KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

*

BŰBÁJOSOK

(NOVELLÁK)

BUDAPEST, 1916

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

KIS TRAGÉDIÁK.

A DETEKTIV.

Két és három óra közt, amikor minden villámló napfényben ragyogott, hirtelenül eltűnt íróasztalomról az aranyórám.

Egy pillanatig szédülő fejjel álltam ott, álmos szememet az íróasztalra meresztve, az óra hült helyére, melyen apró arany-pocsolyában forrott és bugyborékolt a fény és a melegség. A délután szilaj világításában mindez hihetetlennek tetszett. Valami erőszakos és robbanásszerű van minden lopásban. Utána pedig oly nagy a csend. A szobában senki. Áruló nyom sincs. Öt percre ledőltem a másik szobában, a diványra és míg a szerelő feltette a csillárt, elaludtam, a szerelő pedig meglátta az órát, zsebre dugta és eltünt. Az ajtót becsapta maga után. Más senkise volt a lakásban. Bizonyára ő a tolvaj.

Csodálkozva bámulok magam elé. Utálatos és fuldokló szégyen fog el, minthogy ha késsel hatoltak volna a testembe s – gyorsan és brutálisan – levágták volna a fél karomat. Merényletet követtek el ellenem. Csoda történt, melyet az elmémmel nem tudok felfogni. Valami itt volt és most nincs itt, bűvészfogással eltünt, a semmibe párolgott, egy új dimenzióba, mely nekem teljesen ismeretlen és most érzem, hogy nemcsak ellenem követtek el merényletet, hanem a rend és az ősi logika ellen s a gondolataim kétségbeesetten erőlködnek. A lopást sohase tudjuk megérteni. Szomszédos a csodával és az őrülettel. Tavaly télen egy erdélyi nénikémet kirabolták. Reggel elment hazulról és mire hazajött, este, az ajtót tárva-nyitva találta, a kilincseken feszítővasak nyomai, az ódon szekrényeket kések karcolták össze, az egyik szoba egészen üres volt. Amikor a néni látta a kopár és sötét képet, egy szót se szólt. Elment hazulról. A bankban volt annyi pénze, hogy bátran új életet kezdhetett volna. Ő azonban beleugrott a Küküllőbe, nem tudta elhinni a hihetetlent.

Nekem is ez fáj. A lázamat eleinte vad és rendszertelen kereséssel hűtöm. Felkutatom a szoba minden zegét-zugát, a szekrényeket eltolom, az ágy alá bujok, az ajtók szárnyai mögött leskelődöm. Az arcom kipirul. Aztán elönt a boszúság. Látom a szerelőt, aki elvitte az órámat, egy ötvenéves, száraz ember, szikár és kedélytelen, ólomszínű szemekkel, a bajusza deres, az arca kérges és szomorú.

– Becsukatom a gazembert – mondom magamban.

Kocsira ülök és rohanok a szerelőhöz, aki egy pincehelyiségben lakik, a külvárosban. Szerencsére már otthon van. Egy acetylénlámpa éles fényénél néz rám, nyugodtan.

– Elveszett az aranyórám, – hadarom izgatottan – a szobában senkise volt, csak maga. Talán tévedésből…

A szerelő vállat von, felemeli a karjait, int, hogy kutassam ki a zsebeit.

– Ugyan – nevetek a dühtől. – Ha holnap reggelig nem kerül meg, jelentést teszek a rendőrségnél.

– Tessék.

Leírja a nevét, a lakáscímét, azzal elindulok, kóborlok a városban, nincs kedvem hazamenni. Kéjelgek a gondolatban, hogy ezt a ravasz zsiványt becsukatom. Igazi rab-arca van. A deresedő bajusza és a szemöldöke zöldes, és nedves, mint a penész.

Másnap a rendőrségre futok. Sohse jártam itt. Pityergő és pulykavörös emberekkel találkozom, akik várnak, várnak, folyton várnak a becsukott ajtók előtt, némán és dobogó szívvel mesélik el, mi történt velük. Tévedezem a szigorú fehér folyosókon és elszorul a lélegzetem. Végre a rendőrtiszt elé állok, megteszem a jelentésemet. A nyomozás azonnal megindul.

– Biztos, hogy ő volt? – kérdezi a rendőrtiszt.

– Biztos – felelem.

Aztán kicsit összeráncolom a szemöldököm:

– Valószínű.

Reggel korán éles csöngetés ver fel. Meglehetősen álmatlan éjszakám volt. Sokáig hánykolódtam a párnákon, míg elaludtam és ezerszer is megjelent előttem a kékzubbonyos munkás, aki olyan közönyösen nézett rám, a tolvaj, az igazi tolvaj, akit eddig csak szindarabból ismertem. Álmomban is találkoztam vele. Nehéz sziklákat vitt a hátán, sötét cella sarkában kuksolt, parázsló szembogárral. Elgyötörve nyitottam ki a szemem. Egy idegen állt az ágyam előtt.

Otthonosan viselkedett, minthogyha régi ismerősök lettünk volna.

Széket vett magának, leült és az arcomra nézett.

– Bocsánat, – szólt – a rendőrségtől vagyok.

A szívem hangosan vert a paplan alatt, az arcom is elsápadt kissé, de én tetettem a közönyöst, nyugodtan ránéztem.

– Detektiv – mondta szárazon.

Hogy elpalástoljam ájult izgalmam, kicsit lehunytam a szemem, mintha álmos lennék, a párnába fúrtam a fejem és eszembe jutott a sötét, orosz diák, akit hasonló helyzetben keresett a detektiv, de ő nem félt, bár igazán gyilkolt, feleannyit se félt, mint én. Hiába, nem születtem hősnek. Csak annyi erőm volt, hogy a szememet tágra nyissam. Egészséges, kemény, pirosarcu ember a detektiv. Apró szőke bajusz bújt az orra alá. Csak a szeme átható, hideg-kék és a taglejtése ijesztően biztos. A bal kezemet hanyagul lelógattam az ágyról. Rögtön észrevettem, hogy a tekintetét merően rászegezi, a gyűrűmet egy szemevillanásával körülkacsolja, az ujjaimat, amelyekből a neuraszténia úgy bizsereg, mint a villamos-áram, egyenként rabul ejti. Az orrcimpái kitágultak. Szimatolt. A kopó nem szimatol ilyen mohón. Minden érzékével lesben állott.

Egy pohár vizet ittam.

Aztán elszántan szóltam:

– Parancsoljon.

– Abban a lopási ügyben kérném a részleteket.

Beszélni kezdtem. Erre nem is gondoltam. Hogy csak erről van szó. Mennyire megkönnyebbültem.

A detektiv figyelte a beszédemet. Tekintetét azonban még mindig nem vette le a bal kezemről, mely az ágyból kilógott, a szeme perzselt, mint azok a napsugarak, amelyek a gyűjtőlencse gyújtópontján haladnak át. Ez kellemetlen volt. Bármikor visszahúzhattam volna a kezem. De féltem, hogy gyanus lehet. Én vagyok a vádló. Nekem természetesen kell viselkednem, annyival is inkább, mert semmi okom sincs a félelemre. A rosz detektiv-regények romantikájára gondoltam és magamban kicsit el is mosolyodtam. Ez a pirosarcu fiatalember lenne az, aki a cigarettám hamujából megállapítaná a jellememet? Nevetséges. Akkor azonban semmi értelme sincs, hogy még mindig ily szigorúan mered a kezemre, a bal kezemre, mely sápadt az álmatlanságtól, egy aranygyűrű villog ott, más feltünő nem lehet rajta. Ha megnézhetném egy pillanatra, akkor magam is meggyőződhetnék. Vér nem kerülhetett rá. Megnézni azonban lehetetlen, amint lehetetlen tovább csigázni az idegeimet, elviselni szúró, égető, fájó tekintetét. Izgatottan beszéltem. A beszéd hevében pedig hirtelenül paplan alá rántottam a kezem.

A detektiv elmosolyodott. Nekem a torkomon akadt a szó.

– Min mosolyog?

– Én? – kérdezte ártatlan arccal a detektiv. – Én semmin se mosolygok. Tessék folytatni.

– De, uram, ön folyton a kezemre meredt.

A detektiv megint mosolygott.

– Úgy látszik, kissé ideges.

Ismét beszéltem, de most már én figyeltem a detektivet. Láttam, hogy a szobám minden tárgyát szemügyre veszi, tudja, hány székem van, milyenek az ajtóim, az ablakaim, a kilincseim, még a pénzdarabjaimat is megolvasta, melyeket este kitettem az éjjeli szekrényre. Már nem voltam többé a magamé. Én egy bonyolult ügy gomolyagába kerültem belé, a zaklatás, az izgalom, az üldözés ezerszálú hálójába, mely elszakít önmagamtól, feldúlja a nyugalmamat, egy jelentéktelen eset áldozatává tesz. Minden életnek van egy titka. Ez a tolakodó ismeretlen a kopófalkájával a szívem pitvarába is betör. Hirtelen felültem az ágyban.

– Valamit gondoltam – dadogtam. – Én a feljelentést visszavonom.

– Lehetetlen – szólt a detektiv – Ez bűnügy. Hivatalból üldözendő.

– De ha én akarom…

– Miért?

Nem tudtam felelni. Ismét zavarba jöttem.

– És – kérdeztem – legalább megbüntetik a tolvajt?

– Ha teljesen rábizonyosodik, igen.

– Becsukják?

– Be.

– Börtönbe?

– Börtönbe.

– Vannak már bizonyítékok?

– Vannak.

A detektiv nem volt beszédes. Felkelt, ajánlotta magát és ment üldözni a szegény vadat, akit többé nem enged el, mint a hogy a vadászkutya is tovább marcangolja a foglyul ejtett nyúl véres nyakát.

– Pár nap mulva szükségem lesz új részletekre. Engedelmével eljövök. Ilyen tájban. Vagy este nyolctól tízig. Ön akkor mindig itthon van.

– Honnan tudja?

Mosolygott.

– Tudom.

Meghajtotta magát. Mutatni akartam neki a kifelé vezető ajtót, de ő biztosan ment, mintha már többször járt volna nálam.

Csak nem keresett máskor is?

Jéghideg vízben mosdottam. Kissé felfrissültem. Künn az utcán az olvadás szele lengedezett, részegen muzsikáló tavaszi szellők, melyek messze vizekről szálltak felém és a vizek ősi és tiszta parfümét lehelték. Erősen sütött a nap. A szikrázó fény-záporban télies fekete ruhákban sokan sétáltak. Mind csupa ismeretlen. Azelőtt sohasem törődtem velük. Nem ismerem őket, tehát nincs közöm hozzájuk. Most azonban ép ez izgatott. A foglalkozás minden arcra rányomja a bélyegét, vannak ügyvéd-arcok, ügynök-arcok, tanár-arcok, hivatalnok-arcok, szinész-arcok, de vannak olyan arcok is, melyekről nem tudok biztosat és ezek gyanusak. Ha ilyenekkel találkozom, valami halvány félelem fog el. Ezek a jelentéktelen, elegáns és diszkrét emberek bizonyára detektivek. Polgári ruhában járnak. Itt mellettem, előttem, a hátam mögött csupa detektiv leskelődhet.

Délután egy ragyogó kerten mentem át, rikító fehér fal mellett. Az árnyékom hosszan ráesett. Egyszerre észrevettem, hogy öt lépésről követ valaki. Egy közönyös úr volt az, aki ezüstfoganytyús pálcával piszkálta a kert kavicsait, keménykalapot hordott, kamáslit és rosz parfümmel szagosította magát. Egy darabig el tudtam viselni a közellétét. Aztán lassítottam lépteimet. Megálltam. Az ismeretlen erre csendesen tovább ment, elém került, nem tekintett vissza. Épp ez a közönye tette gyanússá. Ha rám néz és elmosolyodik, talán nem félek ennyire. Így azonban kihagyó szívveréssel nekidőltem a fehér falnak, amit átfűtött a tavaszi nap, fehérebben a falnál álltam sokáig, lihegve a világos délutánban. Úgy érzem, hogy nincs olyan bűn, amiért egy embert be lehet zárni. Az emberek pedig kemények, mint a kő.

Mit követtem el? Nem tudom. Épen ez teszi oly hátborzongatóan titokzatossá az ügyemet. Csak azt érzem, hogy üldöznek és megfigyelnek. Ötéves koromban elloptam az apámtól egy ív vadonat-új itatóst és egy fél üveg vöröstintát, de ezt sohase vallottam be, kívülem nem is tudhatja senki. Tegnap este megkaptam az idézést («idézés bűnügyben») egy piszokszínű, komisz papiroson, vallanom kell a szerelő ellen, bizonyos, hogy csak erről van szó. Lopni bűn. De az csak nem bűn, hogy lopnak tőlem? Mégis reszketek. Ma estefelé megint találkoztam egy másik rejtélyes emberrel. A villamosban ültem. Nem tekintett rám, de én tudtam, hogy minden mozdulata nekem szólt és az idegei összes erőfeszítésével nekem telegrafál titkos ákom-bákomokat. Egy megállónál leszállt. Én utána. Végére akartam járni az ügynek. Beszéltem nyiltan, vádoljon, mondja ki a rettenetes vádat, melyet mindenki elhallgat és magam se tudok. Az ismeretlen befordult egy utcasarkon, mert félt a leszámolástól és kellemetlennek találta a közelségemet.

Amikor utána mentem, szepegve kérdezte:

– Mit akar tőlem?

Én is szepegve feleltem:

– Semmit.

– Pardon, – mondta.

– Pardon, – mondtam.

Alattomosak az ellenségeim. Ha járnak az utcán, magukban mosolyognak. A lakásom előtt állnak, de ha hazamegyek, továbbsompolyognak. Nagyon diszkréten üldöznek, feltünés nélkül. Egyáltalán semmit se tesznek. Én azonban észreveszem őket. Tudom, hogy sötét tárgyak mögé bújnak, fönn a negyedik emelet egy ablakában lesnek rám, a szembogaruk fekete, mint a puskacső nyílása, s mindegyik felismer és azt mondja magában, ott megy, ott az aszfalton az a bizonyos, az a titokzatos, az a szörnyű, aki nemsokára kezünkre kerül.

Már mindenbe beletörődtem. Hogyha elfognak, akkor is adnak enni, a szívem doboghat, a tüdőm mélyen és boldogan szívhatja a levegőt. Két csendőr óriási szuronnyal bekisér. A hajam lenyírják, földszínű rabruhába bujtatnak. Ott legalább élhet az ember, mint a ketreces állat és a csenevész növény. Az jobb lehet, mint ez a csend, ez a remegés, ez a settengés. Mert mostan az emberek gummicipőben járnak köröttem és akkor néznek rám, mikor nem látom őket és fojtogatnak keztyűs kézzel, szelíden, lassan.

Csendes detektiv, te, ki most is itt mégysz a hátam mögött, könyörülj meg rajtam és tedd az ujjadat – halkan, nagyon halkan – a balvállamra.

(1913.)

HOROSZKÓP.

A kövér princ.

A princ egy decemberi havas reggelen született meg.

Hangosan rikoltott, vöröslött a dühtől, az erei kéken barázdálták át a homlokát. Egészséges volt, kövér és lármás. Már az első napon belenézett a fénybe s a hónap végén szétrugta a pólyáját, amelyet két tenyeres-talpas bába kötött köréje. Amikor pedig a kardinális a keresztelőkút fölé tartotta és inyét sóval dörzsölte, hogy megóvná lelkét a bűn rothasztó miazmáitól, a csecsemő a húsos ujjat fogatlan inyei közé szorította, meg akarta harapni. Két hónapos korában felült a bölcsőjében. Úgy jött ez a kis poronty a másvilágról, mint erőszakos vihar, tombolni, harsogni, hódítani.

– Farkaskölyök – mondták rá az udvaroncok.

Az ágyát hamarosan ki is nőtte. Csak sűrű bivalytejet ivott és gulyákat öltek le, hogy egy tányérnyi barna levest főzzenek neki. Atlétacombjai feszültek, porcogói, izomszalagai megerősödtek, keményen tartotta kis nyakát. Igazi vasgyúró volt.

– Ez lesz aztán a király.

– Uram, – jegyezte meg egy hízelgő aggastyán – olyan erős ez a gyermek, hogy akár a koronát is elbírná.

A király elkomorult a tréfa hallatára.

Azon az éjjelen pedig azt álmodta, hogy a fia meghalt.

Álom.

Egész nap látta az álmát.

Meg-megállt a szobában, mintha valamibe belebotlott volna.

Délután, hogy belépett a trónterembe, a betegsárga fényben újra megelevenedett az álom.

Erre a trónra mászott fel a fia. Kezébe vette a jogart és fejére tette a koronát. Úgy, ahogy az aggastyán mondotta. Szilárdan állott a fején. Vásott, gonosz kölyök módjára vigyorgott. Hiába fenyítette az apja, hogy vigyázzon, a kisfiú toporzékolt, fején a koronával. Ekkor hirtelen megbotlott a hosszú palástban. Fején megbillent a korona, éles pereme bele vájt a feje lágyába és kettéhasította. Szeme kitágult. Ebben a nagy-nagy szemben egy sikoly vergődött, mely nem tudott kitörni a száján. Aztán lassanként torz maszkká, hideg rémületté fagyott a mosolygása.

Arcocskáját elöntötte a kibuggyanó vér.

A király jósoltat.

Ez az álom a királynak jel volt, hogy a fia gyors fejlődése valami rosszat jelent, az égiek csak gúnyt űznek vele, hogy később annál jobban megalázzák. Azelőtt sokra becsülte az orvosát, aki hegyes fövegét kenetes méltósággal viselte és a papok áldását, akik a kis vendég lelkét ellátták mindenféle égi malaszttal, de most lelke mélyén nyugtalankodott és egyre jobban féltette a csodagyermeket. Kihez forduljon? Az orvosát régóta nem szerette. Évek óta minden siker nélkül kezelte a gyomorbaját, pépekkel és kenőcsökkel. Még a bőjt se segített rajta, hogy a nagyhéten alig vett magához táplálékot és este sohase lakott jól. A vallás nem nyujtott neki vigasztalást. Ha feltekintett a hideg ürbe, a csillagok közé, akkor úgy találta, hogy a csillagok nagyon is messze vannak és a vallás nem kormányozhatja a messze vágtató bolygókat. A betegsége pedig sötétté és izgágává tette. Megfeledkezett az angyalokról is s az ördögökkel és boszorkákkal foglalkozott, akik szombat éjjel keresztutaknál sivalkodnak és seprűnyélen lovagolnak a holdba. Az asztrológust hivatta:

– Készítsd el a horoszkópot.

A királyfi a Bak () jegyében, újhold idején született.

– Légy őszinte – mondta szigorúan a király és szemében az idegesség zöld szikrája ugrált. – Ez a gyermek mindenem. Az országom terhét akarom vállára helyezni.

Itt a hangja elcsuklott, mert tudta, hogy az ember törékeny, mint a pohár.

A konstelláció nem szerencsés.

Az asztrológus bezárkózott a tornyába, elővette a papirjait és cirkalommal óriási köröket rajzolt. A fehér papir az ég kék mappáját jelentette, a fekete pontok pedig a bolygókat, az állatöv csillagait, az ég arany pöttyeit. Már az első órában rettenetes jelek mutatkoztak. Mars tünt fel, a vér és őrület csillaga, a háború viharfészke. Utóbb Neptunus, amely a tenger haragjáról beszélt, most Saturnus, a nyirkos és ragályos nyavalyák hirnöke. Csak hosszú vizsgálódás eredményeképen bukkant elő Venus, melynek «benevolens praesentiá»-ja azt a reményt igérte, hogy a gyermek életét egy nő mosolya aranyozza meg. Halványan ült az asztrológus a halvány papir előtt. Felütötte a könyveit. Mindig ugyanaz az eredmény.

Álmatlan éjszaka után vánszorgott fel a palotába.

– Rosz hírt hozok – mondta inkább a szakállába és önmagának, mint a királynak.

A király némán ült le a végzet előtt.

– Az égi tudomány minden jele arra val, – recitálta az asztrológus vontatottan és nagyon szomorúan, – hogy fiadnak háborúba kell mennie. Az egyik ütközetben sebet kap. Szerencsére a sebe nem lesz súlyos. Aztán rövidesen tengeri viharba kerül. Hajótörést szenved. De innen is megmenekül.

Az asztrológus köhögött.

– Beszélhetek? – kérdezte félénken.

Most ránézett a király, könyörögve és intett.

– Koldus vagyok, uram, és csak annyi vigaszt adhatok, mint a koldus. Csak egy csillag mosolygott fiadra: Venus. Szeretni fog és szeretni fogják. Másként szomorú az élete és rövid. Fiatalon hal meg, nagyon fiatalon, tizennyolc éves korában.

A halálos itéletet a király mozdulatlanul hallgatta végig.

Aztán átment a másik szobába, oda, ahol a kisfia aludt. Föléje hajolt. Hosszan-hosszan nézte. A királyfi kinyitotta a szemét. Belebámult az apja idegen-fényű szemébe. Úgy érezte, hogy két fekete varjú rebbent el fölötte.

– Mi az? – nyöszörögte a sötétből.

– Semmi – felelt a király. – Semmi, fiacskám. Csak takarózz be. Mert megfázol.

Másnap az ebédnél észrevette a király, hogy a kisfiú sokat eszik.

– Légy mértékletes, – mondta – mert megárt.

November derekán leesett a hó.

– Szeretnék kimenni. Szánkázni akarok, apám.

– Ne, kisfiam, meghülsz.

Madarásznia, patakban fürdenie sem volt szabad. A király elrendelte, hogy fokozott figyelemmel vigyázzanak rá. Mindenüvé lakájok kisérték. Még a labdáit is elvették.

Tíz éves korában valamicskét megnyúlt, az arca halványabb lett, bőre porcellános fényben csillogott a szobai levegőtől. Értelme azonban egyre gyarapodott. Olyan volt, mint egy kis bölcs.

– Miért nem eszel? – kérdezte a király.

– Mert megárt – szólt a kis bölcs.

Néha-néha fájt a feje is. Ekkor az apja az orvost hivatta.

– Az a baja, – mondta az orvos – hogy nagyon is vigyáznak rá.

A király lassanként elnehezedett. Virradatkor kelt, hajnali háromkor, nem tudott tovább aludni. Érezte, ez már az aggkor. Aki keveset alszik, nemsokára sokat alszik.

Mikor a fia betöltötte a tizenötödik évét, magához hivatta s bezárt ajtók mögött beszélt vele.

– Nézd, édes fiam, – szólt – sokáig vergődtem – és a szívéhez nyult, aztán a fia szívéhez, mintha össze akarta volna csomózni a két rokon szivet. – Sokat szenvedtem miattad. Ma már nagy vagy, én pedig öreg. Megmondhatok mindent. Reád akarom bízni az országot.

A királyfi sápadt volt, boldog és izgatott. Az apja elővette a horoszkópot és eléje tette.

– Előbb azonban meg kell tudnod – ezt.

Már nem is hallgatott a király szavaira, a szemével ette-falta a papirt, a kabbalisztikus jeleket.

– Ennek nem szabad megtörténnie – mondta emelt hangon a király. – Egész életem csak arra volt jó, hogy rád vigyázzak. Igérd meg te is, hogy nem teljesedik be.

– Igérem – szólt a királyfi és megcsókolta az apja száraz arcát, a szája körül, alázatosan, de idegenkedve.

Holdas eperfák.

Alig várta, hogy magára maradjon. A sötét eperfák alá rohant, melyekre a holdfény terített átlátszó hálót.

– Fiatalon halok meg – gondolta és lehunyta a szemét. – Hős leszek és szerelmes.

Olyan édes és szép volt ez a fájdalom, mint a méz. Egy óra hosszat ült a padon, egyedül és csorgott a szíve vére, édesen, kimondhatatlan-édesen.

Később egy árnyékot látott a kertben. Az árnyék apró lépésekkel szaladt a palota felé, könnyű ruhát viselt és megállt előtte.

– Mit busulsz? – nevetett az árnyék.

– Ülj mellém. Sohase voltam ilyen boldog. Ma tudtam meg, hogy fiatalon halok meg és hogy hős leszek és hogy szeretlek téged. Mindég csak téged szerettelek, Ilona.

Ráejtette a fejét a leány kezére, aki nézte a herceg haját, melyre egy eperfalomb fekete foltot vetett.

– Ugy-e sápadt vagyok? – kérdezte a királyfi fanatikusan és a leány felé nyujtotta a boldogságtól hirtelen megsoványodott arcát, a két sötét szemgolyóval.

– Szép vagy – mondta a leány, csöndesen.

Fejét gyakran hátraszegte a tükör előtt. A lehunyt szemhéján keresztül bandsitott magára.

– Ilyen leszek majd akkor is – gondolta. A szája körül pedig felfedezett egy finom és szenvedő ráncot, amit eddig meg se látott.

– Ez az a vonás – mondta. – Csak azok ilyenek, akik korán kerülnek a koporsóba.

Háború.

Két év multán egy lovascsapat tört be az országba. Felperzselt egy falut, de a lándzsások hamarosan kiverték. Aztán boldogan szántott-vetett, aratott a nép. Aratás után augusztusban hirtelen kigyulladt a föld, véres csóvák lobbantak az ég mind a négy sarkán, pajták, csűrök, házak égtek, nyugtalan lobogással. A nép félt, mint az oktalan állat és hörgött:

– Háború.

Vasas vitézek tüntek fel a határon.

A király elhatározta, hogy maga megy a háborúba. Országát semmi nagyobb veszély sem fenyegette. Az ellenséges had, amely betört, tizedrésze sem volt kipróbált seregeinek, amely fickándozott a harci kedvtől, alig lehetett fékezni. Egymásután gurultak el palotája előtt a harci szekerek. Ideges paripák nyerítettek a trombitalármában. Nem is a háborúra gondolt a király. A fiára gondolt és arra a jóslatra. Félt, hogy a sötét hatalmak mégis győzedelmeskednek. Egész éjjel az arca verejtékében fürdött. Imádkozott a csontfeszület előtt. Többször egymásután forró rohamot intézett az ég ellen, de minden ostrom után aléltan hullt vissza a földre. Tántorogva állott roggyant térdeire. Ha kissé fiatalabb lenne, akkor biztosan útját tudná állani. Így azonban meg kell adnia magát. Hajnalban a földre borult, úgy imádkozott, a földnek és az égnek. Reggel aztán, mikor a fiú benézett a szobájába, a térdeplőjén találta, kuszált, bozontos szakállal, nehezen pihegve.

– Magam állok a hadak élére – kiáltotta a királyfi ujjongva.

– Hős – szólt a lány és nézte, hogy kapcsolják rá a páncélját.

– Szemébe akarok nézni annak – mondta és valahova messze nézett.

A hadak új vezérét ordító örömmel fogadták. Hiába igyekezték mérsékelni, mindig az első sorban lovagolt, mintha keresett volna valamit. Egy éjszaka aztán rajtuk ütött egy kis csapat. A királyfi őrjöngve kavarodott az ellenség gombolyagjába és – anélkül, hogy észrevette volna – egy nyíl fúródott a jobbvállperecébe. Lebukott a lováról.

– Ez lenne az a nyíl? – kérdezte magától és sokáig nézte a nyilat.

Nagyon gyorsan gyógyult a sebe, a nyári napfény felszárította, másnap már újra a sorba állott. Vitézei söpörték az ellenséget. Már a tengerpartnál voltak.

– Tovább – dobogott a királyfi szíve.

A tenger nyugodt volt és hullámtalan, a gálya egyenletesen úszott a vízen. Kiváncsian szállt reá. Alkonyattájt kis habok jöttek, rázni kezdték a gályát és csörgetni a láncokat. Az émelygő, sós tajték az orrába-szájába fröccsent, a hullámok nőttek, zölddé, tarajossá váltak. Kissé elsápadt. Arra gondolt, hogy mégis jobb lett volna megvárni a reggelt és hogy talán ez az a tenger, melyről a jóslatban olvasott. Meg is parancsolta, azonnal fordítsák vissza a vitorlát és amily gyorsan tudnak, siessenek haza. Nem akarta tovább kisérteni a végzetet. Éjfélkor esni kezdett. Ég és pokol közt hánykódtak. Másnap szerencsésen partot értek. A part közelében azonban kettérepedt a gálya, a víz lassan tódult beléje, a hullám a melléig ért. Csuromvizesen, agyonfázva, félig eszméletlenül jutott a partra.

Nyomban szekérre szállt, hogy örömben úszó országán át anyjához robogjon. Amikor lehajolt, érezte, hogy fáj a lába és a feje nehéz, mint az ólom. Ekkor megijedt.

A király időközben erőre kapott, a győzelmek szakadatlan sora megfiatalította, agg teste csupa villanyosság volt. Épen ebédnél volt, bort töltött a poharába, mikor egy udvaronc hozzásietett.

– Itt van – jelentette vidáman az udvaronc, aki látta, hogy a palota előtt megállt a királyfi szekere.

– Még él – mondta az egyik katona, aki felhozta a palotába, nagyon búsan.

Az ágyra emelték, vízzel locsolták, kinyitották a ruháit. Már nem ismert meg senkit. Haldokolt.

Az angelusz elcsendesítése után aztán ki is lehelte nemes lelkét, a leendő hitvese karjában és megholt az Úrban, keresztény módon, a halotti szentségek ájtatos felvétele után… szeptember 29-én, Mihály főarkangyal nevenapján.

Ekkor a királyfi tizennyolc éves volt.

A pap, az asztrológus és az orvos.

Még azon az estén megmosdatták és felravatalozták, száz gyertya közepette, alabárdosok szigorú őrizete mellett.

Éjjel a király, hogy lecsöndesítse szíve bánatát, elmélkedett és aztán magához hívatta bizalmas embereit, hogy vigasztalnák őt.

A kis teremben hárman virrasztottak vele: a pap, az asztrológus és az orvos.

Sokáig hallgattak. Aztán lassan-lassan beszélni kezdtek.

– Beteljesült isten akaratja – mondta alázatosan a pap.

– Beteljesült a jóslatom – mondta gőgösen az asztrológus.

Az orvos csak nézett maga elé.

– Vajákos – mondta az asztrológusnak. – Csaló…

– Talán nem mondtam meg előre? – pattant fel a szakállas aggastyán.

– Éppen ezért vagy csaló.

– Hiszen minden szavam valóra vált – védekezett a csillagjós.

– Minden jóslat valóra válik – szólt az orvos szomorúan.

A pap igazat akart valahogy tenni az orvos és az asztrológus közt s az orvoshoz fordult:

– Szóval te is hiszel a csodákban.

– Én nem hiszek a csodákban. Nincsen csoda.

A király is az orvoshoz fordult:

– Nem értelek.

– Engedd meg hát, hogy beszéljek. Hosszú-hosszú évekig úgyse mertem szólni. Mióta megjósolták fiad halálát, fenséges füleid mellett engedted el a tanácsaimat és füveim, főztjeim eldobtad. A királyfi halála előttem nem titok.

Mind a hárman feszülten figyeltek. Az orvos pedig hangosan folytatta:

– Én tudom, ki ölte meg a királyfit.

– Az isten vette el – mondta a pap.

– A sors – mondta az asztrológus.

– A betegsége – mondta a király.

– Nem, – válaszolt az orvos – az ölte meg, aki jósolt neki.

– Engem vádolsz, – szólt a csillagjós – aki láttam a jövőjét?

– Téged vádollak, aki halált jósoltál neki. Ha hosszú életet jósolsz, akkor ma is él s nem fekszik szegény ott a másik szobában, a koporsóban.

– Hát nem az istentől függ a sorsunk?

– Nem a csillagok járásától?

– Nem, – szólt az orvos – hanem az embertől.

– Az új elmélet – mondta gúnyosan a pap.

– A párisi és a bolognai egyetem út szamársága.

Az orvos halkan beszélt:

– Én gyakran láttam szegénykét és láttam, hogy sorvadt. Mert a jóslat megmérgezte a levegőjét. Titkolóztatok, de ő észrevette, hogy mit rendeltetek neki, a szemetek nézéséből, a kezetek simításából. Aztán hogy neveltétek. Befalaztátok a szobába és csodálkoztatok, hogy egyre sápadtabb, megszerettetétek vele a halált és most csodálkoztok, hogy meghalt. Bizony mondom, hogy a halálra neveltétek.

– Istenfélelemre neveltük – mondta a pap.

– Vigyáztunk rá, mint a szemünk fényére – mondta a csillagjós.

– Dehogy, – kiáltott dühösen az orvos – még a szülőanyjához, az édes természethez se engedtétek. Akkor aztán közölték vele a jóslatot. Én láttam őt azon az éjszakán. Olyan volt, mint egy öngyilkos. Haja a szemébe lógott, az arca fehér volt, a szeme parázs. Faragott képet tettetek eléje, hogy azt imádja, mert gyávák voltatok ahhoz, hogy magatok parancsoljatok a jövőnek, nem mertétek átlátni, hogy az ember az égnél is hatalmasabb, hogy az ember nemcsak a jelent, de a jövőt is a kezében tartja, hogy az ember mindenható.

– Istenkáromló – kelt ki a pap.

– Bolond – mosolygott az asztrológus.

– Itt a fejem a király kezében, – mondta az orvos – majd ő itélje el az ügyünket. Majd ő mondja meg, ki ölte meg a fiát.

– Talán mi? – hördült fel egyszerre a pap és a csillagjós.

Az orvos gondolkozott:

– Igen, ő maga ölte meg önmagát. De ti adtátok a parancsot. Ő csak végrehajtotta.

A király szótlanul hallgatta végig a vitát. Járt fel s alá a szobában, hatalmas fájdalom rázta a mellét, tekintetét a három emberen jártatta: a papon, az asztrológuson és az orvoson.

Végre döntött.

Az orvoshoz ment, indulatosan, zavartan a vállára tette a kezét és szólni akart, de a köny elfojtotta szavát. Megállt a pap előtt is, közönyösen. Aztán az asztrológushoz lépett, aki a horoszkópot készítette. Határozottan lépett hozzá. A bal füléhez hajolt. Valamit mondott neki, élesen, biztosan. Hogy mit, nem hallotta senki.

A király szava.

Ezt mondta:

– Gyilkos!

(1913.)

VERPELÉTY.

Egész éjjel nem aludtam.

Reggel korán kimentem a pályaudvarra. A vonatról lekéstem és kiderült, hogy a másik gyorsra tizenegyig kell várakoznom az étteremben.

Unottan nézegettem a narancsból, ezüstpapirba csomagolt kétszersültből és almákból rakott gulákat, a magyar vidéki városok jellegzetes éttermi csendéletét. Nincs melankólikusabb, mint álmatlanul, éhomra bemenni ilyen elhagyott helyiségbe. A sápadt borfiú földig lógó frakkal, fehér asztalkendővel áll előttem. Hozza a kávét. A tej kövér és zsiros a kávé úgy csorog beléje, mint a lila szilvalé. Kérek talán egy helyi lapot. Ez sem érdekel. A falon járó ingaóra sétálója, meg a mutató izgatottá tesz, mindkettő azt mondja, hogy itt még négy órát kell kukoricáznom.

Benn vagyok az Alföld szivében. A várós messze van innen, nem érdemes visszamenni, künn csöpörög a reggeli eső. Különböző türelemjátékot próbálok. Kiveszek a gyufatartóból egy szál gyufát, mereven nézem a fekete fejét, de hamar ráunok, a gyufát ásítva dobom el. Akkor veszem észre, hogy az étterem sarkában ül két ember és félhangosan beszélget.

Minden második szavuk ez:

– Verpeléty.

Mióta itt vagyok vagy ötvenszer hallottam ezt a nevet:

– Verpeléty, Verpeléty, Verpeléty.

Az egyik beszélgető sovány. Készenvett nyakkendőt hord, szürke-barna, kopott, seszínű ruhát, ezüst óraláncot. Látszik véres, kicsi szemén, hogy egész éjjel nem aludt. Az előbb még sört ivott, aztán bort, most borovicskát rendel. Mellette ül a kövér barátja, a hideg kályha mellett, szőrmegalléros parasztbekecsben. Ez nyakas, tanyai ember, csizmát visel, töröktipusú magyar, ellentétben vele, aki aféle alföldi egér-paraszt. Az egyik dráma cigarettát szív, a másik sportot. Mind a ketten civilizált, neuraszténiás szellemi proletároknak látszanak.

Most a kövér kiböki a száján:

– A tankerület.

Valószínűen tanítók. Később megtudom, hogy kicsoda az, akiről annyit beszéltek. Verpeléty, a tankerület tanfelügyelője, hozzájöttek a tanyáról, vagy a faluról, elintézni valami fontos, nagyon fontos ügyet.

– Hallatlan egy alak – csóválta fejét a sovány – még tegnap is csapkodta az asztalt.

– Hiszen ismered Verpelétyt, tudod, milyen rabiátus ember volt világéletében.

– Rabiátus – szólt a sovány – legyen rabiátus a kutyájával, ne velem. Ki vagyok én? A cselédje vagyok én? A kutyája vagyok én?

Azzal verni kezdi girhes mellkasát, amely oly vékonyka-soványka, hogy a bordái is kidüllenek belőle. Úgy döngette, hogy biztosan beléfájdult a szegény-szegény hektikás melle, zörgött is, mint valami rossz harmónika. Szerettem volna megfogni a kezét, ne bántsa magát, tanító úr.

– Nem – folytatta egyre tüzesebben – kettőn áll a vásár. Én teljesítem a kötelességem, de akkor megkövetelem, igen: meg-kö-ve-te-lem, hogy emberségesen bánjon velem a felettes hatóságom.

– Felettes hatóságom, – gondolkoztam magamban – van-e ennél búsabb szó?

A tanító tovább magyarázott.

– Verpeléty ismeri az intencióimat. Részletesen kifejtettem neki. Akkor aztán meghunyászkodott. Az arcába vágtam, hogy most már én – igenis – én kérem magam ellen a fegyelmit.

– Mit szólt?

– Le akart beszélni.

– És?

– Végül nem tehetett egyebet, tudomásul vette.

– Azt hiszi, hogy kiugraszt vele.

– Rosszul számít, – szólt a sovány – Verpeléty bukik, pozitiv értesülésem van, hogy menesztik – és a kezével kitessékelő mozdulatot tett, mutatta, hogyan menesztik Verpelétyt.

– Ne mondd.

– Majdnem bizonyos. Verpeléty – ismétlem – bukik, csakhogy: fölfelé bukik, – fontoskodott – Pestre nevezik ki Verpelétyt. Csak a fegyelmimet várja be. Akkor majd eldől, ki a gazember. Azt azonban mondhatom, hogy: vagy ő, vagy én, ketten nem maradhatunk.

Elvicsorította a száját és kivillant sárgazöld foga. Alkoholos szemében gyűlölet szikrázott, szája keserű ívbe görbült, gyér haja égre borzadt. Világosan láttam, hogy ez az ember meg tudná ölni Verpelétyt.

– Verpeléty, – gondolkoztam – csakugyan cudar állat lehetsz, hogy így megkínzol egy teremtett embert.

Régi meggyőződésem, hogy az embereken nem lehet segíteni, mert magukon nem akarnak segíteni, szeretik a nyomort és a bánatot, el akarnak zülleni. Életemben egyetlen-egyszer szerettem volna purifikátor lenni. Pezsgős fejjel, egyszer a bálteremben, köpködve és bőgve elárultam egy barátomnak, hogy csalja a felesége. Erre a legjobb barátom ellenségemmé lett. Azóta a felszarvazott férjeknek dicsérem a feleségüket, bókolok a rosz íróknak s tapsolok a piszoknak és a butaságnak.

Ezen a reggelen azonban álmatlan voltam s a rendesnél jobban érdekelt és bosszantott a tanító perpatvara. Már nem hallom a szavát. A beszéd intimebbé vált, a két ember – úgy látszik, – a történtek részleteit, az aktatitkokat meséli el. Ülnek az étteremben, várnak-várnak, mintha az érkező vonatok helyett az igazságot várnák. Olykor a sovány a kövér fölébe hajol, súg neki valamit, vállat von. Valami szabálytalanságot követhetett el, de – isten látja a lelkét – nem tehet róla.

Újra hallom.

– Verpeléty.

Aztán megint:

– Verpeléty:

Később újra:

– Verpeléty.

Menjetek a pokolba azzal a Verpelétyvel.

Csakugyan nem lehet ezt a dolgot elintézni?

Nekem most semmi dolgom nincs itt és egyáltalában nincs sok dolgom-célom az életben.

Talán megpróbálkoznék vele.

Verpeléty lesz a célom.

Arra gondolok, hogy személyesen keresem fel Verpelétyt. Bizarr eszme, de nem lehetetlen. Itt van a bőröndömben a frakkom. Ha felhúznám és feltenném a tegnapi piszkos fehér nyakkendőmet a tegnapi piszkos keményingemre, ezt izlésesnek, világfianak s megtisztelőnek tartaná Verpeléty. Kétségkívül fogadna. Azt hazudnám, a «Tanítók országos felügyelőségének» a fő-fő-főfelügyelője vagyok. Ezzel azonban megjárhatnám. «Az internacionális pedagógiai szervezet» titkárának kellene mondanom magam. Így biztosabb lenne a sikerem. Nem baj, hogy ilyen nincs is. Verpeléty bizonyára korlátolt úr. Az imponál neki, amit nem ismer.

Verpeléty azonban kemény ember. Nem lehet vele komázni. Kiteszem magam annak, hogy megragadja a gallérom és kipenderít az ajtón, esetleg rendőröket hívat és mint veszélyes szélhámost letartóztattat. Leghelyesebbnek látszik az, hogy úgy, ahogy vagyok, felkeresem őt, megmondom igazi nevem és elárulom neki, mit láttam. Igen tisztelt tanfelügyelő úr, ismerem önt hírből, méltányolom pedagógiai érdemeit, átutazóban vagyok, az étteremben véletlenül hallottam két alázatos szolgája, két kis árva tanítója beszélgetését. Ezek az emberek a nemzet napszámosai, – bármily kopott, banális a szó – a nemzet napszámosai. Kérem, csak ne tessék nevetni. Én láttam a szívüket. Ott az étterem fehér abroszán rángatódzott két összemarcangolt tanító-szív. Reggel korán ittak, sört, bort, borovicskát ittak. Ez épen a vád ellenük, hogy iszákosak és részegen járnak a tanyai iskolába? Ön miatt isznak. Ön miatt nem alszanak. Önt gyűlölik mind a ketten. Ön nevelt belőlük züllött korhelyeket. Legyen ember, legyen megértő, okos, becsületes ember és változtassa meg drákói rendszabályait, gondoljon arra, hogy egész életüket, családi boldogságukat, sötét szálakkal fonja át az ön intrikája, hogy három órahosszat beszéltek önről, hogy a borovicskás pohárba beleesett a sovány tanító könnye.

Ez se hat rá? Dehogy hat. Ahogy én ismerem Verpelétyt, semmi se hat rá. Az arca csontos és fakó, duzzadt ajkai fölött bozontos vörös bajusz szalad, az álkapcái acélból valók, kemények, mint a krokodilus álkapcái. Mindennap megeszik néhány ilyen kis tanítót, früstökre. A marka irtózatos, a körszakálla nyírott, a vörösszőrös mutatóújján karneolpecsétgyűrű. Ezt az embert nem oly könnyű megpuhítani.

Akkor, mint anarchista rontok be hozzá, a döglött és korrupt társadalom őrültjeként. Halj meg, zsarnok. Revolvert nem hordok magamnál, fegyverem nincs, csak egy tollkésem, amellyel a hideg vacsorámat eszem. Kinyitom mind az öt ágát, az ollót, a dugóhúzót és a körömráspolyt is. Vérszopó tirannus, özvegyek és árvák sanyargatója, ártatlanok hóhéra most elpusztulsz, a kövér pocakodba szúrom a dugóhúzót, hogy kilyukad a hájad és szétfröccsen a véred, címeres gazember.

Lihegve gondolom el a gyilkosságot, úgy hogy kitátom a szám, az arcom is elsápad s látom, hogy a borfiú csodálkozva néz rám, hozzám siet, mit parancsolok.

– Semmit se parancsolok, édes fiam. Azt parancsolom csupán, hogy rend legyen a földön.

Aztán elnevetem magam. Mosolyogva és sziszegve, epés kigyó-haraggal görgetem magamban a színpadi átkokat. Később győz a belátásom. Elmehetnék hozzá, mint ujságíró, kellemetlen riportra. Ez lenne a legegyszerűbb. Mondd, tata, mi van azzal a szegény tanítóval? Kiírom a neved az ujságomba, a tollamra tűzlek, mint egy beteg legyet. Semmi tagadás. Kérek adatokat. Ne fontoskodj, öreg paralitikus. Még ma lefújsz mindent, érted, máskép véged van. Akarsz látni néhány alcímet: Alföldi pedagógia, Az iskola brigantija. Még van húsz. Melyiket parancsolod? Ugy-e egyik se tetszik? Hadd veregessem meg a kövér tarkód, Verpeléty tata, legyünk jó barátok.

Mégis jobb lenne szőrmentében elintézni a dolgot. Nézem a két tanító arcát, aki már kifogyott a beszédből és elázottan ül az asztalnál, borzasztó komolyan.

Nem hiszem, hogy szívesen fogadnának. Az lenne pedig a világ legtermészetesebb dolga, hogyha most felkelnék, az asztalukhoz ülnék és bemutatkoznék nekik: Uraim, megbocsássanak, én több óra hosszat hallgattam – akarva, nem akarva – a beszélgetésüket. Megtudtam, hogy önöknek konfliktusuk van azzal a Verpeléty-vel. Nézzék, én okos ember vagyok, aki abból élek, hogy ismerem az embereket, költő vagyok, aki érzem az embereket, sokat láttam, sokat szenvedtem, sokat utaztam, higyjék el, igazat tudok tenni, egy szóval elintézem azt, amit önök egy éve főznek és tanyai éjszakákon, falusi kupaktanácsban, disznótorokon és iskolaudvarokon számtalanszor meghánytak-vetettek. Azonkívül nem vagyok rosz ember. Ha önök részletesen elmondják, miről van szó, csodálkoznak azon, hogy egyszerre milyen villámló ötlettel világítom meg a helyzetüket. Bevallom, hogy nem ismerem Verpelétyt. Sohase hallottam Verpelétyről. Verpeléty azonban nem lehet rosz ember. Verpeléty csak jellem. Verpeléty is csak az igazat keresi, talán kissé önzően és keményen, valamint önök is az igazukat keresik, önzően és keményen. Ne vegyék rosz néven, de ez a nézetem. Talán nem tetszik?

Lesem a két tanító száját, mit felel és csak akkor veszem észre, hogy nem is szólítottam meg őket. Fizetek, hogy felkelhessek és – egész véletlenül – sompolyogjak az asztalukhoz, úgy ártsam be magam az ügyükbe, hogy észre se vegyék, szegénykék. Ekkor bejön a vasutas, a kezében csengővel, jelzi, hogy indul a vegyesvonat a szegedi tanyák felé. A két tanító felpattan, fizet, veszi a cókmókját, álmosan dűlöng az ajtó felé.

Kimegyek a pályaudvarra.

Rágyujtok egy szivarra. A szivar keserű, sötét, nem szelel, rozoga, hullós parázszsal pislákol. Egy darabig nyomogatom a fogaim közt, aztán büntetésből ledobom a kavicsokra és rátiprok.

A vonat elindul.

Még rám se tekintettek az ablakból. Meg se láttak engem, aki négy óra hosszat bibelődtem velük, a vérző életükkel. Nem is sejtik, hogy ki vagyok nekik. Hálátlanok vagytok, barátaim, nagyon hálátlanok.

Utazzatok tovább, ti, akik nem akartátok meglátni, hogy szembe veletek ül egy néma, jó ember, boldoguljatok, ahogy tudtok.

Most egyedül vagyok az idegen városban, ott, ahol Verpeléty alszik. Verpeléty, a nagy úr, ilyenkor kel fel, csikos hálóingben ásít és a tanügyről gondolkozik. Jó reggelt Verpeléty. Bocsáss meg, hogy annyi rosszat gondoltam rólad és ezen az álmos, utolsó hősi hajnalomon meg akartalak ölni. Alapjában semmi közöm hozzád, senkihez sincs közöm és ez – jó.

Isten veletek, két tanító, te sovány és te is, kövér. Itt hagytatok engem a marcangoló, nyomorult, buta emberszeretetemmel, egyedül, szegény, szánandó bolondot. Hazamentetek, a harmadosztályú kocsiban, tovább szívjátok a drámát és a sportot, otthon kacsát főztök, kacsapaprikásnak és berugtok a karcos bortól.

Minden rendben van. Csak én vagyok oly szomorú, hogy szeretnék hanyattvágódni a kavicsos pályaudvaron, leesni a sínekre.

Tudjátok mit? Már nem is szánlak benneteket. Fütyülök rátok: – szervusztok.

(1913.)

KÉK GYÁSZ.

Kisöcsém alig élt huszonnégy órát. A szemei kinyíltak a tavaszra és meghalt. A szemei is kékek voltak, mint az ég.

Halálában pedig volt valami derűs, egyszerű és boldog.

Az üvegburás állóórát egyszer se kellett felhúzni s az ő kis szíve már lejárt.

Másnap reggel a házunk halottasházzá változott. Kék takarókat hoztak ezüstrojtokkal, kék fátyolokat és drapériákat, melyekkel bevonták a kis, tiszta szobát. Egy polituros asztalra állították az érckoporsót, mely inkább játékdobozhoz hasonlított. A kis gyerekeknek picike a játéka és picike a koporsója is.

Valami megdöbbenés és enyhe, nem kellemetlen szomorúság vett rajtunk erőt. Az apám fekete ruhában, sötéten járt végig a szobákon. Sóhajtozott, de a bánatában – észrevettem – sok erőltetett és színpadi volt, nem is hittem neki. Csak az anyám sírt keservesen. Mi pedig némán álltuk körül a koporsót. A néném és a jegyese, a hugom és én. Az egyik öcsém hangosan dobolt és trombitált künn az udvarban, a tulipánok között.

Én ekkor tizenhárom éves voltam. A latin könyvekkel éltem, templomi tisztaságban. Odaálltam a halott elé és azt mondtam magamban:

– Csak ilyen ez?

Csodálkoztam, figyeltem, vártam. Mikor pedig mindenki kiment a szobából, lábujjhegyre álltam, kinyújtottam a kezem és azzal a félénk és vágyó mozdulattal, mellyel tilos tárgyakhoz, késhez, ollóhoz, vagy cukrászsüteményekhez ér a gyermek, ujjaimat a kis halott hideg homlokára nyomtam. Órákig bámultam őt, szótlanul. Nem tudtam betelni a halál érzésével. Messze, a másik szobában az ablakmélyedésben kék fátyolok mögött kis mécs égett és ez az elmosódó fény, a fényes nappalon lobogva és ragyogva, egy virrasztó lélekre emlékeztetett s a házat templommá és a fájdalmamat mitoszszá varázsolta. Mégse fájt nekem ez a fájdalom. Inkább belesápadtam, mint egy vágyba. Hiszen csak egy kis vendég ment el, aki itthagyta a névjegyét, a kék és ezüst gyászjelentését. Mindenki érezte ezt. A gyász mélyén a szemekben, a szájak vonalán s a szavakban is valami titkolt öröm lappangott.

Este a függönyöket leeresztették. Engem aludni küldtek, de egy óra múlva visszaszöktem a szobába.

A fiatal cselédleány a gyertyák lobogásában állott. Könnyezett és imádkozott, sóhajtott és félt ő is, akárcsak én. Az arca viaszhalvány volt. Jól esett mellette lennem és félni, sóhajtani, sírni vele együtt.

Hajnalban vörös szemmel ébredtem, álmatlan párnák között. A leányra gondoltam, aki olyan bánatos volt. Csüggedten öltözködtem. Mosdás közben éles és szikrázó nap csiklandta a nyakamat. Kimentem a kis parkba sétálni. Az égen fecskék énekeltek, verebek ugráltak a szeméten. Egészségesen ropogott cipőm alatt a kavics.

A délután azonban rettenetes volt. Ilyenkor a szobáink már homályosak. Lassan készülődtek a temetésre. Egyre többen és többen jöttek. A szemek ragyogtak, az arcok pirosak voltak, a szájak melegek s a lehelletük forró. Elgyötrődve és kétségbeesve húztam fel fekete cérnakeztyűmet. Előbb azonban kisuhantam a kertbe.

– Margit, – mondtam a leánynak – úgy sajnálom magát, hogy olyan halvány.

– Mint egy halott, – gondoltam hozzá.

A leány sírt a tavaszi fűben. Mi mentünk a temetésre. Elől egy kocsin az apám. Utána a jegyesek egy másik kocsin, egymás mellett. Én a nagybácsival.

Mire visszatértünk, már egészen besötétedett. Mindnyájan hozzánk jöttek s az ebédlőben ültek le. Egy sarokban húzódtam meg. A fejem lüktetett a friss föld, a tavaszi rögök életkedvétől. Körülöttem szokatlan boldogsággal csörömpölt az élet. Nyugalom ereszkedett reánk. Egy fiatal asszony tetetett bánattal ült a pamlagon, ölében egy csokor ibolyával. Az ura mellé bújt s a kezük összeért. Akik itt maradtak, mind-mind boldogok voltak és örültek.

A szoba komor volt és ünnepélyes.

Meggyújtották a lámpákat. A pap az asztalfőn foglalt helyet. Arca ragyogott a vörhenyes fényben. Poharában feketevörös bor csillogott és amint ajkához emelte és a szája szélét megnedvesítette vele, finom mosollyal, nem minden grácia nélkül mondta:

– Egy angyal az égben, egy fehér angyal az Úr trónusánál.

Hirtelen meleg lett körülöttem. A félelem és a mámor fülledt érzéssel hömpölygött végig. A szemem égett, torkom tüzelt. Kimentem az udvarba. Minden kék volt. A kék égen pedig kétszer akkorák a csillagok, mint egyébkor. Rengettek és hajladoztak az orgonabokrok.

A bokrok mögött két ember állt. Halálos bánattal hajoltak egymásra, mintha sírnának. De csókolództak. Dühösen és elszántan, mint eddig még soha. A jegyesek.

– Ők is, – villant meg a fejemben – ők is félnek.

Bámultam őket, aztán futni kezdtem a kapu felé. A sötét kapualján – mint a kisértetek – ismét egy pár. Egy katona és egy leány. Az utcán, a szomszéd kapuban még egy, mint az őrültek, siető csókkal, egymás karjában.

Távol pedig forrt és izzott a kisváros. Az aszfalton széttiport virágok és vidám emberek a porban, az alkonyban. Fölöttük az ég, az ég bársonyos, forró, szinte afrikai kéksége. Leányok mosolyogtak rám, sokkal erősebben és kedvesebben, mint szoktak és ismeretlen emberek intettek a kezükkel és a virágos gallyal, amit kezükben hoztak a mezőkről, az erdőből, délutáni sétáról. Összeesküvés történt ezen a napon, ellenem. Mindenki egyetértett. Csak én álltam egyedül, egyedül, egészen egyedül.

Szédülten tántorogtam vissza az udvarba.

– Ezt ő mívelte, aki elment és itthagyott.

A tavasz már valósággal dühöngött. Kénköves pokol volt a tavasz. A kék drapériák fönn kifeszültek és lengettek, az ágakon forrottak a rügyek zöld sebei s minden virágot, gyönyört, gyümölcsöt izzadt. Ördögök fűtötték alattam a roppant katlant. Egy fához dőltem és csendesen sírdogáltam. Az izgalomban, a virrasztásban lesoványodtam. Ha egy légáram meglibbentette vékony kabátomat, összeborzongtam. Körülöttem valami pogány ünnep kezdődött. A bokrok bóbitái roskadoztak a kék gyászban. Párák kúsztak a földön és ködben füstölgött az illat, a részeg és őrjítő parfüm, ezer és millió szag, mint egy parfümgyárban. Mindez olyan szomorú és édes volt. A kisöcsém járt az eszemben. Arra gondoltam, hogy most még egyszer kisírom magamat, magamra öltöm a gyászt. Kiáltani szerettem volna, visszamenni a temetőbe, utazni messzire, céltalanul, rohanni, elbújdosni valahová és sohase jönni vissza. Meghalni valahol, egy síron.

Az udvar mélyén egy ablak világított.

Odasiettem.

Egy tükör előtt a lámpafényben fésülködött Margit.

– Most – gondoltam – megkérdezem, miért volt olyan halvány?

Szorongva kopogtam az ablakon.

– Margit.

Kinyitotta az ajtót.

– Úgy félek – dadogtam.

Csodálkozva nézett reám.

– A halottól félek – suttogtam rekedten. – Nem merek bemenni.

A leány babrált a fehér nyakán és a terhes szőke kontyán.

Ő is nagyon halvány volt az álmatlanságtól, a halott emlékétől. A haja, a mézszínű haja villogott és lángolt.

– Sírni akarok, – mondtam – egész éjjel sírni és félni, itten…

És hozzáértem a hajához. És átkaroltam, hogy ne féljek. És leesett a kontya, a hosszú-hosszú haja, majdnem a földre.

És téptem a haját és a száját, a szájammal.

(1912.)

A GIPSZ-ANGYAL.

Varju Péter, a tanyai tanító karácsonykor ajándékot vitt a rokonainak.

Már őszszel gondolkozott a prezent-ről, Nem kis feladat volt a kiválasztása, minthogy a rokonok egyre több szívességet tettek neki és az ajándékkal azt is ki kellett fejeznie, hogy a szeretetüket magasra taksálja. Két évvel azelőtt vitt nekik egy sörkészletet, – söröskancsót és söröspoharakat – tavaly egy kinaezüst cigarettatárcát, melynek a fedelén egy ló ágaskodott. Mit vigyen az idén? Alapjában oly kevés dologgal lehet meglepni az embereket. Arra gondolt, hogy vesz még egy söröskészletet és még egy szivartárcát (kettő is elkél a háznál), de erről a tervről hamarosan letett. Az ünnepek előtt két nappal felutazott Budapestre és itt sorra járta az összes üzleteket, csetlett-botlott, becsapták és kinevették, hízelegtek neki és gorombáskodtak vele, míg végre egy Rákóczi-úti üzletben rásóztak egy páratlanul izléstelen és értéktelen gipsz-angyalt, ötven koronáért.

– Gyönyörű, – kiáltott a tanító, az alku előtt.

Azután feltette a csiptetőjét s gyámoltalanul nézegette:

– Nem lesz drága?

A kereskedő és a segéd viharosan tiltakozott.

Nyomban csomagolták, hogy elküldhessék, de a tanító kis dolgokban ösztönszerűen bizalmatlan volt mindenki iránt s miután kifizette, – szeretett hamar túlesni a kellemetlen dolgokon – maga cipelte haza a szállodájába és útközben halálos izgalmakat élt át, hátha valahogy összetörik a szobor? A szobor azonban nem tört össze. Makulányi hibája sem esett, úgy állott ott az asztalon, a hotel szomorú villanyfényében. Most azonban új izgalom fogta el. Attól félt, hogy becsapták. Elszontyolodva járkált, a szűk homloka izzadt, a füle rubinlott. Egyelőre segített magán, a szobrot letakarta az ágyterítővel, hogy ne is lássa, ne zavarja a gondolatait. Másnap reggel kisütött a nap, ragyogott az ócska gipsz, a tanító dörzsölte kezeit és az ajándékot pompásnak találta.

– Ha nem mosolyogna, nem érne meg ennyit. De mosolyog. Olyan édesen mosolyog.

Az angyal tényleg mosolygott. Szirupédesen mosolygott és a fehér gipsz mintha süvegcukor lett volna, émelyítő bűbájt árasztott. A szoborban azonban mégis volt valami nagy-nagy szomorúság, mint mindazokban a tárgyakban, melyek a művészetet akarják hamisítani, eredménytelenül, mint egy fanyar öreg nőben, aki kacérkodik, vagy egy rosz költőben, aki göndör fürtjeit nyeglén és kelletően a homlokára csapja. Ennek lehet tulajdonítani, hogy a tanító megint kétkedni kezdett az ajándékban s éjjel is – izgatottan – felkelt az ágyból, hogy megnézze a gipszangyalt. Megint nem tetszett neki.

– Vajjon hova teszik a rokonok? – tépelődött magában. – Négy nagy szobában laknak a Józsefvárosban, de minden szoba, minden asztal tele van szobrokkal és csecsebecsékkel. Talán fölösleges is. Tavaly vettek egy kis szobrot, egy apró szobrocskát, mely egy öreg cselédet ábrázol. A gipszangyal azonban sokkal nagyobb. Legalább háromszor akkora…

Ebben végül megnyugodott és karácsonyestén elvitte nekik a szobrot, a karácsonyfa alá állította, diadalmasan.

Varju Péter sovány ember volt, kiszáradt és vékony, mint egy piszkafa. Garádicsosan nyírt haját fölfelé fésülte. Összehajtogatott zsebkendőjét mindig pontosan a felső zsebébe gyűrte. Eddig semmi zökkenő se volt az életében, lefeküdt és felkelt, dolgozott és pihent, sétált és heverészett, gondolkozott mindenkiről és mindenről, csak magára nem gondolt soha. Tükörbe se szeretett nézni. Egy vak tükör lógott az iskola egyik szobájában, de ő mindig elfordult tőle, nem nézte meg az arcát, azt se igen tudta, hogy milyen. Évekkel ezelőtt mérges bibircsó nőtt az orra tövén. Sokáig boszantotta és szúrta a gonosz kelevény, a tanító azonban várt téltől tavaszig, tavasztól nyárig, amíg elmúlt és egyetlenegyszer se nézte meg elcsúfított arcát. Később pedig szentül meg volt győződve, hogy csak ezért múlt el. Nem szeretett farkasszemet nézni a tükörrel és önmagával.

Most erre a bibircsóra gondolt. Amint a karácsonyi fényekben sütkérezett, egyszerre elborult és úgy tetszett neki, hogy valami bántja. A lámpák mintha homályosabban égnének. Elsötétedett körülötte az öröm, a rokonok arca mereven szegződött feléje és a szájakon valami csodálat, valami tompa kérdés lebegett, amit nem mondtak ki, talán szánalomból, talán kiméletből.

Végül hebegve és pirulva kérdezte, ő maga:

– Tetszik?

– Nagyon szép – mondta a huga.

– Én is azt hiszem – szólt a tanító. – Az a szép rajta, hogy olyan édesen mosolyog.

Sógora – az orvos – azonban hallgatott. Hatalmas nagy darab ember volt gyerekszemekkel, fehér, puha henteskezekkel. Finom műértő létére elfacsarodott erre a látványra. Ki is bökte vigyázatlanul.