Az orvos zavartan hallgatta a hosszú-hosszú litániát.
Künn a kis, szűk utcákon pedig gondolkozott:
– Az első magyar, akit ismertem. Valaha régen a történelemben azt olvastam, hogy a régi magyarok elpusztították az egész világot s maguk is ebbe pusztultak bele. Ki tudja, hogy pusztítani nem annyi-e, mint szenvedni?
Kapuja előtt megint rágondolt:
– Különös ember lehetett. Azt mondta a felesége, hogy a bánat ölte meg, valami magyar bánat. Az ilyen exotikus fajok talán jobban tudnak szenvedni, mint mi. Különben nem ismerem a magyarokat. Nem tudom, mi a magyar bánat.
OLIGOCÉN ÉS EOCÉN.
Szegváron, az alföldi városban évekkel ezelőtt még csak egyetlenegy ember tudott franciául. Újjal mutattak rá, mikor végigment a Kossuth-utcán. Dr. Schlossiarik János köz- és váltóügyvéd volt ez, a híres, lelkes «kultur-ember». Aranykeretes csiptetőt viselt a pisze orrán, rövid, sárgásbarna szakállat növesztett, szigorú szemeit összemorcolta s úgy járt, mint egy mártir, aki a zsakettjén kívül viseli a véres szívét és más sorsot, jobb, kulturabb környezetet érdemelt volna. Akkor még gyeppel befutott, gazzal felvert nyított csatornákban folyt le a moslék a város főutcáin, vékony padlón mentek át az emberek, a legelőről hazatérő tehenek estefelé fullasztó porfelhőket kavartak. A füszerkereskedés mellett a téglák közül pitypangok ütögették sárga fejüket, melyek ősz felé elvirultak, gömbölyű pihelámpát alkottak, csak rájuk kellett fujni, hogy a finom rostocskák szétrepüljenek a szélben. Lenn a város alatt szomorúan nyúlt el ólomtükrével egy alföldi tavacska. Álmos, csepegő víz csurgott a korhadt csónakokon, a partok mellett békanyál, hinár, szittyó és sás tengett. A madár se járt erre.
Itt élt a «kultur-ügyvéd», előkelő számüzetésben. Csak nyáron lehetett látni, tornacipőben és fehér napernyővel. Ősszel és télen a családja körében élt, lámpája mellett a «Le Figaro»-t és a «Journal Amusant»-t olvasta, melyeket – nem tudni miért – az igazi kultura fáklyahordozóinak tartott. Általában sokra becsülte a haladást és a természettudományokat. Először ő vett a városban írógépet és töltőtollat, melyeknek a városi intelligencia csodájára járt, naponta órákig élt a tisztaság kultuszának a helyi gőzfürdőben, melyet csak pár éve építettek, villanyon főzött, gyorsírást tanult, külföldön utazgatott. A városi urakat mélységésen lenézte. Félvállról vitatkozott velük. A vita hevében azonban a szeme szikrát hányt, a pisze orrának lyukai kitágultak, oly szélesre, mint a ló orrlyukai, a szája véres lett, a vér lecsöpögött a sárgásbarna szakállára, mikor kimondta a nagyszerű, a megváltó, a szent szót, mely az emberiséget boldogítja, az egyetlen fényes és igaz szót:
– Progresszió.
Júniusban az orvosok és természettudósok gyülekeztek a kis városkában. Többnyire vidéki orvosok, akik csalódtak a tudományokban, izzadt és kövér alkoholisták, fizikatanárok, akik magyaros murira – «borjúpörkölt és turóscsusza pörccel» – készülődtek és kikoplalva jöttek el a vándorgyűlésre. Az igérkező vendégek névsorában azonban öt külföldi is szerepelt, négy német és egy francia geológus, aki a véletlen alkalmat megragadva, el akart látogatni a magyar alföldre, hogy széleskörű kutatásait tökéletesítse. Rövid vita után a «szállásoló-bizottság» elhatározta, hogy a franciát dr. Schlossiarik János köz- és váltóügyvéd ő nagyságához küldi.
Az ügyvéd leemelte a kalapját és meghatottan vette tudomásul a bizottság «kitüntető döntés»-ét, érezve a saját európai fontosságát. Lóhalálában sietett haza a feleségéhez, hogy közölje vele az ujságot. Még két hét volt a tudós megérkezéséig. A családi tanács azonban megállapította, hogy a késedelemre nincs idő. Még aznap berendezték a tudós leendő lakását. A legnagyobb szobájukba elhelyeztek egy ágyat, a vendégágyból kivették az asszony kék selyempaplanát, amelyet eddig sohase használtak, egy bádogmosdót állítottak neki, – bádoglavórral és bádogcsöbörrel – a mosdóra négyféle fogport, töméntelen fogkefét, sok arcbőrnek való gyógyszappant tettek. Az ügyvéd kulturérzékét bizonyította az, hogy az ablakra hőmérőt szegezett, a szobába újszerkezetű szobahőmérőt akasztott s ezenkívül egy barométert is, hogy a tudós bármikor pontosan tájékozódjék az alföldi légköri nyomás nagyságáról. Gyengéd figyelemből pedig a bádogmosdó fölé egy Napoleon-képet biggyesztett. Hódolat a francia nemzetnek.
Mindenki észrevette, hogy az ügyvéd felvillanyozódott. A kitüntetés oly boldoggá tette, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Elfelejtette a hosszú-hosszú évek keserű ízét, a megalázásokat, a mellőzéseket, a sörkocsmában szivesen szóba ereszkedett néhány alacsonyabb műveltségű kollégájával is. Kopaszos fején, a fehér-rózsaszínű bőrön hajhagymái regenerálódnak a hirtelen örömtől, vékony, csenevész hajszálak serkedtek belőlük. Határozottan megfiatalodott. Szakállát még gondosabban fésülte, fekete fogairól letisztította a borkövet, körmeit nyiratta. Közben mindennap dolgoztak valamit az előkelő idegen szobáján, hol függönyöket szegeztek fel, hol a sárgaréz kilincseket tisztogatták szarvasbőrrel, hol horgolt terítőket tettek a vizespoharas tálcára. Minden lépést megvitattak. A napok vágtatva rohantak. Egy héttel a tudós érkezése előtt eszébe ötlött az ügyvédnek, hogy alapjában elég gyatrán tud franciául és – őszintén megvallva – életében alig beszélt még született franciával. Erre a gondolatra kiduzzadtak a homlok-erei, a szemét véres köd öntötte el, mint mikor a progresszió-ról beszélt. A könyvkereskedőnél francia nyelvtanokat vásárolt s a feleségét, a jogász fiát is ráfogta a tanulásra. Sietve tanultak mind a hárman, különösen a beszélgetési részeket, az udvariassági formulákat. Zsebükben súlyos szótárakkal reggeltől-estig jártak föl s alá a szobákban. Az ügyvéd nem volt megelégedve az eredménnyel. Irtózatos éjszakákat élt át. Két nappal az ünnep előtt arra gondolt, hogy beteget jelent, vagy hirtelen elutazik, megszökik a vendége elől. Erről a durva védekezésről hamarosan lemondott. Elhatározta, hogy a helyén marad. Még mindíg reménykedett valami égi csodában, vagy az akaratereje rendkívüliségében, hogy ügyetlen nyelve – mint egy papagálynyelv – egyszerre felvágódik és végül mégis csak tud majd beszélni kedvesen, könnyedén, folyamatosan. A családja helyzete se volt irigylendő. Még csak az avoir ragozásánál tartott. A párisi gyorsvonat pedig nyolcvan kilométeres gyorsasággal vágtatott Szegvár felé.
Azon a napon, mikor a tudóst várták, mindnyájan korán keltek. Annyira izgatottak voltak, hogy az ügyvéd – természettudományos világnézete alapján – félgramm aszpirint és félgramm brómnátriumot vett be és ugyanannyit adagolt be családjának is. Kétségbeesett gesztussal zsebébe tette a francia-magyar szótárat s a feleségével, a fiával együtt kiment a pályaudvarra. Mind a hárman fehér rózsát vittek eléje.
A gyorsvonat megérkezett. Egy elsőosztályú fülkéből kiszállt a francia geológus. Kissé csalódottan, de végtelen izgalommal nézte az ügyvéd, amint a kavicsos sinek között a bizottság fogadta és feléje vezette. Ő úgy képzelte, hogy minden francia fekete, bodorfejű, apró mucibajuszt hord, színes mellényt és cilindert. A geológus hórihorgas, sápadt ember, nagyon hasonlit egy díjnokhoz. Sovány lábán lötyög a nadrág, mely olyan rövid, hogy kilátszik a cúgoscipője, a szalonkabátja állig begombolva alig engedi látni ezüstszürke nyakkendőjét. Kiszáradt arcáról a tudásvágy, a szorgalom, a határtalan jóindulat és a szerénység tükröződik.
Ez némi bátorságot önt az ügyvédbe, aki végre eléje lép. A geológus ijesztő sebesen a francia udvariasságok kataraktáját zudítja rá, mire ő leveszi a kalapját, mélyen meghajol, mosolyog és elvakkantja magát:
– Oui.
A tudós, aki otthon a geológia tudományát új adataival gazdagította és becsületes nevet szerzett magának, az Oligocén és Eocén korszakbeli lerakódásokat jött tanulmányozni, azt akarta megvizsgálni, vajjon az alföldi harmadkori tengerlerakódások azonosak-e a francia harmadkori rétegekkel? Annyira izgatta őt ez a probléma, hogy már előre érezte a nyomában járó édes örömet, a tudományos kielégülést. Amíg a város fogatján, jobbján a néma és mosolygó kultur-ügyvéddel a lakása felé hajtatott, az arcáról látszott, hogy legjobb szeretne – úgy, ahogy van – lefeküdni az alföldi porba, megnézni a finom szemcséket, beleharapni a földbe, melyet látatlanul is jobban ismert, mint azok a gubás parasztok és vasárnapi ruhában járkáló kisasszonykák, akik színes napernyők alatt bámulták őt és a boldog, meghatott, gőgösen feszítő kisérőjét.
Az ügyvéd házában ebédre volt terítve. Torták ragyogtak a fehér abroszon. Nyomban leültek és ettek. Néhány sikerületlen beszélgetési kisérlet után teljes csönd borult a szobára. Rémülten csörömpöltek a kések, a villák. Mind a négyen zavarban voltak, leginkább a tudós. Süketnéma jelekkel érintkeztek egymással.
Délután az ügyvéd a vendége karjába kapaszkodott és sétára vitte a városban.
Már előre elhatározta, hogy nem mutatja meg neki a vágóhídat, a parkot, a kaszinót, a város egyéb banalításait, melyekkel a városi urak az előkelő külföldi vendégeket halálra szokták untatni. A természettudomány és a pozitív világnézet harcosát olyan szórakozásban akarta részesíteni, amely a «Gőz és a villany századá»-ban egyedül méltó hozzá.
Végigmentek a hosszú utcán, bekanyarodtak a kis közbe, mind a ketten lihegtek és verejtékeztek. Végül egy feketére festett vasrács előtt állapodtak meg. Az ügyvéd elől sietett mint kalauz, a geológus lemondó arccal, de nagyon szeretetreméltóan, mosolyogva követte át a kerten, mely a vasrács mögött terjedt el. Itt a fabódéban ült valami pénztárfélénél egy sápadt, szőke lány. Az ügyvéd két jegyet váltott, magának és a geológusnak, abban a tudatban, hogy a kulturáért áldozni is kell s aztán valami előcsarnokba vezette a vendéget, aki hirtelenében azt hitte, hogy múzeumba került.
Nem múzeum volt. Kék és piros csikos tornaingekben, gyékénypapucsban szolgák jöttek eléje, akik nagyon hasonlítottak a kórházi ápolókhoz, de mégse lehettek azok. Félig mezítelenül lepedőket cipeltek a karjukon. Messze pedig a gőz sivalkodott, titokzatosan, mintegy a föld alatt hullámok zugtak, víz locsogott és a levegő, mely még a külső hőséghez, a megrekkent és ájult júniusi koradélutánhoz viszonyítva is aránytalanul forró és áporodott volt, a nedves parafa, a kaucsuk, a spongya, a szappan illatától, a párolgó víz, a száradó ruhák lehelletétől nehezedett el. Telegyomorral ebéd után, kánikulai napsütésben furcsa dolog belépni ide. A geológus ezen a véleményen volt s vele együtt a város egész lakossága, mely csak télen, reggel és estefelé látogatta a gőzfürdőt. De az ügyvéd azt vallotta, hogy a kulturának, a test tisztaságának, a modern tudományosságnak mindenkoron meg kell hozni az áldozatot, valamint abban is biztos volt, hogy ez a meglepetés, a gőzfürdő, az alföld közepén, egy elhagyott kis városban, felszerelve a modern kor minden vívmányával, a kulturának ez a kis oázisa a külföldi tudósnak csak kellemes és kedves lehet.
A szolga két kabint nyított a vendégeknek. Kissé habozva lépett be a tudós, becsapta maga mögött az ajtót, ráfordította a kallantyut és nézni kezdte a kabint. Egy rozoga tükrön, meg egy fogason kívül semmise volt benne. Végül a fogasra akasztotta a kalapját és lassan, tétovázva vetközni kezdett. Úgy érezte, hogy kelepcébe került és kissé elkomorult. De mikor kilépett, száraz aszkéta-arcára újra ráült a mosoly és szelíden nézett öreg, bölcs szemével az ügyvédre, aki pucérra vetkőzve állott a kabinja ajtajánál, maga előtt kis kacér köténykével. A geológus is csak olyan köténykét kapott, ami komoly és kenetes alakját teljesen megfosztotta tudományos méltóságától és bizarrá, kisdedszerűvé tette.
Az ügyvéd kinyította a nagy forró medencéhez vezető sárgarézajtót, ahonnan fülledt, csiklandó hőség, vastag gőz csapott ki, úgy hogy a belépő tudós önkénytelenül hátrált egy lépést és szeretett volna kívülmaradni az ajtón. Egy pillanat alatt apró, fényes izzadságcsöppek lepték el a testüket, a tüdők őrült munkát végeztek, az üterek gyorsabban kezdtek dobolni mint a lázrohamokban, a szemek elhomályosultak és délibábokat láttak. Csak később vettek észre egyet-mást. Középütt sárga keramit-téglákkal kirakva aludt a nagy medence, mozdulatlan zöld vízzel, mely fölött fehér gőzfoszlányok, puha ködrétegek lapultak, a medencét olcsó allegórikus és mitológiai szobrocskák állották körül, kezükben zöld, lila, rózsaszín üveggolyókkal, fönn a mennyezeten pedig egy kerek ablak nézett a vízre, egy vastag, sötét, narancs-színű ablak, mely az intenziv nyári napsugarakat annyira átszürte és összetörte, hogy haldokolva, mint kései alkonyfények, hullottak a gőzfürdő medencéjére. Az ügyvéd büszkén nézett körül s már az ajkán lebegett ez a szó: progresszió, a vendég csodálkozott, de az ajtó felé pislogott és nagyon szivesen kiment volna, hogyha a vendéglátója nem tessékeli bele a vízbe. Itt ült türelmesen, arcán a szeretetreméltó, udvarias mosollyal, meregette-meregette a vízet, szökőkutat csinált a két tenyerével, fecskendezett, uszkált csöndesen vagy félóráig. Aztán a kis csapóajtón átmentek a sűrű gőzbe. Hosszú jajgatások, zuhanylocsogások, érthetetlen zörejek hallatszottak, melyek a fantáziát sejtelmes utakra terelték s kinzókamrát láttattak vele, ahol ártatlan csecsemőket hóhérolnak le és a halálraitéltek utolsó panasza öblös, de széttöredező hörgéssé halkul. Az állhatatlan hőség mellett még sötétség is van, de fehér sötétség, a gőz fehér és forró sötétsége, mely még a villanykörtét is megvakítja s csak üggyel-bajjal pislog a vastag burkon keresztül, mint decemberi nyirkos éjszaka ködében a gázláng. Csak egyetlen jótékony hatása van a gőznek. Ráborul az arcra is. Most kedve szerint eltorzíthatta fanyar száját, amivel élénken kifejezte a nemtetszését, vicsorgatta a fogát és kidüllesztette a hőségtől könnyező szemét. Nem láthatja őt az előtte két lépéssel fickándozó meztelen ügyvéd. Még a szavak is süketen hangzanak el. Csodálkozva ült le a durva, iszamós és verejtékező fapadra. Öntudata lassan alélt. Testét a gőz-göngyölegek – mint fehér vattakötések – körülölelték. Olykor futni akart ebből a pokolból, de a jómodora megtiltotta. Párisra gondolt. Arra, hogy két nappal ezelőtt még a geológiai intézetben üldögélt, az Oligocen és Eocen korszakok izgató ujságaival foglalkozva, s az, ami most történt vele, ez a valószinütlen forró kazamáta, ez a locsogó és süstörgő fürdő egy vadidegen ország vadidegen városkájában, hihetetlennek tetszett és elfogta az oktalan félelem, a névtelen riadalom, mint azt a gyereket, aki eltéved és hiába keresi a hazavezető utat. Elpityerdült. Bajuszára, amelyet elleptek a lehült gőz harmatcseppjei, nehány igazi köny is hullott. Szemét mereven a sötét padlatra szögezte. Az eget, talán magát az istent kereste ezekkel a szemmekel, melyekben kérdés és könyörgés ült, vajjon mivel érdemelte meg ő, a tudomány hű szolgája, hogy ilyen helyzetbe jusson, és vajjon mikor szakad vége ennek a súlyos megpróbáltatásnak?
Végül egy kezet érzett a vállán. Az ügyvéd, aki átfült a kulturától, a langyos zuhany alá hurcolta, hogy kissé lehűtse testét. Aztán átvezette a «száraz gőz»-be. Itt már látni lehetett és ismét kötelező volt a nyájas, megbocsátó, boldog mosoly. A gőz még forróbb volt. Azt az érzést keltette a tudósban, hogy minden kevéske húsát lepörköli és mint csontvázzá aszott váz kerül ki belőle. Langyos medencékben pocsogott és mosdott. Két szolga durva dörzsölő-keztyükkel esett neki, végigropogtatta összes csontját és izmát. Aztán a hideg medencékhez mentek, melyekben frissen és kéken borzongott a víz. Mint pajkos gyerekek, egymásután ugráltak a zuhanyok recés érctalpán, a csapok folytak, a hullámok buffogtak, szitáló permeteső öntözte a fejét, durva vizkorbácsok verték a gerincét, oldalról váratlanul vizipuskák pofozták, és mikor ráült egy lyukas székre, tréfás, jéghideg vízáradat fogadta, tetőtől-talpig frissítő és edző záporban állott. Még a nyujtóra is felkapaszkodtak. Mert az ügyvéd – mint híve a sportnak – gyakran mondogatta, hogy csak ép testben lakozik ép lélek. Késő este volt, mikor a száradó-terembe értek és mogorva szolga rájuk adta a lepedőt.
Az ügyvéd, amíg törülközött, ragyogó szemmel nézett a vendégére és rendkívül meg volt elégedve.
– Nagyszerü.
– Nagyszerű – hagyta rá a tudós.
– Progresszió.
– Progresszió – mondta a tudós.
– Kultúra.
– Kultúra – helyeselt a tudós.
Künn az égbolt alján csunya, sötétkék vihar várakozott. Erősen villogott az ég. Alig tettek pár lépést, megeredt a zápor és a geológus, aki csak az imént jött ki a mesterséges zápor birodalmából, azt hitte, hogy valami titáni zuhany talpára hágott és az okozza a vizözönt. Ugráltak a rosz kövezeten. Csuromvizesek voltak, ázottak és szomoruak, mint az öntött ürgék.
Este a geológus nem vacsorázott. Prüszkölve és köhögve forró téát kért. A család, tekintve hogy ezt az egyetlen szót megértette, ami növelte hitét, hogy mégis csak tud franciául, fokozott buzgalommal szolgálta ki.
Reggel a tudós szaggató fejfájásra ébredt. A tagjai mintha ólomból lettek volna, mozdulni se birt, a szemhéjai súlyosan, szürkén borultak szemgolyóira.
A házigazda, bár meg volt győződve, hogy a kultúráért szenvedni és meghalni is dicsőség, most kissé megszeppent.
Odaintette a feleségét.
– Te, ez megbetegedett.
– Szentisten.
– A keze olyan mint a parázs.
– Hogy nyög.
– Mit tegyünk?
– Téát hozok.
– Nem, inkább aszpirint, kinint.
Dél volt és még mindig egy szót se szólt. Magas láza lehetett. Délután a család körülülte a betegágyat. Vigasztalgatni próbálták a beteget, jobbra-balra forgatták, dunyhákat, paplanokat, pokrócokat raktak a lábára. Estefelé a beteg arca kárminpirosra gyulladt.
– Ha ez itt meghal, a nyakunkra.
– Irtózatos.
– Nekünk kell eltemetni.
– Koporsót venni.
– Sírkövet állítani.
– Hivassunk orvost.
– A világért se.
– Csak meg ne tudják.
– Már írtam a bizottságnak, – szólt az ügyvéd – hogy elutazott a tó mellé, a vidékre, a geológiai rétegeket tanulmányozza.
A házban ostromállapot volt. Leszerelték a csengőt. Az ügyvéd senkit se fogadott, a vendégszoba függönyeit lebocsátotta, a zsalukat bezárta, nehogy valaki is megsejtse, hogy betegen fekszik a lakásán az előkelő idegen, a francia geológus, aki – olyasmit sejtett – mégis csak az ő hibájából betegedett meg.
Beletelt egy hétbe is, amíg magához tért. Egy este ismét megjelent arcán a melankólikus, udvarias lemondó mosoly, mely azt jelentette, hogy meggyógyult. Sápadtan felült az ágyában, kérte a ruháit, öltözködött. Az ügyvéd asszisztált neki, a gerince kiegyenesedett, érezte, hogy egyedül ő képviseli a városban a progressziót. Jelekkel értésére adta a tudós, hogy nyomban el akar utazni. Éjfélkor indul a budapesti gyors. Éppen volt még egy órájuk, hogy elkészüljenek és kimenjenek az állomásra. Sietve csomagoltak.
Az ügyvéd kocsit hozatott. Már boldogan dörzsölte a kezét és látta magát, amint másnap gomblyukában a vándorgyülés jelvényével önérzetesen sétál a főutca egyetlen aszfaltjárdáján, a napfényben. Beültek a kocsiba. A geológus nézte az eltünő törpe házakat, a két kis kávéház világos ablakait s az járt az eszében, hogy valaha az Oligocén és Eocén korszakban itt tenger hullámzott, oceán, amelyből csak egy gőzfürdőt látott. Örült azonban, hogy ép bőrrel megy el. Mellette az ügyvéd feszengve ült a kocsi bőrpárnáin, nehogy neszét vegyék az éjjeli szökésnek. Óvatosan a kocsi födelét is leeresztette.
A főutcán kis baj történt. A tudós, aki az influenzától még mindig kehes volt, irtózatosan elprüsszentette magát.
Valaki kinézett a kávéházból.
– Csöndesen – szólt az ügyvéd és hadarva magyarul kezdte magyarázni, micsoda szörnyűség lenne, hogyha meglátnák őket.
Szép szerével kilopta a vendégét a városból – éjjel, titokban – mint előkelő fürdőhelyről a halottakat. De az állomásig tűkön ült. Attól tartott, hogy a tudós még egyet prüsszent.
BÁCSKAI BARÁTOM.
I.
Az arca almazöld volt, a szeme lenkék, a haja gyér és sárga. Így festett az én bácskai barátom: Bogumil.
Kevés öröme lehetett az életben. Állandóan a kávéházban ült, a fejét lógatta, de nagyobb optimistát alig ismertem nála. Szelid fiú volt. Mikor jókedve kerekedett, – csendesen és nagyon szomorúan – benyult a zsebébe, kihúzta a revolverét s a kávéház mennyezetébe lőtt, egymásután hatszor.
Dícsérte a mértékletességet. Néha azonban hajnalfelé holtrészegen láttam. Teleszívta magát lángoló és színes pálinkákkal. Ha gyufát tartok ilyenkor a szája elé, kék lánggal robban fel, mint a rumos hordó. Még ekkor is volt benne valami nemes és különös. Trombitás-bandával kocsizott végig a kisvároson, a réz-muzsika fejébe szállott, a részegsége olyan volt, mint a cifra delirium és a rác mennyország. Talán barackarcú szerb lányokat látott maga előtt, akiknek halvány nyakában aranypénz lóg, a szemük türkiz, a szalagos szoknyájuk, az aranypaszományos blúzuk pedig összekeveredett előtte a mámor fellegeivel.
Egészségesen nőtt fel, mint vidéki barbár. Egyszer azonban megbolondult, hirtelenül felfalt egész könyvtárakat, minden pénzét könyvekre költötte. Olyan volt, mint aki megzabált a kulturától. Fáradtan járkált és ásitozott.
Egy beteg költőt olvasott a bácskai porban, aki hullákról, néger nőkről és ópiumról ír verseket. Halkan beszélt. Nem voltam azonban bizonyos, hogy a másik percben nem rohan-e ki a konyhába, nem hoz-e egy rengeteg, éles konyhakést s nem táncol-e körül őrjöngve, a konyhakést villogó és egészséges fogai közé szorítva.
II.
Egy reggel a kávéházban ült. Áprilisi napfény bizsergette a vérünket, jól éreztük magunkat. Bogumil szilvapálinkát rendelt reggelire s hozzá piros vizes-zsömlét evett. Csodálkoztam az ízlésén. Kissé barbár dolognak tartottam, hogy valaki reggelire – éhomra – pálinkát iszik és rosz zsömlét eszik hozzá.
– Barátom, – mondtam – te valóságos életművész vagy.
Lenkék szeme felragyogott.
– Igen. Te értesz élni. Elnézem, micsoda művészettel hörpintgeted a pálinkát.
Bogumilnak tetszett a megjegyzésem. Ettől a naptól kezdve szilvapálinkát reggelizett, vizeszsömlével. Ugy érzem, hogy ezzel az egyetlen tréfával eldöntöttem az életét. Beleszólt az étrendünkbe, oktatott, hogy mit hogy kell enni, későn feküdt és későn kelt, amint a életművészhez illik.
Nagyon szerettem ezt a csendes és szomorú szlávot. Alapjában pedig volt filozófiája is s nem egészen jogosan mosolyogtam rajta, hogy mindig mindennel meg volt elégedve és ahelyett hogy panaszkodott volna, igent bólintott és helyeselt. Ő volt az utolsó igen-mondó.
III.
Általában mindent dícsért. Nagyon dícsérte a vendéglőjét is, ahol a világ legjobb ételeit főzik. Egy este végre el kellett mennem vele.
Egy külvárosi szurdékba vezetett, ahol az asztalok zsíros viaszosvászonnal voltak leterítve és émelyítően fojtott a káposzta- és a hurkaszag. Majdnem elájultam. Kivül ez volt kiírva: «Itt a nap minden órájában jól és olcsón lehet étkezni.» Minél tovább nézegettem az iszonyú környezetet, annál inkább kétkedtem ebben. Egy koldusasszony evett valami homályos főzeléket, két szótlan ember csámcsogott leírhatatlanul szomoruan, mellette pedig valami egyenruhás ember ült, hivatalszolga, vagy postás – szemén fekete okuláré – és az ujjaival egyenként szedegette ki a lábosból a töpörtőt és az avas koncot.
– Mit szólsz hozzá?
Nem volt szivem elrontani a gusztusát s hagytam, hadd rendeljen helyettem is.
– Majd meglátod, milyen pörköltet csinálnak itt.
Csempe és mázos paraszttányérban tettek elénk valami kotyvalékot.
– Nézd ezt a tányért. Piros és kék rózsák. Népművészet. Imádom a népművészetet.
Megtörölte a száját s aztán folytatta:
– Hol kapsz ilyent? Az emberek drága vendéglőkben dobják ki a pénzüket és nem tudják mire.
A vacsora végén csettintett a nyelvével:
– Várj, most jön a java.
Azzal felkelt, kivett a zsebéből egy huszfillérest.
– Szereted a zenét?
Bólintottam.
A huszfillérest bedobta a háttér gőzeiben pácolódó zongoraverklibe, mely siralmasan és nyöszörögve rázendített a Lohengrin-nyitány-ra.
Bogumil élvezettel szívta filléres cigarettáját.
– Wagner… A germán félisten… A német tölgyerdők zúgása…
Minden alkalommal ezt játszatta a verklivel s hogy szerette, abban nem kétkedem. Egyszer azonban elvétette a számot s a Wagner-nyitány helyett a Ladi-ladilom-ot nyekergette a szörnyű szerszám. Bogumil ezuttal is áhitatosan mondta:
– Wagner… A germán félisten… A német tölgyerdők…
IV.
Az életében két korszakot különböztetek meg: az egyikben mindenre rászokott, a másikban mindenről leszokott. A rászokás is, a leszokás is teljesen céltalan volt. Én azonban mind a két korszakában egyformán becsültem őt és tudtam, hogy ezek a hókuszpókuszok szükségesek számára, hogy a haláláig való unalmas napoknak fűszert és színt adjanak.
Lassan hozzászokott a szivarozáshoz. Félévi gyakorlat után odáig vitte, hogy naponta tíz-tizenöt szivart elszívott.
– A szivar, barátom, az egyetlen dolog, amiért érdemes élni – mondta és rágyujtott egy keserű és erős britannikára.
Aztán hozzászokott a tejhez, a vegetáriánus koszthoz, a szőllőhöz, a korai felkeléshez, az evezéshez, mindenhez, amihez az ember hozzászokat. Felemelte az élete standard-ját. Havi száz koronáért kivett egy bútorozott szobát, melyet a gazdasszonya polgári ízléstelenséggel – csecsebecsékkel, üveggyöngyökkel és Macquart-csokrokkal – ékesített fel.
– Nem kell sajnálni a pénzt – filozofált. – Jól kell élni, a kutyafáját.
Egy másik évben pedig mindenről leszokott. A kávéházban naponta beszámolt az uj eseményekről.
– Nem szivarozom – beszélt sugárzó arccal. – Barátom, a szivar egyszerüen fölösleges. Rontja a tüdőt. Aztán sokba is kerül. Csak tudnád, milyen jól alszom, mióta elhagytam a dohányzást.
Máskor ezzel lepett meg:
– Nem iszom bort. Semmit se iszom. Beiratkoztam az Antialkoholisták Egyesületé-be.
Egy hónap mulva ezt ujságolja:
– Tudod mi az ujság? Leszoktam a tejről és – képzeld – a szőllőről is…
A lakását otthagyta és ujat bérelt.
– Láttad az új szobám?
– Remélem szép.
– Mese.
– Nagy?
– Terem.
Felmentem hozzá. Egy ferencvárosi szűk diákszobában lakott, az ablaka a szemétudvarra nyilt és egy irdatlan tűzfalra nézett. Fényes délben sötétség borult rá, állandóan gyertyát kellett volna égetnie, de ő sohase világított, mert – mint mondta – szereti «a kellemes és misztikus félhomályt». Különben is ez jót tesz a szemnek.
Lavórja egy nádszék rámájában állott, melynek nádülőkéjét régen kiülték boldogabb ülepek.
Kinyitotta az ablakot.
– Végy itt lélekzetet – mondta. – Ilyen levegő sehol sincs. Semmi por. Micsoda?
– Mélyebben. Igy, mint én. Ki a mellet. Ez erősíti a tüdőt.
A félhomályban alig lehetett látni. Csak a halottfehér arca világított. Bámultam az arcát és csillogó szemét, melyben vad és fanatikus hit ragyogott s nem tudtam, mit érezzek iránta, szánjam-e, vagy irigyeljem-e összhangos életfilozófiájáért, mellyel túltette magát minden bajon s eljutott a bölcs és boldog emberek révéhez, a teljes megelégedéshez.
V.
Miről szokott még le?
Mindenről-mindenről leszokott.
Egy havas téli estén találkoztam vele, vékonyka kabátban járt, lerongyolódva, éhes arcszínnel, nagyon boldogan. Egyik szemét elfutotta a vér. Ijedten kérdeztem tőle, mi lelte.
– Voltál orvosnál?
– Nem.
– Mért nem mégysz hozzá?
– De ha megvakulsz?
– Itt a másik. Azzal is elélek. Tegnap bekötöttem a fájos szemem s már gyakoroltam is magamat, hogy félszemmel nézzek. Mondhatom, barátom, pompásan sikerült. Jobban látok vele, mint a kettővel együtt. Nagyszerű és bölcs dolog, hogy az embernek két szeme van. Hogyha az egyik elvész, ott a másik.
Szóval erről is leszokott.
VI.
Az életről szegény bölcs és édes barátom tavaly májusban szokott le, végérvényesen.
VII.
Halála ép oly különös és érthetetlen, mint az élete.
Az összekuporgatott fillérjeiből kiutazott Párisba. Nagyszerűen töltötte el a hónapot, mindent látott, ami érdekes, valamicskét franciául is tanult s már sietett haza, hogy elmesélje «új impresszióit» a grisettekről, a midinettekről, a rendőr fehér botjáról, amelyet a forgalom könnyebb lebonyolítására összetorlódott kocsik előtt fel szokott nyújtani. Az utolsó vasárnap azonban még ott maradt.
Mindene be volt már csomagolva s könnyen és boldogan indult el kószálni, hogy még egyszer megfürödjön a város fényében és villogó kolibri-színeiben.
Reggel dörzsölgette a kezeit. A nap besütött az ágyára s megcsiklandozta talpát.
– Nagyszerű napom lesz.
Sokáig öltözködött. Elegáns akart lenni. Vadonatúj sárga cipőt húzott fel. Csakhogy ez a cipő kissé szük volt, szegény Bogumil táncolva bicegett benne, a boulevarde-on pedig már arra gondolt, hogy hazamegy és új cipőt vált. De aztán mást gondolt. Már messze volt a lakásától. A lába úgy égett az új cipőben, mint a parázs. Ez azonban nem baj. Itt mindenki szük cipőben jár, végre a párisi divat nem türi a kényelmet. Aztán valamikor gyerekkorában azt hallotta az anyjától, hogy a szük cipő erősíti a lábat. Van-e nagyszerűbb érzés, mint szük cipőben járni?
Bogumil vígan sántikált az ünnepi napfényben.
Egyszerre esni kezdett az eső.
– Sebaj, – mondta – ez frissit. Áldott májusi zápor.
A zápor egész nap zuhogott. Ruhája összecsapzott, a haja is csurgott a víztől.
Elindult a montmartrei ház felé, ahol kedvese lakott egy öreg és sárgahajú táncosnő. Óriási virágbokrétával mászott fel a kigyózó falépcsőn, ahol egyetlen láng se égett és felmenet állandóan félt, hogy valamilyen sötét apacs leszurja. A táncosnő nem volt otthon.
Bogumil legényesen, fütyörészve tovább ballagott. Lassanként gyulladoztak Páris ezerszínű lángjai. Hütlen gondolatok kóvályogtak a fejében, de nem tudta kit szólítson meg. Végre a diáknegyedben egy kis kancsal leányra akadt, aki egy gázláng alatt ácsorgott, valami facér masamódlány, egy csöpp francia ördög, az arcán beforradt harapással.
– Mademoiselle – fuvolázta Bogumil és beszélni kezdett.
Minthogy állandóan tisztelte a franciákat – csak azért, mert franciául beszélnek – összezavarodott s a francia szavak közé egyre több szerb szót kevert. Aztán merész fordulattal áttért a németre.
A leány nevetett, szó nélkül tovább ment.
Bogumil csendesen elmaradt mellőle.
– Kedves – mondta. – Párisi szokás. Remek kaland.
Egyedül kószált az esőben, estig. A cipője már felvérezte a lábát, agyonnyomorította az újjait, de ő mosolygott, csodálta a körutak zaját, a rengeteg fényeket, a hídak zöld és piros lámpáit. Már egészen besötétedett. Megnézte az óráját. Hét óra volt. Kilenckor indul a vonatja hazafelé.
Indult a szállodájába.
Amint azonban átrohant a köruton – hirtelenül és váratlanul – elütötte egy autobusz.
VIII.
Leesett a földre.
Agyában pedig millió gondolat nyüzsgött, az egész élete ott kalapált s egy pillanat alatt végiggondolta, mi történik vele. Meghal? Nem, ez lehetetlen. A halál valami ünnepélyes. Az nem jön ilyen váratlanul. Aztán most utazik, átmeneti állapotban van, szük cipő a lábán. Csak ezt levethetné. Igen, ettől meg kell szabadulni. Két óra mulva fütyül a vonatja, Mégse lehet, hogy most haljon meg, amikor legkevésbé gondol a halálra. Ő csak egy jó napot akart csinálni magának s még ott a földön is meg volt győződve, hogy a nap alapjában – néhány kis kellemetlenséget leszámítva – sikerült is. Az autobusz kerekei azonban már végigszáguldottak rajta, átvágták a törzsét, ő pedig lehajtotta a fejét, alázatosan.
A véres és csonka törzsén lógó feje azonban még sóhajtott valamit.
Talán ezt:
– Úgy látszik, ez a nap mégse sikerült, teljesen.
IX.
Úgy látszik, de nem egészen biztos.
A szegény optimista holttestét két hétig szállították haza.
Itthon sírva temették el bácskai rokonai. Én is megnéztem őt, az üvegkoporsó fedelén keresztül. Csendesen feküdt. Ha tudna beszélni, elmondaná nekem, milyen puha a koporsó párnája s milyen boldog az ember, hogyha a füle egészen megsiketül, a szeme megvakul, az orra eltompul a szag iránt, a keze nem tapint és az inye nem érez semmi ízt. Csak halottnak érdemes lenni, mondaná szegény. Keze fontoskodóan össze van kulcsolva, mintha barátmalmozna. Még ennek is örült. Az ember nem vesz lélegzetet, a szíve nem ver, mozognia sem kell, mennyi mindent nyer ezáltal. Egész lénye helyeselte a halált, neki is igent intett. Micsoda kényelem, édes barátom, micsoda kényelem.
X.
Letöröltem a könyeimet.
Úgy láttam, hogy ezzel is nagyon-nagyon meg volt elégedve.
PÁVA.
Páva Gergelynek, mikor az ötödik fizetési osztályba lépett és megkapta a méltóságos címet, váratlanul meghalt a felesége.
Ekkor ötvenhárom éves volt. Még vállas, ízmos, alig kopaszodó. Betétes lakkcipőt viselt és szeretett csinosan öltözködni.
Eleinte szenvedett az egyedülvalóságtól, nagyon hiányzott a felesége, akinek mindennap el szokta mesélni, mi történt délelőtt a hivatalban.
Ebéd után egyszer, mikor az ásítás már a torkát fojtogatta, behívta a kis, szegény rokonát, a tizenhároméves gimnázistát. Naponta nála evett a konyhában.
A tanácsos sok mindent magyarázott, amit a fiú nem értett. Nagyon rosszul érezte itt magát. Mélyen meg kellett hajolnia, meg kellett csókolnia a bátyja cérnakeztyüs kezét mereven kellett ülnie a széken. A tanácsos, végzéseket és rendelvényeket olvastatott vele és mosolyogva javította ki a hibáit:
– Illetmény… határozmány… bizottmány… nem bizottság…
Titokzatos ember volt. Annyira komoly, hogy semmikép se lehetett volna elképzelni meztelenül. Szigorú mosollyal nézte a világot, mely általában tetszett neki. Mert kedvére való kis mocsok, cudar világ volt és nagyon haragudott azokra, akik csak valamicskét is akartak volna változtatni rajta. Nem győzte dicsérni azt a kifürkészhetetlen és megfoghatatlan bölcseséget, mely a vízet nedvessé, a tüzet meleggé tette s úgy intézkedett, hogy a szamarak lehetően felül legyenek, az érdemesek pedig alul. Élete egészen a kötelességé volt.
Gyakran sóhajtozott, hogy mennyi a dolga. Kacérkodott a hivatalával, mint egymással a boldog szerelmesek. De ha vasárnap otthon kellett maradnia, epésen járt föl s alá. Forró álmában megjelent előtte egy ív ropogós miniszterpapiros, az enyv, az olló, a vörös tinta. Másnap mohón rohant be. Hivatala pedig nem ért véget a tapétás ajtóval. Magával vitte az utcára, a mezőre, mindenüvé. Sétált a korzón, hogy visszaköszönhessen mindenkinek az érdeme szerint, kinek mosolyogva, kinek hanyagul, kinek kedves és szives leereszkedéssel és hiába játszotta, hogy mindez nehezére esik, a keze, melyben a kalapját tartotta, reszketett az izgalomtól és napokig nyilalt a szíve táján, mikor valaki véletlenül nem vette észre. Az egyhangú munkában mámora is volt, különösen ha valami szabálytalanság fordult elő. Ekkor a sárgazöld szeme szikrát hányt, a pirosas orra elfehéredett és az orrcimpáját kék karikák vették körül. Érezte a «fegyelem» szükségességét. Ez a szó a szenvedélye, a pálinkája volt. Azt is szerette, ha protekcióért zaklatták. Előbb – hogy az utolsó cseppig élvezze a tekintély és hatalom varázsát – még aláirt néhány aktát, csengetett, pecsételt, aztán kivette a névjegyét és átadta a kunyerálóknak. Általában kedvelte a bajba jutott embereket, a gyengéket és a betegeket. Ilyenkor érezte csak, milyen hatalmas és egészséges. Mások dolgában mindíg pesszimista volt. Ha valamely alárendeltje megbetegedett, rögtön azon gondolkozott, milyen gyászjelentést ad ki majd az ügyosztály, milyen részvéttáviratot fogalmaz Páva tanácsos s már látta is magát a temetésen, fekete keztyüben, cilinderrel menni az egyszerű fakoporsó után, s már olvasta is a másnapi ujságokban nevét a jelenvoltak között. Mikor pedig felgyógyult a hivatalnok és jelentkezett nála, lemondóan intett a kezével. Csak tüdőcsucshurut? Szegény-szegény barátom. Ismerjük ezt a nótát. Jó lesz vigyázni. Aztán hozzágondolta, elégedetten: ez se viszi sokáig.
Csak a hivatalában élt igazán és mikor becsapta maga mögött az ajtót, mindíg szomorúságot érzett. Mert nem tudott betelni azzal a szenzációval, hogy itt száz és száz lázas szem tapadt reá izgatott várakozással. Sokszor hallotta, hogy a szolgák a folyosón – suttogva és félénken – a «méltóságos úr»-ról beszéltek. Ilyenkor lopva, nehogy észrevegyék, utánuk osont. Otthon pedig megállt a tükör előtt. A méltóságos urat látta benne. Szervusz, kedves méltóságos, szervusz.
Egy éjjel az történt, hogy a hálószobája parkettjén ébredt fel. A beteg szíve, mint valami ágyúgolyó, kilőtte őt a szoba közepére. Itt hevert egy darabig, öntudatlanul. Meggyújtotta a villanyt. Hosszú hálóingében álldogált. Nézte az arcát a velencei tükörben. Papirosfehér volt és élettelen.
Reggel orvost hivatott, aki a fekete szivtölcsért rányomta a mellére és sokáig hallgatózott – gonosz figyelemmel – mint egy betörő. Aztán mosolyogva mondta:
– Semmi, méltóságos uram. Méltóságos uramnak oly egészséges a szíve, mint egy húsz éves gyermeknek. Egyelőre azonban, méltóságos uram, nyugalmat ajánlok. Feltétlen nyugalmat, pihenést, magányt, méltóságos uram. Nem fürdőhelyet, méltóságos uram. Egy kis várost, egy csöndes, elhagyott, kedves kis várost, méltóságos uram. Igen, méltóságos uram.
Páva tanácsos egy hét mulva már le is utazott a kis városba.
A vonaton bezárkózott elsőosztályú bérelt fülkéjébe és gondolkozni kezdett. Magány, feltétlen magány. Ez a fülke, a bezárt ajtó, a leeresztett függöny az a kis kék villanyláng, amely fönn ég, az a magány. Igazán nagyon barátságtalan dolog. Nézte a magányt. Hallgatta süketen csengő fülével a magányt. Tapintotta a kezével a magányt. Egy óra mulva már türhetetlennek tartotta. Ha legalább ülne valaki vele szemben. Még a kalauz se tudja, hogy kicsoda. Olyan ő, mint a többi. Ő is csak egy «utas». Olvasgatni kezdte a hirdetményeket. «Kérjük az utazóközönséget…» Ebbe az utazóközönségbe ő is benne van, mint más akárki. Mégis csak felháborító. Egy hónapig kell majd így élnie. Mindenesetre unalmas lesz.
A városra kék reggel borult, mikor megérkezett. Mindez nem érdekelte. A kocsi szélére ült, kikönyökölt, hátravetette a fejét. Csak egy kutya fordult utána, álmosan, aztán a kutyák csalódott tekintetével baktatott tovább más irányban.
Mit tegyen? Délfelé ötlete támadt. Szalónkabátot öltött s elment a főispánhoz, akit személyesen ismert. De a főispán nem volt otthon, nyaralt.
Szomorúan visszaballagott a szállójába gyalog, mutatva a fehér mellényét és az arany óraláncát. Semmi hatás. Az ebédnél szinte jól esett, hogy hallotta a saját árva hangját. Ebéd után aztán kiment a város végére.
A mezőn fecskevér, gólyaorr, kigyószisz nyílt. Szigorúan nézte őket. Nem tudta a nevüket. A virágok közül csak a rózsát és a szegfüt ismerte, a többinek nem mutatkozott be soha. Ez végre nem is volt fontos, se a hivatali előmenetelhez, se az államrend fentartásához. Egy § alakú virág azonban határozottan megtetszett neki.
– Nem ismerítek Páva tanácsost? – kérdezte most tőlük s a virágok rázták fejüket a szélben.
Végre néhány gyerek akadt utjába. Szeretett volna barátkozni, de sehogyse találta meg a módját.
– Fiatalság, bolondság – kiáltott feléjük.
Mikor pedig a gyerekek rá se hederítettek, ezt mondta:
– Nem kell haragudni… csak tréfálok… csak tréfál az öreg Páva… a tanácsos úr… az öreg tanácsos úr… a méltóságos úr…
Csodálkozva vette azonban észre, hogy ez se hat. Még ez sem hat, a titok, amit tartogatott, az ütőkártya, a nagyágyú. Most már elsötétedett az arca. A városban senki se köszöntötte. Szerette volna rendreutasítani a neveletlen embereket, különösen a gyermekeket, akik sértő módon visongtak körötte. Már-már egy messzemenő reformon gondolkozott. Általában helyes lenne valahogy jelezni, hogy egy hozzá hasonló köztiszteletben és közszeretetben élő hivatalnok milyen fizetési rangosztályban van. Milyen tökéletes és bámulatraméltó például a katonaság egyenruhája. Ott a tábornokot senki se nézheti közkatonának. De hányan gondolhatják róla, hogy csak idősebb fogalmazó, vagy díjnok. Kellene a hivatalnokoknak is uniformis, hajtóka és csillag, egy kis kereszt, vagy akár egy ízléses szalagocska is, a gomblyukban. Igaz, az újján gyémántgyürű van és az aranylánca vastag. Hányan veszik észre. Az emberek oly figyelmetlenek. Majdnem csikorgatta a fogát. Lázongó szók bugyborékoltak a torkán. Érdemes volt ezért dolgozni, évekig reggeltől-estig, huszonöt hosszú esztendeig? Forró olajat, tűzet, vesszőt ennek a csőcseléknek, mely nem ismeri az igazi érdemet, a munkát, az önfeláldozást, a fiatalságot fegyelemre, tekintélytiszteletre fogni, az engedetleneket pedig gályarabságba küldeni, tömlöcbe vetni, kivégeztetni késsel, akasztófán, máglyán. Halál, halál, halál.
Szédülten tekintett fel mély álmából, melybe egészen elsüppedt, mint egy gödörbe.
Lassanként alkonyodott. Arcára fekete tompaság ragadt. Ilyen bánatra ember nem is képes, csak állat. Éjfélig járkált az utcán, mintha valamit keresne. Végre betért egy kávéházba, ahol senki se volt. Leroskadt a székre.
Egy fáradt, szegény pincér sietett az asztalához:
– Hogy mondta? – szólt a tanácsos, felemelve harciasan a fejét.
– Azt kérdeztem, mit méltóztatik rendelni.
– De minek nevezett engem?
– Nagyságos úr…
Erre a szóra rácsapott, mint a vércse.
– Én méltóságos úr vagyok.
– Bocsánat.
– Nem azért mondom. Hiszen megesik. Különösen a mai világban.
– Igenis.
– No hozzon nekem egy üveg finom, nagyon finom pezsgőt.
A pincér hanyatthomlok szaladt, hozta a hütővederben a pezsgőt, majd megsemmisült a buzgalomban.
Páva tanácsos úr pedig ívott, gyorsan, nagyon gyorsan. A pincér előtte állott, figyelmesen. A kis város terén nem járt senki. Lassan – hosszú szünetet tartva – beszélt a tanácsos:
– Szegény barátom… Sajnálom magát azért az előbbi botlásáért… Mert most mindent megmondhatok… Tudja, ki ül itt maga előtt?… Nem tudja… persze… nem is tudhatja… Páva… a tanácsos… a méltóságos úr… az előkelő tisztviselő… Ne ijedjen meg… Maradjon csak itt, az asztal mellett… Ön is ember… Egy gyufát… Köszönöm… Egész nap itt időztem a városukban… Csak a főispán úr őméltóságát jöttem meglátogatni, de nem volt itthon… Sajnálom… Ő is, tudom, majd sajnálja… Akar egy szivart, barátom?… Majd az enyémből adok… Igazi havannák… Nem drága… Csak hetven fillér… Dugja zsebre és szivja el otthon… Igen, igen… A város nem csunya… Csak műveletlen, elmaradt, szegény… A patak szabályozatlan, a rét szabályozatlan, egyáltalában minden szabályozatlan… Majd idővel… Itt vidéken olyan nehéz valamit nyélbeütni… Néha még nekünk is… ott fönn… Budapesten… Mindenesetre helyes lenne, ha a főispán venné kezébe a dolgot… A főispán… Pista… Személyes jóbarátom… Pertu jóbarátom… Ő meg az államtitkár… Multkor a miniszter megállított a folyóson… Parancsolj, kegyelmes uram, mondtam neki… Mert vele is tegeződöm… Mindenkivel… Bizony, mulik az idő… Ha elgondolom, hogy ezelőtt húsz évvel… Hány évesnek gondol?… Negyvennek?… Kissé följebb barátom… Negyvenötnek?… Még feljebb… Ötvenhárom… Mindenki fiatalabbnak néz… Hiába, a jó élet… a kitünő koszt… a higiénia… Mellőlem egymásután dőlnek ki… Nem csoda… Az emberek nem élnek okosan… mint én… nincs is módjukban… Hogy laknak szegények?… Piszkos odukban… Ahogy a hirlapok írják… Mindenütt nyomor… Mennyibe kerül itt egy ötszobás lakás?… Elég olcsó… Nekem is csak öt szobám van… de az kétszer ilyen drága… igaz hogy tágas… szellős… mindegyik akkora, mint ez a kávéház… Kényelmes otthon… Selyem-perzsák… a falakon képek… zongora… gőzfütés… minden… minden… Hiába, a munka, az megtermi a maga gyümölcsét… Csak annak nincs, aki nem dolgozik… Mert mit látunk a mai társadalomban?… Naplopók… léhütők mindenütt… az úgynevezett modern irányzat… és örökös panaszok… Én mindíg soron kívül léptem elő… Igaz, hogy nem ismertem a restséget… éjjel-nappal… munka… vesződség… gond… Szorgalom… megbizhatóság… kitartás… tehetség… általános európai műveltség… Milyen nyelven beszél még, barátom?… Sprechen Sie deutsch?… Parlez vous francais?… English spoken?… Nekem mindegy… Nem mintha dicsekednék… Mert alapjában szerény ember vagyok… jó ember… áldott jó ember… szigorú, de jó… igazi magyar ember… Kenyérre lehet kenni… Csak a tiszteletet követelem meg alárendeltjeimtől… De olykor szivesen leereszkedem hozzájuk… Úgy mint most magához, aki egy egyszerű, szegény, mondhatnám szánandó vidéki pincér… Nem baj…
Megivott még egy pohár pezsgőt, belenézett a koromszínű nyári éjszakába, rágta a pezsgőtől lucskos bajuszát s a kéjtől hörögve mondta maga elé:
– A méltóságos úr… elbeszélget kissé… a méltóságos úr…
Kissé dülöngve, de még mindig vigyázva az egyensúlyára és a hivatalos tekintélyére, elindult. A pincér hétrét görnyedt. Ez egy igazi úr. Öt koronát nyomott a markába borravalóul.
– Nem baj – mondta még egyszer.
Ment haza a szállóba, ahol két egymásba nyíló erkélyes szobája volt, kilátással a városi parkra. Kecskeszakállát megvilágította a holdfény. Felnézett az égre, de szemét rögtön levette a holdvilágról, melyet határozottan nem helyeselt és inkább a város lámpáit vizsgálta, melyek – észrevette – nem égtek.
Leült a szobájában. Az a rongy portás még most sem hajolt meg eléggé mélyen. Elhatározta, hogy még holnap visszautazik Budapestre. Itt igazán semmi keresnivalója nincsen.
Később eszébe jutott, hogy még valamit nem mondot el ott lenn, a kávéházban. Majd reggel, a kávénál.
Arca fehér volt, lottyadt, szomorú. Kissé eltakarta a kezével, mintha fájna a feje. Gubbasztott a gyertyavilágban. Vakargatta a sebeit, a keléseit a lelkén, szegény-szegény halandó, éles cseréppel, mint a bibliai nyavalyás a szemétdombon. Aztán tágra nyitotta a szemét. Egy irtózatos rém ült ekkor a szemében, gyáva, fecsegő, beteg kísértet, semmiben se hivő, semmit se remélő, fáradt, álmos, csunyább a halálnál és az őrületnél: az öregség.
A SÚGÓ.
I.
Halványsárgák és feketék voltak a fogai, mint a régi zongorabillentyük. A fa-hang pedig, mely e fogak közül jött, tompa és bánatos, talán a hivatásánál fogva is kissé halkabb, mint más embereké, akik azzal keresik kenyerüket, hogy fennhangon beszélnek. Homloka sunyi, szeme a földre néz, az arca halvány. Künn, a városon kívül lakott, földszintes házban, mely sokkal mélyebben volt, mint a többi, úgy hogy a súgó a járókelőknek csak a cipőjét, harisnyáját és a térdét látta. Ez a térd-szemlélet lett később a veszte. A súgólyukból egy kardalos lány kövér térdét bámulta két évig, kinek áttört fekete harisnyáit sárga harisnyakötő csatolta össze s a lány annyira megbűvölte, hogy – hirtelen elhatározással – feleségül vette őt és levitte magához földalatti odujába, mely a pincék hideg és nyirkos lehelletét árasztotta. Kisérteties volt ez a ház. Messze-messze ki lehetett látni a mezőkre, a temetőre, a vasúti töltésekre, ahol vonatok zakatoltak, szüntelenül. A csend megdermesztette a házat. Felesége reggelenként mosdatlanul és kócosan ült egy széken. Ő pedig – hóna alatt piszkos papircsomókkal – rohant a próbákra, meggyújtotta a villanylámpát és belebujt abba a kopott-arany faköpenyegbe, mely második lakásává vált.
II.
A súgónak előbb homályos és zaklatott karriérje volt.
Húszéves korában azzal kereste a kenyerét, hogy bűvészkedett. Hosszú művészhajat, bársonykabátot viselt, az arcán nyájas mosoly bujkált. Így köszöntött be esténkint a vidéki vendéglőbe, ahol söröző társaságok ültek. Akkor elővett egy elefántcsontbotot, egy tojást, egy órát, egy csomag kártyát. Bűvészetei többnyire nem sikerültek. Hiába forgatta hipnotizáló szemeit. Kezei ügyetlenek voltak. Még a részeg emberek is észrevették a suskust. A társaságból rendesen kikeresett egy csempe fogú, csunya leányt, megfogta az üterét, kétségbeesésében szerelmet vallott neki. A lány – hálából – elárulta a társaság titkait. Máskülönben a tojás sohasem változott órává, sohase jött ki az a kártya, melyet gondoltak.
Ilyenkor az «imprezárió» a söntésben korholta:
– Te botkezű! Ha még egyszer elhibázod, mehetsz.
A bűvész azonban hitt magában, az akarata bűvös erejében. Egy ízben elkérte a tanácsos aranyóráját. Az órát a mozsártörőjével izzé-porrá törte.
– Tessék megnézni, uraim és hölgyeim, – hadarta – az órát összetörtem.
A társaság belenézett a mozsárba, az óra csakugyan darabokban hevert, arany és üvegszilánkok közt. Mindnyájan roppantul meg voltak elégedve.
– Most pedig ráborítom ezt a kendőt – mondta – csak meg kell érintenem a varázsvesszővel és…
Csend lett.
– … És koncentrálom az akaratom minden erejét…
Összeráncolta homlokát, erőfeszítés tükröződött az arcán, a szeme világított, mint az indiai fakiroké. Arra a könyvre gondolt, melyből a bűvészetet tanulta.
Egy perc multán megszólalt:
– Sziveskedjenek önök is koncentrálni az akaratukat. Gondoljanak arra, hogy a mozsárban megint itt van az óra, épen, ragyogó aranyfödéllel, sértetlenül, mint azelőtt.
A társaság ismét koncentrálta az akaratát, különösen a tanácsos, aki már kissé – nem minden ok nélkül – nyugtalankodott.
A bűvész pedig a mozsár fölé hajolt:
– Már hallom a ketyegését.
A kendőt ünnepélyes lassúsággal leemelte. Nem mert odanézni, csak a tapogató ujjaival kereste az órát és még jobban elsápadt.
– Valami hiba van – mondta halkan.
Az ujjai üvegszilánkoktól vérzettek.
– Valami hiba esett – sírta és az «imprezárió»-ja felé fordult könyörögve. – Az óra még mindig nincs itt. Egy, kettő, három. Még most sem. Mi ez…
Azzal lassan a mozsárra szorította a szalvétát, egy pillanatra kiment és nem is jött vissza többé.
III.
Hónapokig bujdosott ismeretlen városokban, keserű szájában a kudarc ízével, elszontyolodva, de hitt magában. Biztos volt, hogy rá még vár a dicsőség. A szégyen később a föld alá űzte, a pincelakásba és a súgólyukba.
– Ó, szent művészet, mennyit kell szenvedni érted.
De mikor a színpad porzott a dühös lábaktól, a hősök ordítottak, a hősnő pedig vérbefagyva feküdt a diványon, az idegei kellemesen borzongtak. Halkan és izgatottan sugott. Egy év multán már játszott is. Ott lenn, a súgólyuk villamos mélységében mozgott és gesztikulált, az arcát elfintorította, kezét – a szerelmi vallomásoknál – szívére nyomta, a szemét kimeresztette, a könnyei csorogtak, kómikusan játszott, mint majom a ketrecében. Ezek az esték megviselték. Előadás után, mikor a függöny lement, a közönség eltávozott és a tűzoltók feltüntek a színpadon, az arca – halotthalvány és verejtékes arca – búsan rémlett fel, mint a hold.
IV.
A színészek nem igen barátkoztak vele. Sötét és mély életét magány takarta el s csak egy súgókollégája látogatta meg néha – a szomszéd vidéki városból – a családjával. Ilyenkor lázasan cserélték ki impresszióikat:
– Súgni, barátom, – mondotta nem mindenki tud. Hallottad, hogy súgok? Ha én «vezetem az előadást» úgy megy, mint a karikacsapás. Mert a súgó minden. A súgó a színház lelke.
A két súgó összebólintott. Azon a nézeten voltak, hogy a súgóknak és a családjaiknak össze kell tartani.
Ebéd után megmutatta vendégeinek az emlékkönyvét. Súlyos több ezer lapos, bőrbekötött könyv volt ez, melybe «művészi pályája» minden szemetjét összegyűjtötte. Színészek, színésznők, írók arcképei sorakoztak itt egymás mellé, akik emlékmondatokat írtak beléje, buzdító verssorokat és axiomákat, ujságcikkek voltak felhalmozva, melyek a színészek sorsáról szóltak, nagy színészeknek a hirlapokból kivágott halálhírei, emlékfürtök, képeslevelezőlapok, rongyos szerepek, referádák a ripacsok vendégszerepléséről, hosszú, kenetteljes színész-elmélkedések, mókák és régi színlapok egészítették ki a nyomor és a szeretet e fantasztikus szarkafészkét. Ilyen mondatokat silabizáltak ki: «Előre a Parnasszusra.» Vagy: «Kartárs, mindig ez legyen a mottód: dicsőség és művészet.» Vagy: «Menj tovább ezen a szép, de rögös pályán, csüggedetlenül.»
– Csüggedetlenül – mondta a súgó magasztosan.
Az elfogulatlan szemlélő nem tudta, hogy miért ne csüggedjen el az a szegény-szegény ember, aki havi száz koronából él. Ő azonban művésznek tartotta magát, talán nem is minden ok nélkül. Mert ebbe a förtelmes és groteszk könyvbe lejegyezte minden emlékét, dolgokat, melyek a fölületes ember előtt jelentéktelennek és érthetetlennek tetszettek, de számára az eltünő pillanatok ízét és mézét örökítették meg.
V.
A feleségét gyakran magához vonta:
– Jőjj a keblemre, ó, te szent nő.
A kis városban mindenki tudta róla, hogy nem is szent a felesége. A házassága első évében titokban csalni kezdte a súgót. Később már nem is vigyázott, a hűtlensége nyilt titok lett mindenki előtt, csak a súgó nem sejtette. Különben, többnyire nem volt otthon. A hívatásának élt, bohém módon, szegényen és elégedetten. Művésznyakkendőjét gőgösen lobogtatta. Hajadonfőtt járt az utcákon és magában beszélt. Az a sok szó, mely a súgólyukban végigsiklott a száján, kissé megzavarta és részeg volt akkor is, mikor nem ivott bort. Előadás közben szerette volna elrúgni a színészt, a színpadon teremni és eljátszani a szerepét, tiarával a fején, palástban, a tömeg tapsoló lázától lángragyújtva. Arra is gondolt, hogy darabot ír, vagy képet fest, vagy hegedülni tanul. A súgólyukban elbujva, mint egy földalatti állat, süket vakondok várta a «dicsőség»-et. Színház után hangosan beszélve, kalap nélkül, szaladt haza, fejében szavak zsongtak, verses és prózai beszédek, királyok, inasok, szentek, züllött lányok, őrültek, végtelen, érthetetlen, hosszú-hosszú szerepei.
VI.
Egy forró tavaszi délután a kis szobája ajtaján kopogtatott.
– Malvin – súgta a szokott fa-hangján – nyisd ki.
Aztán erősebben:
– Nyisd ki.
– Nyisd ki.
A pincelakásban két hang suttogott.
Mikor az ajtó még mindig nem nyilt ki, az ablakot betörte a lábával és a szobába ugrott.
A felesége az ajtónál állt, ijedten, a színház jellemszinésze pedig egy széket szorongatott a kezében.
– Megcsaltatok – ordította és sírva fakadt.
A jellemszinész felé fordult.
– Te gazember – hördült rá – te hitvány, te disznó.
A jellemszinész elfordította a fejét, nem is szólt semmit, az inába szállt a bátorsága. Ő, akit a színpadon nem sérthettek meg, anélkül, hogy a másik pillanatban ne feleljen a jambusok zengő gorombaságával, most a fal mellé lapult, mint egy egér.
A súgó hangja egyre tisztábban csengett, elvesztette szokott gutturális színezetét is, feje vörös haragban fürdött.
– Becsületem elrablója – kiabált valamelyik rosz színdarabból – boldogságom gyilkosa, hitvesem elcsábítója!
Egy szót keresett, ami méltóan kifejezi színpadi felháborodását. Végre megtalálta:
– Te cenk.
A feleségéhez fordult:
– Te céda.
Most már biztosan állt a szobában. Szerepét gyönyörüen játszotta, a dicsőség elkábította, a gerince kiegyenesedett. Igen, ez az ötödik felvonás utolsó jelenete. «Voltak és a férj.» «Kitörő szenvedéllyel», tajtékos szájjal kell beszélnie, az ügyelő mindent elrendezett, az asztalon a konyhakés, mellyel az asszony reggel a krumplit hámozta, csak meg kell ragadni és belevágni a csábító szívébe. Lábai toporzékoltak. A padló döngött alatta hatalmasan, s érezte, hogy erre várt, ez a dicsőség, ez a művészet, ez az «élet színpada».
A kés cikázott a kezében, egy pillanat ezredrésze alatt belevágta a szinész szívébe, aki meg se nyekkent, szótlanul elterült a földön.
– Ez meghalt – mondta és eldobta a kést.
Aztán leült egy székre, sápadtan, lélekzet nélkül, mint a művész, aki elvégezte a munkáját és a dicsőséget emészti. Nyugodt volt és nagyon elégedett. Elérzékenyülés vett rajta erőt, a könnyei boldog, forró patakokban megeredtek:
– Ó művészet… ó dicsőség… ó szent, szent művészet – mondta utoljára.
Zavartan a feleségére nézett, az ajtóra, az ablakokra s várta, hogy csöngessenek és leeresszék a függönyt.