Böske, Erzsi, Erzsébet

– A kaszinóban?

– Ott.

– Kilenckor?

– Kilenckor. Kérlek légy pontos, mert tudod, hogy a tábornok milyen nagyképü…

– Ki lesz vele?

– Úgy tudom, hogy Simon Miksa… Különben mondok neked valamit: én most elmegyek valahová, ahol vacsorával várnak és kimentem magamat, aztán visszajövök megint és magammal viszlek a kaszinóba.

– Jó lesz.

– Ég veled és a gyöngyharmat! – Igaz! Egy ember vár künn az előszobában… Azt hiszem, hogy ujságíró?

– Olyanféle, – mondta a házigazda, az asztalán fekvő névjegyre tekintve.

– Vigyázz, kérlek, ha beszélsz vele, ki ne kotytyants valamit. Tudod, hogy a tábornok milyen nagyképü!

– Légy nyugodt, öregem.

– Tehát viszontlátásra!

A gróf ezzel elsietett, a házigazda pedig, a báró, magára maradt.

– Kezét csókolom, méltóságos uram, az az ember még mindig künn vár.

– Mi az ördögöt akar tőlem? Mondd neki, – azaz hadd jőjjön hát be! Mondd neki, hogy kéretem…

Egy nagyon fiatal és nagyon udvarias ember jött be a szobába. Kicsi ember volt, valósággal gyereknek látszott, hozzá még hajlottan is járt. Úgynevezett smokingkabátot és puha selyeminget viselt.

– Mivel szolgálhatok?

– Mindenekelőtt köszönöm a báró úrnak, hogy teendői közepett is talált rá időt, hogy engem elfogadjon. Egy pillanatra fogom csak igénybe venni a szivességét…

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte újból, fagyosan a báró.

– A Kuoráth-botrány ügyében jöttem.

A báró megbotránykozottan mosolygott. A kis ember azonban nem jött ki a sodrából, hanem szintén elnevette magát.

– Kérem, kérem, – mondta egyszerre nagyon bizalmasan, – én jól tudom, hogy gavallér-ember, ha becsületbíró egy ügyben, nem tehet nyilatkozatot, mielőtt a dolog befejezést nem nyer. Különösen ujságíró előtt nem tehet.

– Akkor hát minek köszönhetem a szerencsét?

– Nem azért jöttem, hogy megtudjak valamit méltóságodtól, hanem azért, hogy elmondjak valamit. Az esti lapok bőven tárgyalták a Kuoráth-esetet. Tudom, hogy mit akar mondani méltóságod: nem volt benne köszönet! Elferdítették, kiszínezték, sőt meglehetősen durva tapintatlanságokat is követtek el…

– Mint rendesen, – vetette közbe a báró.

– Bocsánatot kérek: ezúttal a rendesnél is felületesebbek és lelkiösmeretlenebbek voltak. A mi lapunk, amely konzervativ irányu és ellentétben áll a sajtó nagyrészével, nem akar hasonló hibába esni… Mi eredetileg úgy határoztuk, hogy egyáltalában nem is foglalkozunk az esettel. Ezt – fájdalom! – nem tehetjük a vidéki előfizetőinkre tekintettel. Hogy azonban akaratlanul is valami indiszkréciót ne kövessünk el, a szerkesztő megbízott, hogy hozzam el a holnapi cikkünk kefelevonatát…

– De mi közöm nekem önökhöz? – kérdezte kedvetlenül a báró.

– Méltóságodnak semmi köze hozzánk, nekünk azonban igen sok közünk van méltóságodhoz. Mi, mint konzervativ lap, a báró úrban a – sajna kiveszőben lévő – igazi lovagiasság megszemélyesítőjét tiszteljük. Én arra kérem méltóságodat, engedje meg, hogy fölolvassam a cikkemet. Ha van benne olyan dolog, amely nincs inyére a báró úrnak, azt szó nélkül törülni fogom. Ennyi az egész!

A báró kissé elgondolkozott…

– De a nevemet nem fogják említeni a lapjukban?

– Szavamat adom rá, hogy nem!

A házigazda ekkor leültette a vendégét, sőt cigarettát is adott neki. Az ujságíró rágyujtott és olvasni kezdett.

Botrány az előkelő társaságban.

– A főváros előkelő köreit napok óta kínos botrány foglalkoztatja. Megtörtént a sajnálatos és nálunk eddigelé példátlan eset, hogy egy fényes nevü ősrégi családból eredő úriember, Kuoráth Agnor, az ismert sportember –

(A báró itt közbeszólt: – No, no, ön úgylátszik nem tudja, hogy Kuoráth úr örményember és hogy a társaság túlnyomó része sohasem vette be?)

– Tehát: Kuoráth Agnor, aki eddig számottartott a gavallér névre, a nyilvánosság előtt súlyosan inzultált egy fényes nevü, ősrégi családból való úrihölgyet, az előkelő társaság egyik bálványozott szépségét.

(Az ujságíró egy kutató pillantást vetett a báró arcára, de az az arc ezuttal mozdulatlan és márványhideg maradt.)

– Mi eddig nem akartunk a dologgal foglalkozni, mivel úgy vélekedtünk, hogy magánügyek nem a nyilvánosság elé valók. Sajnálatos, hogy egynémely laptársunk nem tartotta magára nézve kötelezőnek ezt a fölfogást. A mai napon azonban az ügy oly stádiumba lépett, hogy föloldottnak érezzük magunkat a diszkréció kötelessége alól és az eset részleteiről a következőkben számolunk be olvasóinknak: Elmult szombaton nagy bál volt X. báró ferencvárosi palotájában, amely alkalommal a vendégszerető főúr magánál látta a fővárosi társaság színe-javát. Kuoráth úr is a vendégek között volt. Már vacsora előtt is föltünt, hogy szófukar és kedvetlen. A táncban nem vett részt –

(A báró közbeszólt: – Dehogy tünt föl! Nem igen szoktak Kuoráth úrral törődni.)

– A táncban nem vett részt. Vacsora után R. P. Katinka úrasszony, az ünnepelt szépség, mosolyogva lépett Kuoráth úrhoz és könnyed enyelgés hangján kérdezte: Hogy van ön, Tannhäuser lovag?

(A báró: – Bocsánatot, ön ezt nem jól tudja. A mi társaságunkban sohasem mondják, hogy ön.)

– Tehát: Hogy van maga, Tannhäuser lovag? – Ekkor történt a váratlan és hihetetlen durvaság. Egy országban, ahol törvény a lovagiasság és ahol szabály, hogy nőt csak virággal szabad megütni, akadt férfi, aki azt mondta egy ifjú, szép és elmés nőnek: Rongy! R. T. Katinka úrhölgy e szörnyü sértés hallatára elájult –

– (Dehogy ájult!)

– Sírva fakadt –

(Nem sírt!)

– Elsápadt –

(Az meglehet.)

– A mulatság természetesen rögtön véget ért –

(Nem ért véget, mert hiszen senkise tudott a dologról, a megsértett dáma maga mondta el később a házigazdának…)

– Tehát R. P. Katinka úriasszony e szörnyü sértés hallatára elsápadt, de bámulatos lelkierővel leküzdötte fájdalmát és fölháborodását, úgy hogy a vendégek mit sem sejtettek a történtekről. A házigazda azonban egész csendben példás elégtételt szolgáltatott megsértett vendégének, midőn egy inasával kurtán eltávolíttatta Kouráth urat a palotából. A dolognak természetesen még folytatása lett. Kouráth vasárnap reggel segédeket küldött X. báróhoz, hogy fegyveresen elégtételt kérjen tőle. A báró azonban kijelentette, hogy ő csak úriembernek tartozik lovagias elégtétellel, K. úr azonban R. P. Katinka úrnővel szemben tanúsított magaviseletével eljátszotta a jogot, hogy őt valaki úriembernek tekintse. X. báró még aznap sorra látogatta a bálon jelenvolt összes vendégeit, bocsánatot kérve tőlük, hogy olyan embert hivott a társaságukba, minő Kourath urat. Kourath úr, mint halljuk, nem nyugodott bele a dologba, hanem becsületbíróságot kért. A becsületbíróság ma délután ülésezett. –

(A báró bosszusan közbeszólt: Honnan veszik az ilyeneket? Ebből egy szó sem igaz! A bíróság ma este fog ülésezni, kilenckor.)

– A bíróság döntéséről most még természetesen mit sem tudunk. A mérvadó körök véleménye meglehetősen megoszlik. Vannak, akik meglehetősen enyhén itélik meg Kouráth úr viselkedését, úgy vélekedvén, hogy pillanatnyi elmezavarban vagy talán boros állapotban cselekedett.

(Ugyan kérem! Olyan józan volt, mint ön vagy én!)

– Vannak, akik azt állítják, hogy Kouráth úrnak bizonyos jogai voltak R. P. Katinka úrhölgygyel szemben.

(A báró dühbe jött. – Bocsánat, – mondta, – ez szamárság! Egy úrhölgygyel szemben az embernek soha sincsenek jogai! Aki ilyen jogokkal akarna védekezni a bíróság előtt, az diszkvalifikálná magát, még ha egyebekben tisztességes ember volna is…)

– Akkor hát a cikk végét egészen törlöm! – mondta szerényen az ujságíró.

Azzal fölkelt és udvarias hálálkodások között elbúcsuzott. A báró elkisérte az ajtóig.

– Ez jó fiúnak látszik, – mondta magában.

Az ujságíró elvágtatott a szerkesztőségbe s ott újból megírta az egész cikkét. Most már mindent tudott. Még a becsületbíróság itéletét is megírta előre és a becsületbíróság majdnem szóról-szóra úgy ítélt, ahogyan ő megírta. Kouráth úr erkölcsi halott – lőjje magát főbe vagy menjen Amerikába.

A tolla már javában sercegett, amikor a báró még egyre a barátját várta, aki el akarta vinni a kaszinóba. A báró fel s alá járt a szobájában, aztán egyszerre megállott egy kép előtt… Nini, hiszen ez Kouráth! Ketten voltak a képen, a báró és az örmény! egy közös sportkirándulás alkalmával vétették le magukat. Hiszen az kellene csak, hogy valaki meglássa ezt a képet!

Kivette a képet a bőrrámából és a kandallóba… Aztán eszébe jutott, hogy van valahol még egy csomó ilyenféle képe. Mint egyéves önkéntesek egy ezredben szolgáltak és akkoriban, valahányszor jól mulattak, katonaszokás szerint mindig lefotografáltatták magukat.

A szalon egyik asztalán bőrszekrényke állott. A báró kinyitotta a szekrényt és kirakosgatta a régi fotografiáit. Sok ócska képet talált köztük s most némi érdeklődéssel nézegette őket. Régen nem keresgélt a szekrényben.

Ez itt Kouráth – ez is… Tűzbe vele!

Lám, Katinka asszony! Kicsit elavult kép, – a nagyon divatos képek oly hamar elavulnak, – de azért csinos a mélyen kivágott fekete ruhájával és a szertelen nagy tollas legyezőjével. A gonosz, vidám és hideg tekintetén is látszik, hogy nem közönséges asszony. Némelyek hóbortosnak mondják, mások nagyon is okosnak. Hol az igazság? Az urak azt mondják róla: négyes szamár-fogaton szokott hajtani. A barátnői – mert vannak nagyon tisztességes barátnői! – néha megszólják, de ezt mindig bizonyos jóakarattal teszik. Úgy beszélnek róla, mint egy derék, rokonszenves férfiról szokás, akinek rút gyöngéje az iszákosság. Kár érte! Leányos házakba nem igen hivják, de egyébként eljár a legelőbbkelő családokhoz. Akár bolond, akár okos: annyi bizonyos, hogy mindenképpen veszedelmes. És különös, de való, ő maga is akarja, hogy veszedelmesnek tartsák. A báró jól ismerte ezt a sajátságát; volt alkalma kitanulni, jóideig ő is tagja volt a Katinka-féle négyesnek, ő is, mi is. Ki nem? Aki nem volt, arra is ráfogták, hogy volt és Katinka asszony láthatólag nem igen bánta.

Sokan bomlottak utána, – igaz, némelyek csak a disz kedveért legyeskedtek körülötte, – de előbb-utóbb mindenki megadta az árát. Mert Katinka asszonynak – aki maga is igen gazdag volt – megvolt az a különös tulajdonsága, hogy szerette a gavallérjait őrült költekezésekre ösztökélni. Mivel maga is gazdag volt, ezt se vette nagyon tragikusan a világ.

– Ez a csinos fotográfia körülbelül százezer forintomba van, – mormogta magában a báró.

Azután elmosolyodott, amiből azt lehetne következtetni, hogy nem igen sajnálta a százezer forintját.

Tovább rakosgatta a fotográfiákat s ekkor egy megfakult kép akadt a kezébe. Valami rissz-rossz vidéki fotográfus vette le ezt a családi csoportot. A kerti padon ül az Istenben boldogult öreg báróné, körülötte a gyermekei és unokái. A báróné mellett áll az ifju báró, mint önkéntesi egyenruhába bújtatott leányképü kamasz. A társaság minden tagja láthatólag át van hatva a pillanat fontosságától – akkor még nem fotografáltak annyit, mint manapság – és mindannyian ünnepélyes arcot vágnak.

A családtagok háta mögött tenyeres-talpas cselédleány áll, a kis Eszti baronesszel a karján. A kis leány sehogysem akart megülni édesanyja ölében és azért kellett oda állítani Katust is. Mert Katus volt a parasztleány neve. Csinos, gömbölyü parasztleány volt, de a képen nevetségesen csunyán festett. Az arca olyan volt, mint a holdvilág, a két csontos, nagy keze pedig feketének látszott.

A nagycsontu Katus valaha nagyon szerelmes volt az ifju báróba. Nem is lehetett ezt más szerelemnek nevezni: rajongás volt, imádat.

A báró akkoriban mint egyéves önkéntes szolgált és csak nagyobb időközökben látogatott haza. Többnyire olyankor, ha pénzre volt szüksége. Az öreg báróné régiszabásu uriasszony volt, a fanatikus takarékossága határos volt a fukarsággal s így az ifju báró akkoriban gyakran keserves gondokkal küzködött. Sok álmatlan éjszakát okozott neki az édesanyja fukarsága, sőt egyízben egész komolyan az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott.

Egy nagyon, nagyon kellemetlen emléke is maradt abból az időből… Kártyán vesztett és a kés a torkán volt. Az édesanyjától nem mert már pénzt kérni. Akkor történt, hogy egész komolyan agyon akarta magát lőni. A haláltól megmentette egy gyémánt, egy nagy és értékes gyémánt, amelyet az édesanyja fiókjában talált. Ezt a követ elcsente és eladta. Hiszen alig volt akkoriban még huszonkétéves! A gyémánt árából kifizethette az adósságait. Sohasem derült ki, hogy ki vitte el a gyémántot. Mai napig sem. Az öreg báróné gyanúja, – miért, miért nem? – Katuskára esett. Különben sem kedvelte a leányt, amióta gyanúba fogta, hogy van valami köze a fiához. Az ilyen leány sok mindenre képes! A csendbiztos, akit a báróné beavatott a dologba, magával vitte Katust, hogy majd ő kivallatja. Tíz napig tartotta fogva, közbe a leány hol vallott, hol meg mindent letagadott, végre is a báróné kívánságára szélnek eresztették. Akkor eljött a kastélyba, a holmijáért. Nem szólt szegény semmit, nem is sírt, bár az inge egy vér volt, a teste pedig telve volt rettenetes foltokkal. A pandurok tíz napig bikacsökkel vallatták…

A báróné alapjában véve jószívü asszonyság volt és nagyon megharagudott a csendbiztosra. Ha ő ezt tudta volna – inkább ne is lássa többet azt a gyémántot! Annyira megsajnálta Katust, hogy még tíz forintot is adott neki, amikor eltoloncolták a tót hazájába. Katus ekkor kezetcsókolt a méltóságos asszonynak, aztán odaszólt a rája várakozó pandurnak:

– Hát gyüjjék kend!

A kis báró pedig némán és sápadt arccal nézett a távozó leány után…

Az előszobában most csöngetés hallatszott.

Jött a báró barátja, a másik becsületbíró.

A báró visszatette a családi képet a szekrénybe és kezetfogott a vendégével.

– Mehetünk?

– Rögtön, csak magamra veszem a felöltőmet. Azt hiszem, gyorsan végezhetünk?

– Hogyne! A fráter oly hihetetlen komiszul viselte magát, hogy ki kell törni a nyakát.

– De mi is juthatott eszébe a nyomorultnak?

– Tisztára megbolondulhatott abban a pillanatban. Hiszen ismered Katinkát: őneki mániája, hogy ugrassa az embereket. Biztos, hogy a szamár szerelmes volt beléje és komolyan vette a Katinka mókáit… Sok előzménye lehetett a dolognak, de ehhez nekünk semmi közünk.

– Én is azt tartom: vagy úr valaki, vagy kucséber. Az örmény úgy viselkedett, mint egy részeg kucséber. Pusztuljon hát a társaságunkból! Akárhogyan ugratta is Katinka: ő végre is nő és nőt csak virággal szabad megütni.

A báró ezt mély meggyőződés hangján mondta és – tegyük hozzá – egész jóhiszemüséggel.