– Mondd Péterkém, miért veszel te ilyesmiket?
A tanító a vállát vonta, nézte a cipőjét, fülig pirult. Érezte, hogy nem tetszik a prezent.
Később az orvos valahogy el akarta ütni a dolgot:
– Érdekes. Mindenesetre köszönjük.
– Ugye szép?
– Gyönyörű – mondta hidegen.
Gyászos hangulatban vacsoráztak. A villanyok szikráztak, a karácsonyi fánk párája összeölelkezett a fenyőfa és a csepegő gyertyák szagával, a poharakba topázszínű és vörös borok csöpögtek, iddogáltak is, de a tanító csak ült és gondolkozott. Nézte a sógora nyakkendőjét. Ő sohase tudna ilyent kiválasztani. Amit magára vesz, az nem jól áll. A butorok is olyan furcsán-finomak. Nem érti, miért. Szótalan boszusággal vett szemügyre mindent. Éjfél felé azonban, mikor asztalt bontottak és átmentek a másik szobába, oda, ahol az ajándékok állottak, a nehéz vörös bortól megoldódott a nyelve.
– Nézd, sógor, – mondta halkan – én szeretem az egyenes embereket. Érzem, hogy ti megvettek engem.
Az orvos ettől a váratlan szótól hirtelen kijózanodott.
– Egy szót se szólj – folytatta. – Vacsoráztunk. Jól van. A vacsora pompás volt. Te megcsókoltál, mikor idejöttem, szivesek vagytok hozzám, a tenyereteken hordoztok. A vacsoránál sört ittunk. Hol a sörkészletem? Talán emlékszel, hogy hoztam nektek egy sörkészletet, egy nagy kancsót és poharakat, melyekre aranybetűkkel van ráírva: «Emlék». Megkínáltál cigarettával is. A cigarettatárcámat, azt a szép lovas cigarattatárcát se hordod. Ne hidd, hogy gyerek vagyok. Engem nem fogsz az orromnál fogva vezetni. Tavaly is, az idén is kerestem. Legalább az üvegalmáriomban láttam volna, ahova az emlékeitek teszitek. Egy szó mint száz, nektek nem kell, ti elhúzzátok a szájatok, hogyha én hozok valamit és odaadjátok a cselédnek, kidobjátok az udvarra, a szemétbe.
A sógor valamit hebegett.
– Ne hazudj – rivalt rá a tanító. – Én már három nap óta nem tudok aludni emiatt. Otthon mondtam is, hogy ti – te meg a hugom – gyűlöltök engem, csak azt nem tudom, hogy miért. Mit vétettem én nektek? Miért nem jók az ajándékaim? Látom az arcodon, hogy az angyal se tetszik neked. Azt is láttam, hogy mosolyogtatok rajta, meg rajtam. És én most semmit se szeretnék jobban, mint fölkelni… és így a két öklömmel összetörni ezt az angyalt… ezt a szegény szép fehér angyalkát, amely azt mondja nektek, hogy szeretlek, nagyon szeretlek benneteket…
A tanító halottsárgán felállt, a karjait felemelte, az asztal felé tántorgott, hogy összezúzza a gipsz-angyalt. A huga sírva eléje szaladt és feltartóztatta. Az orvos egy pohár vizet hozott.
– Igyál kérlek, – szólt neki – hisz te beteg vagy.
– A szívem beteg, – zokogott kómikusan – ez a szegény, meleg szív, melyre ti rátapostatok. Ez az egyszerű, de becsületes szív.
Egy óra után elcsillapodott, aztán nagynehezen – mint nyögő gyereket – felpakolták, kocsiba tették és hazavitték a szállodájába. A tanító megigérte, hogy másnap megint meglátogatja őket, de a hajnali vonattal hazautazott, a tanyára.
Otthon különös és mély napokat élt át. Búskomoran járt fel és alá a szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Egy hét mulva belátta, hogy igaztalan volt, bocsánatkérő levelet írt a rokonaihoz a «karácsonyi szczéna» miatt s azzal mentegette magát, hogy beteg és utóbb nagyon ideges. Lámpaoltás után mindennap nagyon szenvedett. Ilyenkor a gipszangyalról gondolkozott, a söröspoharakról, melyekre aranynyal van ráírva, hogy «Emlék» és a lovas cigarettatárcáról. Lehet, hogy a rokonai nagyon is szeretik őt és csak benne van a hiba. Akkor azonban mért nem veszik szivesen az ajándékát? A kétségei egyre nőttek. Végül elővette a hegedűjét, melyen sohase tudott jól játszani s kétségbeesetten tette vissza kopott tokjába. Rájött arra, hogy izgalmát legjobban csillapítja a bor. Mindennap megivott négy-öt pohár bort. Ettől hamar elaludt. Reggel pedig sápadtan, borostás állal ébredt.
Januárban sűrű hó esett. A hóra vékony jégkéreg fagyott. Egész hónapban havazott. A tanyát óriási hóhegyek borították. Februárban majdnem minden éjszaka fehér volt.
Egy ilyen éjszakán a tanító – éjfél után – mámorosan bandukolt haza egy torról. A tanya házai messze voltak egymástól. A tanító csendesen haladt előre.
Később elérzékenyedett a bortól. Leült egy padra. Valami édes szomorúságot érzett, mely oktalan és céltalan, nem fájó, hanem üdítő s örült, hogy nem mult el, hanem tart, egyre tart és ő szürcsölheti, mint a lépesmézet. Megint a gipszangyalra gondolt. Az is eszébe jutott most, hogy valaha az iskola padjain tanult. Michel Angelóról, aki titáni szobrokat, haragos és gyönyörű angyalokat faragott, és vannak dalok, melyek szépek és énekek, melyek el tudnák mondani, mi fáj a szíve mélyén, az agysejtje homályos zugában. A szeme tele volt könnyel, mely kicsordult a hóra és ott azonmód megfagyott. Életében először sírt magamiatt. Siratta a szívét és a kicsiségét. Megsiratta a szűk homlokát, a kitérdelt nadrágját, a garádicsosan nyírt haját, a szemét, mely eddig vak volt és nem látta a percek lázát, a szépség titkos mennyországát és a gipszangyalt is megsiratta, az izléstelen és fájó kis gipszangyalt, mely olyan szomorú és lélektelen volt, mint ő. A hóban szinte látta, amint feléje mosolyog. Később pedig egyre nőtt. Eleinte akkora volt, mint egy ember, később mint egy ház, egy nagyváros, egy rengeteg hegység, fehér, szelíd és mosolygó, erőskarú és tökéletes, olyan, hogy öröm volt ájultan is a karjai közé rogyni, melyek szilárdul, nagyon erősen megragadták a kis tanítót, lassan és puhán, mint a hó, felemelték a padról és vitték-vitték felfelé.
KÁRTYA.
Aalberg Cézár szeptemberben szabadult ki a börtönből. Válla megroggyant, kicsit megkopaszodott a haja a halántékán már deresedett, de porcellánszínű arca alig változott. Októberben már együtt lakott a feleségével és a hatéves kis fiával, a Nyúl-utcában, ahol egy kertrenyíló tiszta hónapos szobát bérelt. Késő délután «jött haza» Cézár. A felesége – egy szótlan-sápadt asszony, aki mindig feketében járt – a szobát telerakta tubarózsákkal, melyeknek húsos illata nehezen feküdt a tüdőkre s valami fülledt gyászt és erjedő szomorúságot permetezett szét. A hamiskártyás benyitott. Erre az anya is, a fiú is keservesen sírni kezdett. Cézár lerogyott a nyikorgó díványra. A felesége és a fia ráborult, az arcukat sovány testéhez szorították, mintha halottat siratnának. Órákig alig szóltak pár szót. A férfi mozdulatlan feküdt a diványon, mint a koporsóban. Az örömünnep nedves szomorúságban ázott szét.
Egy hétbe telt, amíg valahogy felocsúdtak. A kisfiú még gyakran sírdogált, az anya még sápadtabb és szótlanabb volt mint addig, de csakhamar folytatták régi életüket. Cézár korán ment haza, minden este maga vitte fel a hideg felvágottat. Együtt ettek. A nap legnagyobb részében otthon volt. A vidéki város csodálta, mennyi ízléssel és tapintattal bújt el a hamiskártyás az emberek szeme elől.
Mikor otthon ült az aranyat szóró petróleumlámpa alatt, el se tudta képzelni, hogy máskép is élt valaha. A vaskályha égett, olcsó szivarja jól szelelt s a felesége mindig varrt mellette. Cézár álmodozó kezei boldogan fürödtek a nyugalomban és nyoma se volt rajtuk a multnak, oly finomak, oly keskenyek, oly tiszták voltak, mintha hosszú-hosszú éveken át gyengéd hangszereken, vagy csipkéken pihentette volna és nem borgőzös kártyák lapjain. Fütyürészett. Érezte a nyugalmat és testén a frissen mosott ruha cirógatását. Csak zöld szemében égett valami a züllött mámorból. Különösek, üresek, piszokszínűek voltak ezek a szemek, mint régi palackok törmelékdarabjai, amiket a földön, szemétdomb mellett találunk.
Este, tíz óra felé, elment az «Aranysas» kávéházba. Lassanként társaságra is akadt, egy cingár gyógyszerészsegéd, meg egy faarcú, fontoskodó városi díjnok. A pincér hozta a sakkot, eléjük terítette a repedezett viaszosvásznat s a tintapecsétes zöld zsákból lassan szedegette a csempe, szomorú sakkfigurákat. Éjfélig sakkoztak, azután mind a hárman lefeküdtek.
Egy este Levinszky, a gyógyszerészsegéd jókedvében volt, bort hozatott és kurjongatott.
– Te Cézár, – mondta neki – unom a sakkot. Kártyázzunk.
Aalberg Cézár elsápadt. Nem mert rátekinteni, érezte, hogy a szeme égeti a kezét s újjait hirtelenül elrántotta a sakkasztalról.
– Nem – mondta. Sohasem kártyázom.
Azután sohase beszéltek kártyáról.
A kártyát a karácsony hozta vissza. Délután, mikor a fia hazajött, az iskolatáskájából a palavesszők és a könyvek közül kiesett egy csomag vadonatúj, aranyszegélyű kártya és a gyerek lángoló arccal mámorosan turkált a piros-zöld lapok mennyországában.
Cézár sötéten állott meg a fia előtt.
– Mi ez? – kérdezte. Nem szégyeled magad? A kártya nem gyerek kezébe való.
Cézár zsebre dúgta a kártyát. Átment a másik szobába. Friss, egészen friss kártya volt, karácsonyi kártya, most került ki a kártyagyárból, még érezni lehetett rajta a festék szagát. Szédülő fejjel bámulta. A csúnya, gyötrelmes figurák, a szörnyek, a fantómok, akikkel annyit társalgott, most újra elküldték neki névjegyüket és emlékeztették valamire. Becsukta az asztal fiókjába. Azután újra elővette. Szemrehányást tett a feleségének, hogy a fia kezébe került és föl s alá járkált a sötétedő szobában.
Estefelé meglágyult a hangulat. A karácsonyfát meggyújtották, az apa bort ivott és énekelt. Csak kilenc óra volt még, lefeküdni nem lehetett, nem tudtak mit csinálni. Cézár maga vette elő a kártyát:
– Nem bánom, játszatok – szólt a feleségének.
Minden arc kiderült, leszedték az asztalt, leültek. Az anya egy kis üvegtányért hozott s a rézfillérek csörömpölni kezdtek.
Cézár bámulta az asztalt.
– Én nem játszom – szólt és a feleségére nézett.
Az asszony azonban már osztott. Cézár vállat vont, megivott egy pohár bort és kezébe vette a kártyát.
– Kezdjük.
A kisfiú pirosra gyulladt füllel várta, mi történik.
– Látod, – mondta neki Cézár – ez a sok pénz mind a tied lesz, nyerd el tőlem.
Mindnyájan a kártyájukat nézték.
Ideges csend dobogott a szobán.
– Nyertem – szólt halkan Cézár és maga elé söpörte a filléreket.
Erre a fiú feltérdelt a székére. Újra osztottak és most az anya nyert, a nyereséget megfelezte vele. De azután megint az apa nyert. Cézár már bosszankodott, hogy mindig hozzászegődnek a súlyos, szédítő, komoly kártyák s szeretett volna szabadulni a nyereségétől. A kártyák azonban nem tágítottak. Megostromolták, jöttek félelmesen követelőzve éjszakai különös ismerősei, a zöld és piros színek, a koronás kártyakirályok, az elkényszeredett arcú legények, akikkel annyit nézett farkasszemet lihegve, verejtékezve, szívdobogva Már meg se nézte a lapjait, hanyagul hajigálta, a homloka verejtékezett. Mindhiába. A kártyaalakok bosszúáló arccal meredeztek rá, mint a betörők és a gyilkosok s a torkát szorítgatták. Halomban feküdtek előtte a fillérek.
– Mit tegyek? – dörmögte boszúsan a feleségének.
Elővette az összes kártyababonát. Felkelt a székről, megforgatta – balkézzel – a levegőben, leült és osztott. Újra ő nyert.
Fia pedig leste a szerencsét. Okos arcocskája lángolt az izgalomtól s a szája görbületében már ott settenkedett a pityergés. Nagyokat nyelt. Az apa köhintett, megigazította a szemüvegét és hozzá fordult:
– Vigyáz, most te nyersz.
Puha ravaszsággal hajolt előre a gyerek mint egy leső puma-macska, nézte, hogy keveri apja a kártyát. A pénztárt már harmadszor nem ürítették ki, színültig volt vörös rézfillérekkel. Most jó kártyát kapott. Mélyet lélegzett. Jött azonban a másik és a harmadik kártya s szegény kis arczán elsötétedett az öröm.
Cézár szótlanul nézett maga elé. Már éjfélre járt az idő. A felesége és a gyermeke minden pénze előtte volt és nem tudott szabadulni tőle. Szítta foga közt a levegőt, a száját elpittyesztette, megvető mosollyal fogadta kómikus helyzetét, azután egyszerre átvillant valami az agyán. Hosszú, hajlékony újjaival végigtapogatta a kártyát és a finom újjakban újra felébredt a látnoki művészet, a boszorkányos varázs, amivel évekig nyitogatta mások erszényét. A gyalázatos, a piszkos kártya, hogy megalázta őt, a kártya urát, az ezresek urát, egy filléres hajsza. Hirtelenül dolgozni kezdett. Behunyt szemmel, a tapintó szemölcsei rezgésével érezte ki a jó kártyákat s egy villámgyors mozdulattal fogta egybe, hogy a fiának csempéssze oda. Mindent látott és tudott. A lehelletével is operált. Akarata hipnotikus erejével uralkodott a társaságon, az egyik kártya iderepült, a másik a kézelőjében sunyított, egyszerre hadvezére lett a terepnek, mint régen s a szerencsét már is a fia javára billentette.
A bankot meg egyszer megduplázták.
Még csak egy apró mozdulatot kellett volna tennie. De már késő volt. A gyerek felugrott az asztalra, a tekintete végigcikkázott rajta és szélesre meredt szemekkel, irtózatosan szétfeszülő szájjal ordított rá:
– Csalsz!
Cézár felpattant a székről, három lépést hőkölt vissza és kiejtette kezéből a kártyát.
– Csalsz!
Úgy állott, mint a tetten ért gyerek. A gyerek bőgte, ordította, zokogta:
– Csalsz, csalsz, csalsz!
Nevetni próbált, de az ereiben megfagyott a vér, a halántéka hideg volt, csak hebegni tudott.
A gyerek pedig nem tágított. Még mindig az asztalon tombolt, arca ragyogott a diadaltól, megvetően nézte az apját, a bankot kifordította az asztalra, az apró kis pénzeket dühösen söpörte le, azután egy marokra valót odadobott az ablaküvegre.
– Csalsz!
Cézár a szoba közepén állott. A gyereket sietve lefektették, csitítgatták, sokáig tartott, míg – durcásan és sötéten – álomba sírta magát. Az apa pedig nem feküdt le. Megitta az összes bort, a részegségtől bódultan járkált le-föl, hajnalig álldogált az ablak előtt és nézte a havas, kopár kertet.
A tavalyi karácsonyra gondolt. Akkor épp így bámult ki a börtöne ablakából.
AMÁLIA.
I.
– Anyám, ki ez?
Mind a ketten a hideg szobában állottunk, az arcképes polc előtt. Az anyám kezébe vette a fotografiát.
– Ez, kisfiam, – mondta tompán – a szegény, szegény Amália.
– Miért nem jön soha hozzánk?
– Mert meghalt, kisfiam.
– Torokgyíkban?
– Nem, kisfiam, meghűlt tavaly, farsangkor, a dalestélyen. A tánc után jeges málnalét ivott. Hajnalfelé köhögött és másnap délben már kiterítették. Tizenkilenc éves volt, szegény.
– Szegény, szegény, – mondtam szomorúan.
Megragadtam a fotografiát. Egy magas és finom hölgy volt látható, karcsú mint a hattyú, márványszínű arccal, báli legyezővel, talpig fehérben. Ez a nő mindig ott állott az arcképes polcon, az élők képei, a gyógyszerész-sógorok, az ezredes-nagybácsik, a papok és katonák között. Óvatosan néztem a képet. Gyermekkoromban úgy éreztem, hogy halottnak lenni előkelő dolog. Az a kényszerű semmittevés, amire kárhoztatva vannak a sírban, a föld alatt, imponált és mérhetetlenül tetszett az is, hogy a nőket fehérben, virágdísszel temetik el, a férfiakat szalon-kabátban s a fejükre aranybojtos halotti sipkát biggyesztenek. Amáliát vigyázva tettem a többi kép közé.
II.
Később gyakran néztem vele farkasszemet. Ha büntetésből nem kaptam ebédet, vagy el akartam bújni, hogy senkise lásson, vagy minden ok nélkül a magányt kerestem, akkor a kép elé futottam. Már megtudtam egyet-mást róla. Egy muzsikus vette feleségül, aki azóta elzüllött, most egész éjjel iszik, nappal pedig zongorákat hangol. Bármennyire tetszett azonban a halál ünnepélyes külsősége, kilenc éves fejjel is éreztem, hogy a nő elmulása borzalmasabb mint a férfié. A férfiaknak csak a feje szép és csak a feje hal meg, de a nőnek mindene szép, mindene meghal, egyenkint, az ujja, a szemhéja, elfagy és megrothad a fehér, hullámos melle is és minden egyes tagja, mely nagyon hozzá tartozik. Kétségbeejtő harag szorította a torkom arra a gondolatra, hogy ez a drága, virágos baba a kedves orrával, a reszkető kezével, a finom kontyával most a kukacok közt van és a teste hideg, nyirkos, meredt, nem különbözik semmit a téli földtől.
Figyelmesen néztem a képet. Kékes csillám reszketett rajta. Megállapítottam, hogy az élők arcképei megbarnulnak, a halottakéi pedig megkékülnek.
III.
Különösen délután sokat szoktam gondolni a halottra. Egyáltalán a délutánban van valami halotti. A telt gyomor elnehezíti a testet. Végtelen, mozdulatlan napsütésben ragyog a sárga homok, mely egészen a tűzfalig nyújtózkodik, a hinta áll, a virágcserepek mögé, a kőrakásokba hideg békák bújnak a forróság elől s szemük mérges tűzzel parázslik. Az árnyékban hűsölő kutya szeme is véres. Csak a macskák ülnek a homokon. Mind a hét macskánk a hinta elé telepszik, körmét élesíti a fák kiszáradt törzsén, tojássárga szemét kinyítja a napra, szembogara vékonyka vonalnak látszik. Ha végigsimítjuk szőrüket, az újjaink hegyén villamos szikrák pattognak. A hőség, az unalom émelygő undora pincékbe kerget, a pókhálós üvegek közé. Szemem a homályt zöldnek látja. Ha kijövök, akkor az egész udvar vörös. A vizeshordóra hajlok, melynek tükrén látom az arcomat a vízben apró muslincák keringenek, a száradó kendők, a dongák, az eső-csatornák áporodott illata csiklandja orromat, a vér fejembe tódul és amint előbbre kúszom a vizeshordó peremén, az öntudatom lassanként elvész, az idegeim bizseregni kezdenek, átadom magam a délutáni mámornak. A hipnózisnak ezt a primitív, de tökéletes módját már négy éves koromban fölfedeztem. Senkise tudott fakírművészetemről. Idővel olyan tökéletessé tettem, hogy a vizeshordóban nemcsak saját arcomat láttam, de egy nőalakot is, – magas és karcsú volt – a szeme szomorú, a ruhája fehér, kezében egy báli legyező.
IV.
Amália férjét ilyen délutánon ismertem meg. A zongoránkat jött hangolni. Már az első pillanatban különösnek tetszett. Kocsin érkezett, mint az orvosunk és a kezében táskát szorongatott, mely szintén emlékeztetett az orvosunk műszeres, kínzó készletére. Életemben először láttam közelről olyan embert, akinek meghalt valakije és a halállal, a végtelennel való közvetlen érintkezés érdekessé tette. Magas fiatal ember volt, vállas német, a szeme türkizkék, a homloka, az arca pedig feltűnően fehér. Ebből az arcból imponálóan emelkedett ki egy nemes-vágású, merész és szép orr. Sokan azt hitték, hogy részeg, mert az orra vöröses fényben csillogott és a lépése bizonytalannak mutatkozott. Gyakran kapaszkodott egy fába, a falhoz dőlt s pár pillanat múlva folytatta az útját. De én tudtam, hogy a könnyeitől volt mámoros, a lábai a bánattól tántorogtak. A keze reszketett, a szeme nem látott világosan, a melle elfulladt. Csak a füle maradt ép. Ezzel a legkisebb negyedhangot is meg tudta különböztetni, a teste, mely ronccsá züllött, gyémántként őrizte a zseniális, pontos hallószervét, a dobhártyáját. Puha bársonykalapot hordott. Mohó, piros szájában állandóan mérges-fekete virzsinia égett.
V.
Leült egy székre. A mi polgári bútoraink közt, alacsony szobánkban szokatlan és stílszerűtlen volt ez az ember, aki a vállán mázsányi terhet cepelt, a szemében olyan szenvedést, amilyent a mi falaink sohase láttak. Attól féltem, hogy a szék összeroskad súlya alatt. Nálunk az élet a reggeli és az ebéd, a felkelés és lefekvés közt folydogál, a maga régóta kivájt útján, biztosan és lanyhán. A hangoló nem való ide. Bizalmatlanul nézegettem a kerevet egyik sarkából, amikor az anyám magára hagyta és becsukta mögötte a zongoraszoba üvegajtóját.
VI.
Vajjon mit művel? Először is végig vágtat a zongorán oly szédületes gyorsasággal, mintha az újjai versenyt futnának egymással és oly hangot kelt a billentyűkön, mintha mozsárban üveget törnének izzé-porrá. Ördöngös varázslatnak tetszenek a futamai. Az újja később egy-egy hangon állapodik meg, egy fehér a-n, vagy egy fekete b-n, melyet hosszú, nagyon hosszú ideig ütöget. A lakásban nincs senki. Nem tudja, hogy a kerevet karfája mögött én lapulok meg. Belemélyed egy hangba, de oly szenvedélyesen, hogy a velő belefárad, a vér elzsibbad, a szemek hipnotizáltan keresik a hangot a levegőben, mint egy végtelen, alig látható cérnaszálat és az álmos kongás, a tompa darázszümmögés, a bús egyhangúság láthatóan enyhíti a lázát. Két három óráig ül egy helyben. Azt hiszem, a hangokkal altatja a bánatát.
VII.
Egyszerre felkel a székről. Olyan búsan áll ott a szoba közepén – lógó karokkal és lehorgadt fejjel, – hogy cseppet sem csodálkozom azon, ha teljes hosszában végigesik a padlón és arccal a földnek elkezd hangosan zokogni. Meggyújt egy gyertyát. A gyertyaláng fényes karéja ide-oda libeg a még fényesebb délutánban. Nappal csak a levelek pecsételésekor szokás gyertyát gyújtani. Odamegy a zongorához, szakértő szemmel vizsgálgatja a billentyűket és belevilágít.
Azután valami hihetetlent és retteneteset látok.
Ez a rengeteg ember, mintha megbolondult volna, ráveti magát a zongorára, melyet mindig szilárdnak és zártnak hittem, a födelét villámgyorsan feltárja, birkózik vele és mint egy lakatos, mint egy betörő, mint egy gyilkos brutálisan a hatalmába veszi.
Én tudom, hogy valamit keres.
Itt keresi a szegény-szegény asszonyát, a fekete és tág zongorában, ebben a koporsóban s most meg akarja nézni, ki akarja venni, magához akarja ölelni.
Csalódottan bámulja a zongora üres testét, a húrokat, a kalapácsokat.
Amália itt sincsen.
Holnap tovább kell vándorolnia, új városokba, pusztákba, nagyúri kastélyokba, minden zongorát kinyit majd, de sehol sohase akad rá a báli ruhában mosolygó nőre, kinek arcképe ottan áll a polcon, a gyógyszerészsógorok, a papok és katonák közt.
Egy szegény tébolyultat látok menni az országúton szakadt tarisznyával, könnyes szemmel, görcsös bottal. A halott feleségét keresi. Szegény, szegény.
VIII.
Tovább már nem bírtam magam tűrtőztetni. Izgatottan kinyitottam az üvegajtót, térdre estem, sírni kezdtem. A hangoló meglepődve nézett reám. Nem értette, mi a bajom. Valamit mondott németül. Én pedig hosszan, idegesen – magyarul – gagyogtam néki, elmeséltem, mennyit gondolok reá, a halott asszonyára, a fehér báli ruhára, az elefántcsont legyezőre, az arcképre, de egy árva szót se értett belőle. Megsimogatta a homlokomat, kézen fogott, az anyámhoz vezetett. Az este aszpirint és forró teát kaptam s rögtön ágyba kellett feküdnöm.
IX.
Évekig kísértett ennek a délutánnak az emléke, anélkül, hogy valakinek szóltam volna róla. Amália alakját egyre édesebbre színeztem ki. A hangolót azóta nem láttam. Egy este az apám tudtunkra adta, hogy elcsapta, mert iszik és teljesen hasznavehetetlen. Egyebet is megtudtam. Már nem volt titok, miért gyújtott gyertyát azon a titokzatos délutánon, miért nyította ki a zongorát, melyet a fújtatóval porolt és hangkulccsal hangolgatott. A tántorgását is megfejtette az apám. Mielőtt munkába ment, mindig betért a szatócsboltba, pár pohár jamaikai rumra. A felesége halála után három hónapra megnősült, még a sírját se gondoztatja, bojtorján és gaz veri fel. Befogtam a fülemet, hogy ne halljam a csúf históriát, de a valóságon nem lehetett változtatni, a halott asszonnyal kerek e világon senkise törődött, csak én, a gyerek, a szegény fantaszta, aki valaha a pálinkát könynek, a részegséget szomorúságnak, a munkát szertartásnak látta.
X.
Amáliát azóta még jobban megszerettem. Olyan árván, elhagyottan búsult az arcképe a polcon, hogy a szívem sajgott, valahányszor elhaladtam mellette. Esténként be kellett mennem a zongoraszobába, – négy másik sötét szobán keresztül – hogy a zongorán álló, tejüveggel födött szivartartóból szivart hozzak az apámnak. Edző torna volt ez a számomra, hogy kigyógyuljak a képzelgésemből. A lesben álló bútorok közt síró szájjal haladtam előre és haraptam a nyelvemet, nehogy felkiáltsak. Végre elértem a zongorához. Úgy markoltam a szivarok közé, mintha skorpió-fészekbe nyúlnék.
XI.
Néha azonban hősiesen megállottam. Minden erőmet összeszedtem, a sötétség, a csönd rémületes gyönyörűséggel bizsergett át a hátgerincemen. Gyerekszemembe kiült az ábránd. A polcon kerestem Amália arcképét. Derengő fénnyel világított a sötétben, hosszú szempillákkal, báli ruhában, kezében elefántcsontlegyezővel aludta a képek mély álmát.
Alig hallhatóan susogtam neki:
– Kedves.
Azután lábbújjhegyre állottam és úgy mondtam:
– Amália.
NÉHÁNY LEVÉL A «ZÖLD NAPLÓ»-BÓL.
Amikor letettem az érettségit, a többi családi ereklyével együtt megkaptam a «Zöld Napló»-t is. Sokat beszéltek róla. Jól emlékszem, az anyám a ruhás szekrénybe, a fehérneműk közé dugdosta, oda, ahol a parfümös üvegeket meg a pénzét tartotta s állandóan elzárta a gyerekszemek elől. Az írója érdekes ember. Egyik rokonom volt, aki a család előtt különös kegyeletben állott s nekem talán minden rokonom között legjobban imponált, mert ritka következetességgel élte az életét, addig ameddig élhetett s aztán váratlanul főbe lőtte magát. Hogy szerettem őt gyermekkoromban. Egyáltalán minden halottat szeretek. Tisztelettel tekintek reájuk, mint a kisdiák a nagyobbakra, akik már letették a vizsgákat, latinul olvasnak és logaritmusokkal számolnak.
Ezt a naplót remegve vettem a kezembe s minden szavát megjegyeztem magamnak. Az alakja, a színe, a fekete tintafoltja, a rászáradt porzója, mely rég letünt éveket idéz vissza, vallásos varázszsal hat reám s bár az írója filozófiailag nem képzett ember, egyéniség, aki a maga feje szerint élt és úgy is halt meg. Egy intellektuális öngyilkosságról van a naplóban szó, ennek a kulisszatitkait tartalmazza. Kevés öngyilkos figyeli meg magát ily lelkiismeretesen. Ezért értékes a szememben, ma is.
A kusza és zavaros kéziratból csak az alábbi részleteket közlöm, melyek elég világos vonalban tüntetik fel az író útját és magyarázzák az utolsó (különös és hősi) tettét.
Szeptember 7.
Családomban sok öngyilkos van. Az egyik nagybátyám tavaly vetette magát a Dunába. A másik (mint anyám meséli) még régen, egyetemi hallgató korában végzett magával. Sápadt, cingár legény volt, nagy nő-hódító és javíthatatlan korhely. Szívesen ábrándoztam róla. Úgy hallottam, hogy koporsója napokig vergődött vonaton és kocsin ami kis városunkba s aztán mikor felnyították, elgyötörten és ferdén meredt az üvegtetőre a halott szeme. Ettől kezdve valami végzet bujkált a családunkban. Mikor húsz évesek lettünk s elváltunk a vidéktől, anyánk úgy búcsúzott tőlünk, mintha halni mennénk. A koporsók évről-évre ijesztő pontossággal jelentek meg a pályaudvaron. Öcsém egy «drámai szende» miatt tizenkilenc éves korában agyonlőtte magát. Bátyámat egy októberi reggelen hozta a vonat. Unokahugom kútba ugrott. Egész sor halott fekszik a hátam mögött, szalonkabátban, kissé régi módian vékonyra kötött nyakkendővel, átlőtt halántékkal, fagyott szájjal. És ezek mind maguk dobták el az életet. És ezek mind az én véreim. És ezek a sovány, halott emberek mintha most is beleszólnának az életembe. Már hátra se merek tekinteni.
Szeptember 8.
Folytatnom kell ott, ahol elhagytam. Tegnap este óta csak ezzel a gondolattal tudok foglalkozni s ez a gondolat izgat és ijeszt. Ma egész nap a tó partján sétáltam. Különös ez a borongó őszi vidék, a törpe akácaival és a kis tó, az alföldi melankóliájával. Gyakran sétáltam itt az anyámmal. Mindenre emlékszem. Szalagos szalmakalapot viseltem s én megfogtam a kalapom, nehogy belesodorja a szél a vízbe. Néztük a lomha csónakokat, amelyek eltüntek, felbukkantak a ködben. Apám erős fekete szivarokat szivott. Most én szivarozom.
Szeptember 12.
Minden vágyammal átkaroltam őt, hogy ne menjen. De mennie kellett és mikor elment, én már nem is sirattam. Előbb búcsúztam el tőle. Csak addig volt irtózatos, míg a dördülés el nem hangzott. Egész gyermekkoromban ezt a pisztolydörrenést vártam. Ebbe sápadtam bele. Vártam izgatott délelőttökön, ebéd után, a jóllakottság részegségében, estefelé, vagy fogvacogtató hajnalokon. Sokszor mintha távolodott volna már. Máskor oly közelnek tetszett, hogy előre befogtam a fülem, nem akartam meghallani a koponyarepesztő robajt. Egy délután, tízéves koromban, a kertből szaladtam az utolsó szobába, oda, ahol apám aludt. Ma se tudom mi vitt rá, hogy a végzettel versenyt fussak. A szívem egyszerre kalapálni kezdett és az üres szobák csendjéből előre hallottam a dördülést. Még jókor érkeztem. Apám ott feküdt a diványon, sárga kendőjével betakarva, kezében a forgópisztollyal. Elordítottam magam. Azután lihegve, ökrendezve lábai elé roskadtam. Az apám szelíden megfogta a kezem, megcsókolt, arcát, halálsápadt, szegény szakállas arcát felém fordította és kiküldött a szobából. Ma is emlékszem a tekintetére. De csak huszonnégy órát tartózhattam fel. Másnap ugyanabban az órában, közvetlen ebéd után főbelőtte magát.
Miért írom ezt a naplót? Már tíz éve nem gondoltam ilyesmire. Most pedig egyszerre valami diktálja, hogy írjak és akarom, értsétek meg, hogy jutottam idáig. Én már gyermekkoromban halottak között botorkáltam és koporsókról álmodtam. Temetőből engedtem fel a léggömböket és a sárkányokat. Ebből magyarázhatják meg azt is, miért vagyok ma alkalmatlan az életre s ezek a sápadt, keskeny kezek miért nem tudnak más szerszámmal bánni, csak a kártyával, a tollal és majd a pisztollyal.
Most még egy vallomást teszek. Az őseim helyett is, akik nem tudták magukat megfigyelni, vagy talán szándékosan nem akarták ráhagyni az élőkre koporsójuk kulcsát. Régóta vizsgálom magam és arra várok, hogy lezárjam számadásomat. Ma készültem el vele.
Mi mindnyájan egészséges emberek vagyunk. Él azonban bennünk valami ösztön, valami kalandvágy, hogy mindent megpróbáljunk, ami eszünkbe ötlik s izgatja a fantáziánkat. Ha a mezőre megyek és a lábam elé kerül egy bogár, okvetlenül széttaposom. Éjjel az utcán bizonyosan becsengetek az ismeretlen kapukon. Az izgat, hogy mi történik utána. Sohasem tudtam megérteni a borbélyt, aki türelmesen vakar simára száz és száz nyakat, anélkül, hogy a vendég szakállával együtt az életét is leborotválná. Az utcaöntöző, aki nem locsol le minden járókelőt, ma is probléma előttem. Mi vagyunk a természet fenegyerekei. Minden csukott kaput megkopogtatunk, a zárakat feszegetjük, nyitogatjuk, míg végre elromlanak. Értitek-e miért feküdtek sírba enjószántukból az őseim?
Minél idősebb leszek, annál világosabb előttem az életük és haláluk. Az ő kezükben nem gyilkoló szerszám a pisztoly, de finom hangszer, mellyel a jövő szinfóniáját próbálják kicsalni a fukar és titkolódzó életből. Magamról tudom, mert engem is elfog az az érzés, valahányszor a pisztolyommal babrálok. Az ujjam ráteszem a ravaszra, a csövet a halántékomra s elsütöm, mintha csak egy hangot nyomnék meg. Micsoda hang ez? Micsoda hangot ad vérem megijedt zenéje s a beléje csattanó ólomgolyó? Ó a nagyszerű duett. Ha ezt egyszer alaposan átgondoltad, s átfutottál a gondolatláncon, egészen az utolsó okig, nevetve veszed kezedbe a pisztolyt és megérted azokat, akik sportból, szeszélyből, kíváncsiságból lövik magukat agyon, mint vadászaton a nemes vadat.
Szeptember 29.
Régóta nem írtam naplót. Rendesen táplálkozom, jól alszom, de végtelenül finom magamat. Tegnap este a lámpásom körül egy pille röpködött. Egy óráig vadásztam rá. Aztán lassan megöltem. Évek óta nem emlékszem eseményre, ami ennyire izgatott és gyötört volna.
Szeptember 30.
Vajjon meg merem-e tenni? Sokszor úgy tetszik, hogy egészen közönyös, olyan mint egy akkordot fogni a zongorán, vagy megütni – véletlenül – egy szimpla gisz-t. Máskor iszonytató a gondolata is. Ma átolvastam, amit eddig írtam és most, hogy felemeltem az őseim szemfödőjét, ellenállhatatlan erővel vonz a tett. Elful a lélekzetem, ha arra gondolok, hogy talán meghátrálok. Szégyenlem magam, hogy nem dobhatok egy véres okot a jövő serpenyőjébe. Nem törhetem fel a koponyám, a titokzatos diót, melybe az élet összes rejtélye be van zárva? Gyáva vagyok? Vagy elvesztettem az eszem, hogy megingok a legnagyobbszerű előtt, amit egy ember tehet? Cselekedni fogok. Átvetem magam a korláton, keresztülugrom önmagam és győzök.
Holnap reggel én is főbelövöm magam.
TŰ.
Kacagás, lárma, fény.
A hosszú asztalon az ozsonna hulladékai hevernek. A nők fülében brilliánsfüggők, a fehér húsokon áttört csipkék, a férfiak szája – a plasztron és a szmoking fölött – olyan piros a zsiros ételektől, mintha kipirosították volna. Néhány asszony madár-módra csipeget a csemegés-tálból, mogyorót, mandulát és datolyát.
– Tessék, – kinálgatja a háziasszony.
Vilma elé a vőlegénye odateszi az üvegtálat.
Vilma kivesz egy szem datolyát.
A következő másodpercben elordítja magát.
Az asztal megmozdul, a szoba – mint mikor a hajót tenger dobálja – ingani kezd, a poharak feldőlnek, az abrosz összegyürődik a társaság egy pillanat alatt talpra szökken.
– Mi az? – kiabálnak a férfiak.
– Mi az? – sikonganak az asszonyok és a lányok.
Vilma krétafehéren feláll. Kezét a torkára nyomja. Kétségbeesett, gyors mozdulatot tesz. Végül a lármában, halkan, de olyan határozottsággal, hogy mindenki meghallja, ennyit mond:
– Lenyeltem egy tüt.
Csönd lesz. Aztán felszólal a feleselő zürzavar. Nem lehet, képtelenség, nem lehet. A datolyában pedig csakugyan volt tű. Véletlenül jutott oda, talán a csemegekereskedésben, talán itten, a tű a szájába került, a nyelve, amint lehántotta a datolya bélét, észre is vette, ki akarta tolni, de nem volt ideje, a tű nyílegyenesen a torkába csúszott, onnan pedig a gyomorba került.
Most felzendül a kórus, riadtan, szaggatottan.
– Vizet.
– Rumot.
– Kenyeret.
– Cukrot.
– Forrót.
– Ülj le.
– Maradj állva.
Egy öregasszony, aki mindent citrommal kezel, a kabátok zsirpöttyét épp úgy, mint a torokgyulladást és a fejfájást, elsikoltja magát:
– Citromot.
A háziasszony a telefonhoz szaladt, egy fiatal ember, aki tangózni akart a parkett sikos lemezén és lakkcipőjét úgy kötötte a talpára, mint a korcsolyát, elrohan, orvost hoz.
A vendégek egy része fehér szájjal a másik szobába sompolyog. Lábujjhegyen járnak és suttogva beszélnek. Néhányan el akarnak menni, veszik a kabátjukat, de a háziak összetett kézzel rimánkodnak, ne keltsenek feltünést, várják meg legalább az orvost, üljenek le addig a kis szalónba. Nyomban be is csukják az ajtót.
Az ebédlőben magáramaradt Vilma és a vőlegénye.
A vőlegény erre várt.
– Kedves – mondja alig hallhatóan.
A leány végignéz rajta. Aztán elfordul.
– Hagyjon, kedves, – szól. – Hagyjon.
És rányitotta nyugodt, szürke szemeit. Még soha ily furcsáknak nem látta a férfi. A szobát nézték, mely feldultan hevert, az asztalt, a székeket, az almáriumot, melyen egy üvegburás óra járt, az ablakokat, a rájuk boruló plüss-függönyöket, az ajtókat, a kilincseket, melyek merev, de nyugtalan rézfénnyel égtek. Vilma jól ismerte a szobát. Most azonban sok mindent észrevett, amit máskor nem látott. A függönyök alján bojtok lógnak, tíz-tizenöt kis bozontos bojt. Többször megszámolta. Zsibbasztó nyugalommal olvasta össze az asztalon álló poharakat, a késeket, a kancsókat. Nézett egy kis pisze gipszszobrot is, melyik a fali tartón állott. Ezeknek azelőtt sohase tulajdonított fontosságot. Magát a szobát is úgy tekintette, mint valami átjáró házat, melyen keresztülszalad, de semmi fontos nem történik benne. Egyszerre érezte, hogy mégis ez a szoba a legfontosabb, a világ minden pamlaga közt legfontosabb az a pamlag, melyen most ül. Sohase gondolt a halálra. Az élet mélységeiről a kupléírók világosították fel és azok a zeneszerzők, akik a szezón táncdarabjait írják. Valami homályos bizsergést érzett az agyvelejében és a szíve táján. Tekintetét lassan emelte egyik tárgyról a másikra és végre a vőlegényén állapodott meg.
– Adjon pezsgőt – mondta.
A férfi, aki a hosszú tétlenségtől leverten ült, örült a parancsnak s felugrott a székről.
– Elfogyott – szólt lelkendezve.
– Nyisson új üveget.
A feladat túlságos nagy volt a számára. Belepirult, aztán belesápadt. A palack fejét asztalkendővel kötötte körül és erőlködve húzta a dugót. Sokáig tartott. Vilma figyelte. Arra gondolt, hogy ebben a pózban nagyon hasonlit egy pincérhez. A termete is sokkal alacsonyabbnak tetszett, mint azelőtt. Az orrán csunya vonást fedezett fel, a haja szálában, a rövid és köpcös újjaiban, melyeket egyébként férfiasnak tartott, észrevette a parasztot, a cselédet.
– Siessen.
– Rögtön.
A pezsgő tajtékja kifröccsent a szőnyegre.
– Hozza már.
– Azonnal.
Egy kis tányéron vitte hozzá a pezsgőspoharat, de nem engedte inni.
– Ne igyék.
– Miért?
– Árt.
– Nem árt.
A vőlegény tétovázott, vizes szegény szemei határozatlanul meredeztek.
– Nem bánom, igyék.
– Nem iszom.
– Miért?
– Mert árt.
Percekig farkasszemet nézett a völegényével. Nézte, visszafojtott dühvel. Gyűlölködve nézte a testét, az alacsony termetét, a parasztos orrát, a köpcös kezét. Végre nem tudta magát türtőztetni és kifakadt:
– Egyedül akarok lenni.
A vőlegény sértődötten ment a másik szobába. Vilma megkönnyebbülést érzett. A tükör elé ült. Öltözködés közben órákig vizsgálgatta az arcát, de most ezt is másnak látta, mintha valami előkelő nőnek mutatkozott volna be, akit eddig nem ismert. Egyszerre elfogta valami öröm. A karjait kitárta. Nyaka kedves és lendületes ívben emelkedett, a termete felmagasodott, a szeme nézése megkeményedett, úgy várt, mint az ötödik felvonás heroinája, aki ünnepi gesztussal öleli magába a világot és a végzet perceit élvezi.
Benn a vendégek csoportokba verődtek. Egy fiatal ember arról beszélt, hogy a hiszterikák marokszámra nyelik a tűket, egészségük ártalma nélkül. A méltóságos úrnak azonban eszébe jutott a cukorbetegsége, melyet egész jelentéktelennek tartott az orvos és hátratett kezekkel sétált le-fel a szobában. Különösen a méltóságos úr furcsálta, hogy az ember egész váratlanul meghalhat. Mindenki emlékezett valamire. Ki a régi vesebajára, ki a kehes torkára, ki a vakbelére. Mindenki filozofált. Azok, akik kövérek voltak, zsiros mellüket, a puffadt májukat, az előre nehezedő bőrönd-szerű pocakjukat idegen tehernek érezték, szerették volna ledobni a földre, megkönnyebbülten tovább szaladni, akik pedig soványak voltak, tapogatták madár-csontu termetüket és tétován nézegettek körül, mintha hust, izmot, hájat kerestek volna, hogy – mint tűzveszedelemben a ruhát – sebbel-lobbal magukra kapják és kirohanjanak vele.
A sok lehellettől megrekedt a levegő. Nem mertek elmozdulni a helyükről, de ablakot nyítni sem mertek, mert féltek a meghüléstől. Később az öregebb úrak – a nők megkérdezése nélkül – levetteték a gallérjukat. A többi férfi csak erre várt. Némelyik a mellényét kigombolta, a vastag aranyláncát az órával együtt odatette az asztalra. A nők követték példájukat. Egymásután csatolták le ékszereiket, melyek nehezen csüggtek izzadt testükön. Ásítoztak és krákogtak. Alig volt már etikett. Egy fiatal leány felszakította a bluzát. Távolabb, a pálma alatt egy öregedő nő kivette álhaját és nyugodtan betette a táskájába. Az arcokon a festék és a rizspor piszkos pocsolyává olvadt.
Aztán a fény is sértette a szemüket. A társaság megállapodott abban, hogy a csillárt lecsavarják és csak egyetlen körtét hagytak égni. Most fellélegeztek. Az asszonyok közelebb símultak a férfiakhoz, kezüket nyujtották nekik és mint a részeg forradalmár-nők, rájuk villantották aranyfogukat. Az urak mozdulatlanul ültek. Gondjaikba süppedtek. Szivták a szivart, kisgyerekesen, mint valami keserű csecset. Hosszú hamuk reszkettek a szivarok végén. A hamu a plasztronjaikra hullott, bepiszkította a kabátjukat, a kezük, az arcuk, az orruk mocskos és szürke volt tőle. Később a hőség még nagyobbá vált. Ki kellett nyítniok az ablakokat. A szoba pár pillanat alatt lehült. Hideg árnyékok szálltak a sötét zsöllyék, a riadt emberek fölé. Egy kriptához hasonlított a szoba.
Hirtelenül csöngettek. Egy nyugodt, rokonszenves fiatalember lépett a szobába, az orvos. A sok ember láttára megdörzsölte szemét, visszahőkölt, nem tudta, kik ezek az emberek, akik kigombolták a ruhájukat, összekócolták a hajukat, hamuba mártották a homlokukat és itt ülnek elszontyolodva, félig meztelenül, csunyán. Meghajolt előttük. Aztán mosolyogva, imádandó biztossággal a másik szobába ment.
RONGYOS GAVALLÉR.
I.
A rongyos gavallér éjjel három és négy közt bement a kávéházba. Kissé kapatos volt a sok mérges szesztől, szeme előtt vörös pillangókat és freskó-angyalokat látott, a kaszirnő trónusánál pedig majdnem térdre rogyott az áhítattól.
Gomlyukában – bár február volt – tearózsa alélt, mely megpörkölődött az éj forró levegőjében s most olyan szagot árasztott, mint a kalarábé. Kemény és fess gavallér, kissé színpadias, de nem ízléstelen. Fekete haja sűrű, mint a drótkefe. Könnyű lakktopán, frakk, meggyszínű selyemharisnya. Nyakkendőjében lángoló skarabeus. Aki azonban közelebbről megnézte őt, észrevette, hogy a cipellője talpa lyukas, a gallérja kifércelődött, kézelője elsápadt a sok vasalás alatt, a nadrágja széle pedig rojtos és rongyos.
Vele szemben a tükörnél egy másik ember ült, tétlenül összekulcsolt kezekkel és nézett bele a semmibe. A haja szőke és nagyon ritka, úgy hogy már átgömbölyödik rajta a kopasz elefántcsontgolyó. Első pillanatra nem lehetett tudni, mi történt vele. Azt művelte, mint a többi társa, akik a bársonypamlagokon boldogan kotolnak álmaikon. Érdekes a kávéházak hajnali csendélete. Az alkohol már elvégezte kötelességét. Most az emberek szórakoznak, egy márványasztalra, egy gyufára, egy székre néznek s arcukon mozgalmas élet folyik, mintha – valahol belül – kártyákkal, színes lapokkal, fényes üvegekkel játszanának. Az egyik elkomorodik s ezt mondja: Én vagyok a világ martirja. A kövér ember pittyedt szájjal sír: Szegény, kis árva fiucska vagyok, eltévedtem az erdőben, vezessetek haza. A sarokban ülő jóságosan prédikál: Szeressétek egymást, édeseim. Az az úr kegyetlen: Meggyilkollak mindnyájatokat. Csak látszóan némák és mozdulatlanok a részegek. A székük olyan, mint a hinta ülőkéje s röpülnek, ródliznak, részeg egekbe hintáznak.
A ritka hajú szőke azonban ezt mondja: Szent vagyok.
– Szervusz! – kiáltott át hozzá a rongyos gavallér.
A szőke erre összezsugorodott, mint a sün.
– Szervusz, szőke! – ordított az ismeretlenre még erősebben. – Ülj ide.
A gavallér már feszítette izmát, mert véres verekedést várt. Más történt. A szőke alázatosan oda csuszott az asztalhoz, mélyen meghajolt előtte és félig ráült egy székre.
– Beszélgessünk, – parancsolta a gavallér.
– Kérem szépen…
– Mi vagy?
A szőke köhögött.
– Népköltő.
– Micsoda?
– Népköltő.
Csokorrakötött, babos nyakkendő lobogott a népköltő piszkos gallérján. Úgy tengett ebben a körúti kávéházban, mint valami kómikus anachronizmus. A gavallér elnevette magát.
– Mondj néhány népdalt.
A fűzfapoéta szavalni kezdett. Régi és avas verseket a falu kis harangjáról, a leánykák rózsapiros ajkáról, a jóságos, drága anyjáról. Aztán énekelt is, repedtfazék hangon. A gavallér zsebkendőjébe fojtotta a nevetést, csurogtak a könnyei, pokolian mulatott.
– Mért rugtál be, zsivány? – kérdezte tőle a gavallér.
– Tegnap halt meg az anyám – mondta a népköltő s mélyen ránézett az elegáns úrra, aki kissé megriadt vízes-kék szemétől.
II.
A rongyos gavallér az ágyában ült – ingben – reggel hat órakor. Gyertya lobogott éjjeli szekrényén és ezüstkanállal veronált evett. Nem tudott aludni. Emlékezett arra, hogy az az ember még egyszer melegen megszorította a kezét és a gázlángnál még egyszer látta hálás szemét, mely olyan, mint egy eb és egy galamb szeme. Hallotta a hangját. Hamis volt, de csupa könny és a szívéből jött. Most pedig borzongva nézett az ablakokra s arra gondolt, hátha észrevette a szegény-szegény szamár, hogy mulatott rajta. Olyan jónak látszott. A parancsára énekelt, szavalt s bámult-bámult a nagy gyerekszemeivel.
– Nevetséges – vigasztalgatta magát – hisz csak egy éjjeli kaland volt. Bizonyára már nem is emlékszik rám.
Visszafeküdt az ágyába, de alig konyult le a szemehéja: megint látta a két kék szemet, a fűzfapoéta szemét, amely szégyenlősen forog feléje és bocsánatért esedezik.
A gavallér nem volt jó ember. Gyerekkorában békákat és bogarakat kinzott, a fecskéknek kitépte a szárnyát és gyönyörködött, hogy vergődnek a véres homokban. Később az embereket operálta. Szerette a nyomort. Gyakran látogatta szegény rokonait. Éjjel részletesen kikérdezte a sarki rendőrt, a takarítónőjével tárgyalt a megélhetés lehetőségeiről, aljas szánalommal pupos embereket és nyomorgó piktorokat vigasztalt, hogy az életüket elviselhetővé tegye. Közben hízott az önérzete. Kisérleti nyulai rendszerint eltüntek. Amint azonban a párnán vergődött, világosan látta, hogy minden nyomorult közt ez a népköltő volt a legnyomorultabb. Milyen csendes és bánatos, a szeme milyen mély és milyen-milyen szánalmas itt, a főváros dekadens levegőjében.
Gyorsan felöltözködött és utána akart rohanni. Azóta bizonyára hazament. A lakását nem tudja. Künn köd van, az idő hideg, szeles és zegernyés.
III.
Fényes délben, amikor a tükör előtt betűzte nyakkendőjébe a skarabeust, így gondolkozott:
– Az ember néha egy citrommagon is nyakát szegi. Fene egye meg ezt a népköltőt, egyre bánt, el kell intéznem. Estére bankot adok a klubban s aztán ha nyerek – ma biztosan nyerek – átnyujtok neki ezer koronát.
Még aznap délután elment a fakó, piszkos kávéházba és várta az emberét.
Kétheti hajsza után megtalálta, éjjel három és négy közt.
Egy kis márványasztalnál ült s aludtejet ivott.
– Ah, ismer még? – kérdezte félénken a gavallér.
– Hogyne – mondta a népköltő.
– Régóta keresem.
– Engem?
– Sokat gondoltam magára – vallotta a gavallér és elpirult. Nagyon tetszettek a dolgai.
– Igénytelen versikék.
A népköltő lehunyta szőke pilláit, szeplős szemhéjait s rábámult üresen. A gavallér érezte, hogy ezzel az emberrel nehéz dolga lesz. Nem hagyja magát vigasztalni, nem lehet levezekelnie a bűnét, pedig már alig várta, hogy megkönnyüljön a buta lelkiismeretfurdalástól. Legjobban szerette volna megcsókolni a fehér, szomorú arcát. Most azonban, mikor józan, a szemében öntudat ég és nem is annyira szánalmas, inkább önmagát szánja. Kiméletesen kell megvigasztalnia.
– Holnap találkozzunk – szólt a gavallér – fontos, nagyon fontos dolgot akarok mondani.
A találkozás megtörtént. Ismét ültek egymással szemben órák hosszáig, értelmetlenül. Vallomásra nem kerülhetett a sor. Ez csak elmérgesítené a sebet. Inkább hallgatott a gavallér, hagyta, hadd beszéljen magáról. Ezzel újabb, még sűrűbb szomorúság ereszkedett a lelkére. Fájt, kimondhatatlanul fájt neki ez az ember.
– Kérem, majd én fizetek – szólt, mikor menni készültek – engedje meg.
– Nem, – tiltakozott a poéta és ránézett.
– Itt a kocsim, jöjjön sétálni.
– Majd máskor.
A népköltő elballagott, kitérdelt nadrágjában, foltos cipőjében s arról gondolkozott, mit akar ez a tébolyult ismeretlen. Kicsit félt is tőle. Mindössze pedig egy szót kellett volna mondania. Azt, hogy megbocsát. A gavallér kétségbeesett, ökölbe szorult a keze, de azért még nem adta fel a harcot. Naponta találkozott vele. Megvárta a kávéházban, otthon, az utcán.
Egy hónapi taktikázás után végre leült vele kártyázni.
– Most majd kifizetem, – gondolta.
Mohó kézzel osztotta a kártyákat. A bankóit dobálta. Dühösen, őrülten játszott, hogy mindenét elveszítse, odaadja a nyomorult flótásnak és végre-valahára megszabaduljon tőle.
Néhány forduló után a gavallér elnyerte a fűzfapoéta minden pénzét, kilencven koronát.
– Folytassuk – hebegett a gavallér, – játsszunk hitelbe.
– Nem.
– De engedje meg, hogy legalább kölcsön adjak.
– Nem.
– Az isten szerelmére, fogadja el ezt a tízest.
– Nem, – mondotta és megint ránézett vádoló szemével.
A gavallér erre határozottan és nagyon keményen kezetfogott vele és elment.
IV.
Otthon leült egy székbe. Verejték verte ki a homlokát, sírógörcs fojtogatta és a száját harapta. Az ember veszedelmes portéka: robban! Nem szabad vele kisérletezni. Nincsen és nincsen és ezerszer nincsen bocsánat. Mit tegyen mostan? Sok megoldás állott előtte. Bevallja neki, hogy megbánta a tréfáját. A másik, az egyszerűbb az, hogy elfelejti az egészet és a faképnél hagyja. Utalványon visszaküldi a pénzét és még ezer koronát. Aztán még néhány megoldás. Valamennyi azonban kétes s talán egész életében így fog vezekelni – remény nélkül – újabb álmatlanságokkal, még vadabb és még némább gyötrelmekkel.
A rongyos és szegény gavallér egyik megoldást se választotta, annyival is inkább, mert hirtelen eszébe ötlött az egyetlen, az igazi, a legegyszerűbb.
V.
Az írómappájára nagy betükkel felírta ezt a mondatot:
«Nem bocsátott meg».
Aztán az ajtóhoz ment, a négy vascsavarral odaerősített ruhafogashoz, melyen a cseléd reggelenkint a télikabátját porolja és ott – nagyon gyorsan és gavallérosan – felakasztotta magát.
Reggelig lógott így a fehér ajtón, elegáns fekete ruhában, lakktopánban és meggyszínű selyem-harisnyában, súlyosan és szomorúan, mint a föld keserű gyümölcse.
Reggel a cselédje vette észre.
X... KALANDORNŐ.
Y... pályaudvar aszfaltos halljában ődöngtem, az üvegtető és a zománcos falak kalitkájában, egyesegyedül, éjfélután. Az utolsó sebesült is elment, egy borostás állu katona, aki a kocsiból kiszállva – sárga arca kiáltó staffageául – vörös paplant húzott maga után. Mindössze a pályaudvar villamos órája volt a társaságom. Később vettem észre, hogy egy nő setteng körülöttem, hol előttem, hol utánam.
– Ki lehet ez a nő? – kérdeztem és utána néztem.
Ekkor már megint nem volt sehol. A hátam mögött állt.
– Parancsol – mondtam idegesen, hirtelenül feléje fordulva, az arcába bökve az arcom, hogy végkép lerázzam a nyakamról.
– Lekéstem, – szólt a nő maga elé meredve.
– Hová akart utazni, nagysád?
– Firenzébe.
– Innen?
– Innen.
– Most?
– Most.
– De hisz erről a pályaudvarról nincs is közvetlen összeköttetése.
– Tudom… de…
Sötéten végignéztem. Az oldala mellett haladtam. Most kicserélődtek a szerepeink, ő sietett előre, mintegy menekült tőlem s én nem engedtem ki a karmaim közül.
Nem volt rokonszenves nő, istenemre nem volt rokonszenves, de első tekintetre fiatalos és ápolt volt. Vékony arca a fátyol alatt még rózsásnak is tetszett. Igaz, a korát nem tudtam megállapítani, húsz és negyven év közt ingadoztam. Az is feltünt, hogy félgyászban jár, szürke esőköpenyben, fekete selyemruhában, mellén fehér zsabóval. Bizonyosan valami víg özvegy – hogy előkelő-e, vagy ordenáré, még nem tudom – aki éjfél után a pályaudvaron csatangol.
Aztán az ívlámpa alatt jobban szemügyre vehettem. Határozottan nem volt megbizható nő. Kezén régimódi félkeztyü. A szeme mocsárszínű. Fellépése pedig meglehetősen zavart. Talán szólók is később a rendőrnek, vagy a posztoló katonának, lehet, hogy tényleg valami roszban sántikál. Ismerem ezt a típust. Ezek azok az előkelő szélhámosnők, akik sötét vasárnap délután becsöngetnek a lakásunkba, hitvány egyiptomi cigarettákat árulnak, gyűjtenek leégett tót iskolákra, árvizkárosultak javára, kalandra is hajlandók, de az első óvatlan pillanatban elemelnek egy órát, vagy egy gyürüt. Egyre azon sopánkodott, hogy ma nem utazhat el. Ravasz udvariassággal megragadtam két könnyű és kicsiny bőröndjét, mentem vele kifelé, mindig a sarkában.
– Szabad kérdeznem – vallattam – mi járatban volt itt?
– Gyűjtök, – felelte halkan – az amerikai segítő misszió… a sebesültek…
Ez a hang már ismerős volt. Fájdalmasan ütötte meg a dobhártyám a siránkozó alázatos hang, mint egy emlék, amelyet nem tudunk tisztázni és addig gyötör, amíg megoldást nem talál. Hol is hallottam? Valahol okvetlen hallanom kellett, nem is egyszer, többször, sokszor, a szavak tagolása, a hangok képzése ismerős, szinte szenvedek alatta. Lassabban mentem, hogy gondolkozhassak. A váróterem ajtajában mégegyszer rátekintettem. Akkor aztán eszembe jutott. A firenzei piazzán szólított meg az idén nyáron, oldalt suttyomban jött, vékony kiszáradt karját nyújtotta, pár soldot kért egy beteg gyermeknek: «monsieur, pour un petit bébé malade». Ugyanaz a fekete selyem ruha, ez a táska, csakhogy akkor kopottas volt, most csupa arany. Úgylátszik, azóta jobb módba került. Zsabójában – teringettét! – igazi brilliáns tű. Most már kergették egymást az emlék-képek. Páris, boulevarde, este: útiköltséget koldul. Egy német céhváros: kenyérre kéreget. Budapest, Üllői-út, hajnaltájt: haldokló urának kell orvosság. Érdekes, soha se törődik azzal, elhiszem-e a hazugságait. Modorában mindig van valami szemtelen biztonság. Gyorsan rukkol ki a mondókájával – bevezetés és cikornya nélkül, – hogy még mielőbb gondolkoznék, máris válaszolni kell s miután megkapja a pénzt, oly gyorsan elkotródik mint ahogy jött, szó nélkül, a száján valami csunya mosollyal.
A portás szalutált előttünk. Ekkor – egy pillanatra – megborzongtam. Utálatosnak találtam, hogy az emberek gondolatban is valami kapcsolatot sejtenek köztem és e perszóna közt, akit talán a nagynénémnek hisznek. A vágyam azonban mindennél nagyobb volt, hogy megismerjem őt. Izgatottan nézte a csuklójára szíjazott női órát, a fekete bőrtokban. Hova vezetett? Ugrálnom kellett utána, a várótermeken, a hideg pipafüsttől sötét étteremen, a málházon és folyosókon keresztül, míg végre raktárak sötétedtek elénk, a szén és petróleum bűzével és egy kis szobába értünk, ahol jelzőlámpák, felgöngyölt piros lobogók álltak őrt. Itt egy lélek sem volt. Csak a lepkeláng táncolt a szélben.
– Álljon meg – mondtam neki rekedten.
– De kérem…
– Itt úgy sem mehet tovább – és az ajtó elé ugrottam.
– Csak nem erőszakoskodik?
– De igen.
– Egy védtelen nővel?
– Igazolja magát.
– Hallatlan, – mondta a nő, affektált, arisztokratikus pózzal, rágta a zsebkendőjét és hullottak hiszterikus könnyei, – itt és most. Különben is kicsoda maga?
– Detektiv vagyok – hazudtam és egész közel léptem hozzá.
Egy darabig sírdogált, izgett-mozgott, szürke egérke egérfogóban. Aztán megjelent arcán a régi szemtelen mosoly. Leült egy gyalulatlan ládára. Fátyolát kissé feltűrte és elborított illatszerével, az orchidea és a kaliforniai mák olcsó keverékével. Általában nem jó ízlésű nőnek látszott. Körmeit hegyesre vágta. Keze, a vajszínű hideg kéz, vékony, de acélos. A füle karimátlan. Nemzetközi kalandjaira gondoltam, rosz éjszakáira, az utjaira, a patkányos csatornákra, amelyekben elszürkült és megrozsdásodott a haja. Oly közel álltunk egymáshoz, hogy az arcaink majdnem összeértek. Pállott volt az arca, mint egy ólom-tányér, szuvas bütykök emelkedtek ki a ruhájából, az álla hegyes ívben végződött. Reám meresztette két üres szemét. Nem látszott már negyven évesnek sem, vénebb volt, mint az ördög öreganyja. Szentisten, ez a nő száz éves is lehet. A melle nem emelkedik, a száján vastag kenőcs és pirosító. Most igazán megijedtem tőle.
Felpittyesztette ajkát és cinikusan mutatta mind a harminckét arany fogát, az aranyhídakkal és a platina-szájpadlással, a kocsonyásan reszkető halvány inyekkel.
Ejnye, ez már mégis kellemetlen. A vér forró hullámokban tódult a fejembe, elöntötte a dűh. Mégse lehet, hogy ilyen csunya szipirtyó szabadon jár, hogy nem veszik észre mások, hogy bántatlanul átengedik minden sorompón és itt garázdálkodik a sima fehér testek, a rózsaszínű husdombok között. Jaj de csunya ez a nő, jaj de csunya.
– Kérem – szólt és a kebelébe nyulva előszedett mindenféle iratot.
– Egy-kettő.
– Itt vannak a szabadjegyeim, arcképes igazolványaim, az összes hazai és külföldi vasútakra.
– Ez semmi.
– Parancsoljon: itt a rendőrségi igazolványom.
– Az útlevelét.
– Tessék, az állam hivatalos pecsétjével.
Nem hittem a szememnek, be kell azonban vallanom, hogy az okmányokon nyoma sem volt a hamisításnak, vagy nagyon is ügyesen voltak hamisítva. Az ilyen szélhámosnők értenek ehhez.
Keményen szemébe néztem.
– Most rögtön vallja be, hogy jutott hozzájuk? Mert azt csak nem akarja elhitetni velem, hogy ezek a feddhetlen, minden gyanú fölött álló intézmények cimborálnak önnel?
– Kérem ne gyanúsítson. Én az emberiség jóltevője vagyok. A dada. Az igazi altató dada.
– Úgyan melyik rosz írónál olvasta ezt?
– Bocsánat: magam is írónő vagyok, gyakran írogatok. Természetesen csak konzervativ lapokba. Akadémiai szemlékbe. Szárnyaló pátoszomat dicsérik jobb kritikusaink.
Kacéran felhúzta a szoknyáját, melynek peremén sár volt, agyagos, nyúlós, véres csatak, nyújtogatta a nyakát s akkor vettem észre, hogy valami csillogó, fehér por hull le róla.
– Salétrom – mondtam hüledezve.
– Az – szólt – nátronnitrát.