– Szóval természettudományos műveltsége is van. Ilyennek képzeltem.
– Úgy van – mondta a fogsora arany mosolyával – mindent csak szigorúan tudományos alapon. Most pedig menjünk. Egy bank safe-deposit-jába akarom elhelyezni ezt a holmit.
A két bőröndje után nyúlt.
– Mi van ezekben? kérdeztem.
– Magánvagyonom.
– Nyissa ki.
– Szó sincs róla.
– A kulcsokat.
– Akkor feltöröm.
Minden erőmmel feszegetni kezdtem a zárat. A zár könnyen kinyilt.
– Az ég szerelmére – mondta a nő, álszent ijedelemmel.
A bőrönd homályos mélyén, zavart, nedves gombolyagban szemek néztek rám, száz szem, ezer szem, sárga, zöld, kék, szürke szem, fáradt haldokló pillantással. Aztán a másik bőröndöt is feltörtem. Ebben a bőröndben szívek voltak, vérben fuldokló, eleven szívek.
– Hát te vagy az – ordítottam magamon kívül. – Te lopod el a szemeket, te szemtolvaj és te lopod meg a fiatalokat, akiknek a szíve úgy ver, mint az isten muzsikája? A bankba akarod tenni az életünket. Verjen meg az isten, gyalázatos.
Megragadtam a karját.
– Most pedig mondd meg a neved.
– Először is kérem: ne tegezzen.
– A neved kérdeztem.
– Melanie.
– A másik neved?
– Mocskos, – nevettem a fanyalgó érzelmességén, – Szutyok Panna, Csutak Treszka, Seprü Erzsók, nem Melanie grófnő. Csakhogy végre szemtől-szembe látlak. Miért is képzeltem, hogy férfi vagy és hogy nagy vagy. X... kalandornő vagy, egy szürke nénike, semmi egyéb. Te lennél a halál? Hisz egy kukac, egy szamár-tövis, egy béka több nálad. Mert te a semmi vagy, a butaság vagy. Nem félek már tőled, csak gyűlöllek. Évekig készítem majd a gyűlöletem italát, otthon zárt ablakok mellett élesítem a szemem, hogy átfurjalak, élesre ráspolyozom a körmöm, hogy a pofádba vágjam. Edzem a fogam, hogy egyszer beléd harapjak és leköpjelek, szemét. Egyelőre azonban letartóztatlak.
Már vonszoltam kifelé a folyosóra, ahol senki sem járt, a váróterembe, ahol mindenki aludt. Csak a portás volt ébren, vastag paszományos sapkájával a fején, roppant hivatalos tekintéllyel nézegetett ránk és kötelességtudóan szalutált.
– Portás – mondtam néki, – ezt a kalandornőt azonnal adja át a rendőrségnek.
A portás nem sokat adott szavamra és mint jó hivatalnok, az írásait követelte tőle, amit X... kalandornő azonnal át is adott.
Minthogy pedig a portás nagyon rövidlátó volt – érthetetlen, hogy bizhatnak meg ily súlyos szembajban szenvedő embert eféle fontos és felelősséges hivatallal – az okmányok és útlevelek hamis voltát nem fedezte fel, kinyította az ajtót, ismét szalutált, a nőt a perronra engedte, aki fel is szállt az első villámvonatra és el is robogott U... vagy Z... felé.
– Többszörös gyilkos – kiabáltam a portás felé – és maga futni engedi.
– Honnét tudja? – mondta a portás fölényesen és tágranyította harcsa-száját, amelyből a pörkölt és a sör büze csapott ki. – Minden írása rendben van. Talán részeg az úr?
Nehogy magam váljak gyanussá, gyáván és alázatosan félreálltam. Hiszem azonban, hogy a jó és okos emberek mégis lefülelik a veszedelmes kalandornőt. Pontos személyleírásával szolgálhatok. Termete: alacsony. Arca: csontos. Szeme: mocsárszínű. Szája: nagy. Orra: hegyes. Fogai: aranyfogak. Félgyászban jár: szürke esőköpeny, fekete selyemruha és fehér zsabó. Olyan, mint egy víg özvegy, korát nem lehet megállapítani. Senkit se tévesszen meg látszólagos vidámsága. Mert ajkán olcsó pirosító van.
KIS KOMÉDIÁK.
A KÖVÉR BIRÓ.
Fényes délben a napszúrás úgy reszket a levegőben, mint valami hegyes és gonosz aranytű.
A kis város ekkor alszik. Fehér házai a hőségben agonizálnak, az ablakok pedig zöld fényben villognak – barátságtalanul – a fény deliriumában, hasonlóan valamelyen iszákos, vagy őrült szeméhez, aki bámul a porba és nem lát. Egy sor ház reszket a szemünk előtt. Távolabb van a huszárok lovardája, melynek az eresze már ad valamicske árnyékot és egy gyep, melyen pitypangok nőnek és méhek meg darazsak zümmögnek. A lélegzetünk ki-kihagy. Akárcsak forró fürdőből jönnénk, a testünk izzik, a szemünk homályos, a kezünk reszket. Talán a tifuszos betegek ilyenek. Négyen-öten vagyunk – tíz-tizenkétéves gyerekek – tornaingben és gummicipőben, mosdottan és maszatosan s harcra készen várjuk áldozatunkat, a kövér bírót. Betegek vagyunk a kánikula örömétől. A világ: egy sárga szédület.
A lovarda eresze alatt összedugtuk izzadt fejünket és lüktető halántékkal hallgattunk. Mikor elharangozták a delet, a törvényszék hűvös kapualjából – mindig pontosan – kiduzzadt a kövér bíró hordószerű potroha. Ilyenkor egyikünk elordította magát:
– Jön a kövér bíró.
Erre odalapulunk a lovarda kapujához. A csendben csak szívünk kalimpálása hallszik. Nemsokára az aszfalt összerezdül, ami azt jelenti, hogy mindjárt előttünk a kövér bíró. Egy pillanat és már itt is van. Porszínű nyári ruhát visel, nyersselyemből, domború hasán vastag aranylánc, újján zöld pecsétgyűrű, kezében nádbot.
Vörös homlokáról keskeny patakokban ömlik a verejték. Apró vakondok-szeme a hájpárnák mögül pislog ránk. Mindnyájunkban forr a harag, de félünk és a gégénk úgy összeszorúl, hogy kiáltani akarunk.
Csak akkor kiáltunk, mikor már tíz-húsz lépésre fújtat tőlünk.
Valaki felragad egy göröngyöt.
– Vágd utána! – mondjuk és körbe fogjuk a hőst, hogy bátorítsuk.
– Üsd agyon!
A göröngy magas ívben repül feléje és széttöredezve fröccsen szét a finom porban. A szeplős Torday, akit az iskolában «pulykatojás»-nak csúfolnak, felajzza parittyáját és utána küld még egy színes kavicsot. A kövér bíró ekkor hátrafordul. Kicsikét hunyorog a napfényben, azután lassan tovább gurul. Mi meg kuncogva, dühös ál-pátoszszal vitatkozunk tovább.
– A mindenit… – tajtékzik egyik tornainges.
– Ha legközelebb erre jön – szól a nagyobbik Torday – ezzel verem be a fejét.
A napfényben egy kézipisztoly vasagyát villantja fel.
Mindnyájan elhültünk erre, de örültünk, boldogok voltunk és erősnek éreztük magunkat, amint a gyűlölet acéllá merevítette izmainkat. A vérére vágyakoztunk. Gyülöltük a csúnyaságát, utáltuk a betegesen pöffedt kövérségét – ostobán és vérengzően – ahogy csak a gyermekek tudnak gyűlölni.
Soha sem láttunk ilyen torzembert. A lábak kelletlenül tartották a zsíros potrohot, a törzs egészen beleveszett duzzadó és virágzó hájába, melyből csak kopasz feje látszott ki, mintegy minden pillanatban megpukkadni készülő zsírgömb. Az arc közepén pedig egy pisze, tömpe orrocska szomorkodott s – úgy tetszett – ez az orr néha gyerekesen pityeregve vádolta a természetet, mely egy szegény embert ily förtelmesen megcsúfolt. Részvétet azonban nem éreztünk iránta. A gyerek morálja a szépség s az, aki bűnösen vagy bűntelenül megsérti primitív erkölcsét, ellensége, kihívja a bosszúját és meglakol érte. A varangyos békát épp úgy gyülöltük, mint a kövér bírót. Gyűlöltük, mint mindent, ami szokatlan.
Egy délután újra róla beszélgettünk.
Arról folyt a vita, mitől hízott meg ennyire a kövér bíró. Vékony Pál fontoskodva magyarázott:
– A kövér bíró ökröket eszik. Egy egész ökröt fal minden ebédre. Az anyja süti, nyárson.
A társaságon valami hitetlen moraj futott végig. Azt se tudtuk elképzelni, hogy a kövér bírónak anyja is van.
Pál a kör közepén tovább beszélt:
– Ha mondom, hogy él az anyja, vele lakik együtt a Tűzoltó-utcában. Hisz én is ismerem… Rögtön elvezetlek benneteket.
Talpraugrottunk s elindultunk a különös kalandra. Rablóregényekben olvastuk, hogy bátor és nemes daliák az ellenséget saját fészkében keresik fel s ott számolnak le vele. Mi is ilyesmire gondoltunk, míg szédülő fejjel közeledtünk a csendes, zöldzsalus ház felé. Pált előre küldtük. Pár perc múlva diadalmas arccal jött ki:
– Gyertek.
Mentünk befelé. A kövér bíró házában voltunk. Először egy hűvös tornácon kellett keresztülhaladnunk, melyet színes üvegkapú választott el az udvartól. Bent zöld lombok, hársak, kőrisek és jázminbokrok között kis gyerekhinta mellett a padon egy sovány, bánatos nénike ült és kötött. A kövér bíró anyja volt.
Eleinte még viszketett a torkunk s nevetni akartunk, de az öreg asszony szelíden fogta meg kezünket, mi pedig kezet csókoltunk, mint édesanyánknak szoktunk. Mindjárt meg is terítette az asztalt. Mély, aranykarikás tányérokon, almákkal, szőlővel, kalácscsal kínált meg. Felültetett a hintára. Azután mesélni kezdett. Elmondta, hogy a hinta még a fiáé volt, aki nagyon szeretett tornászni annak idején, mikor iskolába járt. Sok mindenről beszélt. Hogy féltette a fiát, hogy várta, ha néha elmaradt a pajtásaival és csak kapuzárás után vetődött haza. Hogy szaladt ki már kis korában a viharba. Hogy megnótázott, megtáncolt, ha a hosszú őszi estéken unták magukat. Micsoda fürge, derék legény volt és micsoda táncos.
Még azt is megtudtuk, hogy nála széles e határban nem akadt különb madarász.
– Úgy ám, kis fiúk, – ismételgette – az én fiacskám is madarászott. Napokig csatangolt a réteken, a nagy-nagy mezőkön… Az idő bizony múlik. Ha elgondolom, hogy akkor szakasztott olyan volt, mint most ti.
Az öregasszony maga elé nézett.
A fiára gondolt, aki már negyven éves és még mindig nem nősült meg. Harminc éves korában volt egy furcsa szerelme, karikagyűrűt is hordott az újján, sokat sírt és sóhajtozott s ez a nagy-nagy darab ember fürgén rohant a találkára, mint egy gőzmozdony. Egy cukrász-kisasszonyt szeretett. De a cukrászkisasszony kómikusnak találta a kövérséget. A kövér bíró pedig eljárt a cukrászdába, bánatában megette a fél cukrászdát, sok habosfánkot és krémest, mitől még jobban elhízott. Leette magát. Ahogy mások az alkoholnak áldoznak, ő szerelmi bánatában evett, evett, egyre többet és többet. Egy évig hordotta köpcös újján a karikagyűrűt, de hamarosan lekerült róla.
Ezen a gyűrűn járhatott a nénike esze, mert a szeme finom könnyekkel telt meg. Mi pedig néztük őt. Még mindig vártuk a kövér bírót, hogy valami tréfát csináljunk vele, itt a saját házában, de a kedvünk kicsit elzápult már, a kánikula hőségében fáztunk.
– Meséljen még néni – mondta Vékony Pál, álmélkodva.
A néni pedig megsímogatta a haját és a szemébe nézett.
– Ejnye fiacskám – szólt hozzá csendesen – de rongyos az ingecskéd. Ki látta így járni.
Azután a szobába ment és kihozott egy csomagot. Ruhák voltak benne. Apró cipőcskék, kis nadrágok, kabátkák, tornaingek s egy gazdag bogárgyűjtemény.
– Ez mind az övé, mondotta az asszony. Ez az ingecske. Nézd, éppen illik rád. Ez a két topánka. Neked talán jó lesz. Ez a kabátka. Kinek kell? Mind az övé.
– Ez is? kérdezte a Torday-gyerek hebegve, hitetlenül és egy zöld lepkefogót emelt föl az asztalról.
– Ez is.
Mindnyájan megdöbbentünk. A röhögés, ami a kapuban még torkunkban bizsergett, most csiklandozva furcsa orrcsavaró zavarrá savanyodott és pityergőssé, mulyává, halványnyá sápasztotta arcunkat.
– Ez is? – kérdeztük mind és kézről-kézre adtuk a zöld lepkefogót.
– Hisz a miénk is ilyen.
A fák árnyában állottunk. Néhányan még a hintára szálltak, még egyszer nagyokat sikoltottak és bukfencezni próbáltak a fűben. De nem jól éreztük magunkat. Valami különös ujság fojtogatta torkunkat ezen az alkonyaton, mint mikor az ember először nem bír aludni és észreveszi, hogy neki is fáj, ami másnak és jobban fáj, mint másnak. A jóság és az irgalom tündére szállt le, melyet eddig sohase ismertünk, egy pillanat alatt átvillant a fejünkön, hogy valaha a kövér bíró is gyerek volt, olyan, mint mi, madarászott, hintázott és lepkéket fogott. Amikor azonban ezt átgondoltuk, már nem voltunk többé gyerekek. Arcunk megöregedett, a szempillánk idegesen rebbent föl és szemünkbe az élet minden misztériuma kiült. Álltunk egymás mellett, legyőzötten és némán.
Később még erőltetni próbáltuk a vidámságot. Egy dalba kezdtünk, de ijedten – minden ok nélkül – abbahagytuk. Muzsikás, fekete bogarak koppantak a kalapunkhoz. Fejünk megfájdult a forró fű szagától.
Ekkor a falhoz támaszkodtunk és lehunytuk a szemünket. Mindnyájan egy tündéri tájat láttunk, egy kék mezőt, melyen egy kis virgonc gyerek – a kövér bíró – ugrál. A szája bánatosan lekonyul, de szemében a tisztaság, a pajkosság, a jókedv gyerek-menyországa, mely nemsokára elmúlik. Egy karcsú fiúcskát láttunk, aki hajadonfőtt – kacagva és boldogan – kezében a zöld lepkefogóval, egy ideges, fehér pillangó után kap.
Megszégyenülve somfordáltunk ki az utcára, a kánikula éjszakájába.
Forró és fekete volt az éj.
Egy sarkon dörgő léptekkel jött felénk a kövér bíró.
– Jó estét, szóltunk és illedelmesen leemeltük sapkánkat.
– Jó estét, mondta a kövér bíró mint egy kistestvér és ő is leemelte szalmakalapját.
Este pedig sokáig nem tudtunk elaludni kis ágyainkban.
Amikor elalszunk, azt álmodjuk, hogy a kövér bíró kékszalagos gyerekpólyában sír és nagy szemével – szomorúan, nagyon szomorúan – reánk mered, szegény pufók baba.
KOMÉDIA.
(Körúti kávéház. Egy Auer-láng virraszt a sarokasztal fölött, hol az Agglegény és a férj ül. Már söpörgetni kezdenek, a székeket lapjával az asztalokra rakják, az ajtókon léghuzam süvít. A kávéház személyzete nem viselkedik valami kitüntető figyelemmel a két kései vendég iránt. Az asztalon sörösüvegek, pálinkáspoharak, melyek alján zöld és piros folyadékok csillámlanak és egy üvegszelence, melyben szódabikarbóna van. A Férj és az Agglegény körülbelül egyidős. Valaha iskolatársak voltak, most a húszéves találkozóról jönnek, álmosak, mámorosak, már unják is egymást, de mégse tudnak elválni. A Férj kövér, kopasz, a potrohán aranylánc. Az Agglegény dereshajú, a szeme ábrándos, verseket ír. Reggel négy óra.)
Agglegény (végigásít egy skálát): Menjünk haza.
Férj: A kedvemért, öregem, maradj még. Várjuk meg a hajnalt. (Két kanál szódabikarbónát eszik, de a fehér por fele a mellényére hull.)
Agglegény (ásít): Én nem szeretem a hajnalt.
Férj: Nincs szebb, mint a hajnal, öregem. Míg ránk nem kékül az ablak… az ég… a föld… addig nem megyünk haza.
Agglegény: Utálom a hajnalt. (Ásít.) Én mindig szaladok előle, hamar be az ágyba, elfújni a gyertyát, lefeküdni, míg sötét van. A házmestert ilyenkor majd felöklelem a lépcsőházban. (Gyorsan felhajtja a likört. Maga elé néz.) Azután a feleségem…
Férj: Mit, te megházasodtál?
Agglegény (mosolyog): Nem tudtad?
Férj: Nem.
Agglegény (játszik): Szegény feleségemnek megigértem, hogy éjfélre otthon leszek. Most gyöngélkedik.
Férj: Nem hittem volna, öregem, hogy te megházasodtál. (A Férj is felhörpint egy pohár likört. Ő is maga elé néz. Ő is mosolyog és játszik.) Hát cserben hagytál bennünket, te rosz csont? Elpártoltál? Nem emlékszel, mit fogadtunk az érettségi banketten? De legalább boldog vagy-e, édes öregem?
Agglegény (ábrándosan lehunyja a szemét).
Férj: Ne is beszélj, látom az orrodról, hogy boldog vagy, öregem. Ej-ej, ki hitte volna, öregem.
Agglegény (közelebb húzza a széket): Te, ha tudnád, mi egy asszony. (Most már olyan komolyan játszik, hogy maga is elhiszi.) Nézd, most négy óra. Az asszony már éjfélkor felébredt. Azóta nem tud elaludni, a szemét kinyitja, de nem gyujtja meg a villanyt, úgy vár rám. Negyedóra mulva hallja, amint kezemet csendesen a kilincsre teszem. Én belépek. Ő szinleli az alvást és a pillái mögül néz rám. Ó, te nem tudod, mi az egy asszony… egy hajnali asszony…
Férj: Pincér, még két maraszkinót. (A Főpincér hozza. Isznak.)
Agglegény (belemelegszik a játékba. A hangja halk és izgatott): Az asztalon az éjjeli mécs. Legyen a mécs teszem ez a gyufatartó. Előtte az ellenző. Legyen az ellenző teszem ez az étlap. Félrehúzom az ellenzőt így. Elfujom a mécsest így. Képzeld, milyen csöndes a szoba. Milyen csöndes a levegő, amelyet egy édes asszony lélekzése szűrt át az éjjel. Drága, édes asszonyom, megérkeztem hozzád, jó reggelt. Leülök egy székre és nézem az arcát.
Férj: Érdekes. (Mélyet szippant a cigarettájából.) Érdekes. (Még egyet szippant, majd az egész cigarettát felsóhajtja.) Ezt sohase éreztem.
Agglegény (félvállról): Házasodj meg.
Férj (kiváncsian): És az assony felkel ilyenkor?
Agglegény: Lassan. Ehhez érteni kell. Először is csöndesen leteszem a kalapom, a sétapálcám, a tavaszi felöltőm. Azután csöndesen, nagyon csöndesen az ágyhoz lopódzom és föléje hajlok.
Férj: Nézd csak, szerelmes a feleségébe.
Agglegény (mosolyog): Las-san. Az asszony most felnyitja a szemét. Érzem a sötétben, amint rám néz.
Férj: Te igazán boldog lehetsz.
Agglegény: Megfogom a kezét és megcsókolom a kedves, jó kezét. Azután megcsókolom a száját, a kedves, jó száját, egyszer, kétszer, háromszor. Most még nagyobb a csönd, mint mikor aludt. Mert az igazi csókok nem lármásak.
Férj (hidegen): Tudom.
Agglegény: Azután az asszony fülébe súgom, hogy főzzön kávét. A reggeli kávém sohase iszom a kávéházban. Hiába, az otthoni kávénak nincs párja. Különösen ilyenkor, átlumpolt éjszaka után. Olyan megnyugtató, mintha minden bűnöm feloldaná a pillés, illatos kávé. Az asszony egy darabig vonakodik, sajnálja otthagyni az ágyat, a szája durcás.
Férj (izgatottan): De később, ugy-e, felkel?
Agglegény (egyszerűen): Fel. (Önérzetesen.) Még sohase kellett kétszer mondanom. Egy-kettő papucsba bujtatja a lábait, a cukorfehér lábacskáit. Fázékonyan kendőt kap magára és a másik percben már lobog a melegítő. Egy szót se szólunk. De mindketten érezzük, hogy most szeretjük egymást legjobban.
Férj (meredt szemmel bámul): Érdekes. És azután?
Agglegény: És azután, nincs tovább. (Csettint az ujjával.) Barátom, én vagyok a legboldogabb ember Budapesten. (Ránéz.) Miért bámulsz?
Férj: Te, – akár hiszed, akár nem – de ezt én soha… sohase éreztem.
Agglegény: Hallod, ez csak természetes.
Férj (észreveszi, hogy a szódabikarbónás szelencébe belepottyant egy öreg könycsepp, megtörli a szemét és megint játszik): Bizony nekem nincs kihez hazamennem. Agglegény maradtam. Hogy is van az a mondás? Az agglegény úgy él, mint egy király…
Agglegény: És úgy hal meg…
Férj: Sohase hal meg. Tudod mit, öregem, én mégse cserélnék veled. Igaz, hogy a legényszobám üres most, az ágy hideg és úgy surranok be, hogy elfordítom a fejem, de azért… azért boldog vagyok. Olyan könnyű… Olyan szabad…
Agglegény (elkomorul).
Férj: Az se igaz, hogy senkim sincs. Az én nagy, francia ágyam a világ leghűbb állata. Te, az vár engem és illedelmesen köszön, mikor belépek. «Jó reggelt, nagyságos úr!» Erre én azt mondom: «Szerbusz!» Az éjjeli szekrény egy oktávval magasabban kiált: «Jó reggelt!» Megveregetem a vállát: «Szerbusz!» A kis párna szoprán-hangon rikolt: «Jó reggelt!» Megsimogatom: «Szerbusz!» Egyébként megköszönöm nekik, hogy jószívűek hozzám, lefekszem, kicsit olvasok, azután a fülemre húzom a takarót, a kispárnára hajlok és mintha véletlenségből történne, megcsókolom a csücskét…
Agglegény (kényelmetlenül feszeng): Kérlek, ne érzelegj.
Férj: Az ördög érzeleg. Én csak titeket sajnállak, szegény férjek. Az egész világ az enyém. A ligetben, a Múzeum-kertben tavasszal annyi leány van. Nem tudom, észrevetted-e, hogy ezek a fiatal leányok mindig egyformák, a kötényük, a szoknyájuk, a frizurájuk sohase változik és ha egyik-másik megöregszik és elcsunyul, a fiatalság, a fiatalság az örök. Ezek a leányok jönnek elébem friss mosollyal, piros napernyővel. Nektek van feleségtek és anyósotok. Nekem azonban maga a Természet az anyósom, aki millió és millió eladó lányt cepel a karján.
Agglegény (nagyon szomorúan): Nem gondolod, hogy nincs igazad?
Férj: Én, öregem, nem filozofálok. (Fütyörész.) Én élek.
Agglegény (hosszan, irigyen bámulja): Hazudsz. (Dadogó nyelvvel, álmosan.) Hazudsz. (Megfogja a kezét.)
Férj: Mi bajod?
Agglegény: Csak azt akarom mondani, hogy hazudsz. (Lehajtja fejét az asztalra.) Hogy nincs így. (Nagyon sápadtan.) Hogy nincs igazad.
Férj: Honnan tudod, – te, – te békés nyárspolgár?
Agglegény: Az a szoba utálatos és hideg. A lavór vize jeges. És nem köszön senki. És azután az a millió lány se érdekes. Kettő kevesebb, mint – egy.
Férj: A matematikában mindig gyenge voltál.
Agglegény: Ne izélj. Sohase, sohase szoktam lumpolni. Kicsit szédül a fejem. Én most nem merek hazamenni.
Férj (felkel): Pedig már igazán mehetünk.
Agglegény (teljesen elázva, szontyolodottan felkel): Maradjunk itt. (Valamit gondol.) Örökre.
Férj (dühöngve hebeg): És az asszony?
Agglegény: Az, fiam… az… az… (Szünet. A levegőbe mutat, nagyon messzire.)
Férj: Hát így vagyunk, öregem? (Hahotázik.) No, ez sikerült. Becsaptál, öregem, a régi vagy, akárcsak az iskolában, húsz évvel ezelőtt. (Mindig erősebben nevet.) De látod, te is beugrottál. (Nyelve alig forog.) Tudd meg, öregem, tudd meg… hogy én is becsaptalak… mert én meg… úgy bizony…
Agglegény (a füléhez hajol s élesen, hidegen belésziszegi): Mióta?
Férj (szomorúan): Tizenöt éve.
(Fizetnek. Kimennek az utcára, ahol a hajnal a házak fölött kék utcákat hasít az éjszakából. Nézik egymás arcát és zavaros álomnak tetszik, hogy egymásban bámulták saját életüket, melyet eddig nem éreztek. Mind a ketten roppantul józanok és szomorúak.)
ÁPRILIS BOLONDJA.
– Holnap április elseje – mondotta Viktor.
– Te, – lihegtem ragyogó szemmel – most valami újat kell kieszelnünk.
Az üllői-úti diákszobában ketten tanácskoztunk.
– De mit?
– Valami nagyszerűt – szóltam és az asztalra vágtam.
Bálintról volt szó, a közös lakótársunkról, aki minden tréfánkat visszaverte és ezért fogcsikorgatva gyűlöltük.
Izgatottan járkáltunk a szobában.
A tervek úgy röpködtek, mint a rakéták.
– Nem jó.
– Ez se.
– Új kell, – ordítottam – egészen új és meglepő.
Viktor rágyújtott a kis angol pipájára.
– Megvan! – kiáltott, – Ez új is, meglepő is, izgató is, modern is. Figyelj ide.
– Halljuk.
– Belebujsz ebbe a szekrénybe.
– No és?
– Aztán itt maradsz.
– No és?
– Aztán vársz.
– No és?
– Aztán meglesed, hogy mit csinál, amikor egyedül van, teljesen egyedül, amikor nem is sejti, hogy kémlelik. Egy félóráig meg se mukkansz.
– Helyes.
– Később lassan, kisértetiesen elkezdesz mozgolódni. Óvatosan recsegteted a deszkákat. Halkan, nagyon halkan köhöghetsz is.
– Csak meg ne sejtse a tervünket.
– A lámpát előbb eloltod.
– De hogy tudom meg, mikor jön?
– Én majd lesbe állok a folyosón és jelt adok neked. Tíz felé. Holnap szerda. Vívóleckéje van.
Nyomban megtartottuk a főpróbát. Kinyitottuk és gondosan megvizsgáltuk a nagy diófaszekrényt. Magas és tágas volt, kényelmesen elfértem benne. Egy székre ültem. Az ajtón levő facsomót kilöktük. Azon a kukucskáló-lyukon keresztül mindent pontosan láthattam.
– Pompás.
– Óriási.
– De valami eszembe jutott.
– Mi?
– Ha nem lesz egyedül… ha Jolánt is magával hozza…
– Annál jobb.
Úgy égtek a szemeink, mint a vadmacskáknak.
– Valami megint eszembe jutott – szóltam.
– Ki vele.
– Hátha mindjárt lefekszik, vagy elmegy. Akkor mi maradunk hoppon.
Viktor tollat ragadott és a névjegyére írni kezdett:
Kedves Bálint, éjfélkor a Pannoniába megyünk. Addig maradj itthon. Érted jövünk. Várj.
– Ezt a névjegyet – susogta – holnap itthagyjuk az asztalon. Ha lámpát gyújt, okvetlenül meglátja. Aztán tudod, Bálint legalább egy óráig öltözködik.
– Készen vagyunk.
– De most add a kezed, hogy senkinek se szólsz róla.
Kezet adtam.
Bálint ezen az estén is tíz felé jött haza. Kicsit kapatosnak látszott, fütyörészett és dalolt. Előkereste a konyakot, kocintgattunk, éjfélig ittunk.
Másnap fehér, bolond reggelre virradtunk. Éles szelek zugtak, virágokat sodort a tavaszi vihar. Az ég majd ragyogott, majd, mint hisztérikus leány, makacsul hullatta eszelős könnyeit. Bizsergő viszketés bujkált a mellünkben s mi is szerettünk volna sírni és nevetni. Ilyen napokon követjük el legnagyobb őrületeinket. Ilyenkor vallunk szerelmet a csúf leányoknak, ilyenkor törünk tükröt, ilyenkor ordítjuk rekedtre magunkat és ilyenkor isszuk ki a gyorsforralókból a szeszt. A szivem elszorult valami nyugtalanság sejtésétől.
A nap lassan mult. Fejfájós, ideges délelőtt reszketett, aztán egy végtelen délután. Szüntelenül csetlettem-botlottam, kezemből kiesett a toll, poharakat, tányérokat törtem és nagyon szerencsétlennek éreztem magamat. Végül egész váratlanul jött az este. Kiderült az ég. A nedves háztetőkön végig feküdt a holdfény s a kémény mellett felbukkant egy cirmos kandur.
A kaput bezárták, a diákkaszárnya elcsöndesedett, lesbe álltunk.
– Sápadt vagy – mondotta Viktor. – Talán félsz?
– Dehogy, – hencegtem.
A lámpa ott égett az asztal közepén. Minden csöngetésre eloltottuk, nehogy észrevegye a kiszüremlő világosságot. Még mindig nincs itthon. Meg-meggyújtottuk a lámpát. Ügyetlen, botorkáló kézzel babráltam a forró lámpaüveggel. Hol marad ilyen sokáig? Talán már nem is jön? De újra berregett a csengő élesen, határozottan, fülsértően. Viktor kiszaladt a folyosóra s egy pillanat mulva visszaosont.
– Itt van.
– Ki? – kérdeztem az idegességtől kábultan.
– Bálint.
Úgy tetszett, hogy Bálint nagyon is korán jön. A kezemben remegő gyufa világánál a tükörben megpillantottam fehér arcomat és megijedtem tőle.
– Menj.
– Hová?
– Ide… a szekrénybe… De siess… Vedd ezt a szőnyeget is és harapj belé, ha nevetni akarsz…
– De…
– Siess, mert itt van…
Egy pillanat alatt bent termettem a szekrényben. Viktor bezárt és macska-talpakon kisuhant. Egyedül maradtam a sötétségben. Egy darabig még hallottam a megereszkedő butorok recsegését, később csak a némaság dongott.
Azután valami nevetőinger fogott el, valami buta erős és kegyetlen görcs, hogy nevessek, hahotázzak és ordítsak, mint ott künn az őrjöngő áprilisi szél. Hideg, izzadt kezemet szájamra tapasztottam.
Vártam. Meddig tart ez így? Miért jön oly fájó-lassan ép most? Talán fél? Mit csinál majd akkor, ha motoszkálni kezdek? És mit teszek én, ha nem lesz egyedül? Ettől a gondolattól megriadtam. Szerettem volna már kijönni, de nem lehetett.
Egyszerre megzörrent a kilincs. Utána zsongó csönd, mély csönd, csönd, csönd.
Ő volt.
Meggyújtotta a lámpát és közönyös arccal körültekintett. Észrevette a névjegyet. Elolvasta, leült.
– Milyen különös – gondoltam magamban – most azt hiszi, hogy egész egyedül van.
Élveztem a perverz helyzetet. Tisztán láttam minden mozdulatát. Délcegen és hatalmasan meredt elém a szélesvállú, egészséges bácskai fiú. A lámpafény reá sütött cigányos, fekete hajára.
Gyanutlanul és fesztelenül mozgott. Megtörülte a homlokát. Azután vízet ívott. Éhes, meredt szemekkel bámultam és olyan különösnek tetszett. Máskor nem így iszik. Akkor nem ily hanyag, mohó és formátlan. Most nem is sejti, hogy lesik. A tevése-vevése érdektelen és hitetlen. Az arca komoly, de olyan furcsa. Fáradt és nagyon petyhüdt. Majdnem csunya. Szeme körül piszokszínű, hamu-szürke karikák. Mindnyájunk arca ilyen, amikor teljesen magunkra vagyunk. A szemek kissé beesnek, az orr megnyulik, a lépések fáradtak és bizonytalanok, mert magunk előtt csak akkor pózolunk, ha a tükörbe nézünk. Ezért ijedünk meg, ha néha valaki halotti magányunkban váratlanul meglep. Szétszórt kincseinket össze akarjuk szedni: felrezzenünk.
Már nem tudtam nevetni.
Egy embert láttam magam előtt, arcán a munka utálatos fáradtságával, irtózatos egyedüllétben. Olvasni kezdett, de hamar ráunt, megint vízet ivott, ásítozott.
– Ő most vár bennünket szegény és hisz nekünk.
Mi lesz: mi lesz, boldog isten? Az órámra néztem. Tizenegy felé járt. A félóra régen elmult. Most már mozognom, recsegnem kellene. Itt nem birom ki sokáig. Mert lassanként félni kezdtem tőle és magamtól is. Vajjon mit tesz? Hátha oly tekintetet lövell szemembe – ide a kukucskáló lyukra – miben egy egy egész emberélet titka van és megőrülök tőle? Hátha elkiáltja magát, vagy beszélni kezd, lassan és vontatottan? Hátha grimace-t csinál az arcával, egy szokott csuf, hideg grimace-ot, amit mindig csak akkor mer mutatni, mikor egyedül van, egy grimace-t, amibe ő már beletörődött, de az én hitemet megrendítené és rögtön elfelejteném tőle az egész életemet? Hátha odamenne a pénzesfiókomhoz ez a tiszta, ez a becsületes, ez a jó fiú és sunyi pofával, mint egy sötét rablógyilkos feltörné, kivenné a pénzemet, zsebredugná, előttem, lopva? Mindezt pedig látnám, a tulajdon szememmel. Nem, ezt nem tudnám túlélni. És mégis itt kell maradnom. Ha most elárulnám magam, talán ő őrülne meg, ketté repedne a szíve, megőszülne az ijedelemtől. Némán és hidegen vártam. Vállaim közé huztam a fejem s irtóztató félelem ragadt torkon. Kezemben csöndesen ketyegett az óra. A félelem egyre dagadt s éreztem, hogy az egész szobát betölti láthatatlan hullámaival, lassan összecsap a fejem fölött és akkor többé nincs menekvés.
A falióra féltizenkettőt üt. Segítségért akarnék kiáltani, hozzá, mentsen meg valahogy, de nem birok, nem merek. Megijednék, elájulnék a saját hangomtól.
Bálint készül hozzánk a Pannoniába. Mosdik, öltözködik, fésüt, kefét vesz elő, a tükörbe pillant és összecsücsöríti a száját. Pózol, mint egy leány. Aztán, mintha neszt hallana, gyertyát gyújt, keresgél, szaglász a szobában. Ő, a hős, a fő-ugrató, a csibész-vezér fél? Árva báránykám, de halvány vagy. Sejt talán valamit? Az ágy alá világít, megtapogatja a ruhafogast, aztán a szekrény elé jön, próbálja az ajtóját, de az ajtó be van zárva, a kulcsát Viktor már elvitte. Gyertyájának lángja bevilágít a kulcslyukon. A szekrényt vörös derengés önti el.
Várni, várni, várni kell.
De meddig?
Csak az elbujtatott gyilkos érezhet ilyesmit, aki kezét a revolver ravaszán pihentetve, áldozatára vár.
Végre felöltözködött, vette a felöltőjét, elfujta a lámpát. Már indul. Érzem, hogy most kell elkiáltanom magam. Viktor eltünt, a szekrénybe zárt, engem is beugratott. Gégémből vékony, didergő, nem is emberi hang szakad ki, amit meg se hall. Kinyítja az ajtót, az előszobában van, itthagy a szekrényben, a szekrény éjszakájában, reggelig. Ekkor torkomszakadtából ordítozni kezdtem:
– Bocsáss meg… itt vagyok a szekrényben… Nyisd ki… elbujtam… segítség…
Visszajön az előszobából. Gyertyát gyújt. Fölfeszíti a szekrényt. Az arca sápadt. Nyugodtan, halkan és csodálkozva mondja:
– Te vagy?
A mellére borultam és sírva fakadtam:
– Rosz tréfa volt… Nem tudtam, hogy egyedül leszel… És úgy féltem… Én vagyok az április bolondja…
– Már nincs április – szólt és megnézte a zsebóráját, – 12 óra 2 perc. Április másodika van.
Reszkettem, mint a nyárfalevél és nem mertem a szeme közé nézni.
Bálint vizet öntött a pohárba.
– Igyál, olyan fehér vagy, mint a halott. Mi történt veled?
Meggyújtotta a lámpát, levette a felöltőjét, a székre ült, megfogta a kezem és nyugodt, okos, fekete szemével a szemembe nézett:
– Marha! – mondta szeliden, azzal az angyali gyöngédséggel, amilyennel csak a diákok tudják kimondani ezt a szót: marha.
LEÁNYOK.
Gyula az ablakmélyedésben ült és kötött.
A szoba, ahová beléptem, félhomályos volt. Leeresztett rolettákon át szürődött a napfény.
– Te kötsz? – kérdeztem csodálkozva.
A tornainges vasgyúró, aki bronzszínűre sült a nyári naptól, ledobta a kötést, szemét a földre sütötte és elköhhentette magát.
– Ah… – dadogta, – csak be kell fejeznem… a Lujzának… vagy a Jolánnak…
Ma is úgy emlékezem a házukra, mint amelyben rengeteg sok leány volt, minden szobában legalább is három-négy. Hogy végeredményben hány leány, azt sohase tudtam kisütni. Egyszer, amikor ebédre voltam hozzájuk hivatalos és három szobán át terítettek fel, harmincnégy leány ült az asztalnál, de úgy hallottam, hogy megjelentek Gyula unokahugai és a nővéreinek barátnéi is. Máskor tizenöt leányt számláltam meg. De akkor meg többen kimentek a városba. Így a számításom állandóan ingadozott. Csak annyi bizonyos, hogy a cifra és zajos ház mindíg furcsán hatott rám, majdnem úgy, mint egy cirkusz, vagy egy menazséria. A leányos házban van valami kómikus és tisztátalan. Rendesen későn kelnek a leányok. Sokáig lustálkodnak az ágyban, aztán hosszan fürödnek és fésülködnek, az elefántcsont fésükben fekete és szőke gubancokat hagyva. Többször láttam ilyen tollászkodást. Szánalmat éreztem kis barátom iránt. Azt is tudom, hogy náluk nem mertem inni. A vizespohár, amiből egy ebédnél ittam, parfümszagú volt, émelyítő, édeskés. Ettől kezdve féltem tőlük. Nem szívesen jártam a házukba.
Ezen a rekkenő augusztusi reggelen különösen bánatos és dúlt volt a ház. Párnák hevertek a padlón, szoknyák és hajtűk, sütővasak, pokoli rendetlenségben. Női viháncolástól reszkettek a falak. A szárnyasajtó ki-kinyílt, betekintett rajta egy kócos fej, egy leány pongyolában, álmos szemmel, aki visítva suhant el, becsapva maga után az ajtót.
– Jőjj ki – mondtam a fiúnak – a mezőre, vagy a városerdőbe. Menjünk innen.
A fiú búsan intett.
– Most még nem lehet.
Beláttam, hogy osztálytársaimnak igazuk volt. Ezzel a fiúval nem lehet barátkozni. Én is szánalommal, egy kis férfi minden megvetésével néztem rá. Most már tudom, miért utálja őt mindenki.
Valahányszor elénk kerül, nővérei nevével bosszantjuk:
– Olga.
– Piroska.
– Erzsi.
– Ilonka.
– Jolán.
– Lujza.
Gyula ilyenkor paprikavörös lesz. Nagyokat nyel, pislog, összemorcolja szemét. Alapjában neki van igaza. Ő erről nem tehet. De kómikus, halálosan kómikus.
– Te – kérdi tőle egyik fiú – kibe szerelmesek a hugaid?
Gyula méltatlankodik.
Harsogó nevetés. Nem tudjuk miért, mindnyájan nevetünk. Csak Gyula áll komolyan, haragosan, némán.
Máskor ilyen jelenet játszódik le. Egy szeplős, szőke kamasz mosolyogva fordul hozzá:
– Nekem mindegyik közül legjobban tetszik az Ilonka.
– Szép szeme van – tódítja a másik.
– Nem igaz, – kiabál egy kis kamasz, legszebb a Jolán. Ő az én stílusom. Éljen a Jolán.
Gyula fanyarul hallgatja a vitát. Csikorgatja a fogát. Érzi, hogy a beszédük izléstelen. De nem tehet róla. Olyan arccal bámul, mint akinek viszket az orra és tüszkölni akar.
Bizonyos, hogy nem lehet barátunk.
Mi a város minden leányáról szabadon beszélhetünk, kedvünk szerint magasztalhatjuk, vagy bírálhatjuk őket, csak ő nem szólhat, mert a leányok részint nővéreinek barátnéi, részint pedig a szigorú otthoni nevelés beleedzette a hitet, hogy a leányokról csak az áhítatos tisztelet, és a lovagi becsület hangján lehet beszélni. Ez a fiú mártir.
Később, amint nőttem, mélységes részvéttel néztem a sorsát. Értékes fiú volt. Művésznek készült. Kézügyességét mindenki bámulta. A rajzpapiron senkise tudott olyan leheletszerű hajszálvonalat húzni, mint ő és diribdarab papirosokra pár pillanat alatt lerajzolta kócos fejünket nehány vonallal, amelyből megértés, humor, egy művész könnyedsége érzett. Ezek az újjak mindenhez értettek. A zongorán ügyesen vágtattak át virtuóz hangzavart kavarva, türelmesen vezették a lombfűrészt is, mely keze alatt fantasztikus cirádákat, erdőket, havas tájakat vágott ki a fából. Ezermester hírében állott.
Aztán egyszerre abbahagyta a zongorázást, a rajzot, mindent.
Nem tudom, hogyan ment végbe a változása. Csak azt tudom, hogy gyönyörű lakkcipőket kapott, melyeket mindnyájan irigyeltünk. Volt egy szmokingja is. Ebben minden délután megjelent a leányok között, az ozsonnán, az öt órai teákon. Csodálatos folyamatossággal beszélt. Anyaga bőven akadt. Egyformán beszélt zenéről, művészetről, szinházakról, mert azokat a kincseket, melyeket egykor zsugorian gyűjtögetett magának aprópénzre váltotta és sietve forgalomba hozta a társaságban. Tiszta és elegáns fiú volt, aki mindnyájunknak imponált. Úgy beszélt velünk, idegenül, mint egy miniszter.
Csak néha estefelé láttam.
Egy nővérét kisérte.
– Honnan jöttök?
– Teáról.
– Hová mégysz?
– Teára, – hebegett. – Egy másik hugomért.
– Szervusz.
– Szervusz, szólt lehangoltan.
Általános volt a vélemény, hogy nem lesz belőle semmi. Ez azonban csak részben bizonyult igaznak. Mert a kitartása meghozta a gyümölcsét, ha nem is neki, a nővéreinek, akik egytől-egyig kitünően mentek férjhez, rajzoltak, igen jól zongoráztak, nyelveket beszéltek és az esti kozón csipkékben, prémekben, boákban tündököltek. Egyik huga nemrég lépett fel a hangversenyen. Közepes zongoravirtuóz, de a szorgalmával és az összeköttetéseivel még sokra viheti.
Gyula pedig jó testvér. Nyáron lett honvédhadnagy. Katonai karrier előtt áll.
Multkor este az Andrássy-úton találkoztam vele. Egy ház előtt állt, minthogyha valakit várt volna.
– Találka? – kérdeztem mosolyogva.
– Dehogy.
Szivesen kezet szorítottunk. A régi időkről beszéltünk.
– Lásd – mondta – most végre nyiltan beszélhettünk egymással. Én tudom, hogy mindíg, akkor is mikor legközelebb voltunk egymáshoz, nagy távolságok választottak el. Ti engemet kinevettetek a nővéreim miatt és lenéztetek, hogy az életemet alárendelem az ő életüknek. Azt hittétek, hogy ostoba voltam. De neked elárulom: mindíg tudtam, mit teszek, hogyha oktalanul is cselekedtem, éreztem, hogy a cselekedetem oktalan és mint filozófus szenvedtem. Azóta sokatokkal találkoztam. Láttam, hogy az arcotok sápadt, hallottam, hogy anyagi zavarokkal küzdötök, észrevettem azokat a félreismerhetetlen barázdákat, melyeket a nők karcolnak a férfiak arcára. Megfizettetek a nevetésért, barátaim. Nekem azonban a szerelmi életem harmónikus. Én tudom, hogyha egy nő meredt szemmel bámul a levegőbe, nem a végtelent látja maga előtt, nem a szférák zenéjét hallja, hanem unatkozik és talán arra gondol, hogy jó lenne elhagyni bennünket és máshol próbálni szerencsét. Engem még egy nő se csalt meg. Mindíg szerettek, mindannyian, mert egyik se tudott imponálni. A keserű iskolán már gyerekkoromban átmentem. Ti most tanuljátok az abécét, melyet én már igen régen tudok.
Csakugyan boldognak és elégedettnek látszott. Kardja vidáman zörgött az aszfalton, bronz arcára az Andrássy-út esti ívlámpa fénye ráporzott.
– Nem lett belőlem semmi – folytatta mosolyogva. Egy határszéli garnizonban hadnagy vagyok, piszkos oláh bakák, parasztok, iszákos polgárok között. De tudom, hogy sohase fogom elkövetni azokat az ostobaságokat, miket ti majd mindannyian egész biztosan elkövettek.
Érdekelt a beszéde. Meginvitáltam vacsorára.
Gyula gondolkozott.
– Nem mehetek, mondta.
– De kérlek…
– Nem – ismételte.
És elsápadt. És megdermedt. És megint hebegni kezdett. A régi volt. Szemöldökei magasra szöktek, arcára kiült a szégyen, a rémület, a régi szolgaság bánata.
– Tudniillik – hebegte – haza kell kisérnem… A Lujza… vagy a Jolán… Egy hugom van itt…
– Teán? – kérdeztem kegyetlenül.
– Teán, mondta szomorúan.
A BOLOND MAGYAR.
Sámson úr, a földbirtokos, sárga selyem kabátban reggelizett a verandán.
– A fiúk pedig tanulni fognak – mondta.
Gyengéden a feleségére nézett.
– Akarod, kedves?
Az asszony bólintott, hogy akarja s kezét az úra ápolt, nemes kezére tette.
Nemsokára aztán fel is költöztek kisvári birtokukról a budapesti házukba. A fiúk pedig tanultak. Az egyik orvosnak készült, a másik beiratkozott a mérnöki egyetemre, az egyik húszéves volt, a másik húszonegy.
A kis orvos egy májusi délután a boncolásnál megvágta a jobb kezét. Jelentéktelen karcolás volt. Maga a tanár mosta ki a sebét, félóráig csurgatta rá a szublimátoldatot, aztán bekötötte. Felkötött kézzel jött haza a fiú.
– Semmi, – intett az ép kezével, a balkezével.
Estefelé pár tízed láza lett. Éjjel a tanárok összevagdalták az egész jobb karját.
– Kis baleset, – mondta az egyik tanár – pár hét mulva a kis kollega tovább boncol.
Reggelre a láz emelkedett. A tanár megvizsgálta a beteget s félrehivta a szülőket.
– Egy óra mulva visszajövők, de kérem, minden negyedórában mérjék a lázát.
Délben a beteg félrebeszélt.
– A tudomány – dadogta a tanár – sajnos, a mai tudomány, az emberi tudás…
Délután három órakor aztán a kis kollega meghalt.
Ez májusban történt, amikor bátyja a huszároknál szolgálta önkéntesi évét. Temetésén egy kis katona kardja csörgött. A kis katona fekete karszalagot kapott és a temetés után visszament ezredéhez. Augusztusban, a nagygyakorlaton kitüntette magát. Utolsó nap azonban – közvetlen a lefuvás előtt – lebukott a lóról, a porban, az éles napfényben nem vették észre s az őrült svadron megeresztett kantárszárral végigvágtatott rajta.
A második halott is beérkezett a kisvári birtokra. Az anya, mint valami fekete rongy, feküdt a koporsón. Haja összeborzolódott, rendetlen csomókban hevert, szelid barna, nyugodt haja, amelyet mindig közepett választott el, mindíg nagyon simára, a magyar nők egyszerű hajviselete szerint, a régi szentekre emlékeztetően. Arca, a tiszta, a régi, amelyet mintha mindig hideg forrásvízben mosott volna, most felduzzadt, szép vonásai a könnyektől csuf, érzéki barázdákká váltak. Súlyosan ölelte a koposót egyik kezével, a másikkal pedig tartotta a fejét, a szeméből forró víz csepegett, csuklott a könnyektől, a szájából hányta a fájdalmat.
Az apa nem sírt. Nem sírt a kisebbik fia temetésén sem. Fekete keztyüt húzott, elegáns volt, rövidre nyirt, sűrű hajára rácsapta a cilinderét s száraz szemmel, szó nélkül jött haza a temetésről.
Lámpagyújtás előtt beült egy kis sötét szobába. A pamlagon végigheveredett és egy hosszút ásított. Hosszú, nagyon hosszú ásítás volt ez, haragos és jajgató, darabokra töredező, kiabáló és ökröndöző ásítás, mely a végén egy halk, különös, félig nagyon szomorú, félig nagyon kómikus sóhajjá bágyadt. Később a pamlagon felült. Vakarni kezdte a fejét, mint akivel csupán kis kellemetlenség történt. Aztán gyurta, nyomkodta a kerek, szabályos turáni koponyáját, dörgölte hátul a tarkó körül, följebb, a kisagynál, egyre hevesebben, mintha valami ráesett volna. Nem határozott helyen fájt a feje. Bujdosott benne a fájdalom, néha élesen, néha azonban azt hitte, csak képzelődik. Csak viszket és bolondosan megvakarta a füle tövét.
Fa-hangon szólt ki a feleségéhez:
– Ma nem vacsorázunk?
A vacsoránál úgy evett, mint máskor, nem sokat, de nem is keveset. Kétszer vett a húsból, a főzelékhez nem nyúlt, a tésztát megkóstolta és két almát hámozott meg. Az almánál megkérdezte:
– Nincs más?
A felesége intett, hogy nincs más.
Megnyugodott s bement a szobájába aludni.
Másnap korán kelt, kisétált a birtokára, megnézte a teheneket és a lovakat, beszélt a parasztokkal.
Az ispánja levette a kalapját:
– Nagyságos úr, – szólt és nem tudta tovább folytatni, elnémult az úr tiltó tekintete előtt.
A buzaföldeken találkozott egy kis gatyás libapásztorral.
– Hány hét a világ, öcsém?
A libapásztor bután bámult rá. Ezen nagyon nevetett.
Később aztán gyakran nevetett, a fekete, szivarfüstös fogait vicsorgatta, tele szájjal, köhögve, öregurasan nevetett, bár azelőtt nem volt szokása, csak mosolyogni, azt se a szájával, inkább a szembogara finom felvillanásával.
Aztán csöndesen hízni is kezdett. Különösen az arca hízott el, kis gömbölyded tokát kapott, mely idegessé tette. Gyakran tapogatta a tokáját, mely puha volt, mint a vaj, fejét leszegte, hogy a nyakával és az állával érezze az idegen húst s szenvedjen miatta. Így telt a délelőttje. A szemei is összezsugorodtak a hájtól s mérgesen pislogtak, mint a disznószemek. Ezeknek a szemeknek a színe valaha kék volt, magyar-kék, balatonkék, most mocsárszínűvé változott, határozatlanná, szürkés-zölddé. Mindgyakrabban elfelejtett borotválkozni is. Deresedő szakállát reggelenként ollóval nyirta. Ez arcának vad és harcias színt adott, olyan volt, mint a szigetvári hős, régi, ismert képén.
Egy nyári éjjel nem ment haza aludni. Künn hált a csillagos ég alatt, a puszta földön. Amikor reggel bevetődött a kastélyába, a ruhája csupa szalma, sár és trágya volt, az inge piszkos, a szeme püffedt és véres. A felesége meredten nézett rá.
– Anyjuk, – mondta neki – anyjukom – és elnevette magát.
Sohase hallotta szájából ezt a vaskos paraszti szót, mert mindíg előkelően, gazdagon és finoman beszélt magyarul, tuladunai ejtéssel, kényes úri ízléssel. Most még a hangjában is volt valami sértő és csunya és érthetetlen. Ledobta a kalapját a földre, kinyitotta az ingét és fujt. Álmosan szuszogott, a reggeli hőségben elaludt egy széken.
Később váratlanul ő-zni kezdett.
– Ögye mög a fene – kiáltotta maga elé.
Máskor így szólt a feleségére:
– Ne tátsd a prófunt-magazinod.
Vagy ezt mondta az inasának:
– Add ide a tökfödőmet.
A «tökfödő» a fekete szalmakalapja volt, melyet már hónapok óta hordott. Ruhát is csak egyet viselt, egy nagyon bő, vitorlavászonruhát, mely lötyögött a kövér testén s csak akkor engedte kimosni, amikor már szutykos volt, ezer ránc és gyürődés. Nyakkendőt sohase kötött. Finom angol fehérneműi szekrényében sárgultak. Állandóan tarka, puha ingben járt.
– Mi a fenének az a sok vacak – mondta. – Hogy azt is az isten verné meg, aki kitanálta.
Inni nem ivott, nem kellett neki az ital, mégis alig birt magával. Szidta az ispánját, a béreseit, a kanászait, mint a bokrot. A kocsiszínek alól gyakran hallatszott rekedt hangja:
– Patvart!
– Kuss!
Mindenki reszketett tőle. Estefelé rendesen a zsebébe dugta a revolverét. A hőség pedig egyre növekedett. Úgy hevert a napfény a természeten, mint valami nyulós, sárga kence, mihez ha hozzányul az ember, meg kell törülnie a kezét, ragadós és mocskos lesz tőle. Bement az elfüggönyözött szobákba, de ott is meleg volt. A régi diákszobákban, ahol a fiúk nyaraltak – azelőtt, régen – a legyek dongtak. Végtelen szomorú magány kongott a folyosókon. A magány nem valami testetlen dolog volt, de a tárgyak ontották, egy szék, amin a fiai ültek, egy fogas, egy üres jégszekrény. A fiúkról pedig szó nem esett. A felesége, szegény, nesztelenül tett-vett. A haja ismét lesimult, az arca merev, nyugodt sikká fagyott. Ez a nyugalom még idegesebbé tette az urát.
Egy délben hirtelen felugrott az asztaltól.
– Menjünk innen, a szentségit, – toporzékolt és utána sokáig némán járt le-fel a verandán. – Menjünk innen.
– Hát csak megnézzük ezt a rongyos, nyavalyás világot.
Az asszony nem mert ellentmondani. Tudta, hogy régóta nem hallgat rá. Másnap csomagolt. Az ura pedig megtömte ezresbankókkal az erszényét.
Az úton még boszantotta a füst, a korom, a sok légy. A kisállomásokon haragosan szidta a kormányt és a vasúti társaságot. A budapesti pályaudvaron már nagyon éhes volt. Bement a vendéglőbe, hogy a berlini vonatig megvacsorázzon.
A pincér hadarta az étlapot.
– Adjon kigyelmed valami böcsületes zabálni valót, – mondta és rácsapott az asztalra. Nem vagyok kiváncsi a lélöttyeire.
A személyzet suttogva, fokozott figyelemmel szolgálta ki, hogy elejét vegye a botránynak. Vacsora végén a bora maradékával leöntötte a borfiút:
– Nesze öcsém, nagyra nőjj.
Lassan indult a berlini gyors, zsufolt kocsikkal, alig akadt helye. Több fülke ajtaját fel akarta törni. A kalauz azzal fenyegetőzött, hogy leszállítja a vonatról. Erre olyan patáliát csapott, hogy az alvó utasok mind felriadtak. Nagynehezen helyet szorítottak neki és dulva-fulva elaludt. Hogy megérkezett, mindennel elégedetlen volt. A magas házak, az autók, a sok ember: ezért nem volt érdemes idejönni. Magyarul kiabált az utcákon, az üzletekben, a vendéglőkben.
– Bolondok vagytok, mindig mondtam, azok is maradtok.
Este a hotelben lefeküdt. El akarta oltani a villanyt. A villany úgy volt felszerelve, hogy mikor a függőlámpa elaludt, az éjjeli-szekrényen lévő kis villanykörte kigyult. Tíz percig nyekergette a kallantyukat, aztán összetörte mind a két körtét.
– Ide se jövünk többet – mondta a feleségének.
Aztán Franciaországba mentek.
A franciák se akarták megérteni.
– Szilvuplé, – csufolta őket. – Tőlem beszélhetsz, szamár francia, szilvuplé… szilvalé…
A telet Londonban töltötte. Elég jól érezte magát, de sokáig itt sem volt maradása. Mikor elment, megbocsátóan intett a kezével.
– Ángliusok, őrült ángliusok!
Újra kezdődött a régi hajsza, a csomagolás, az út, a hosszú, nyomasztó, izgalmas út, mely céltalan mivoltában sötét fantasztikummá torzult, a nőnek kálvária volt, a férfinak pedig valami titkos büntető expedició. Most már sok helyütt ismerték őt. Kis német állomásokon, ahol odautaztában botrányt csinált, a vasúti személyzet újjal mutogatott rá. Itt van újra a magyar, a bolond. Ő pedig haragosan vicsorította a fogát, ajkát az inyéig felhúzta, nagyokat nyelt, úgy járt a vasúti fülke üvegkalitkájában. Körülményesen utazott, mint valami beteg, csomaggal, plédekkel, vánkosokkal. Felesége pedig kisérte, talpig feketében. Mióta meghalt a két fia, nem vetette le a gyászruhát és nyakáról azokat a nagy fekete gyöngyöket, melyek olyan feketék és élettelenek voltak, mint a szemei. Ezekből a szemekből tompa fájdalom tekintett ki, az a visszafojtott izgalom, hogy senkinek se panaszkodhatik és senkinek se beszélhet két nagy felnőtt fiáról, akik egymás mellett alusznak a családi kriptában s az arcképeik egymás mellett alusznak a fekete imakönyvében. Volt a szemeiben azonkivül valami idegenszerű fény is, mely csak mostanában tetszett fel. Valami óvatos, eszelős gond, mely akkor gyuladt ki, mikor az urára nézett és leste, mikor jön a vihar. Állandóan várta a vihart. Mert néha minden ok nélkül, vendéglőkben, utcán, hangversenyeken káromkodni kezdett, nők előtt ocsmány, trágár dolgokat kiabált. Ilyenkor az asszony mosolygott. Csititani nem merte, csak mosolygott, önvédelemből, nehogy őt is részesnek tartsák benne, szégyenlősen, bocsánatot kérve az egész világtól, szelíden, béketürően mosolygott az egyik szemével, a másik szemét pedig halkan és kancsalul az urára emelte. Később már akkor is mosolygott, mikor egyedül volt: megtört szemmel és fanatikusan. Ha éjjel az ura aludt, ő kinézett a rohanó fákra, a csillagos mozdonyfüstbe és akkor is mosolygott, az éjszaka előtt.
A sziciliai nyár vörös fáklyatűzzel lángolt. Azon a nyáron sokan haltak meg napszurásban. Fenn a víziós égen rémlett egy óriási tűzhányó orma. A magyar kiült a piazzettára. Nem izlett neki a keserű olasz szivar, összeköpdöste az egész piazzettát. Még a tenger se adott enyhülést, az is felforrt, mint a téavíz és csak fűtötte a testet. Beleköpött a tengerbe is. Hiába várták az estét. Az est láthatatlan zsákokból fekete meleget döntött rájuk, mely még fullasztóbb volt, mint a nappali arany-meleg. A szálló szobájában szurós, kövér szunyogok táncoltak, a por az orrukat csiklandozta, a levegő kábító volt. A magyar nyugtalanul aludt. Azt álmodta, hogy két fiatal fekete bivaly üldözi, a szelindekei a tarkóját harapják s a másik percben detektivek kötözik meg, a fényképező-gép elé állítják, lefotografálják, először profilban, aztán szemközt, számmal a nyakában. Zaklatottan ébredt. Az arca, melyet az olasz nap sötétsárgára sütött, sápadt volt, ősz tüskéi szurtak, szeme vékony résén búsan ragyogott a kékszürke fény. Már nem is volt magyar, csak keleti, valami kövér, elzüllött ázsiai törzsfőnök.
Déltájt órákig cél nélkül ődöngtek a piazzettán. Aléltak voltak, a melegtől alig jártak. Az asszony szája reggel óta sírásra állt. Délután aztán nem birta tovább, kitört belőle, először két év óta.
– Ma két esztendeje, – zokogott az asszony, – ma két esztendeje, a nagyobbik fiunk.
A földbirtokos eltántorodott, úgy jött neki a fájdalom, hogy majd felöklelte. Sárga arcát forró vérhullám csapta meg és ráemelte az asszonyra a kezében levő görcsös sétabotot.
A bot azonban ütés közben kiesett a kezéből és ő a bot után vágódott, a földre.
– Menjünk innen, – kiabálta a földön – menjünk, mert mindjárt agyonváglak. Ez a marha meleg – ordított és tépni kezdte az ingét, mely – úgy látszott – rögtön megfojtja. – Ezek a marha taliánok – ezek a marha franciák és ángliusok – ez az egész nagy marha világ – – –
Ütötte a földet mindkét öklével, a szállodai parkettet, mintha a földgolyót verné.
Testéről pedig ízenként szaggatta le a ruháját. Még felbugyborékolt néhány csunya káromkodás a szájából, de amint a nyelve hebegni kezdett, kárminvörös arca elsápadt.
Az asszony csengetett, orvost hivatott jeget kért. Sietve az ágyba emelték. Jégkupacok közt feküdt a magyar, parázsló, véres szemmel, mint valami paripa, mely napokig nyargalászik a pusztán s aztán elvágodik.
Mire a kis olasz orvos megérkezett, már halott volt.
– Agyszélhüdés, – mondta az orvos.
– Doktor úr, – sopánkodott eszelősen az asszony, – két fia halt meg egymásután, két nagy fia. Azóta egy jó szavát se hallottam, csak káromkodott és nevetett és dühöngött és végighurcolt a világon, az egész világon mindenüvé és most itthagyott és most itt vagyok.