Huszty báró ur utikalandja
I.
Éjfélkor az ősz házigazda megállott a táncterem nagy üvegcsillára alatt és így szólt:
– Szép hölgyeim, melyikük járná el most egy öreg ember kedvéért a paraszt-forlánát?
A hölgyek nevetve huzódoztak, végül valamennyien egy karcsu pásztorleány felé fordultak.
– Ancilla! Az isteni Ancilla!
A pásztorleány úgy elpirult, hogy még a gömbölyü válla is kirózsásodott. Megszeppenve nézett körül, hogy merre menekülhetne ostromlói elől, végül azonban csak megadta magát. A hosszu pásztor-botját egy lézengő abbé kezébe nyomta, aztán levette puderes fejéről a széleskarimáju kalapot, megigazította selyemkeztyűit és nagyon kecsesen meghajolt a körben álló társaság előtt.
A hegedük valami bolondosan ficánkodó paraszt-táncot játszottak, Ancilla pedig a pillangós cipője sarkával könnyedén a padlóra ütött, jelezve, hogy megkezdi a táncot.
A paraszt-forlána, amelyet akkoriban nagyon felkaptak a velencei báltermekben, tulajdonképpen táncparódia volt. Aki jól akarta eljárni, annak egyesítenie kellett az esetlenséget a kecsességgel, a nehézkességet a habkönnyűséggel, a parasztos naivságot a körmönfont merészséggel. Ezt a táncot akkor a farsang metropolisában, a szilaj táncosok hazájában, senki sem tudta annyi sziporkázó jókedvvel lejteni, mint Ancilla, az isteni Ancilla, akibe a rettenetes tízek tanácsának tagjai éppen annyira szerelmesek voltak, mit a Piazetta mezitlábos naplopói.
A nézők közt volt Mária Terézia királynak egy fiatal gárdistája is, névszerint Huszty Farkas báró. Három hónappal ezelőtt a lotharingiai kishercegek fényes kiséretével Rómába utazott, onnan a vatikáni nagy parádé után hazaküldték Bécsbe. Mivel azonban már Itáliában volt, egy kis vargabetüvel bekukkantott a lagunák csudás városába is.
Aranysujtásos piros dolmányban ott állott néhány biborpalástos szenátor társaságában és megittasodva nézte Ancilla ifju testének acélos izomjátékát. A székely havasok fiatal fenyőfáira gondolt, amelyek a téli nemere-széllel viaskodnak. Úgy találta, hogy ez a látványosság túltesz nagyszerűség dolgában a római kolosszeum téglahegyein és a vatikáni szoborerdőn és képtengeren.
A tánc véget ért és a házigazda megkérte szép vendégét, hogy újrázza meg. De ekkor valami hórihorgas, komor ábrázatu úr lépett elő a tömegből és egy kimért, gőgös mozdulattal karját nyujtotta Ancillának. A leány arca hirtlen elkomolyodott és szó nélkül kivezettette magát a teremből. A hosszu embernek, aki túl lehetett már az ötvenen, valóságos imperátori arca volt. Fekete selyemruhát viselt, a gombjain, a két óraláncán és a cipője csattján is gyémántok csillogtak.
– Ki volt a szép táncosnő? – kérdezte Huszty a mellette álló biborpalástos öregtől.
Miként a legtöbb gárdista, ő is jól bírta a francia nyelvet. Az excellenza is kitünő párisi kiejtéssel válaszolt.
– Ön nem ismeri Ancillát? Az isteni Ancillát? Bocsásson meg, de nem hittem volna, hogy valaki ennyire idegen lehet. Ancilla eddig büszkesége volt a mi operánknak. Most – sajnos – egy kötnivaló imprezárió élhetetlensége következtében Torinóba szerződött és mi nem fogunk már sokáig gyönyörködni benne. Pedig, ha megszavaztatnák San-Marco népét, szívesebben adná oda a köztársaság legszebb szigetét, mint Ancillát!
– Táncosnő?
– Isten bocsássa meg önnek nagy bűnét, katonatiszt uram! Ancilla énekesnő. Ma az ő szép torkában csattog Itália legédesebb mezzoszopránja. Ezt az ön felséges császárnéja is tudja és egész diplomáciai akciót indított már meg, hogy megnyerje Ancillát a bécsi operának…
– És ki az a fekte úr, aki magával vitte?
– Valami szlavón nemes ember, Spalatino gróf.
– Gróf? – kérdezte csudálkozva Huszty, aki inkább utazó csodadoktornak nézte a gyémántos embert.
A szenátor különösen mosolygott.
– Mit akar, uram? Ő azt állítja, hogy gróf és nekünk nincs érdekünkben, hogy kételkedjünk benne… Némelyek azt állítják ugyan, hogy grófsága a kulisszák birodalmában van, ahol egykor Arlekinó szerepkörében remekelt, de nekünk az is mindegy. Spalatino gróf mostanában faraobankot tart egyik muranói kaszinóban és ha ön biztosan el akarja veszíteni a pénzét, akkor ajánlhatom, hogy játszszon a bankjában…
– A gróf kedvese Ancillának? – kérdezte tovább a gárdista.
Az öreg úr megint elmosolyodott.
– Húsz esztendővel ezelőtt bizonyára engem is nagyon érdekelt volna a kérdés, de most már, sajnos, nem igen értek az ilyenekhez… Sokan azt állítják, hogy a szlavon nem szereti, csak úgy tartja, mint valami hasznos kis háziállatot. Évekkel ezelőtt, amikor Ancilla még a torcellói utcai suhancokkal hancurozott, Spalatino fölismerte a torkában rejlő nagy kincset és készpénzért megvette a kis leányt a szüleitől… Igen, készpénzért!
A gárdista becsületes arca eltorzult az undorodástól. Amióta itt mulatott a lagunák miazmás levegőjében, azt tapasztalta, hogy a velencei urak közömbös udvariasság hangján tudnak beszélni olyan förtelmes dolgokról is, amelyektől más jóravaló ember vére ugyancsak felforr…
Később a galéria oszlopai alatt megint meglátta Ancillát. Ott ült a fali kereveten és kis csipkekendőjével legyezgette kipirult arcát. A hosszu grófja most is mellette állott, prémes nagy női köpönyeggel a karján. A gyémántoktól csillogó zsebóráját nézte éppen türelmetlenkedve.
Amint a báró másodszor meglátta Ancilla arcát, a legbájosabb és legmeghatóbb női arcot, amelybe valaha nézett, a gyönyörűségbe valóságos rémület vegyült, mintha meglátta volna a maga végzetét. Éppen nem volt tapasztalatlan ember, – a bécsi dámák a megmondhatói, hogy nem! – de most az a babonás és áhítatos érzés ingatta meg, amely valaha térdre kényszerítette az ősembert, amikor a pálmásvadon árnyékában megpillantotta az első asszonyt. Úgy érezte, hogy oda kell sietnie Ancillához… Itt vagyok, én, aki mindig kerestelek és akit te mindig vártál!
Ezt a tüzesvérü erdélyi úrfi súgta neki, a bécsi udvari gárdista azonban megelégedett azzal, hogy szikrázó szemmel bámulja a leányt… Most összetalálkozott a pillantásuk! Ancilla barna szemében is mintha fölcsillant volna a boldog meglepetés, a fölismerés, az édes öröm tüze…
A gyémántos gróf ekkor parancsoló hangon odaszólt Ancillának, ráadta köpönyegét és elvezette a palotából. A kapuban, ahová Huszty önfeledten követte, a leány még egyszer visszafordult. Úgy látszott, mintha szólni, vagy inteni akarna… A gróf azonban magával vonszolta és a gondolájuk csakhamar eltünt az éjszakában…
Mindez az 1772-ik esztendő farsangján történt, a Bernardino-csatornában levő kisebbik Mocenigo-palotában.
Az éjjel kétszáz palotában volt ilyen mulatság. Senkit sem hívtak meg; a vendégek vidám csapatokban rohanták meg a házat, később búcsu nélkül elszállingóztak megint. Künn enyhe nyári éjszaka volt és a kis kanálisokból egész gitározó és világító flotillák eveztek a Canalazzo felé, ahová vendéglátó nagyurak palotáinak óriás tüzes ablakai hívogatták őket…
II.
Másnap Huszty már útra kelt Bécs felé. A szabadsága lejáróban volt és ugyancsak sietnie kellett, ha idejében haza akart érni.
Mestreig bárkán vitette magát, ott várta az útihintaja, amelyet Bécsből hozott magával. Amikor felszállott a kocsira, amely elé négy postalovat fogtak, még egyszer visszanézett a nagy lagunára. A messziségben gyöngyszínü foltként lapult meg a tengerek királynéja. Oly sötét, hideg és reménytelen somorúság fogta el a gárdistát, mintha a lagunában hagyott volna mindent, ami becsessé teheti az ember életét.
A jobbik országút Pádován vezetett át. Délfelé már odaértek, de akkor kitünt, hogy a hintónak valami baja esett és a kovács csak másnap hajnalra vállalta a javítást. Mivel a postafogadóban kevés volt a hely, a bárónak két angol úrral kellett osztoznia a szobán.
Az éjjel aztán csodálatosan élénk álma volt. Úgy látta, hogy ágyában fekszik. Ancilla pedig ott áll előtte és figyelmesen nézi az arcát. Feléje nyujtotta a kezét és a leány engedelmesen közeledett hozzá és leült az ágya szélére.
– Beteg vagy, hogy ágyban fekszel? – kérdezte tőle.
– Halálos beteg vagyok. De ha megcsókolsz, akkor meggyógyultam.
Ancilla ajkához emelte ujját és a horkoló angolok felé intett. És megcsókolta a gárdistát. Az meg érezte, mint peregnek arcára a leány forró könyei, amelyeket boldogságában sírt.
– Te nem örülsz nekem eléggé, – mondta gyöngéd szemrehányással Ancilla.
– Hogy örülnék, amikor tudom, hogy mindez csak álom? Te most talán nem is tudsz róla, hogy veled álmodom?
– Hisz én most magam is veled álmodom!
– Ha fölébredsz, el fogod felejteni az álmunkat?
– Soha életemben! Engem még álmomban sem csókolt senki úgy, mint te most.
– Ha legalább valami jelt adhatnál, egy zálogot, hogy rám fogsz emlékezni…
Ancilla egy csipkeszegélyü kis keszkenőt adott Huszty kezébe. A kendőből édes rezeda-illat áradt.
Később nesz támadt a szobában. Már megvirradt és a háziszolga bejött a ruháért. Mivel látta, hogy a magyar úr nyitott szemmel fekszik ágyában, megkérdezte tőle, hogy hány órára fogasson.
– Hétre! – mormogta álomittasan a gárdista.
Körülnézett a szobában. Ancilla persze nem volt sehol. De aztán egyszerre viharosan dobogni kezdett a szíve, amikor a mellén pihenő jobbkezében megpillantotta a csipkekendőt. Pedig ébren van! Ez csoda! A szerelem csodája! A boldogságtól szédülve hunyta le szemét…
Később megint fölébredt. Az angolok már öltözködtek. Az egyik jó reggelt is kivánt neki és udvariasan tudakozódott az éjjeli nyugalma után. Ő pedig még akkor is érezte kezében a csipkekendőt! Amikor az angolok kimentek a szobából, megnézte kincsét. Megvan! De most lassanként fakulni, kisebbedni és fogyni kezd, mintha láthatatlan láng emésztené… Már csak egy fehér kis folt marad a tenyerében… Végül semmi! Csak a rezeda-illatot érezte még jó ideig…
A báró leverten kelt ki ágyából. Tehát a szerelem sem művel már csodát!
III.
Lenn, a posta udvarán díszes nagy berlinát tisztogattak a legények. Hat lóra való, fejedelmi kényelmü nagy hintó volt, amely az éjjel érkezett Mestre felől. Huszty azalatt az ebédlő ablakában állott és elgondolkozva nézett le az udvarra. Most fogták az ő kocsiját is. Ha rajta állott volna, hejh, de visszasietett volna Velencébe! De a bécsi nagyasszony ilyenekben nem érti a tréfát.
Mialatt leszámolt a postamesterrel, aki egyszersmind vendéglős is volt, hangos beszédet hallott a szomszéd szoba ajtaján keresztül.
– Egy velencei nagyúr van ott valami nővel, – magyarázta a postamester. – Az éjjel jöttek és Torino felé mennek…
A gárdista figyelmessé lett a nő hangjára, mely oly bágyadtan és édesen csengett, mint az arany. Velencei tájszólással beszéltek meglehetősen sebesen, Huszty mégis megértett annyit, hogy színházról van szó, a torinói és a bécsi operáról.
Az aranyhangot most elhallgattatta egy mélycsengésü férfihang.
– Ostoba szeszély, – mondta, – Bécsbe kívánkozol? Hiszen tudod, hogy a császárné engem kitiltott onnan… Torinóban pedig már várnak, a lakás is készen vár… Torinóba fogunk menni!
– Én mégis Bécsbe szeretnék menni, – mondta csendesen és makacsul az aranyhang.
A férfi indulatba jött.
– Tegnap még hallani sem akartál Bécsről és most egyszerre? Miféle hóbort ez? Talán az a kikent-kifent bécsi ficsúr jár az eszedben? Vigyázz magadra! Tudod, hogy ki vagyok!
Az aranyhang megint mondott valamit, amire a férfi szitkokkal válaszolt. Erre aztán csendesség lett odaát.
– Kedvem volna átmenni és az ipszét pofonütni, – elmélkedett magában Huszty. Persze nem tette meg.
Már másodszor jelentették neki, hogy a hintó készen áll. Oly nehezen szakadt el a szobától, amelyhez a fantasztikus álom emlékei fűzték, mintha magától Ancillától kellene elbúcsúznia.
Lement az udvarra és gépiesen beszállt a kocsijába. Ekkor halk, harmónikus kis sikoltás hallatszott az emeletről… A boltíves folyosón egy nő könyökölt. A gárdista kihajolt a kocsiból és ugyanabba a gyöngéd és mámoros tekintetü barna szempárba tekintett, amely éjjeli álmában világított neki. Ancilla! Ő volt, az egyetlen, a páratlan, az isteni!
Huszty elhalványodva nézte a bájos csodát és észrevette, hogy a leány arca is elfehéredik. Ki akart ugrani a kocsijából, ujongva akart felrohanni a lépcsőn, hogy karjaiba ölelje a leányt… Ezt azonban megint csak a tüzesvérü erdélyi úrfi tervelte így; a bécsi gárdista azalatt mozdulatlanul ült meg helyén. A hintó pedig megindult…
Ancilla most fölegyenesedett és kiejtett valamit a kezéből. A csipkés keszkenője volt, amely libbenve, mint a pillangó, ereszkedett le az udvarra. Ugyanaz a kendő, amelyet az éjjel Husztynak ajándékozott!
– Megállj! – rikoltotta oda a gárdista a lovásznak.
Kiugrott a hintóból és amikor fölvette a rezedaszagu kis kendőt, odafönn zaj hallatszott az emeleten. A cselédek mind fölnéztek. A hosszu fekete ember, akit Huszty ismeretlenül is úgy gyülölt, mint a betegséget, ott termett Ancilla mellett, karonragadta a leányt és betaszította a szoba ajtaján. Az ajtó becsapódott, de így is hallatszott a gróf dühös ordítozása.
A gárdista négy szökéssel fönn termett az emeleten. Habozás nélkül benyitott a szobába. Odabenn Ancilla könyek közt kuporodott a padlón, a fekete ember pedig előtte állott, a haragtól eltorzult arccal. Senki sem mondta neki, Huszty mégis biztosan tudta, hogy ez az ember megütötte a leányt, Ancillát!
A forró vére mind a fejébe szökött… Esze nélkül húzta ki a kardját, hogy keresztülgázoljon a talián lelkén. De Ancillát találta maga előtt. A gróf az asztal mögé menekült és gyilkost kiáltott. Valaki aztán átölelte a gárdistát… Az idősebbik angol volt. A másik meg okos szóval kérlelte.
– Ha baja van a gróffal, elintézheti vele, de nem itt és nem most… A gróf úr fegyvertelen… ha akarja, mi szívesen leszünk a tanui…
– Igen, – mondta Spalatino, – én helyt állok a tiszt úrnak. Várjanak meg a ház mögött levő gesztenyefák alatt, két perc mulva magam is ott leszek!
– Reménylem, kardosan? – morogta Huszty.
– A Krisztus öt sebére kérem, – mondta a gárdistának, – ne vívjon meg értem, mert meg fogja önt ölni. Biztosan tudom, hogy meg fogja ölni!
A gárdista nem válaszolt. Ha verekedni megy a magyar, akkor nem ismer asszonyt.
Az idősebbik angol levezette a gesztenyefákhoz, nemsokára megjött a gróf is, hosszu gyíklesővel oldalán. Miután ünnepies méltósággal megemelte kalapját, így szólt:
– Én úgy hiszem, hogy a katona urat valami félreértés haragította meg. Ha férfiasan kijelentem, hogy nem akartam megsérteni…
Huszty kihúzta a kardját.
– Megütötted őt, te kutya, azért elpusztítalak a föld szinéről! Kard ki kard!
A gróf kissé meghátrált.
– Bocsánat, az az én magánügyem és én nem látom be…
A gárdista ekkor a lapos pengéjével végigsuhintott a fekete ember ábrázatán.
– Arlekinó, húzd ki a kardodat.
A fekete ember azonban az urak nagy meglepetésére megfordult és gyors szarvasugrásokkal eliramodott. Mikor már vagy ötven lépésnyire volt tőlük, megfordult és dühösen kiáltotta:
– Ezt megkeserüli! Van még borghelo, aki el tud bánni az ilyen útonállókkal!
Huszty kissé megszégyenülve tette vissza hüvelyébe a kardját.
– Hogyan is gondolhattam, hogy ez a komédiás kard alá megyen?
Az angolok majd megpukkadtak a nevetéstől. (A vidám Albion fiai akkoriban még nem voltak ellenségei a lovagias mérkőzésnek, sőt őket tartották Európa legszenvedelmesebb verekedőinek.)
Mikor visszatértek a posta udvarára, Ancilla ott állott a hintó mellett.
– A gróf úr a rendőrséghez szaladt panaszt tenni, – mondta nevetve az egyik angol.
– Az baj, – vélekedett a postamester, – mert a mi borghellónk nem érti a tréfát ilyen dolgokban…
– Potomság, – mondta az angol, – a tiszt úr a császárné útlevelével utazik és végig kardlapozhatja egész Pádovát!
– Induljunk, uram, induljunk! – türelmetlenkedett nyergében a postakocsis.
Huszty habozva nézett Ancillára. A leány ekkor hozzálépett.
– Ön Bécsbe utazik… Akar engem magával vinni?
A gárdista nem tudott mit válaszolni, de a két izmos karjával fölemelte Ancillát és könnyedén betette a hintóba.
A szolgák sietve hozták a művésznő útiládáit.
Egy szót sem beszéltek egymással, meg sem mozdultak a kocsiban, míg a villafrancai kapuhoz nem értek. Ott egy hosszu fekete alak ácsorgott az utcán: Spalatino gróf úr. Ancillában ekkor hirtelen fölébredt a torcellói suhancvezér, kissé kihajolt a kocsiból és mosolyogva intett neki a kezével, mint a vérbeli hercegnő az útszéli koldusnak…
IV.
Óh, ti szép görci szőlőhegyek, soha még utasemberek oly keveset nem törődtek veletek, mint azok, akik most váltott lovakkal repültek végig a lábatoknál kanyargó országúton!
– Tudom, hogy megint csak álom, – mondta Huszty, – de ha holtomig eltart az álom, akkor nem bánom!
Ancilla csendes mosolylyal tűrte, hogy a gárdista fogva tartsa a keztyüs kezét. Aztán egyszerre ő is szükségét érezte annak, hogy szíve szerint beszéljen.
– Amikor önt először megláttam a Mocenigo-palotában már kész lettem volna arra, hogy kövessem… Pedig a nevét sem tudtam, sőt most jut eszembe, hogy e pillanatban sem tudom még… Egy szót kellett volna csak szólnia és én követtem volna… Miért is nem szólt? Az éjjel és a rákövetkező éjjel is a kocsiban önről álmodtam… Tudtam, hogy ön is velem van gondolataiban…
Később szóba került köztük a fekete ember is.
– Ő tanított meg a zenére és az énekre… Nem tartozom neki már semmivel, mert amit öt esztendő óta kerestem, a pénzt mind megtartotta magának. Pedig a velencei operánál sokat kerestem.
– És miért nem hagyta ott régen?
– Féltem tőle. Nemcsak én, de mindenki félt tőle… Oly irtóztatóan fenyegetett… Tudtam, hogy rossz ember, de azt nem tudtam, hogy gyáva is… Aztán el is tudta velem hitetni, hogy csak addig lesznek sikereim a művészetben, amíg ő mellettem van…
– És egyebet nem kívánt öntől soha, csak pénzt? – kérdezte a gárdista.
Ancilla mosolyogva mondta: Nem. Azután eszébe juthatott valami, mert meghökkenve és vérvörös arccal ismételte: Nem! Egy kis szünet után erősen és hosszan a Huszty szeme közé nézett és komoly, szinte ünnepies hangon mondta: Nem!
V.
A csikfalvi Huszty-család leveles-ládájában, amelyből a mese anyaga került, megvan még Huszty Farkas báró házassági folyamodása is. A fenséges Bellicum ezzel a két szóval intézte el a gárdista folyamondását: „ausnahmsweise erlaubt“. (Kivételesen megengedhető.)
Mária Terézia király, akinek jóváhagyása alá terjesztették az aktát, okos nagy gazdasszonyi írásával és abszolutisztikus hajlamu ortográfiájával ráírta még a következőket:
„Mivel az a Forkasch Huszt és Ancilla egy károsszban kucsiroztak Velencétől Bécsig, stante pede meg kell őket kopulálni.“