Böske, Erzsi, Erzsébet

Tavaly nagyon kellemetlen volt Puszta-Tatárin a nyár. Az időjárás ugyan szép volt és dinnyénk is volt bőven, de én megbuktam a németből és számtanból, és ezért úgy bántak velem a kedves szüleim, mintha én feszítettem volna keresztre a Jézust. Az édesanyám, ahányszor csak rám nézett, mindig úgy megsajnált, hogy sírva fakadt, az édesapám pedig mindig meg akart ölni, mert megbecstelenítettem a családot. Mikor pedig első napon megettem három kis dinnyét és hozzáfogtam a negyedikhez, megint pofon akart ütni. Én ezért többnyire az istállóban tartózkodtam a kocsisoknál. Hanem ebből is baj lett. Az édesanyám ugyanis minden szombaton maga fésült meg a sűrű fésüvel. Addig fésült, míg aztán egyszer hangosan elsikította magát és azt mondta, hogy most már végleg elzüllöttem és az édesapám beszaladt és megnézte a fésüt és megint meg akart ölni.

Akkor jött a házunkba Dusa. Dusa a nagybátyám leánya, a Pista bácsié, aki Eszéken lakik és másképp veti a keresztet mint mi, mert ő szerb. Azért küldték hozzánk, mert az édesanyja összeveszett az édesapjával és hirtelen elcsapta a nevelőnőt. Erről nekünk gyerekeknek nem szóltak semmit, de azért mi rögtön tudtuk.

Dusa szintén tizenkét esztedős volt, de nagyobb volt mint én, olyan szép volt, mint egy angyal, a szeme pedig olyan volt, mint a fekete macskáé. Mindjárt az első nap meg akartam cibálni a hosszu haját – a hugaim haját mindig meg szoktam cibálni! – de ő olyan kemény pofont adott nekem, hogy szikrát hányt tőle a szemem. Ezen én nagyon csodálkoztam és dühbe jöttem, mert nálunk a leányok nem mernek visszaütni, hanem pityeregni szoktak, ha megverem őket és ennél fogva nekimentem Dusának, hogy földhöz vágjam. Ekkor egy ökölcsapást kaptam tőle a karomra, úgy hogy a karom egészen elzsibbadt, aztán egy másikat a gyomromra, úgy, hogy émelyegni kezdett, egy harmadikat pedig az orromra kaptam, úgy, hogy megeredt az orrom vére, én még akkor hozzá se tudtam nyúlni. Ezt pedig boxolásnak nevezik. Én nem sejthettem, hogy egy fehérruhás kisleány boxolni is tud. Dusa azonban tudott, sőt vívni is tudott, meg lovagolni, mert Pista bácsi, aki egy kicsit fuzsitus ember, megtanította mindenre, mert nagyon fájt neki, hogy Dusa nem lett fiu, hanem leány.

Én tehát a kúthoz mentem és megmostam a véres orromat, Dusa meg bement a házba, a szeme pedig igazán úgy fénylett, mint a fekete macskánké. Én aztán egy hegyes vasdarabot tettem a zsebembe és elhatároztam, hogy betöröm a Dusa fejét, mert ha annyiban hagynám a dolgot, az szégyen volna az egész osztályunkra. Nem bánom, ha édesapa megint agyon is üt érte, legfölebb megszököm hazulról: különben is régi tervem egyszer megszökni.

Délután elmentem halászni. Nálunk nem szokás horoggal vagy hálóval halászni, mert nálunk csak a Pece-árok van. Az ember leveti a csizmáját és fölgyűri a nadrágját, aztán térdig gázol a vízben és keresgél a kimosott part alatt. A halat, ha ugyan fog az ember, a nadrágja zsebébe teszi az ember. Hát amint megyek a vízben, hát egyszerre a másik oldalon szembejön velem Dusa. Ő is mezitláb volt s ruháját feltűrte térdig és ő is halászott. Én nem fogtam még semmit, de ő egy igen szép csíkhalat fogott.

Kivettem a zsebemből a hegyes vasdarabot és azt mondtam neki: No, most meghalsz!

Dusa azonban nem ijedt meg, hanem kidobta a halat a partra, aztán fölkapott egy nagy kerek követ és azt mondta: Legyen szerencsém!

Nem akartam megtámadni, mert tudtam, hogy ez a szerb nő mindenre képes, azért cselhez folyamodtam, amint az indusvadak szokták és zsebretettem megint a fegyveremet és nevetve mondtam, hogy hiszen én csak tréfálok!

Erre ő is nevetett és eldobta a nagy követ és ilyképpen szólt hozzám:

– Ha akarod, kössünk békét, mert én nem szeretek verekedni, ha nem muszáj. Nekem talán egy hónapig is nálatok kell maradnom, mert ahányszor a guvernánt vagy a szobaleány miatt baj volt, mindig egyhónapig tartott otthon a harag és azt már látom, hogy a hugaiddal nem lehet semmit se kezdeni, mert azok nyafka libák. De mi ketten jó pajtások lehetnénk és sok mulatságos dolgot követhetnénk el, ha nem árulkodnál rám.

– Jól van, – mondtam, – kössünk békét.

– Isten téged úgy segéljen? – kérdezte.

– Isten engem úgy segéljen! – mondtam.

– Hát akkor ezentúl jóbarátok vagyunk, – szólt Dusa.

Azzal hozzám lépett és kétszer megcsókolt. Így történt, hogy mi ketten élet-halálra szóló barátságot kötöttünk, aztán együtt halásztunk a Pece-árokban, de a szép csík mellé csak egy hitvány kis cigányhalat foghattunk még.

A Dusa még nálunk volt, amikor hozzánk jött vadászatra Kempelen bácsi. Kempelen bácsinak furcsa tüskés szemöldöke van, a bajusza pedig hosszan lelóg, mint a tengeri rozmáré a Payer-expedició képein, a járása pedig olyan ünnepélyes, mnit a miséző papé. Kempelen bácsi semmit se beszél és mindig olyan arcot csinál, mintha dühös volna. Ez azért van, mert ő igen bátor ember. Egypár esztendővel ezelőtt pisztolyduellumban agyonlőtte Suskovics bácsit, aki az édesanyám távoli rokona volt és akkor Suskovics néni úgy megijedt, hogy ő is szörnyet halt. Pedig nem is ő rá lőttek, de hát ilyen ijedős az asszonynép. Azóta nálunk mindenki nagyra becsüli Kempelen bácsit, örülnek, ha eljön, mindig a főhelyre ültetik az édesmama mellé, az urak gyufát adnak neki, ha szivarra akar gyújtani, a nők pedig azt mondják, hogy érdekes ember.

Apa egyszer azt mondta, hogy kár, hogy nincsenek már nálunk török háborúk, mert akkor az olyan bátor ember, mint Kempelen bácsi, nagyon kitüntetné magát. Való igaz, hogy mindig nagyon bátor arcot csinál. Egyszer láttam, mikor borotválkozott, az álla szappanos volt, de akkor is szigorúan összeráncolta a homlokát. Mikor pedig egyszer egy tűzhányó hegyről beszéltek, amely tüzet hányt sok ezer emberre, Kempelen bácsi azt mondta: Sajnálom, hogy ilyenkor nem lehetek ott! Az egyszerü tűzvészeket és árvizeket is nagyon szereti és mindig sajnálja, hogy nem lehet ott, hogy bebizonyítsa a bátorságát. Ha pedig más ember valami bátor tettet követ el, akkor gúnyosan mosolyog. Ha meg iszik egy kicsit, – mert nálunk vadászat után mindig isznak, – akkor még haragosabb lesz és mindig körülnéz, hogy elég bátornak tartja-e mindenki az asztalnál. Ilyenkor az urak nagyon szoktak vigyázni, hogy véletlenül olyat ne mondjanak, amit rossz néven vehetne Kempelen bácsi. És azt is mondják, hogy mindig töltött revolver van a zsebében.

Én egyszer Dusának mindent elmondtam, amit Kempelen bácsiról tudtam, hogy agyonlőtte Suskovics bácsit és hogy Suskovics néni is meghalt és hogy milyen bátor ember, – ebédnél aztán Dusa mindig csak Kempelen bácsit nézte. Nem igen evett, hanem a két macskaszemével mindig nézte. Végül Kempelen bácsinak is feltünt, hogy Dusa le nem veszi róla a szemét és így szólt hozzá:

– Tetszem magának, kisleány?

Dusa mindig meg szokta mondani, amit gondol és így felelt:

– Bizony nem tetszik nekem.

És ekkor kiköpött.

– Hát akkor miért néz folyton?

– Mert szeretnék magától valamit kérdezni.

Édesmama már akkor rosszat sejtett, apa pedig vasvillaszemmel nézett Dusára. Kempelen bácsi azonban biztatta Dusát, hogy csak kérdezzen tőle akármit, ő válaszolni fog. Dusa ekkor összeráncolta a fekete szemöldökét és a fénylő macskaszemével olyan erősen nézett a rozmárbajuszu bácsira, hogy magam is megijedtem. Csendesen és vakmerően mondta:

– Megjelent magának már álmában Suskovics néni?

Erre nagy ijedtség támadt a szobában és én azt hittem, Kempelen bácsi mindjárt kiveszi a töltött revolvert és agyonlövi Dusát. Édesmama azonban kivezette Dusát és büntetésül nem adott neki gyümölcsöt, pedig Dusa vendégünk volt. Engem is kikergetett apa, de ez nagy igazságtalanság volt, mert én meg se mukkantam, sőt aznap véletlenül igen jól viseltem magamat. Dusa azonban igen dühös volt, hogy nem kapott gyümölcsöt és egyre mondta nekem, hogy ezt nem viszi el szárazon Kempelen bácsi. Két napig mindig dühös volt, mert nem eresztették az ebédlőbe, hanem külön terítettek neki a gyerekszobában, akkor aztán kész volt a bosszúállás terve. Estére végre is hajtotta és én segítettem neki, bár nagyon féltem és ellenkeztem, mégis segítettem neki, mert amit ő akart, azt már akkor mindig megtettem.

Az urak egész estig vadásztak és künn a tarlókon zsiványpecsenyét sütöttek, úgy hogy mikor hétkor hazajöttek, majd leragadt a szemük a nagy fáradtságtól meg a bortól és tüstént ágyba feküdtek. Édesmama akkor a hugaimmal odaát volt Szombathyéknál teán, de Dusát és engem nem mertek magukkal vinni, nehogy megint valamit elkövessünk Szombathyéknál. És ekkor hajtottuk végre a tervünket. Dusa kibontotta a haját, az arcát befehérítette lisztporral és korommal nagy fekete karikát csinált a szeme köré, aztán egy fehér lepedőt vett magára, mint a kisértetek szokták. A fekete kandurt bepólyálta egy gyerekpólyába, de a farkát künnhagyta, hogy megfoghassa a kezével. És pedig magamhoz vettem a varázslámpámat, melyet laterna magica-nak hívnak s amelyet az édes Jézuska hozott nekem Kertész Tódortól 4 forint 50 krajcárért, mert karácsonykor elég jó bizonyítványom volt és akkor még senki sem merte volna remélni, hogy év végén megbukom két tantárgyból. Én sem.

Mikor a vendégszoba előtt hallgatództunk, Kempelen bácsi már úgy hortyogott, mint az inárcsi fürészmalom, amely gőzerőre van berendezve. Óvatosan benyitottunk a sötét szobába. Dusa szembeállott az ágygyal, magam pedig a divány mellé állottam és a fogam borzasztóan vacogott a félelemtől, de azért még sem szaladtam el. Ekkor a laternából kék fényt vetettem a falra és Dusa odaállott a fényes tányérba és a szemét forgatta. A fekete macskát pedig a karján tartotta, mintha pólyás gyerek volna. Ámbár tudtam, hogy ez a Dusa, mégis olyan iszonyu és kisérteties volt, hogy halálra megijedtem és a laterna reszketett a kezemben és a kék fény is táncolt. De azért mégsem szaladtam el.

És Dusa ekkor üvölteni kezdett.

– Kempelen! Kempelen! – üvöltötte. – Kempelen!

Hanem a bácsi igen mélyen aludt és csak akkor ébredt föl, amikor Dusa már sokszor üvöltött. Ekkor egyszerre felült az ágyában és mereven nézte a reszkető fényt.

– Ismersz, Kempelen? – üvöltötte Dusa.

– Ki az? Mi az? – ordította a bácsi.

– Suskovicsné vagyok, akinek meggyilkoltad az urát. A gyerekemnek nincs sem apja, sem anya, elhoztam neked, nesze, neveld föl!

Azzal a farkánál fogva oda dobta a macskát az ágyra. A macska ijedt nyekkenéssel ráesett Kempelen mellére, onnan fölugrott az almáriom tetejére, mint egy fekete ördög.

Kempelen bácsi nem szólt semmit, hanem visszafeküdt a párnára. Én pedig hirtelen elfújtam a laterna gyertyáját, aztán kiszaladtunk az ajtón, miközben jól összeütöttük a fejünket. A macska a lábunk alatt rohant ki. Azt hittük, hogy Kempelen bácsi föl fogja lármázni az egész házat, de biz az meg se moccant a szobájában. Dusa aztán megmosakodott, anélkül, hogy valaki észrevette volna a cselédek közül s mire édesmamáék visszajöttek Szombathyéktól, akkor már mi ketten mélyen aludtunk, kiki a maga szobájában.

Amikor reggel fölébredtem, igen örültem a sikerült tréfának, de apa rosszkedvü volt reggelinél és azt mondta, hogy Kempelen bácsit haldokolva találták a szobájában. Erre már én se örültem. Kempelen bácsit a nyavalya törte s félrebeszélt és édesanya azt mondta, nagyon kellemetlen, hogy éppen a mi házunkban lett beteg. Később Dusával ketten kimentünk az ököristálló mögé és ott ünnepélyesen megesküdtünk, hogy ezt nem fogjuk elmondani senkinek. Meg is tartottam az esküt, csak két jóbarátomnak mondtam el, de ők viszont esküt tettek, hogy a kínpadon se vallják be az igazgató úrnak. (Mind a kettő igen elszánt ismétlő.)

Kempelen bácsi még öt napig feküdt nálunk, de nem halt meg, hanem hazavitték tragacson. Még akkor se tudta, hogy fiu-e vagy leány. Azóta elmult egy esztendő és most már egészen jól van, csak cukkol egy kicsit.

A vakáció, fájdalom, igen gyorsan röppent el, mint rendesen és Dusa igen sajnálta, mikor a kedves szülei három hét mulva már kibékültek és őt hazavitték. Ámbár csak leány, mégis be kell vallanom, hogy nem ismertem még fiut, aki olyan lett volna, mint ő. Mert akárhogyan fájt is valamije, azért sohasem sírt, még akkor sem, amikor megrúgta a Fánni. (Fánni egy csikó.) És nem is árulkodott soha. Most is sokat gondolunk még egymásra és gyakran igen szép képes levelezőlapokat kapok tőle. Ha nagy leszek, talán feleségül veszem, mert ő ezt igen óhajtja, de előbb meg kell tanulnom a boxolást, különben mindig neki lenne igaza, ami lealázó volna reám nézve.