Mai gyerekek
Ott kezdem, amikor Béni szíve még vérzett a sebtől, amelyet Malvin kuzinjának árulása ütött rajta.
Béni édesanyjának valamennyi testvérét olyan nagyszámu családdal áldotta meg a gondviselés, hogy a fiu nem szorult arra, hogy idegenben szerelmeskedjék és verekedjék. Ideál, akiért lángolt, – versenytárs, akit gyülölt, – jó barát, akinek elpanaszolta bánatát, – közvélemény, amely itéletet mondott tetteiről: mindez kitelt unokahugai és unokafivérei sorából.
Malvin volt akkoriban a legcsinosabb leány valamennyi közt, de ő volt egyszersmind a legcsapodárabb kuzin is. Perfid kis szíve két hétig dobogott Béniért. Malvin megesküdött, hogy várni fog tíz esztendeig – felületes számítás szerint, az előrelátható bukásokat és ismétléseket figyelmen kivül hagyva, Béninek körülbelül ennyi időre volt még szüksége, hogy a maga ura legyen – a második hét végén Malvin megunta a várakozást, és beleszeretett Laci kuzinjába, aki akkor jött haza a temesvári kadétiskolából.
A kadét már a távolban is bizonyos hírnévre tett szert fantasztikus és vakmerő levelei által, amelyeknek segítségével néha hozzá akart férkőzni egyik-másik bácsi pénzes tárcájához. Egyszer egyik hadnagya elvesztett tizenöt forintot a reá bízott pénzből és főbe akarta magát lőni, ha Laci nagylelkü nagybátyja nem segít rajta. Másszor meg Laci beleugrott a folyóba, egy fuldokló kisded után, közbe meg tönkretette az új nadrágját. A nadrág ára tizenkét forint volt…
Malvinban Laci megérkezése után rögtön megérlelődött a meggyőződés, hogy ő sohasem lehet boldog egy civilista kuzén oldalán. Ezt tudtára is adta Béninek, oly hozzáadással, hogy őt tartja a világ legjellemesebb férfiának. (Béni azóta se szereti, ha a kuzinjai jellemes férfinak nevezik.)
A fiúk sehogy sem akarták megérteni, hogy szeretheti Malvin a kadétot. A kadét csupa mellkas volt, mellkas és semmi egyéb. Úgy látszik, hogy a katonai iskolákban különös súlyt helyeznek e fontos testrészre, – Laci legalább egész nap kidüllesztett mellel járt-kelt, a pukkadásig visszaszívott lélegzettel, mint a cirkuszi tornász, amikor a pávatollat táncoltatja az orra hegyén. Ehez a harciasan domborodó törzshöz marciális arc illett volna, – Laci arca azonban kerek és napfoltos volt, alig nagyobb egy vidéki császárzsemlyénél.
Malvin hűtlenségének többféle következménye lett. Laci egy délután hadtudományi vitába elegyedett Bénivel a Horváth-fiúk kocsiszinjében, Béni ekkor a kadétot felelőssé tette a königrätzi szégyenletes futásért, amire Laci szamár civilistának nevezte unokatestvérét, aki viszont a szinben száradó nagy spongyát dobta a katona arcába. A fiúk majd megpukkadtak a nevetéstől, Laci azonban haragtól elvörösödve, kirántotta a szuronyát és azt kiáltotta, hogy most vérnek kell folynia. (Ő ezt így tanulta a kadétiskolában.) Szerencsére ott volt a Horváthék kocsisa, az lefoga a fiatal urat és megfenyegette, hogy megfüröszti az itatóvályuban, ha nem marad békességben.
Béni másnap két följelentést írt, az egyiket elküldte a kadétiskola parancsnokságához, a másikat a hadügyminiszterhez. Mind a kettőben mély alázattal esedezett, hogy méltóztassanak Kovács László kadétiskolai növendéket, a rajta ejtett tettleges inzultusért, becsületbírósági úton rangjától megfosztani és a kadéiskolából legkegyelmesebben kidobni… A két hatóság ugyan máig sem intézkedett még ez ügyben. Béni édesanyja azonban még aznap intézkedett: kocsira pakkolta a fiát és kiküldte a gecsei pusztára, Tóni bátyjához, a grófi kasznárhoz.
A beláthatatlan rónaság kellő közepén, néhány óriás nyárfa, a nyárfák hűvös árnyékában a hajdani urilak, amelyben ma a kasznár lakik: ez Gecse. A fák alatt napközben néha vércsevijongás és a baromfi ijedt hápogása hallatszik. Itt lakott Tóni bácsi a Liza leányával. A leány vagy tizennégy éves lehetett és még gyászt viselt az édesanyja után.
Béni úgy jött Gencsére, mint egy számüzött királyfi: büszkén titkolta a szívén rágódó búbánatot. Különben fölötte érdekesnek találta helyzetét és elhatározta, hogy a csendes pusztán, távol a világ gyűlöletes zajától, egészen el fogja felejteni a hűtelen Malvint. A kis Liza nem méltatta érdekes kuzénját eléggé. Józan, komoly kis leány volt, aki szeretett a kamarakulcsokkal csörömpölni és a konyhában fontoskodni; a kolostorból, a hol egypár iskolát végezett, mélységes megvetést hozott magával a világi örömök iránt; ő sohasem fog bálokra eljárni és sohasem fog férjhezmenni. Béni iránt, aki az ő szemében a szó legléhább értelmében vett anyagiságot képviselte, kevély ellenségeskedést érzett.
Már egy hét óta együtt voltak és a gyermekek még alig beszéltek egymással egy szót. Ekkor történt, hogy egy délután, amikor Tóni bácsi künn járt valahol a határban, távirat érkezett a gróftól.
– Elviszem apa után, – mondta Liza és azzal a fejére tette nagy szalmakalapját.
– Én meg elkísérem, – mondta Béni.
Liza elfogadta ezt az ajánlatot, mert egyedül félt a juhászkutyáktól. Apát megtalálták a cséplőknél, félóráig vele maradtak, aztán visszaindultak a ház felé. Mikor a füzes töltésen jártak, egyszerre különös nyöszörgés ütötte meg a fülüket: egyik szénaboglya tövében egy elhagyott kis baba feküdt vörös párnán. A baba halkan sírt, köröskörül ameddig a szem ellátott, sehol egy emberi lélek. Liza hozzá szaladt és letérdepelt melléje a fübe.
– Szegény kis árva, – hogy kerülsz te ide?
– Valami szívtelen anya kitette, hogy megszabaduljon tőle, – mondta a tapasztalt Béni.
– Jézus Mária, – mi lesz most a gyerekkel?
– Ha itt hagyjuk, éhen hal az éjjel…
– Akkor magunkkal fogjuk vinni!
Liza karjára kapta a gyereket, Béni pedig a párnát hozta utána. A leány néha elfáradt, ilyenkor leült a töltés szélére, de a gyermeket nem adta oda kuzénjának, bármennyire kérte is az. Végre elérkeztek a házhoz.
A gyereket a kertbe vitték, Liza a nagy bodzafa alatt tudott egy árnyékos kis fészket, ott hárman megtelepedtek. Megindultan nézték a babát, akit megmentettek a biztos haláltól, – a baba pedig komolyan és figyelmesen nézte őket, közbe meg hol az egyik, hol a másik lábacskáját akarta a szájába dugni. A rendkivüli esemény összehozta a fiatalokat, egyszerre nagyon bizalmasan kezdtek beszélgetni.
– Mi lesz ezzel a gyerekkel? – kérdezte Béni.
– Én megtartom és fölnevelem, – mondta Liza komolyan.
– Ez nagyon nemes elhatározás, de egyedül nem tudja majd fölnevelni.
– Miért nem? Sok özvegyasszonynak van gyereke.
– Mégis jobb, ha a gyereknek van apja is. Tudja mit, Liza, – neveljük föl ketten.
Liza a fejét csóválta.
– Maga? Maga szívesebben udvarol Malvinnak…
– Pedig én tudnék dolgozni és komoly lenni, ha volna kiért. Ha akarja, Liza, fogadjuk ketten örökbe a gyereket.
Liza másra terelte a szót.
– Micsoda nevet adjunk a gyereknek?
– Nevezze el valaki után.
– Hát legyen a neve Béni!
A gyerek később sírni kezdett és Liza azt mondta, hogy bizonyára éhes. Odaadta Béninek a kulcsokat, hogy hozzon a kamrából tejet a gyereknek és almát meg kenyeret nekik, mert ők is megéheztek a nagy gyaloglástól. Béni szolgálatkészen fölugrott és a házba szaladt. Mikor a konyhában járt, az ablak alatt lódobogást hallott, a kocsis egy fölnyergelt lovat tartott az udvaron.
– Fiatal úr, megjött az új nyeregszerszám a városból. Most már lehet lovagolni.
Az új nyeregszerszám? Ezt meg kellett néznie… Leszaladt az udvarra, a kocsis nyeregbe segítette. Föl-alá ügetett az udvaron, aztán átugratott az itatóvályun.
– A fiatal úr kilovagolhatna a nagyságos úr után, hadd lássa ő is a nyerget, – vélekedett a kocsis.
Két perc mulva Béni már végigügetett a dülőúton, amikor pedig a tarlókhoz ért, a ló magától vágtatni kezdett.
Már bealkonyodott, amikor Tóni bácsival visszajött a cséplőktől. Alig hogy a nyeregből leszállt, egyszerre eszébe jutott Liza és a gyerek… Jézus Mária! A családja ott éhezik a kertben, ő meg a zsebében hordja a kamarakulcsot.
Rémülten és megszégyenülten szaladt a kertbe. Liza valóban ott ült még a gyerekkel a bodzafa alatt, sápadtan és könyes szemmel. A szegény Liza maga is nagyon éhes volt és idegei megfeszítésével, gyötrő türelmetlenséggel várt, percről-percre, óráról-órára. Valami keserü makacsság vett rajta erőt és elhatározta, hogy nem mozdul a fa alól, inkább éhen hal, ha az, akinek kötelessége róla és a gyerekről gondoskodni, megfeledkezett róluk… A gyerek hát éhezett és sírt és Liza is éhezett és sírt.
Később a béresgazda jelentette, hogy a kukorica-csősz felesége sírva járja be a tanyákat: délután, amikor vízért járt, egy szénaboglya alól ellopták a gyermekét. Béni megkönnyebbülten lélegzett föl, amikor az asszony elvitte a fiát, – érezte, hogy neki nincs tehetsége a családapa szerepéhez.