked. Azokat te, Miska pajtás, soha meg nem értenéd. Hanem tudod mit? Ha mindenáron meg akarod érteni, adok egy jó tanácsot.
– Nos, nos? – hegyezte fülét Cser.
– Házasodj meg – nevetett kesernyésen Bikity – és jőjj fel Budapestre lakni.
II.
Cser Miska kissé elszontyolodva vett búcsut tudós barátjától, visszakullogott a szobájába és azon gondolkozott: ne változtassa-e meg a programmját?
Ezzel a gondolattal aludt el és ezzel ébredett, noha igazság szerint a Kövesi Maca «képével» kellett volna mindezt cselekednie. Ama nevezetes cservári találkozás óta ugyanis egyre azt dudolgatta Miska, hogy: «Képeddel alszom el, képeddel ébredek…» És ilyenkor titokban mindig a szép Kövesi Macára gondolt. Sőt a pesti programm egyik titkos pontjaként is ott szerepelt már ez a nóta. A medikus-bálon ugyanis ezt akarta elhuzatni Miska a hajnali szupé-csárdás után a cigánnyal. Természetesen a Maca nagysám fülébe…
De hát mondom, úgy esett, hogy most ama másik gondolattal ébredt fel Cser Miska. Öltözködés közben is azzal foglalkozott, sőt mialatt megreggelizett a Rezeda-kávéházban, azalatt is folyton ez a gondolat bizsergett a fejében.
Amint a kávéházból kilépett az utcára, ismerős hangok muzsikáltak utána.
Az egyik olyan volt, mint valami jól kijátszott mester-hegedű hangja, a másik, mint egy ezüstösen csilingelő csengetyűjé.
– Cser úr… Cser úr, kérem! – muzsikálta a hegedű.
– Miska bácsi… Miska bácsi! – csilingelte a csengetyű.
Miska visszanézett s már akkor ott is állt előtte a két szép hangtulajdonos. Kövesiné és Maca.
– Kiss die Hand, csókolom a kezüket! – üdvözölte Cser kissé riadtan a hölgyeket.
– Hát maga is itt van, kedves Cser? – örvendezett Kövesiné. – Hát csakugyan eljött? Na, ez igazán kellemes meglepetés.
– Igazán kellemes… igazán kedves, – kontrázott a mamájának Maca és némi zavarral kezdte csavargatni a boája egyik szárnyát, hol a jobb keze fejére, hol a bal keze fejére, miközben a legbájosabb mosolyait nyilazgatta egy-egy alkalmatos pillanatban – a «Miska bácsi» felé.
– Épen a városba megyünk – mondta Kövesiné, – a Macának kellene egy új téli kabát. Ez már olyan – vidékies. Nem akarom, hogy messziről leolvassák rólunk, hogy nem vagyunk pestiek…
– Ó, kérem, kérem – hümmögött közbe Miska és valami udvarias bókot akart mondani. Valami ügyes metaforát, amit valamikor a stilisztikában tanult a szép virágról, melynek nem kell aranyos cserép… De nem jutott hamarosan az eszébe. Mire valahogyan összeszerkesztette volna a mondatot, akkorra már ismét Kövesiné vette át a szót.
– Ah, ez a Budapest!… Itt van csak igazi élet. Elegáns, nagyvárosi élet. Kulturélet. Ott Cserváron begyöpösödik s megpenészedik az ember. Mindig mondom Vilmosnak, költözzünk fel, de őt nem lehet kimozdítani onnan az Isten háta mögül. Még ezt a pár hónapot is sajnálja, amit itt töltünk. Igaz, hogy őt még egyelőre odakötik az üzleti ügyei. Hanem maga, kedves Cser… magát igazán nem értem… Ha jól emlékszem, arról panaszkodott, hogy nem érdemes gazdálkodni. Hát akkor mért vesződik ott azokkal a bundaszagú cselédekkel? Hiszen maga diplomás ember is… a föld mindig eladható, csak szólnia kellene Vilmosnak, nála mindig vannak előjegyzésben olyanok, akik igen jó árt fizetnek a földért…
– Már magam is gondolkoztam erről, – jegyezte meg kelletlenül Cser.
– No úgy-e? – folytatta Kövesiné. – Remélem, hogy nem is áll meg a gondolatnál. Kár lenne magáért. Keressen magának egy kedves, ügyes kis asszonykát,) – csak valami pesti leányt ne, mert azok tudja, milyenek…) aki majd aztán rak magának egy kellemes, elegáns, puha fészket, de nem ám ott a cserfalvi granáriumban (azt csak hagyja a verebeknek és baglyoknak), hanem itt a fővárosban… Tudja, olyan édes, csendes, intim otthont, amilyent csak itt lehet berendezni ezekben a modern úri komfort minden vívmányával felszerelt pompás palotákban. Ah, ha mi itt lakhatnánk, Macuskám…
– Hm, hm… no, no, – hümmögött Cser és önkéntelenül is az ilyeténkép aposztrofált Macuskára tekintett.
– Ah, mamuskám! – sóhajtott Maca és egyik legelsőrendű, bágyadtan epedő és egyben perzselően tüzes mosolyát nyilazta Miska bácsi sunnyogó szemébe.
A villamos állomáshoz értek.
– Ha nincs fontosabb dolga, kedves Cser – vetette oda hanyag előkelőséggel Kövesiné, – elkisérhet a Kossuth Lajos-utcába.
– Tartom szerencsémnek! – hajolt meg kissé szegletesen Miska és föltelepedett a hölgyekkel a villamosra.
– Ha pár percig várni akar, azonnal itt vagyunk, – mondta igen kedvesen Kövesiné az előkelő divatárú-üzlet előtt Csernek, aki épen azon gondolkozott, hogyan szeleljen el valami ügyes kifogással.
Most már azonban persze, hogy «várni akart» Miska. Nem is egy-két percig, akár estélig.
– Hát a színház, mamácskám? – figyelmeztette Maca az anyját.
– Az ám, – kapott észbe Kövesiné. – Nézze csak, édes Cser, – fordult aztán Miskához, – ha olyan kedves lenne, megválthatná addig a jegyünket. Ha nincs egyéb dolga, maga is velünk tarthatna. Nagyszerű darabot adnak ma a Vígben. A «Betörő király»-t adják. Én már kétszer láttam, de Maca még nem látta és roppant kiváncsi rá. No, úgy-e, lesz olyan kedves?
Miska – mit volt mit tennie – persze, hogy volt olyan kedves. Loholt a jegyárusító boltba, hogy pontosan visszatérjen, mire a hölgyek kijönnek.
– Sajnálom, – fogadta Miskát a jegyárusító kisasszony, – a mai előadásra már nem szolgálhatok. A szinházi pénztárnál azonban lesz még, de tessék sietni, mert onnan is hamar elkapkodják a jegyeket. Ez a darab még mindig táblás házakat csinál. Ma meg épen, mert ma van a századik jubiláris előadása.
– Na, ez csakugyan kitünő darab lehet, – gondolta Miska és elhatározta, hogy ő is megnézi a jubiláris remekművet.
Sietett vissza a divatüzlet elé, hogy megbeszélje Kövesiékkel a dolgot, de a hölgyek még nem jöttek ki az üzletből.
Fel és alá kezdett sétálni az utcán, először hosszabb, majd egyre rövidülő vonalon is mindegyre izgatottabban leste a nagy fényes üvegajtó nyilását. Az ajtó nyilt is, egyre nyilt, de mindig más lépett ki rajta.
Már egészen belefájdult a nyaka és szeme a feszült várakozásba, amely épen félóráig tartott. Szegény, tapasztalatlan Miska nem tudta még, hogy ha két hölgy bemegy a divatárú-üzletbe és azt mondja, pár perc alatt végez, – a legjobb esetben ugyanannyi negyedórát jelent.
Végre kijöttek a hölgyek, de kabátot – nem vettek.
– Hiába, – csicseregte ajkbiggyesztve Maca – ez a készárú mind csak olyan mondva csinált, elegáns nő nem veheti magára.
– Majd rendelünk, – mondta Kövesiné, – esetleg fel szaladunk Bécsbe, én ott dolgoztatok. Ha nem lesz más dolga, maga is velünk jöhetne, kedves Cser…
Miska ez irányban már nem nyilatkozott, de magában olyasvalamit érzett, hogy alighanem már dolga akad akkorra. Mindenekelőtt most a színházügyet vélte rendezendőnek.
Abban állapodtak meg, hogy Cser lesz olyan kedves, megváltja a jegyet a színháznál (ha lehet, valami jó páholyt az első emeleten – indítványozta Maca, de ha az már nincs, zsöllye is jó lesz – jegyezte meg a mama – csak az első sorokban legyen). Uzsonnakor majd találkoznak Gerbeaudnál és onnan együtt mennek a színházba.
Cser kocsiba vágta magát, mert az inai erősen roggyadoztak már a hosszú strázsálástól és a színházhoz hajtatott. Szerencsére kapott még három jegyet, de csak zsöllyét, azt is úgy, hogy két szék volt egymás mellett, a harmadik külön.
– Annál jobb – állapította meg magában Miska, a megnyugvás bizonyos kellemes érzésével, – az a két szék jó lesz a hölgyeknek, a harmadikat pedig majd magam foglalom el. Legalább nyugodtan és zavartalanul élvezem a betörő királyt…
(Hjah, kedves hölgyeim, tegyék csak egy kicsit próbára a harminc éven túl levő gavallér türelmét, ha még oly kedvesnek, fürgének mutatkozik is, menten kiüt belőle a mogorva és lusta – agglegény…)
Délutánra valamelyest kipihente magát Cser.
Hat órakor, a megállapított terv szerint, találkoztak Gerbeaudnál és onnan együtt mentek a színházba.
– Ez a két szék itt egymás mellett – rendelkezett Kövesi mama a jegyekkel – jó lesz magának, kedves Cser és Macának. Én majd a harmadik széket választom, az valamivel előbb van, úgyis rövidlátó vagyok.
Így is történt.
Cser és Maca elfoglalták a két széket egymás mellett, a mama a harmadikra telepedett.
A színház zsufolva volt közönséggel, szmokingos urakkal, selymes hölgyekkel. Ez utóbbiak voltak többségben. Mintha csak valami szépségverseny lett volna, csupa szép hölgy: érett asszonyszépség, fesledező leánybimbó… És Kövesiné, meg kell adni, pompásan beleilleszkedett leányával együtt az elegáns keretbe. Itt már nem látszott rajtuk a vidékiesség, sőt ugyancsak elemükben voltak. Miskát egy kicsit feszélyezte is már a sok látcső, amelyet a fényesre fésült és fényesre torolt fejű szmokingos urak a szép Maca felé szegeztek. Alig várta már, hogy elsötétüljön a nézőtér.
A kárpit végre szétlibbent. Meleg moraj hullámzott végig a tömött sorokon.
A színpadon, mely félig elsötétített hálószobát mutatott, hatalmas ágy terpeszkedett, habos, csipkés fehér párnákkal, rózsaszínselyem paplannal. Az ágyban, melynek nagy részét egy krizantémvirágos japán paraván födte el, egy hölgy feküdt, de csak a fejét lehetett látni.
Miska, aki utoljára húsz évvel ezelőtt volt színházban és azóta csak az orfeumokat frekventálta, meghökkent. Mi lesz itt?… Kissé el is pirult és félve sandított Macára.
A Maca gömbölyű, fehér arca is nekibiborosodott, de ő nem nézett Miskára. Mereven a színpadra nézett, kicsit előre is hajolt, tágrakerekített szemét szinte odatapasztotta az ágyhoz és meg-megrebbenő, izgatott érdeklődéssel várta, mi lesz itt?
Miska körülnézett. Mindenki úgy tett, mint Maca. Kövesiné is, aki még a lorgnonját is felkapta, pedig ő már tudta, hogy mi lesz itt.
Az lett, hogy az ajtón halkan, óvatosan besurrant egy elegáns, lengő feketeszakállú úr. A hölgy nagyot sóhajtott az ágyban és olyanformán nyujtózkodott, mint valami nagy éhes kígyó…
– Ahá – vélte Miska – az a szegény nő bizonyosan beteg és ez a szépszakállú úr valami tekintélyes orvosprofesszor.
A lengőszakállú azonban, miután óvatossan körülkémlelt, bezárta maga után az ajtót és levetette a kabátját.
– Juj, operáció lesz… – súgta oda Miska a szomszédjának, de Maca csak egyet rántott a vállán és még előbbre hajolt.
A szakállos úr a mellényét is levetette és ezalatt valami szóváltás is történt, de olyan halkan, hogy Miska nem értette. Ő is előbbre hajolt. Mindenki előbbre hajolt. Kövesiné is, pedig ő bizonyosan tudta már, miről van szó.
Ekkor egyszerre valaki dühösen dörömbölni kezdett kívül az ajtón… A nő az ágyban ijedten felsikoltott, a szakállos úr rémülten kapta a kabátját, mellényét és az ágy alá bujt…
Általános derülés. Az első sorokban diszkrét, elfojtott szesszenés, nyikogás… hátrább és a magaslatokon hangos röhej…
– Ujjé, Miska bácsi! – kapott hirtelen Cser karjába Maca. – Most jön a férj… az meg ott az ágy alatt az udvarló… Ujjé, ez lesz a hecc!
Hecc, az csakugyan lett. Tíz óráig egyik hecc a másikat kergette a színpadon. De a Miska bácsi nem igen hallott már ezután egyebet, folyton csak a Maca hangját hallotta:
«Ujjé… a férj… az udvarló… ujjé!»
Pedig, mint hamarosan kiderült, udvarlóról szó sem volt, csakis férjről. A szép szakállú volt a férj és egyben a hirhedt «betörőkirály». Odakünn a rendőrség emberei dörömböltek, akik csakhamar be is feszítették az ajtót, a hiányos öltözetű urat kihúzták az ágy alól, ráadták a mellényét, kabátját, ellenben levették a szépen lengő álszakállát.
De Miskát mindez kevéssé érdekelte. Ő csak a vidám, kedves ujjézást hallotta. Még akkor is az zúgott a fülében, mikor a hölgyeket udvariasan hazakisérvén, sietve és kelletlenül megvacsorázott a Két Rezeda éttermében.
Vacsora után feltámolygott a szobájába és mielőtt lefeküdt volna, jelentékeny módosításokat eszközölt a programmján.
A színházakat és a medikus-bált irgalmatlanul törölte, ellenben ezek helyett felvette a mozikat. Másnap, kora reggel elköltözött a Két Rezedából a Három Rózsába, mely a negyedik városrészben volt. Kövesiék elől valósággal bujdosott, nappal ki se merte többé tenni lábát az utcára.
Pont két hét mulva pedig, ép úgy, mint tavaly, szépen visszautazott Cserfalvára és átvette Perbenyiknétól a kulcsokat.