Böske, Erzsi, Erzsébet
Bözsi.
Az édes anyámat szerettem csak, az édes anyámat és Böskét, mást senkit a világon. A mostohaapámtól féltem, – nagy és komor ember volt, – a bátyám iránt mindig félénk tisztelettel viselkedtem. A bátyám, meg a vad cimborái megkergették a csikókat a cselédudvaron, vagy a béresfiúkkal házsártoskodtak, de engem gyávának és ostobának tartottak.
Ő vele, Bözsivel, akkor barátkoztam csak meg, amikor a kis nénikém már meghalt torokgyíkban.
A házunkból akkoriban egyszerre nagyon csendes ház lett. Hátul, az udvaron meg az istálló körül, akkor is zajongtak, fuskostak a bátyámék, de a tornácon csak lábujjhegyen mertek sompolyogni. Féltek háborgatni a feketeruhás asszonyt, édesanyámat, aki nesz nélkül járt-kelt az elfüggönyözött szobákban. Korán hajnaltól késő estig tévelygett a lakásban, elgondolkozva, ideges szórakozottságában nyugalmat nem lelve, mint az óra ingája. Mintha örökké keresne valamit vagy valakit. Néha sorra nyitogatta a szekrényeket, a ládákat. Ilyenkor apró ruhákat láttam a kezében és cipőcskéket, azokat rakosgatta, simogatta, azokat, meg a nénikém bábuit, ákombákomos irkáit.
Velem nem törődött, – most jobb szerette a halottját valamennyi élőnél, – pedig egyre a sarkába kullogtam. Néha megfogtam a ruháját, vagy megsimogattam a karját, hogy észrevegyen. Ilyenkor közömbösen nézett rám az éjszakai sírástól fáradt szemével, vagy azt mondta:
– Mit akarsz, Jankó? Adjak narancsot?
Kinyitotta a pohárszék narancsos fiókját, hogy válogassak belőle, amennyit akarok. Pedig nem akartam narancsot, csak féltékeny voltam a nénikémre.
Napjában tízszer is kiküldött Gyurkáékhoz játszani. Nem mentem a fiúkhoz, – azok úgyis csak gorombáskodtak volna velem, – hanem leültem a küszöbre és onnan hallgattam, mint roppan odabenn a padló édesanyám lába alatt.
Ez a sötét nyugalom, a tompa közömbösség elrémített és emésztett. Ha a borongó keserűség, amely a házunkat árnyékba borította, könyzáporban olvad fel, nagy megkönnyebbüléssel sírtam volna bel a magam részét.
Egy délután, iskola után, belibbent hozzánk Hartay Bözsi.
Úgy jött, mintha megint játszani jönne a nénikémhez: kurta, fehér szoknyában, pipacsos kalapjával a fején, kis kezén fekete selyemkeztyüt viselt, a nyakán pedig Mária-képet vékony láncon. Olyan karcsu és könnyü volt, olyan csinos, mint egy madár, vagy inkább, mint egy cica. A járása is olyan nesztelen és szerény volt, mint a dormogó cicáé, de hizelegni is úgy tudott.
Az édesanyám elboruló arccal nézte a leánya játszótársát.
– Bözsi! Hát eljöttél?
Bözsi oda símult az anyámhoz, a keztyüs kezét meg a szőke kis arcát hizelegve odadörzsölte az anyám nyakához.
– Eljöttem, néni, – suttogta szelid hangján, – eljöttem megnézni, mit csinálnak a Mariska szegény babái… Most egészen magukra vannak!
A babák! A Mariska árvái szomorúan ültek a szoba sarkában és meglátszott rajtuk, hogy a hűtelen kis mamájuk elhagyta őket. Négyen voltak: Elvira kisasszony, – Juci és Panna, a két parasztbaba és Babette, a fitos-orru párisi, aki magától állni meg ülni tudott. A parasztbabák most szörnyen bolyhosak voltak, a kisasszonybaba a menyasszonyi ruháját viselte, de cipő nem volt a lábán, a szegény Babette pedig, akit nénikém legjobban becézett, egy ingben szégyenkezett.
Bözsi leült az ablakfülkébe és ügyesen öltöztette, fésülte a négy árvát. Amint egymás után a térdére vette őket, az ember azt hihette, hogy a mostohamama gráciájából átömlik valami a babák lószőrtagjaiba is, mert merevségük engedni kezdett és oly ügyesen bókoltak és mozgatták a karjukat, mint a jónevelésü kisleányok. Amikor aztán gyöngéden homlokon csókolta őket, mint Mariska szokta lefekvés előtt, az a némaságban félelmetes keserűség, amit még egyre a szobában éreztem, zokogó hangot adott és könyárban olvadt szét.
Az édesanyám sírt, hevesen és hosszan, mintha most sírna először életében és egy hosszu mulasztást akarna helyrehozni. Én előtte ültem a szőnyegen és vele sírtam, Bözsi pedig megszeppenve símult édesanyámhoz és könyes szemmel nézett hol reá, hol reám.
Amikor haza készült, édesanyám azt mondta:
– Gyere el máskor is, Bözsi… El kell jönnöd, mert most te vagy a babáink mostohája. Hanem az egyik babát vidd el magaddal, emlékül Mariskától…
A leány egy ösztönszerü mozdulatot tett Babette felé, majd szerényen suttogta:
– Amelyiket a jó nénike akarja…
Aztán megcsókolta az édesanyám kezét, könnyü mosolylyal felém bólintott, – ami arcomba kergette a szégyenpírt, – és Babette-el a karján elment, nesztelen, ringó léptekkel, mint egy fényesszőrü kis macska.
A másik két babát, Jucit és Pannát, a nénikém születésenapján kapta a Bözsi. Emlékszem: délután kimentem az édesanyámmal a temetőbe, én egy nehéz, nagy koszorút vittem a vállamon, csupa gyöngyvirágból. A templom előtt találkoztunk a Bözsivel, aki éppen az iskolából jött és engedelmet kért az anyámtól, hogy velünk tarthasson. Amikor a kriptára tettük a virágokat, búsan mondta:
– Ma van a szegény Mariska születésenapja és én nem hoztam neki semmit!
Majd eszébe jutott valami. A zsebében volt egy csomó citromos bonbon, amit a plébános adott neki a hittani órán. (Őt mindenki kényeztette.) A bonbonokat kétfelé osztotta, a kisebbik felét megtartotta magának, a nagyobbikat pedig odahintette a sírra, mintha virágokat szórna reá.
A temetőből eljött hozzánk és mi hárman, a menyasszony-babával lakodalmat játszottunk. Úgy volt, hogy én leszek a baba vőlegénye. Bözsi pedig össze fog bennünket adni.
– Nem lesz jobb, ha én leszek a maga menyasszonya? – kérdezte szerényen.
– Persze, hogy jobb lesz… És a baba lesz a pap… De a baba nem tud papolni!
– Hát akkor én leszek a baba vőlegénye és maga lesz a pap.
Sehogysem akarta, hogy a babával összekerüljek. Azt hiszem, egy kicsit féltékenykedett a babára.
Aztán meghívta a Jucit és Pannát is a lakodalomra és ebédet főzött. Egy kis vizes cseresznyepálinkába citromos bonbonokat tett, meg narancshéjat meg kalácsmorzsát, ezt jól összekavarta és föltálalta nekem. Azt se tudtam, hogy megegyem-e, vagy megigyam, de lenyeltem.
Amikor Bözsi elbúcsúzott tőlünk, az édesanyám odaadta neki Pannát.
– Cserébe a citromos bonbonokért!
Bözsi szabadkozott.
– Nem, édes néni… Nem akarom az ikreket elválasztani, Pannát és Jucit…
– Hát vidd el mind a kettőt!
A leány halk kiáltással csókolta meg az édesanyám ruháját, aztán a két babával a karján kisurrant a szobából.
Elvira most már egyedül ült a szoba sarkában, mereven, haragosvörös arccal és akkora nagy szemeket meresztve, mintha unalmában vagy bosszúságában mindjárt sírva fakadna.
Egyszer megint magától jött hozzánk Böske. Egy parányi pár selyemharisnyát hozott, amit Elvirának, a menyasszonybabának kötött. (Elvira régi harisnyája már igazán rossz volt.) Édesanyám kissé elmosolyodott és az ölébe vonta a kis leányt.
– Igen, Bözsim, ravasz kis Bözsim, neked adom a menyasszonybabát…
Böske arca lángvörös lett, nem is tudott hamarjában köszönetet mondani, csak oda simult az anyámhoz, a finom kis macskakarmaival pedig hizelegve, kérlelve ölelte körül a nyakát.
Alkonyatkor én vittem Bözsi után a nagy bábut. Folyton szemmel tartott és gyakran mondta:
– Vigyázzon ám! El ne ejtse, kérem!
A templom előtt nagy fekete kutyával találkoztunk. Bözsi azt kérdezte tőlem, hogy nem-e veszett a kutya? Arra mind a ketten megszeppentünk és futni kezdtünk, de Bözsi akkor is rám szólt, hogy vigyázzak…
Egypár nap mulva, vagy talán egypár hét mulva, eszembe jutott megkérdezni édesanyámtól, hogy miért nem jár többet hozzánk Hartay Bözsi?
Édesanyám mosolygott.
– Nem fog már eljönni…
Édesanyámnak igaza volt. Bözsi sokáig nem jött el hozzánk, miután elvitte a babáinkat.
Erzsi.
Midőn mint ujdonsült jogász először mentem haza a szülővárosomba, a pályaudvaron fogadott az édesanyám és még valaki.
Ez a valaki talpig fehérben volt, fehér ruhában, nagykarimáju bébékalappal, fehér ernyővel a kezében. A fehér csipkefelhő pedig arra való volt, hogy érvényre emelje az övbe tűzött rózsa és a kalap alatt mosolygó keskeny leányarc egyenletes, gyönge rózsaszínét, a szűzies virulás színét. Amikor a hizelgő, alázatos szem reám pillantott a kalap alól, tüstént megneveztem a gazdáját.
– Bözsi!
– Nem Bözsi, hanem Erzsi nagysád! – utasított rendre az édesanyám.
– Jankónak csak Erzsi, – suttogta a leány. Azzal felém nyujtotta a kezét, amelynek melegét a keztyűn is átéreztem.
Az édesanyámmal kocsira szálltunk és Bözsi-Erzsi azt mondta:
– Láttam a fiatal urat, most megyek a kertünkbe…
A kertjük ott volt valahol a pályaudvar mellett. Kezet csókolt az anyámnak, egy pillanatra az arcát mosolyogva odaszorította az anyám vállához, aztán könnyü macskalépteivel távozott.
– Bájos gyermek! – mondta az édesanyám elragadtatással. Aztán megszólalt benne az anyai büszkeség:
– Hohó, Jankó, nem is képzeled, hogy bókolnak most előttem a leányok, amióta tudják, hogy ekkora nagy jogászfiam van… Erzsi kisasszony is alighanem azért jár hozzám, – majd mindennap nálam van… Sokat beszél rólad, majd mindig rólad beszél… Meg kell engedni: édes, jó, okos gyermek… Úgy segít kezem mellett, mintha tulajdon leányom volna…
Hanem Erzsi nem jött el másnap hozzánk, csak harmadnapon állt meg az ablakunk alatt. Egy csomó pompás rózsa volt a kezében, az édesanyámnak hozta. Amikor már odaadta, visszakoldult egy fehér kis bimbót, azt meg odanyújtotta nekem.
– Kell?
Hogy kell-e! Az édesanyám beszólította és ott tartotta vacsorára. Teánál a mostohabátyám, aki pedig meglehetős zárkózott ember volt és jobb szeretett az úri cimboráival kártyázni, mint velünk teázni, szintén átjött hozzánk. Erzsi nem igen törődött vele, csak az édesanyám körül forgolódott. Úgy ismerte a járást a pohárszék és a konyha körül, mintha ő volna a házikisasszony.
– Nagyon elkényeztetsz, gyermek! – mondta az édesanyám.
Erzsi, amikor már mindenki megkapta a maga csészéjét, egy zsámolyra telepedett az édesanyám lábához és éjfélig ott maradt ülve, némán, mosolyogva, félig lehunyt szemmel, arcával símogatva az anyám kezét.
Amikor hazakísértem a holdvilágos utcán, szomorúnak látszott.
– Mi baja, Erzsi?
– Nincs bajom… De mindig szomorit valami, ha maguktól elmegyek… Talán az, hogy nekem nincs édesanyám…
Aztán csendes rajongással mondta:
– Lássa, Jankó, maga sem tudja ám, hogy milyen asszony az édesanyja… Mindenki szereti, – az asszonyok, a leányok, akik ismerik, mind tűzbe mennének érte…
Egypár nap mulva majális volt az akácosban. Az édesanyám kijelentette, hogy ő is ott lesz azon a majálison. (Alkalmasint az én első sikereimben akart gyönyörködni.) Erzsit természetesen magunkkal vittük. A mostohabátyám, – aki újabb időben különben is fölötte gyöngéden viselkedett az édesanyám iránt, – udvariasan a rendelkezésünkre bocsátotta a kocsiját. Elegáns kocsija volt, libériás inassal; Gyurka különben is úr volt, mert az édesatyja után nagy vagyon maradt reá. Az én apám szegény ember volt.
Erzsi elragadó csinos és ennivaló kedves volt. Eleintén alig mertem hozzá közeledni, – a megyei urak és a huszárok elállották az útamat, – a második négyes előtt ő maga intett oda legyezőjével.
– Jankó, hát nem is akar velem táncolni?
– Hiszen annyi a táncosa!
– A második négyest akarja?
– Hogy akarom-e?
– Hát a csárdást?
– Azt is! Mindent!
– Adja ide a karját!
Azt hiszem, ha a fiatal urak meghallották volna ezt a párbeszédet, meggyilkoltak volna. Talán a mi Gyurkánk is, aki öt perccel előbb kérte a négyest, és kosarat kapott. Nem is táncolt többet egy tapodtat sem, hanem összefont karokkal állt a tánchely közepén és keresett magának egy huszárt, akibe fáklyafény mellett beleköthetne.
Erzsi a csárdásnál azt mondta:
– Édes Jankó, ha egy kicsit szeret, tegyen meg nekem egyet… Kérje meg a mamát, hogy menjünk gyalog haza, és ne kocsin… Hiszen a mama megtesz magának mindent… Az éj oly szép!
Gyanakodóvá lettem.
– És – kivel akar menni?
Rám nézett, mosolyogva, édesen, kicsit csintalan szemmel.
– Csacsi! – suttogta alig hallhatóan.
A cigány éppen a tolnai lakodalmat húzta. A táncolók úgy forogtak-rezegtek egy helyben, mint egy beszédes fűzfabokor, amelyen a jókedv orkánja tombol végig.
Minden úgy lett, ahogy Erzsi akarta. Gyurka dühösen csapott a szürkéi közé és a sujtásos inasával elvágtatott az éjben, mi meg a többiekkel gyalogoltunk. Hátul a mamák, elül a fiatalok, legelül mi ketten, Erzsi meg én.
Nem ittam egy csepp bort egész este és soha életemben nem voltam oly részeg, mint ez este. Óriás nyárfák alatt mentünk. A rét fehér volt a holdvilágtól, a szemhatár ezüstös ködbe olvadt.
Mikor már a városba értünk, Erzsi, akinek a keze oly könnyen pihent a karomon, mint egy fátyoldarab, búsan mondta:
– Holnapután Herkules-fürdőre megyünk… Nem szívesen megyek… Kinek fog akkor udvarolni?
– Komolyan, senkinek?
– Esküszöm!
Halkan nevetett.
– Már azt is eltanulta? És ugyan mire esküszik?
Mondom: nagyon részeg voltam. Vakmerően mondtam:
– Arra a csókra, amit adni fog…
Meghökkent és levette a kezét a karomról. Azt hittem, hogy halálosan megsértettem, mikor halkan, alig hallhatóan mondta:
– Úgy szeretem, mint a testvéremet… Miért ne csókoljam meg?
Az ajkával könnyen megérintette a homlokomat, annyit éreztem, mintha egy virágszirom esnék az arcomba.
– Itt jön az édesmama!
Harmadnapra fürdőbe utazott az apjával. Négy hétre búcsúztunk el.
A mostohabátyám egypár napig kedvetlenül járt-kelt a házban, aztán csomagoltatott és azt mondta, hogy Budapestre megy, új lószerszámot venni. A fővárosból talán valami fürdőbe is rándul, – útközben majd meggondolja magát, hogy melyikbe.
Négy hét elmult. Gyurka egy este betoppant hozzánk és udvariasan kezet csókolt édesanyámnak. Engem meg is csókolt, talán először életében.
– Honnan jössz, Gyurka?
– Herkules-fürdőről.
– Mit csinálnak Erzsiék?
– Együtt jöttünk haza.
Jó ideig hallgatott, egyszerre azt mondta az édesanyámnak:
– Mama eljegyeztem magamat Hartay Erzsivel…
Az anyám néma meglepetéssel nézett reá. Gyurka is meg volt indulva, a hangja remegett, amikor azt mondta: – Régóta szeretjük már egymást!
Aztán elment. Én némán, elálló lélekzettel, félelmetesen lüktető szívvel ültem a helyemen. Úgy éreztem, hogy most mindjárt reám szakad az égbolt, az egész mindenséget pedig elnyeli a sötétség.
Az édesanyám mosolyogva tette kezét a vállamra.
– Nagyon szerelmes vagy? Sebaj! Ilyen szerelmesnek még sokszor akarlak látni!
Nem emlékszem már tisztán, hogy mennyit aludtam az éjjel, – azt hiszem, nagyon keveset. Hajnalban már ott ólálkodtam az Erzsiék kertje körül, amikor pedig a harmatos bokrok közt megvillant Erzsi fehér ruhája, kinyitottam a rácsos kaput. Egy nagyon szép és nagyon férfias beszédet készítettem magamnak, amikor azonban szemben állottam vele, csak ennyit tudtam mondani:
– Erzsi!
Mosolyogva fogott velem kezet… A térdeim remegtek a felindulástól, le kellett ülnöm a kerti padra. Ő ott állott előttem, a fölkelő napban, jókora rózsabokrétát tartott a kezében.
– Mi baja, Jankó?
– Erzsi, – fúldokoltam, – mit csinált velem?
Csodálkozva mért végig, a szemében valami maliciózus szikra villogott. Az arcához emelte a rózsáit és miközben halk hangon beszélt hozzám, bűnbánóan, szinte alázatosan nézett a szemembe. Közbe tegezett, amit pedig gyermekkorában nem tett…
– Jankó, édes Jankóm, hát legyen eszed! Csak nem vagy komolyan szerelmes belém? Jankó, szegény Jankóm, hiszen egy egész évvel idősebb vagyok nálad… Vagy két évvel vagyok idősebb nálad, mert egyet mindig letagadtam… Mire te férfi leszel, én már öregasszony leszek… Nekem férjhez kell mennem, nincs egyéb hátra, – előtted meg nyitva áll az egész világ…
– Erzsi, én magát nagyon szeretem! – zokokogott föl bennem a keserűség.
– Gyermek!
A hűvös kezével végigsimított a fejemen, most már jóakaró hangon, bizonyos anyai fölénynyel beszélt hozzám. Azt tudott velem csinálni, amit akart. A fölényes hangjával imponált, nagyon boldogtalannak, de egyszercmind nagyon izléstelennek találtam magamat. Egyszerre érezni kezdtem, hogy igazán tacskó vagyok még és saját vakmerőségem, amelylyel reá mertem vetni a szememet erre az okos, nagy leányra, arcomba kergette a szégyen pírját.
Hazamentem, a rózsákat magammal vittem. A rózsákat az édesanyámnak küldte, csak egy piros bimbót küldött a vőlegényének. Egy fehéret ő maga tűzött a kabátomra.
A vakációm véget ért és én visszatértem az egyetemre. Jó sokáig nem jártam a hazámban, még a mostohabátyám lakodalmára se mentem el, bármennyire hívtak is. Az édesanyám leveleiben bőségesen beszámolt nekem a lakodalomról és a fiatal pár egyéb viselt dolgairól is. Tudtam, hogy megvették a Szirmay-kastélyt és hogy nagy házat visznek.
– Gyurka gyakran látogat el hozzám, – írta egyizben az édesanyám, – de Erzsit csak ritkán látom. Nem is csodálom, egy ilyen fiatal menyecskének mindig sok a dolga. Már három hete, hogy nem láttam…
Én egy cseppet sem csodálkoztam ezen. Ismertem már az Erzsi szokását. Ha valami megtetszett neki a házunkban, eljött hozzánk, addig settenkedett, dormogott körülöttünk, bolondított bennünket, míg odaajándékoztuk neki amit akart.
Akkor aztán nem jött el többet.
Erzsébet.
I.
Édes jó anyám!
Tegnapi leveléből, amelyben nagyságos Jankójának szólít, látom, hogy már értesült a kinevezésemről. Igen, kineveztek királyi tanácsossá! Mint józanfejü ember nem adok sokat az ilyen cafrangra, de hazudnám is, ha azt mondanám, hogy megvetem az új címet. Harmincötéves korában az ember már elfárad egy kicsit a hivatalos lajtorján és a legmagasabb helyről érkező elismerést bátorítás-számba veszi.
Kevésbbé fontos, de nem kevésbbé érdekes hír, hogy Gyurkáék Budapestre költöztek. Képzelje! Tegnapelőtt, – éppen a tanácsosi banket következményeit aludtam ki, – levelet kaptam Erzsitől, vagy mint most írja nevét: Erzsébet asszonytól. Nagyon szeretetreméltóan írt, gratulált a nagyságos címhez és meginvitált a szerdai zsúrjaira.
Őszintén szólva csodálkoztam a meghíváson. Tudom, hogy Erzsiék sora rosszra fordult, amióta sovány esztendők járnak a gazdaságukra és amióta Gyurkából nagy kártyás lett és ezért különösnek is találom, hogy a drága Budapesten házat akarnak vinni. Bevallom különben, hogy Erzsébet asszony levelének az elolvasása után elsőnek is azt kérdeztem magamtól: Vajjon mit akarhat tőlem ez az asszony? Biztosra veszem, hogy akar valamit. Nem vagyok még tisztában magammal, hogy menjek-e vagy nem. Igaz, hogy oly kedvesen, oly melegen és sürgetve írt, hogy nagy udvariatlanság volna tőlem, ha egyszerűen ignorálnám. Szeretném tudni, mi édesanyám véleménye ebben a dologban? Maradtam stb.
Jankó.
U. i. Szerencse, hogy a királyi tanácsosság csak cím. Ha ő felségének eszébe jutna, hogy egyszer igazán kikérje a tanácsomat valami dologban, alkalmasint azt kellene mondanom: Felség, majd megkérdezzük az édesanyámat.
II.
Kedves jó anyám!
A mult héten ott jártam Gyurkáéknál. Elegáns lakást tartanak. Azt hittem, nagy társaságot találok majd együtt, meglepetésemre az asszony egyedül fogadott. Pongyolában volt, igaz, hogy csipkés selyempongyolában. Csodálatos, hogy abban az asszonyban milyen kevés kárt tett az idő!
Erzsébet nagyon örült a látogatásomnak, gyerek módjára örült, és én azt hiszem, hogy öröme őszinte volt. Kedvesnek találta, hogy nem vártam meg a zsúrt, hanem megleptem őket családi körükben. (Félreértés volt a dologban. Én azzal mentem oda, hogy a zsúrra megyek, mivel az asszony, tévedésből, csütörtök helyett szerdát írt a levélben.)
Gyurka nem volt odahaza, – a kaszinóban vacsorázott, – és én egész estén át kedvem szerint pletykázhattam az asszonyokkal. Majdnem éjfélig marasztaltak. Meg kell engedni Erzsébetnek: az ember jól érzi magát nála. Sok művészi ízléssel és nagy kényelemmel rendezte be a lakását, a konyhája, a cselédsége példásan van idomítva. Ha az ember élete felét vendéglőkben tölti, mint jó magam, meg tudja becsülni az ilyen előnyöket.
Most már azt is sejtem, mit akar tőlem Erzsébet. Gyurka keveset van velük és ők, szegények, ugyancsak unják magukat a fővárosban. Szükségük van valakire, aki elkíséri őket a színházba, hangversenyre, sétahelyre. És én szívesen vállalkozom a cicisbeo szerepére. Ez végre is kétoldalu szerződés, amelynél mindegyik fél nyer. Van benne egy csepp önzés mind a két fél részéről, de társadalmi szempontból is jogosult önzés. Erzsébet végre is olyan előkelő asszony, hogy az ember – már hiúságból is – szívesen mutatkozik vele bárhol, a mellett igen okos asszony, aki mindenhez tud szólni és – ha jókedvében van – elragadóan kedves. Mi kell nekem egyéb? Éppen most kaptam tőle levelet, hogy jőjjek vacsorára. Lesz parasztos túrós csusza, – ennyi idő alatt nem felejtette el a kedves ételemet. Hanem most már elég is lesz a pletykából. Maradtam stb.
Jankó.
U. i. Édesanyám nagyon elcsodálkoznék, ha látná, hogy Lizából, a Gyurka leányából, milyen nagy kisasszony lett már. Az én számításom szerint alig lehet több tizenhat-tizenhétnél, de olyan erős és nagy, mint egy huszéves leány. Nagyon hasonlít az édesanyjára, különösen a szeme meg a járása. Csak valamivel nagyobb. Mindenki testvéreknek nézi őket.
III.
Kedves anyám!
Utolsó levelében volt egy tréfás kérdés, amelyből azonban kiéreztem a komolyt élt. Azt kérdezte tőlem, hogy nem udvarlok-e Erzsébet asszonynak? Nos, képzelje el, édesanyám, hogy előtte állok, erősen a szemébe nézek és pirúlás és habozás nélkül mondom: Nem! Most már elhiszi, hogy nem? Nem olyan asszony Erzsébet, aki udvaroltatna magának. Józan, okos és tiszta, – ugyancsak rosszul járna, aki előtte holmi léhaságokkal hozakodnék elő.
Ha ilyesmi volna köztünk, nem is akarna erőnek erejével megházasítani. Képzelje, édesanyám szövetségesre talált Erzsébetben, – ő is főkötő alá akar hozni.
Amikor először szóba hozta előttem a házasságot, a szemébe nevettem. Hogy én már túl vagyok azokon az éveken…
Azt mondta, a férfi annyi idős, amennyinek tud látszani. Maga (már mint én!) ez idő szerint harmincéves. Nem is okos dolog, ha az ember gyerekészszel nősül. (Azt hiszem, ez a vágás Gyurkának szólt.)
Elmondtam, hogy édesanyám újévtől kezdve velem fog lakni Budapesten és hogy nem szeretném, ha valami kotnyeles kis asszonyka ki akarná nézni a házamból. (Azt úgyis hiába akarná.)
Maga, úgylátszik, nem tudja, hogy összes tulajdonságai közül az édesanyja a legszeretetreméltóbb tulajdonsága? kérdezte Erzsébet asszony. Az édesanyja a hozománya, ami minden okos leány szemében jó partivá teszi…
Nem mondom el a többit, de úgy vettem észre, hogy Erzsébet asszony ugyancsak ismeri édesanyámat.
Mialatt ilyenekről beszélgettünk, Liza rendesen ott ült a zsámolyon, az édesanyja lábánál és épp úgy hizeleg neki, simogatja a kezét és csókolja, mint Erzsébet asszony szokta Erzsi-korában.
A szép sógornő különben egész komolyan nekilátott, hogy engem főkötő alá hozzon. Jó ideig nem tudtam hozzájuk menni, hogy egy-két csinos leányt ne találjak ott vendégségben. A Liza barátnőit. Erzsébet aztán elmondta beszédközben, hogy az egyik ennyi hozományra számíthat, a másik meg ennyire… Végre sejteni kezdtem, hogy ezeket a bemutatókat az én kedvemért rendezik és egy hétig kimaradtam a házukból. A finom Erzsébet azonnal megértett és a legközelebbi meghívójában hangsúlyozta, hogy egyedül fogom őket találni. Most megint jóbarátok vagyunk. Tudom ugyan, hogy Erzsébet az én érdekemet akarta ezzel szolgálni, de még ilyen alakjában is visszataszítónak találom a divatos férjvadászatot.
Most hivatalba kell mennem. Maradtam stb.
Jankó.
IV.
Édes jó anyám!
Liza ma megindultan és boldogan mutatta nekem azt a kedves, szép levelet, amit édesanyámtól kapott. Meg is érdemelte a levelet, mert tanu vagyok reá, hogy az egész nagy szőnyeget az utolsó öltésig maga himezte. Hetek óta már beszélni se lehetett vele, egypárszor a színházból is elmaradt, – ahová pedig nagyon szeret járni! – csakhogy a szőnyeg még elkészüljön az édesanyám nevenapjára. Sietnem kell az írással, mert kikocsizunk a Városligetbe stb.
Jankó.
V.
Kedves jó anyám!
Amennyire emlékeim visszanyulnak a múltba, mindig önben ismertem legjobb barátomat és tanácsadómat és midőn most, meglett férfilétemre, egy életbevágó kérdésben kell határoznom, első gondolatom megint az volt, hogy édes szülőmhöz fordulok tanácsért.
Kedves anyám! Arról van szó, hogy feleségül vegyem-e Lizát? Igaz, hogy mi ketten, Liza és én, már bevallottuk egymásnak szerelmünket, – Erzsébet asszony határozott kívánságára azonban csak úgy jegyezhetjük el egymást, ha édesnyám is kívánja.
Anyám nem ismeri Lizát, de ismerem én. Ő reá nagyon illik a példaszó: Nézd meg az anyját, és vedd el a lányát. Szép, okos, nagyon okos, szerény, házias, takarékos, mint az anyja, igazi feleségnek való, mint az anyja.
Talán csodálkozni fog hirtelen elhatározásomon, de ez elhatározás már régóta fogamzott meg bennem. Akkor, amikor Liza az apjával egyszer színház után nálam teázott. Erzsébet asszony nem jöhetett velünk és amikor hazamenet elhaladtunk a házam előtt, Liza nagy kedvet kapott megnézni a lakásomat.
Nagyon különös érzés az, amikor egy szép, tiszta leány ruhájának illata vegyül bele legénylakásunk dohány- és bőrszagába! Ott járt-kelt a butoraim közt, kiváncsian megbámulta a képeimet, a könyveimet, egypár csipősséget mondott az inasomnak a hanyag porolás miatt, aztán elkészítette a teánkat, és letelepedett a hintaszékembe.
Nagyon különösen éreztem magam, amikor félig tréfásan, félig komolyan azt mondtam neki:
– Jó volna nekem, ha minden este itt ülne!
Meghökkenve nézett reám, jó sokára lángvörös arccal, lesütött szemmel suttogta:
– Kettőnkön áll!
Az édesatyja nevetett és azt mondta nekem:
– Ha parancsolod, mindjárt itt is hagyom neked.
(Gyurkának néha igen léha ötletei vannak.)
Azután nem történt semmi. Egyszer valami estély után azt mondtam neki:
– Liza, ha egy kicsit szeret, ne táncoljon annyit Dezsényi úrral. Tudja olyan kiállhatatlanul hegyes, fölfelé hajló orra volt, hogy az ember dühbe jött, ha csak ránézett.
Dezsényi urat ki nem állhattam az illetlen bizalmaskodásai miatt. Liza azt mondta:
– Nem táncolok vele többet. Ha akarja, mással sem. Ha akarja, egyáltalán nem táncolok többet.
Oly alázatosan mondta, hogy szinte megindultam. Jó ideig nem történt semmi. De ha náluk voltam, mindig olyan különösen nézett reám. Hizelegve, alázatosan, fájdalmasan. Mintha valami néma kérdést ismételgetne magában minduntalan, mintha valamit várna tőlem. Mintha azt mondaná:
– Jó vagyok így? Vagy nem kellek így? Mit tegyek, hogy tessem neked? Szólj, parancsolj, – engedelmeskedni fogok…
Egy nap az anyja szóba hozta előttem Lizát. Ez az asszony mindent lát, mindent tud, és mindent hall. Azt mondta:
– Hallja, Jankó, nem engedem elbolondítani a kisleányomat! Mit bántja? Nem magának való az ilyen szegény leány!
Most már beszélnem kellett és én beszéltem is.
Édesanyám, nagyon kérem, írjon Lizának, csak ennyit:
Erzsébet asszony függővé tette a beleegyezését az anyám beleegyezésétől, de meg attól is, hogy édesanyám velünk fog lakni.
– Mert, – mondja a jövendőbeli anyósom, – nem merlek titeket egymásra bízni, nagyon elkényeztetének egymást. Kell a házba egy okos asszony, aki kordában tart titeket.
Édesanyám, nagyon kérem, írjon Lizának, olyan kedves, szép levelet, aminőt csak ön tud írni, hogy végre megtarthassuk az eljegyzést. Maradtam stb.
Jankó.
VI.
E levélre a következő válasz érkezett:
Jó Jankóm!
Most már tudom, hogy mit akart Böske megint tőlünk. Megtetszettél neki és téged akart. El is vitt már. Ezúttal azonban nem fog elmaradni a házunktól, mint eddig szokta, – egy igazi anyóstól ez nem telik ki. Tudom különben, hogy ebből a fajtából jó asszonyok kerülnek ki, azért a hét végén személyesen hozom nektek az áldásomat. Maradtam stb.