2.
Húsz évvel ezelőtt sokat mulattak a társaságban, hogy Kömleyék (somogyfalusi és albányai báró Kömley Simon) a várban vásároltak palotát. Kömley úr ugyanis csak egyszerű nemes ember volt, a felesége azonban régi erdélyi családból való s ki tudta mutatni, hogy ősei Bocskaytól grófi koronát kaptak, mely azonban a török veszedelem idejében valahogyan elkallódott. A gyönyörű szép asszonyban egyre motoszkált a becsvágy és nem nyugodott addig, amíg az urának ki nem járta a báróságot – az ország közigazgatása körül szerzett érdemei fejében. A magyar közigazgatás ugyan ma sincs rendezve, de a Kömley úr bárósága már húszéves. A becsvágyó báróné pedig a várba vonult, részben azért, hogy ott várja meg, míg bárósága egy kis patinát kap, részben pedig azért, hogy az ősi kerületben, egy tönkrement mágnás ősi fészkében az arisztokratánál is arisztokratább milieuben lakozzék.
Mivel pedig a Kömley-palota a várban volt, ennélfogva a Deméndy-palotának is ott kell lenni. A fehérvári kapu mentén elhuzódó bástyára támaszkodott a palota, mely ezelőtt egy sváb korcsmárosé volt, aki kocsija, lova számára istállót is tartott. Egyemeletes ház volt, az utcai frontja csak tíz ablak, mely testvériesen oszlott szét öt szoba között. A hátulsó traktusa azonban szintoly nagy volt s ablakai a bástya fölött a hegyes-halmos szép budai vidékre néztek.
Itt volt a fészek is. A szélső sarokban, tapétaajtóval zárt egyablakos kis fülke, melynek butorzata első pillantásra csupa pálmából állt. Óriási páfrányok, keskeny levelű Phönix-pálmák, kemény, lovaskard formájú szakaszok minden zugban, minden szék fölött. Ha az embernek éles szeme van, egy szinte játékszeresen kicsi zongorát is fedezhet föl, de a pálma-milieuből győzelmesen vált ki az egyetlen ablak előtt merengő óriási, olasz renaissance-os ébenfa-hintaszék.
Ez a fészek. A cselédségnek, mint a mesében meg van hagyva: mind a tizenkét szobát naponta szépen ki kell takarítani, de aki a tizenharmadikba lép be, az halálnak halálával hal meg.
Mert ez a fészek. A kicsi asszony, aki semmivel sem törődik, a fészket maga takarítja. Szőke kis fejére selyemkendőt köt, kicsi, vékony derekára fehér szobaleány-kötényt, kinyitja a kicsi szárnyas ablakot és jár seprővel, törlőronggyal kezében a kis szobában és míg irtja a port és kicsi gyerekkezével cirógatja a hintaszék zord fekete sárkányfejeit, csengő dalocskája messzire kihangzik az ébredő budai hegyekbe, ahol a szerteszórt apró fehér és piros házak kiváncsian hallgatódznak: ugyan miféle madár szól?
Ezuttal szinte röpül a fészekbe. Magával vonta az urát, aki szeretett volna még egy cigarettát elszíni, félre lökte a komornikot, aki tálcán leveleket akart átnyujtani.
– De édes, talán fontos is van közöttük.
– Nincs, nincs, tudom, hogy nincs.
– Talán átöltözködnél előbb?
– Nem vagyok befűzve, nem kell.
S mint zsákmányát, vonta maga után a kis asszony a nagy szál embert, aki kelletlenül fölhuzta szemöldökeit s szabadon maradt kezével idegesen csettintett. Végig a kis sárga szalonon, a billiárd-szobán, az ebédlőn, a dohányzón, keresztül a hátulsó front két kicsi fogadószobáján, meg a nagy zongoratermen, félretolta a falról lelógó óriási bokharát, mely alá nagy furfangosan rejtőzött a fészek tapéta-ajtója – aki nem tudta, sohasem sejti meg, hogy ott a nagy fali kárpit mögött nyílik még egy szobácska.
Ott aztán belekényszeríti urát a fekete karosszékbe s egy szökéssel az ölében térdel.
– Itt vagyunk, itt vagyunk, úgy-e örülsz, édes uram, hogy végre egyedül vagy a te aranyos feleségeddel!
– Hogyne, hogyne – mondja ez és lagymatagon átfogja a kis derekat, tűri a rátapadó, pici vérszegény ajkat.
– Édes uram, nagy uram, hatalmas uram, jaj be örülök, hogy én vagyok a feleséged.
– Kis bohó – mondja Deméndy és lehunyja a szemét.
– Te is örülsz, hogy én vagyok a feleséged?
– Hogyne, hogyne!
Az asszonyka elpityeredik.
– Hogy mondod ezt. Hogyne, hogyne, bizony a képviselőházban sokkal bőbeszédűbb voltál.
– Hja, édes, mert az politika.
– Ez meg szerelem – pattog az asszonyka s öklével nagyot üt az ura vállára. – Hát mondd meg nekem, mi jelent többet: a szerelem vagy a politika?
– Természetesen a szerelem.
Az asszonyka ismét kacag.
– Jaj, de furcsán mondod ezt. A történelmi professzornak volt mindig a szavajárása a természetesen. A törökök átmentek a Dunán és természetesen megverték a németet. Hunyady Mátyás természetesen nőül vette Beatricét. Mondd, örülsz, hogy engem szeretsz?
– Nagyon örülök.
– És nagyon szeretsz?
– Nagyon.
– Mondj valami nagyobbat.
– Végtelenül szeretlek.
– Akkor repüljünk.
Odagubbaszkodott az ura ölébe, mélyen összehuzódzkodva és megindult a hintaszék és a kicsi asszony behunyta a szemét és tündérországban érezte magát. Deméndy is behunyta a szemét és azt gondolta: be jó volna cigarettára gyujtani.
A nagy repülés közben újabb gondolatok kergetődztek az asszonyka agyában. Mikor a hintaszék megállott, fölveti nagy kék tekintetét és elmerengve mondja:
– Jó volna, ha sohasem kellene kimozdulni a fészkünkből.
– Bizony, édes, de nem lehet.
– Igen, – szólt durcásan – mert mindig dolgaid vannak és itthon is egyre zaklatnak az emberek. Aztán mama sem hagy egyedül, mindig ide jön és veszekszik a cselédséggel. Úgy sajnálom szegényeket. Aztán engem is korhol és úgy vigyáz rám, mintha még most is kis gyerek volnék. Pedig ugy-e bár, olyan asszony vagyok, mint a többi, akinek a melle úgy előre dudorodik, hogy szinte elgurul?
Ezen nevetni kell. Nevetnek is, az asszonyka úgy, hogy a könnye is kicsillan, az ember úgy, mint a komédiások. Újabb csókroham után az asszony tovább fecseg.
– Jaj, de furcsa voltál a képviselőházban. Odaálltál nagy peckesen, kisodortad a bajuszodat és olyan komolyan beszéltél bírókról, meg alispánokról, meg nem tudom miféle politikus dolgokról, az ember azt hihette volna, hogy érdeklődöl az ilyesmik iránt.
– Kell is édes, mert belügyi államtitkár vagyok.
Az asszony ravaszul pislog feléje.
– De nem lehet, mert az én uram vagy. Az pedig csak egy iránt érdeklődik. Találd ki, hogy mi iránt.
Az államtitkár úr visszahunyorog és apathikusan azt mondja:
– A szerelem.
– Igen, de még jobban mondd.
– A feleségéhez való szerelme iránt.
– Úgy van, úgy van, helyes – kiált most, utánozva a képviselő urak kiáltásait. Majd hirtelen elkomolyodik.
– A feleségéhez való szerelme iránt, mondd csak, édes, hát van, nem a feleséghez való szerelem is?
Az államtitkár feszengeni kezd.
– Megzsibbadt a lábam, édes, egy kicsit hadd keljek fel.
Édes megint elborong. Különösen érzékeny lelke van, megérzi, amit nem tud s szerelme, meg tudatlansága nagy elvakultsága mellett is a lelkét egyre nyomja az ismeretlen Élet a maga millió hazugságaival és miriádnyi bűneivel.
Szó nélkül leszáll ura öléből és odalép az ablakhoz. Deméndy megsajnálja és melléje áll, átfogja derekát s most már lágy, meleg hangon kérdi:
– Bánt valami, édes?
Szótlanul, szomorúan rázza a fejét.
– De látom, édes, hogy valami bánt. Nincs bizalmad az édes uradhoz?
Most se szól, csak egy hirtelen fordulattal a mellére borul. Deméndy fölnyalábolja a kis teremtést és visszaviszi a karosszékbe. Egyszeribe kisüt a nap és a kis menyecske megint fecseg, mint a madárka.
– Igen, – mondja – oly ritkán lehetünk a fészkünkben. Azelőtt legalább magamban lehettem itthon és várhattam az édes uramat. De aztán jött mama és összeszidott, hogy most is még olyan gyerek vagyok. Képzeld csak, – szólt hangos kacagással, – mama szememre vetette, hogy tökéletesen hozzád való vagyok, mert nekem sincs semmi becsvágyam. Hát baj az, ha összeillünk?
– Persze, hogy éppenséggel nem baj.
– Igen, de mama mindenáron azt akarja, hogy miniszter légy és szintén bárónak tegyenek meg, mint papuskát. Hát mire való ez? Aztán a miniszternek még több dolga van, hallottam, mint panaszkodnak a szegény asszonyaik, hogy nem is látják az urukat, úgy belebújnak azok a hatalomba. Hát én nem engedem meg, hogy te miniszter légy, különben sehogy se lehetnénk a fészekben.
Az államtitkár meghimbálja a széket és csak bólint a fejével. Az asszonykának még valami furcsaság jut eszébe, ezen már igazán nevetni kell.
– Igaz, képzeld csak, tegnap, mikor délben elébed jöttünk a kocsival, mama azt is rámparancsolta, hogy ne engedjelek annyira a szoknyámon ülni. Azt mondja, hogy pipogya ember az olyan, aki folyton a felesége körül kuncsorog, azonfelül még beteggé teszi és tönkreteszi a szépségét. Édes uram, olyan boldog voltam, mikor mama azt mondta, hogy folyton rajtam lógsz, de mama nagyon okos asszony, hanem ehhez igazán nem ért. Hát hogy volna lehetséges, hogy te beteggé meg csúnyává tennél engem? Hiszen szeretsz!
Ez csak elég világos! Annál megdöbbentőbb azonban, ha a szerelmes férfi kissé mohón kap a szón és azt mondja:
– Mamának némiképen igaza van.
– Hogyan?
– Hát úgy, édes, hogy a férfinak nem szabad mindig csak a szerelemre gondolnia. Tudod, vannak egyéb dolgok is a világon, az embernek hivatása, kötelessége van, ami mindenek előtt való.
– Úgy? – mondja hosszan, elgondolkodva – ezt sohasem hallottam. Akkor minek tartod meg az állásodat?
Erre bajos felelni. Az államtitkár úr, aki mindenre talál kádenciát, néma és zavarodott. Csakugyan, mihelyt akceptálta a tételt, hogy a szerelem mindenekfelett való s mihelyt ő is helybenhagyta, mikor a felesége panaszkodott, hogy oly keveset lehetnek együtt s az volna a legnagyobb boldogság, ha soha se kellene egymást elhagyniok, akkor mért nem hagyja ott állását, melyre nem szorult, hogy a nyert időt a feleségével tölthesse?
– Hát te nem örülsz, amikor úgy éljeneznek és tapsolnak az uradnak, mint ma?
– De igen – felel az asszonyka mély meggyőződéssel – hanem elég ha egyszer egy hónapban történik. Hiszen neked elég ha kiállsz és beszélsz. Mert te vagy a legokosabb ember a világon.
– Igen és a legokosabb ember a világon most is itt ül az ő felesége mellett, holott a minisztériumban kellene lennie. Tudod-e, édes, hogy az okos embernek nem szabad rossz tisztviselőnek lenni?
– Se baj, édes uram, ennek ellenében te vagy a legszerelmesebb férj.
– Ezzel nem érik be a minisztériumban.
A menyecske megint elszontyolodik.
– Min gondolkodol, édes?
– Azt gondoltam, ha én volnék a király, minden szerelmes embert eltiltanék a hivataloskodástól. Mert a szerelmes ember a feleségeé, egészen a feleségeé és csak az a kötelessége van, hogy a feleségére gondoljon.
– Kis bohó, hiszen a hivatalban is rád gondolok.
– Igen – mondja rajongva, szorosan az urához tapadva – érzem, hogy rám gondolsz, úgy mint én te reád. Hanem…
– Nos, mi az? Hanem?
– Hanem nem mindig lesz úgy. Majd ha öreg leszek és csunya, akkor nem fogsz már úgy szeretni.
– Te, öreg és csunya? Mindig ilyen maradsz.
– Igen, édes, azt csak úgy mondod. Hanem tudom én, hogy nem vagyok olyan, mint a többi. Kicsi vagyok és gyereknek tartanak, aztán tudod-e mit gondoltam ma, mikor a képviselőházból elmentünk?
– Mit?
– A kapuban láttam egy magas, erős leányt. Nem láttam az arcát, mert elsietett, hanem olyan szép és nagy volt, hogy szinte féltem tőle. Hát azt gondoltam, hogy szeretnék én is ilyen szép és magas lenni, akkor tovább maradnék ifjú és szép és te is jobban tudnál szeretni.
Az államtitkár úr megrázkódott. Kémlelve nézi a gyerek-asszony vonásait, csakugyan nincs semmi célzás a szavában? Nincs, de ez még jobban nyugtalanítja. Micsoda gúny vagy a sors iróniája, hogy a feleség vágyódik a szerető termetére s maga mondja az urának: az ízlésednek, a szerelmednek jobban felel meg az, mint magam. És észrevette? Hiszen maga is ettől nyugtalan és ideges és azért szeretne legalább néhány percig magára maradni, hogy rendbe térítse lelkületét és kiölje magából a visszatérő vágyakat, magába fojtsa a mult kísérteteit. Hiszen amíg erőltetetten enyeleg a feleségével, szeme előtt még mindig az a jól ismert, sokszor átkarolt fejedelmi termet lebegett, az a büszke, szép, fehér arc, a gőgösen leszorított ajak, mely olyan lázasan tudott lihegni és még lázasabban csókolni. Ah, kinos szenvedés az, mikor az ember feleségével az ölében, kénytelen gondolni az elhagyott szeretőre!
Az asszony keze átsimítja homlokát.
– Mért komolyodtál úgy el?
Az ember idegesen elkapja a fejét.
– Hagyj, édes. Te mindig olyan lehetetlen dolgokat beszélsz. Hát minek akarsz nagynak lenni, amikor kicsi vagy?
Deméndyné kibámul az ablakon, de nem a hegyes-völgyes szép tájat látja ott, hanem a maga kicsi lelkének nagy, rejtelmes problémáját. – Nem tudom – szól halkan, de mindig úgy érzem, hogy én nyomorult kis teremtés vagyok, nincs jogom arra a nagy boldogságra, s mégsem akarok nélküle élni.
– Bohó vagy, együgyű vagy – biztatja fanyar kedvvel az ura – hát sohase kergethetem el ezeket az árnyképeket?
Az asszonyka szemébe köny lopódzik.
– Szeresd, szeresd nagyon ezt a buta feleségedet.
– Hiszen szeretem.
– Nem úgy, – mondja a fejét rázva, – hanem úgy, mintha nagy beteg volnék, akinek mindig éreznie kell, hogy szeretik, mert ha csak egy pillanatra nem érzi, akkor meghal.
A kapu aljából behallatszott az idegent jelentő harangszó. Deméndy kapva kap rajta:
– Valaki jön, édes, – mondja, – el kell hagynunk a fészket.
És most melegebben csókolja meg és a fülébe súgja az igéző szót:
– Nagyon szeretlek.
Deméndyné szeme fölragyog, édes, felhőtlen boldogság tükröződik rajta vissza és Deméndy gondolja magában:
– Dehogy is halna meg, aki ugyanegy pillanatban tud sírni és nevetni, nem hal bele a fájdalomba.
A minisztériumból küldtek át néhány aktát, ezeket kellene sietve elintézni. Deméndy a kiszabadult rab boldogságos érzetével telepedett meg dolgozó asztala mellett, majd hogy le nem ültette a diurnistát, aki az aktákat hozta, cigarettára gyújtott és kéjjel, lassan forgatta a lapokat, hogy csak minél tovább tartson az elfoglaltsága.
Negyedóra alatt mégis elvégezte, sóhajtva bocsátotta útnak a diurnistát, majd megállt a szoba közepén és hallgatódzott kifelé: nem jön-e a kínzó angyala?
Magában így nevezte a feleségét. Sokszor kérdezte magától, hát igazán nem szereti-e? Akkor honnan e féltő gond, mellyel környékezi, tehetetlensége e kicsi asszony akaratával szemben? Avagy szereti? Akkor honnan az émelygős lehangoltság, mellyel felesége szerelmét fogadja, a türelmetlen vágyakozás, hogy magára maradhasson, hogy legalább ne legyen kénytelen vele együtt lenni?
A feleletet pedig mindenképpen abban találta, hogy ostobaság volt megházasodni, még nagyobb ostobaság volt, hogy éppen Kömley Olgát vette el.
Miért vette el? Az okoskodás igen helyes volt. Házassága alapja az orvos utasítása volt. Maga is érezte, hogy bizony ha valamiképpen meg akarja óvni egészségét, szakítania kell a legényélettel.
A dolog ugyanis igen egyszerű. Az ember magához vesz egy asszonyt, aki mindig mellette van s ezzel az ember alaposan kigyógyult a szerelemből. Feleség okvetlenül csak egy van és az nem olyan követelő, mint a szerető, vagy a más felesége.
S ebből a szempontból Kömley Olga látszott a legalkalmasabb asszonynak. Sohse hitte volna, hogy ilyen leány is van a világon. Aki az oltár előtt is azt hitte még, hogy a gyereket gólya hozza és semmit, de éppen semmit sem tudott a világ dolgából. Kicsi, gyönge, vérszegény, ezzel az asszonnyal úgy rendezheti a házaséletet, ahogy éppen tetszik. Ha akarja, azt is elhiteti vele, hogy csókolódzni sem illik, mert különben bajusza nő.
Azonkívül még egy külső oka is volt rá. Félesztendőn át a legnagyobb hevességgel ostromolta Kömleynét. Rideg ellentállásra talált. Ez az asszony nem könnyelmű, az urát nem szereti ugyan, de mást sem. El van telve a szépségével, kiválóságával és gőgös önérzete sem tűrné el, hogy egyik férfi másnak ösmerje őt, mint a többiek. Mégis egy délután az asszony majd megingott. A karjával átfogta már s Kömleyné nem nagy erővel védekezett. Ekkor benyitott hozzájuk a báró. Kicsi, szelidképű szőke úr, aki ma is csodálva és hitetlenül néz föl a feleségére; lehetséges, hogy ez a páratlan asszony az enyém legyen? Mikor a Deméndy karjában látta feleségét, mintha kővé meredt volna. Deméndyben pedig pusztán és egyedül a gavallér élt, aki mindenáron meg akarja védni a hölgy becsületét, melyet ő veszélyeztetett. Egyszerűen Kömley úr felé sietett és őt is megölelte.
– Reménylem, önnek sem lesz kifogása, – mondta egyszerűen – őméltósága épp most fogadott – fiának.
Hát így történt, így kellett történnie. Kömleyné azóta mintha gyűlölte volna az államtitkárt és rideg, fagyos indulattal viselkedett a leányával szemben. Hogy megszerette a kis leány ezt az embert, aki először beszélt neki szerelemről! Egy arcvonása sem rándult meg soha, hideg, közömbös, büszke és kimért volt mindig, éppen csak becsvágyát mintha a lányába akarta volna oltani, legalább ez alatt a jelszó alatt zavarta meg mindig a fiatal pár együttlétét s tört arra, hogy veje mentöl többet foglalkozzék a pályájával s ezzel alattomban mennél kevesebbet a feleségével.
Hogy mennyire egy követ fújt Deméndyvel, azt maga sem tudta. Az államtitkár keserves csalódásra ébredt családi tűzhelyén. Ez a vértelen gyerek, mihelyt megismerkedett a szerelemmel, a szenvedelem elemi tüzességével élt az urának. Telhetetlen, fáradhatatlan volt, egyre csókra vágyott és ezt a tűzben lángolását az érintetlen lélek rajongó hitével úgy fel tudta magasztosítani, hogy az olyan kiélt, mindenben kételkedő ember, amilyen Deméndy, megdöbbent tőle s lesújtottnak érezte magát a szerelem soha nem sejtett erkölcsi hatalmától. Hiába próbált kétkedni: szentség-e ez, vagy ostobaság? Szerelem-e, vagy betegség? Meghatotta a gyerekasszonynak primitiv képzelődése és tisztaságában való idealizmusa, meghatotta és lebilincselte, mint valami új szép jelenség, mely annál értékesebb, mivel okvetetlenül gyorsan múlónak kellett hinnie.
– Majd megismeri a valóságot, majd leszáll a felhőből, mint mindenki más – bíztatta magát.
De a kicsi asszonyt nagyon könnyen elbírta a felhő, nem szállt le a földre, hanem ott a fészekben, melynek bájos naivsága kezdetben ugyancsak elbűvölte, a hintaszék szárnyain mind magasabbra röpült és kényszerítette urát, hogy fáradtan, megterhelt lelkével vele emelkedjék a szférákba.
És Deméndy azon vette magát észre, hogy soha legényéletében annyira zaklatott ember nem volt, mint most, a házasság nyugodalmas révében. Különös egy helyzet. Egy asszony ül az ölében, akinek sejtelme sincs arról, amit a férfi multjának szokás nevezni. Aki azt hiszi, hogy a szerelmet együtt találta föl az urával és nagykíváncsian tudakolja, hogy mások is tudnak-e úgy szeretni, mint ők. És történik ez egy asszonynak hidegen őrködő szeme láttára, akinek a szerelmére tört, most pedig az anyósa. Azt hitte, el kell sülyednie szégyenletében, amikor Kömleyné hideg, csöndes megvetéssel nézett rajta végig, azon az emberen, aki lovagias áldozat pose-jába vágta magát s most világosan látja, hogy az áldozat voltaképpen célja volt.
Töprenkedett rajta: féltékeny-e rá az anyósa? És irtózva felelt rá egy másik kérdéssel: hátha igen? Mert ettől a lehetőségtől komolyan irtózott. Az anyával csalná meg a leányt? És azt a leányt, akihez fogható igazán nincs több a világon? A legleányosabban tiszta nő legyen a legrútabb csalás áldozata?
Hessegette magától ezt a rémképet, mégis be kellett magának vallania, hogy hiába. A felesége szerelmi rohamai holtra kifárasztották. Mint a megkínzott ember, mikor a kínzó kamrába viszik, úgy reszketett a fészektől, melyben az asszony az ő ölében legboldogabb perceit élte át. Egyben azonban, amely mértékben riadozott a felesége szerelmétől, annyira féktelenül lobogott benne a szerelemre való vágy. Ez a gyerek-asszony semmiképpen sem tudta izgatni, gyerek maradt a férfi szívének. Ő pedig rettegett, hogy a felkorbácsolt szenvedély valamiképpen mégis oda sodorja majd, ahová jutni irtózott: az anyós lábai elé.
Egy hónapja már, hogy kijegecesedett benne az egyetlen mód, mely ebből a veszedelemből kimenti: meg kell csalni a feleségét. Szinte erkölcsi kötelességének látta ezt. És gondolata ekkor szállt vissza ahhoz a leányhoz, aki valamennyi könnyelmű viszonyai között a legállhatatosabban tudta lebilincselni. A megszokottság és beteltség érzete, mely viszonyuk utolsó idejében érzékeit tompította, elmult, most ismét teljes kívánatosságában látta maga előtt a gyönyörű, sugár, erős leányt, akit igazán csak szakításuk órájában ismert meg valóban. Ekkor látta csak, hogy Éva szereti is őt s ami neki csak léha szeretkezés volt, az ennek a leánynak a szíve tragédiája. Sohasem érezte teljesen megoldottnak viszonyát, az adósság érzete nyomta és Évát folytonos emlékezetében tartotta még akkor is, amikor azt hitte, hogy a multnak minden szála el van vágva és élete csöndes, szenvedélytelen mederbe tért.
És házassága óta ma látta először s a lelke megrendült, vére minden csöppje lázongott benne: újra hozzákívánkozott s hideg verejték lepte el homlokát, mikor ezzel a vággyal a vérében közönbösen kellett beszélgetnie az anyósával és gyöngéden, gondtalanul a feleségével.
Most, amint néhány pillanatra magában lehetett dolgozó-szobájában, tünődve nézte magát a könyvszekrény széles üvegében:
– Ilyen vagyok kívül, amolyan vagyok belül. Ha a feleségem egy másodpercre belém nézhetne, szörnyet halna rémületében. De igazán, képmutató, komédiás vagyok-e, vagy gazember?
És tagadólag rázta a fejét. Nem, nem gazember. Hiszen, hogy a lelkében mi történik, arról ő nem tehet. Hogy kifelé másnak mutatja magát, azzal csak jót tesz. Mi tarthatná vissza, hogy úgy éljen, mint a többi férfi? Ha végignéz a közélet férfiain, nem talál egyetlen egyet sem, aki több-kevesebb fesztelenséggel el nem hanyagolná a feleségét és kedvteléseinek nem élne. A képviselőházban a vendéglős minden három hónapban köteles új buffet-leányokat alkalmazni, mert a nagyságos, méltóságos és kegyelmes urak szeretik a változatosságot. Az intendánsok mondhatni a kaszinó tagjai számára szerződtetnek színésznőket, ballerinákat, a vidéki képviselők az otthon maradt feleség mellett úgyszólván városi feleséget is tartanak, a durvább viszonyokról nem is szólva. Hát mért volna ő rosszabb, mint a többi? Nem rosszabb, ellenkezőleg, jobb. Még nem csalta meg a feleségét s amikor szerelmet hazudik neki, ezzel csak boldogítja. Sokkal kényelmesebb volna igazi mivolta szerint élni, mi, vagy ki gátolná benne? Igen, de annak a törékeny asszonykának egyszeribe összedűlne szép világa. Ezt nem teszi és ezzel isten és a világ előtt igazolva van.
Háromszoros halk kocogás az ajtón. Deméndy a fogát szíjja és füle tövét vakarja. Arca eltorzul a fájó bosszúságtól, keze ökölbe szorul a zaklató idegességtől, úgy kiáltja ki:
– Nem vagyok itt! – és elbuvik a könyvesszekrény mögött.
Az ajtó óvatosan nyílik, a kicsi asszony szőke fejecskéje bebúvik rajta és bohókásan megdöbbent arccal mondja:
– Csakugyan, nem hazudott, mikor azt mondta, hogy nincs itt.
Majd bebúvik egészen, az ajtót maga után gondosan becsukja és a kulcsot ráfordítja. Ne lepje meg őket senki.
És keresi az urát. A kárpit mögött, az íróasztal alatt, fölemeli a kerevet nehéz szőnyegét is, belenéz a dohány-szelencébe is, végre ravasz szemhunyorítással a könyvesszekrényhez is közeledik. Itt valaki hirtelen átkapja és a fülébe csókolja:
– Tolvajt fogtam!
Boldog rémüldözéssel vergődik az asszonyka ura karjaiban. Kergetődznek, játszanak, csókolódznak, két pajkos cica sem különben. És minekutána az asszonyka édesen, gyerekesen kikacagta magát, arcát ellepi a könyzápor, úgy szorongatja vékony karjaival az ura nyakát: