Jónás kalandja
Néhány esztendővel ezelőtt a Tengerszem partján álló Zerge-fogadó egész emeletét egy grófi házaspár bírta bérben. Gácsországi nagy urak voltak, akik egy tavaszi kirándulás alkalmával ismerték meg és szerették meg a regényes vidék komor csöndjét. A gróf – akinek nevét nem szándékozom megmondani – atléta termetü, de e mellett fölötte előkelő külsejü és megnyerő modoru férfi volt, a sok vihart látott, negyvenesztendős férfiak ama fajtájából, amelyet a nők érdekesnek szoktak nevezni. Ámbár formaszerinti ismeretséget senkivel sem kötött, érdeklődni látszott a kis fürdőhely minden egyes lakójának személye iránt. A férfiaknak már messziről köszöngetett, a nőket a tapasztalt ember szakértelmével és fesztelenségével vette szemügyre, a tó partján játszadozó gyermekekkel pedig szívesen enyelgett.
Egészen másképpen viselkedett a grófné. Nemcsak hogy szóba sem állott senkivel, de láthatólag tudomással sem bírt arról, hogy az urán meg a cselédein kívül más ember is van a világon. A szép asszony egyébként délig szokott aludni, aztán a lakásán ebédelt, délután pedig nagy sétát tett az ura társaságában, amely sétájáról fáradtan és álmosan jött meg. Rendesen tizennégy órát aludt egy huzamban, néha tizenhatot is. Ha ébren kellett lennie, ha a lakásuk erkélyén állott, vagy az erdőben sétált, láthatólag nagyon unta magát.
Az asszony nagyon szép volt. Olyanféle hatalmas szépség, amelyhez foghatót én addig még nem láttam. Győzelmes, királyi, mondhatnám: megdöbbentő szépség. Megjegyzem, hogy szenzációs hatással csak a férfiakra volt, de kivétel nélkül minden férfira; a nők – még olyanok is, akik különben szívesen elismerik más asszony szépségét – nem tudtak érte lelkesülni. Szőke volt, de olyan szőke, mintha eredetileg barnának indult volna; az olaszos arcbőre, a koromfekete szemöldöke, a sötétszürke szeme és az althangja is a barna asszonyé volt. Pompásan öltözködött, nagyon feltünően, de sok egyéni izléssel. Azok a plédszövetek, a piros selyem porköpeny, a fehér lakkcipők, ha más asszony merte volna magára venni: csődületet okoztak volna a fürdőparkban. Az ő különös szépségét azonban szinte kiegészítette a fantasztikus színkeverék.
Szebben és jobban összeillő emberpárt még sohasem láttam. Ha együtt láttam őket, mindig egy oroszlánpárra kellett gondolnom. Mindakettőben határozottan volt valami a királyi ragadozó természetéből; hatalmas termetük, a férfi komor tekintete és síma elegánciája, a nő szőke hajkoronája és fölséges lustasága: mindez kiegészítette a hasonlatot.
Nem hallgathatom el, hogy a tengerszem környékén azt beszélték akkoriban, hogy a szép asszony nem igazi grófné, nem felesége a grófnak. Magam nem tartottam szükségesnek, hogy erre vonatkozólag véleményt alkossak magamnak. Annyi azonban bizonyos volt előttem, hogy a szép asszony semmiesetre sem lengyel születésü, mert a cselédeivel mindig csak franciául beszélt, magyarul vagy németül pedig egy kukkot sem tudott.
Én, Jónás István, gimnáziumi óradíjas tanár, a tüdőhurutom gyógyítása végett mentem a fenyvesek közé. Az évad végén érkeztem a fürdőbe; ilyenkor ugyan hétfőtől vasárnapig szakad az eső, az árak azonban már jóval olcsóbbak. Mikor elfoglaltam kis szobámat a Zerge-fogadó földszintjén, akkor a nyaraló vendégek nagyrésze már elutazott és az ebédlőben azt beszélték, hogy a lengyel gróf is indulófélben van már.
A gróf azonban még egy hétnél tovább maradt a fürdőben és ennyi idő éppen elegendő volt nekem arra, hogy halálosan beleszeressek az asszonyba… Igenis beleszerettem, én, a helyettes tanár, beleszerettem a szép grófnéba. Nincs okom a pirulásra, mert akaratomon kívül szerettem bele és mikor már megtörtént, akkor se reméltem semmit.
Egyszer összetalálkoztam vele az erdőben. Rám se nézett, hanem tovább ment, de azért magával vitte az eszemet és a szívemet. Teremtő Istenem, hát ilyen asszony is van a világon? Szédülést éreztem, irigység és vágy fogott el, szóval beleszerettem az oroszlán nőstényébe… Sohasem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhessék egy rendes életü, józan emberrel, aki azonkivül félig-meddig jegyben is jár az igazgatója leányával. De megtörtént és megesett az is, hogy kilestem a szép asszony útjait, hogy ott strázsáltam az ablaka alatt, hogy verseket írtam, hogy úgy viselkedtem, mintha nem is gimnáziumi professzor, hanem szerelmes gimnazista volnék…
Fürdőzésem hetedik napján történt a különös eset, amelyet el akarok mondani.
Reggeltől estig esett az eső. A fürdőhely ilyenkor szomoru és kellemetlen. A borongó felhők a földet söprik, az ember tíz lépésnyire sem lát, a sziklafalak száz nyílásából pedig száz vízesés zuhog elé. A sok víztől nyirkos lesz az ember kedve is, a lelke meg didereg.
Vacsora után a szobámba vonultam és a fürdőkönyvtárból kivett regény olvasásába fogtam. Nem mulattatott azonban az olvasás, mert sohasem szerettem a regényeket. Tíz óra felé valami zajra kezdtem figyelni; a fejem fölött ajtócsapkodás meg futkosás hallatszott. – A cselédek! gondoltam magamban. Az ajtómhoz mentem, hogy éjjelre bezárjam… E percben megzörrent a kilincs… Kinyitottam az ajtót: odakünn a folyosón magas női alak állott. Ő volt. A grófné…
Habozás nélkül belépett a szobámba.
– Egyedül van? – kérdezte mélyen csengő, az indulattól remegő hangon.
– Egyedül…
– Zárja be az ajtót… Fordítsa rá a kulcsot… Jól van!
Két lépést tett előre, aztán nagyot lélegzett. Én pedig azon gondolkoztam, hogy vajjon álmodom-e vagy komolyan megbolondultam már?
– Gondolja, hogy keresni fognak önnél? – kérdezte az asszony aggódva.
– Nem hiszem… De ha keresnék is, az ön engedelme nélkül senki sem fog ide belépni…
Ez a határozott hang megnyugtatta egy kissé.
Most vettem csak észre, hogy a köpenye – hermelinprémes kék bársonyköpeny volt – csúrom víz, a szegélye pedig sáros, mintha maga után vonszolta volna a földön. Az asszony haja is vizes volt, meg borzas.
– Majd tüzet rakok, – mondtam, – hamarabb megszárad a ruhája.
Szerencsére volt még elég fa a kosárban, azzal begyujtottam a kályhába. A grófné most figyelmesen kezdte szemügyre venni a szobámat. Miután a kiváncsisága kielégítést nyert, felém fordította tekintetét, feszült figyelemmel kisérve minden mozdulatomat.
Mikor a tűz már pattogott a kályhában, egyetlen karosszékemet odatoltam a sarokba, helyet ajánlva vendégemnek. Szó nélkül leült s anélkül, hogy a csudálkozó pillantását csak egy percre is levette volna rólam, lecsúsztatta válláról a vizes köpenyt. Most láttam csak, hogy pongyolában van alatta. Afféle egyszerü, bőráncu köntös volt rajta, minőkben az arkangyalokat szokták ábrázolni, azzal a különbséggel mégis, hogy nem volt fehér, hanem sárga nyers selyem. Cipő sem volt a lábán, hanem sárga papucs.
A szép asszony megszólalt.
– Ön engem bolondnak fog tartani, mert nem érti a viselkedésemet…
A szavába vágtam:
– Nem kérdeztem semmit és nem is fogok kérdezni…
A szemembe nézett, aztán elgondolkozott egy kissé.
– Akartam, hogy tudja meg az igazságot… Megszöktem hazulról, mert ő megvert… A tóhoz siettem, hogy belevessem magamat, a víz azonban olyan fekete és hideg, hogy megborzadtam tőle…
Azzal fölemelte a jobbkarját, lerázva róla a ruha végighasított ujját, – a felső karján néhány sötétvörös és kék sáv látszott.
– Miféle vadállat az, aki önre kezet tud emelni? Önre!
Megrázta a sörényét és sötéten a szemembe nézett. Fél fejjel magasabb volt nálam, szélles vállu, erős és bátor… Azt gondoltam magamban: Miféle ember az, aki erre a nőre kezet mer emelni?
Kivülről zaj hallatszott, az ablak alatt pedig fáklyafény lobogott.
– Mi az? – kérdezte az asszony.
– Önt keresik. Alkalmasint bejárják az erdőt és fölkutatják a tó partját…
– A tó partján meg fogják találni a kendőmet… Egy selyemkendő volt a nyakamon, azt elvesztettem… Azt fogják hinni, hogy a vízbe ugrottam… Senki sem fog itt keresni!
Ennek a gondolatnak láthatólag megörült. – Amint a szobát kellemes melegség kezdte átjárni, az én szép vendégem is jól kezdte magát érezni.
– Mi az ott a szekrényen? – kérdezte.
– Teaforraló…
– Van teája is?
– Van… Parancsol?
– Nagyon jó lesz…
Teát főztem neki, ő pedig arról panaszkodott, hogy a haja nem tud megszáradni, aztán habozás nélkül kibontotta aranyszőke hatalmas sörényét. Kiváncsian járt-kelt a szobában, majd újra szembeült velem.
– Szabad itt dohányozni?
– Mindent szabad, de nincs cigarettám.
(A hurutom miatt fölhagytam a dohányzással.)
– Van nekem…
A ruhája széles övéből kis aranydobozt vett elő, amely telve volt vékony orosz cigarettával. Azt mondta, hogy negyvenet is elfüstöl egy nap.
Miután megitta a teáját, jóideig elgondolkozott, aztán egyszerre odanyujtotta nekem a kezét.
– Ön jóember, – mondta.
– Nem tudom, hogy általánosságban jóember vagyok-e, de annyi bizonyos, hogy önnek nincs jobb embere nálam…
– Elhiszem, – mondta. – Ön jó szívvel van hozzám, önre rá merném bízni mindenemet és tudom, hogy nem csalódnám… De beszéljen valamit! Mondja el, hogy kicsoda? Mi a foglalkozása? Hogyan él? Mit remél a jövőtől?
Röviden elmondtam neki egyszerü élettörténetemet; bevallom azonban azt a gyöngeségemet, hogy az igazgató leányáról nem emlékeztem meg. Mikor az elbeszélésem végére értem, észrevettem, hogy a grófné elszunnyadt. A következő pillanatban már fölriadt megint.
– Meghalok az álmosságtól, – mondta, miközben mosolyogva dörzsölte a szemét.
– Feküdjék le…
A diványomra feküdt, takarónak pedig a bundáját kérte. Később azonban mégis megengedte, hogy ágyamból egy párnát hozzak neki, sőt a papucsát is leejtette a lábáról.
Rögtön elaludt, tíz perc mulva azonban újból fölébredt.
– Mondja csak, mi a maga neve?
Megmondtam neki a nevemet.
– István úr, elvisz maga engem innen holnap?
– Elviszem… De hová?
– Nem bánom akárhová… Gazdag vagyok és független… Nekem csak az parancsolhat, akit szeretek, őt pedig gyűlölöm…
– Milyen csinos keze van, – mondta, – olyan, mint egy kisleányé…
Azzal megint elaludt. Én pedig odaültem melléje és néztem az alvó arcát. Öt percenként föl-fölriadtam – álom ez, vagy valóság? A világ legszebb asszonya itt alszik a szobámban, pongyolában, fölbontott hajjal… Én pedig őrzöm az álmát és lelkemre mondom, tisztább szívvel virrasztok, mintha testvérhugom mellett virrasztanék…
Reggel hat óra volt már, amikor a szép asszony fölébredt álmából. Idegen szemmel nézett rám, aztán ámulva tekintett körül. Jó ideig tartott, míg megértette a helyzetét, akkor zavarodottan mosolyodott el.
– Éhes? – kérdeztem.
– Átküldök a vendéglőbe és hozatok valamit… Vagy jobb lesz, ha magam megyek?
– Amint gondolja…
– Ha el akar utazni, két óráig még ráér…
– Igen?
Megkérem még, hogy zárja be utánam az ajtót, aztán átsiettem a vendéglőbe. Jóideig tartott, míg megkaptam mindent, amit kértem, azután visszasiettem a szobámba. Nagy meglepetésemre üresen találtam a szobámat. A szép asszonynak sehol semmi nyoma… Megszökött, vagy elhurcolták? A kereveten ott feküdt a párna, amelyen meglátszott még fejének helye. Különben semmi. Sehol egy elhullajtott hajszál, sehogy egy gombostű.
Két nap mulva láttam csak viszont, mikor a gróffal az erdőben sétált. Viruló színben volt, egy erdei gizgazból kötött nagy bokrétát tartott a kezében, a másik kezével pedig gyöngéden támaszkodott a gróf vállára. Igazán szép pár ember volt, olyan, mint egy magasabb faj képviselői.
Mikor közel értem hozzájok, az asszony egy rövidke szót sugott a grófnak, aki kellemes mosolylyal mért végig. Éreztem, hogy elpirulok a fülemig… A polyák azonban megbillentette a kalapját és nyugodtan sétált tovább az erdőben, míg az asszony elállotta az utamat.
– Kedves izé úr, jó napot! Bocsánat, – mi is a neve.
– Jónás a nevem…
– Kedves Jónás úr, köszönöm a multkori vendéglátást… Nem tudom, hogy miként gondolkozik ön felőlem, de biztosíthatom, hogy az egész egy kis félreértés volt csak, amelynek én voltam az oka… Reggel, mikor ön a vendéglőbe ment, már meg is bántam…
Jó kedve, egész viselkedése, de különösen a megszólítás módja valósággal fölháborított. Meghajoltam és fagyosan mondtam:
– Ne mentegesse magát asszonyom… akkor nem kérdeztem öntől, hogy miért jött hozzám és most nem is kérdezem, hogy miért ment el…
A szép asszony meglepetten, némi szelid gúnynyal, bizonyos fölényes gyöngédséggel mért végig.
– Nini, ön haragszik? Azt rosszul teszi!
Körülnézett, aztán hirtelen elkomolyodva, fojtott hangon mondta:
– Szegény fiu, adjon hálát Istenének, hogy ez így történt…
Félig lehunyt pillái alól egy fenyegető macskapillantás villámlott felém, az asszony aztán elfordult és különös mosolylyal az ajkán, elment.
Azóta se láttam többet. Minden esetre elfelejtette megint a nevemet. Én nem felejtettem el őt, annyira nem, hogy az igazgatóm leánya még mindig hiába várja a pártából való megmenekülését.