Budapest

– Most pedig, édes, búcsúzz az uradtól.

– Nem jösz velem?

– Minek? Úgy sem lehetünk egyedül. Hogy az édesanyáddal összevesszek, arra sincs sürgős szükségem.

– Igazad van, szegény uram, hát miért veszekszik veled mindig a mama?

– Azért, édes, – felel mosolyogva Deméndy, – mert előkelőbb férjet szerzett volna neked. Nem vagyok mágnás s csak úgy hivatalból méltóságos.

– Ugyan ne gúnyolódjál, hiszen ha akarnál, akkor, akkor király is lehetne belőled.

– Igen ám, – nevetett Deméndy, – csakhogy az anyád nem ád arra, ami lehetne. Isten veled, édes, mulass jól és ne nagyon sajnáld az uradat, amiért nem unatkozik odafönt a méltóságos báróné szalonjában.

– Pá, édes uracskám, te olyan jó vagy. Nem is panaszkodol, hogy a feleséged elhagy, pedig mit csinálsz te a feleséged nélkül?

– Rágondolok, édes, rágondolok, aztán annál jobban örülünk, ha ismét találkozunk. Isten veled, édes.

– Szeretsz?

– Nagyon szeretlek, de eredj már, különben rajta kapnak és akkor fogva leszek.

– Vigyázz, hogy meg ne betegedj, – inti még a kicsi asszony az óriás embert s úgy válnak el, mintha legalább is hónapokig nem látnák egymást.

Deméndy a sikló felé tart s a szabadság kéjes érzetében halkan fütyörészik, Deméndyné még ott marad a Kömley-palota kapujánál és utána néz könnyes szemmel, mély szerelemmel. Szegény ember, úgy sajnálja, hogy most a felesége nélkül kell maradnia.

Öt óra van, Kömleyné fogadó napján. A palota körül már áll néhány fogat. Deméndyné belép a hűvös, boltíves kapualjába, a csengő élesen üt hármat, jelezvén a szolgának, hogy intim vendég jő. Az emeleti üvegajtó már nyílik is és a méltóságos asszonyka előtt sorba hajlong egy sereg lakáj, akik udvari módon harisnyásan, parókásan vannak öltözve. Kömleyné szereti az egészen előkelő formákat.

A Kömley-palota egészen más, mint a Deméndyé. Tömör és nagyarányú egyaránt. Ott a szobák hosszú sorban fejlődnek ki, itt szélesen és tömören tartanak össze a nagy termek. Udvar nincs is, a ház mélyén keresztül fekszik a nagy fogadó-terem, felső világítással, pazar, nehéz bútorzattal. A csillár akkora, mint az operáé, a közepén szökőkút csobog, pálma és virág terpeszkedik a sarkokban, az óriási termen pedig mindenfelé szétszórt régi kerevetek, kerek társalgó pamlagok, nehéz karosszékek, nagy társaság könnyen és kényelmesen elszéledhetik benne. A mélyében pedig van a kis szalon, a bástyára néző ablakokkal, itt fogadja Kömleyné a kisebb társaságot, amilyen most is nála van.

Deméndynét úgy fogadják, mint a ház gyerekét. Szívesen, becézve, leereszkedve. Megölelik, megcsókolják, arcocskáját megveregetik s a kereskedelmi miniszterné, akinek bölcsője nem ékeskedett címerrel, egész nagymamásan nyalábolja össze:

– Szervusz, kis államtitkárné, hát megszoktad már, hogy asszony vagy?

Édes anyja azonban szigorú formalitással elébe megy s a leányával szemben is reprezentálja a vendégszerető háziasszonyt, hűvösen megcsókolja és ceremóniás mosollyal kínálja meg üléssel.

A Kömleyné társasága különben vegyesnek mondható még. Ő méltósága törekszik ugyan a rostálásra, de teljes eredményt még nem ért el. Ha rajta áll, holmi jött-ment asszonyok, akik ma még miniszternék, de holnap semmik, nem lépnék át a küszöbét. Ez azonban még hagyján, egy pár szimpla dzsentri asszony is bejáratos hozzá, az ura kaszinói összeköttetései révén. Nagy ára van a karriernek: Kömley Simon báró még nem valóságos belső titkos tanácsos és a közgazdaság körül szerzett érdemek nem elegendők ennek a megszerzésére. Dolgozni kell tehát a politika plebejusával is. Valamikép szerepet kell juttatni a bárónak akár a főrendiházban, akár a választáson, vagy az egyházi ügyek terén, szóval, lancirozni kell.

A kereskedelmi miniszternén kívül négy asszonyvendég van még jelen és egy férfi. Ez az egy Zsilvölgyi gróf, egy hosszú, száraz ember, akinek a térde, míg a széken ül, majdnem a melléig ágaskodik föl. A szegény ember egyre hümget és paskolja térdét türelmetlenségében. Felesége majdnem olyan magas mint ő, de lehetőleg még soványabb, ősz haja pedig ritkulni kezd s kétségbeesett erőlködéssel le van a halántékához pomádézva. Köpenyben ül különben, mert állandóan fázik s hosszú lába előre nyujtva, plaiddel szintén be van borítva.

Ők az igazi arisztokraták a mostani társaságban. Rajtok kívül ott van még Keszegh Vidorné egy őrnagynak immár húsz esztendő óta özvegye, Hidegh Kálmánné ő méltósága, egy szép pirosarcú kicsi hölgy, kinek az ura a felvidéki inség körül kormánybiztoskodik, két leányával, a tizenkilenc éves Dórával, meg a huszonegy éves Blankával. Kicsike, parasztos képű leánykák, akik egyre soványítják magukat és citromot, meg uborkát esznek, hogy arcuk halványabb legyen.

És végül ott van Fuchsné, csak így, röviden: Fuchsné. A cselédje előtt nagyságos, semmi más. De itt van és a kis szalonban Kömleyné mellett ül, gyönyörű, karcsú és mégis erős termettel, egyszerű fekete ruhában s mégis csakúgy ragyog kábító eleganciában. Az arca kicsi, finom vonású, gyenge piros színű, de két széles metszésű fekete szeme urasan villog és amikor beszél, mosolygó szája egyre mutatja az apró, vakító, resolut fogakat. Fuchsné itt van és senkinek sem jut már eszébe, hogy rajta az úri körök divatos liberalizmusát gyakorolják. Hidegh Kálmánné iparkodott ugyan föntartani két évvel ezelőtt csinált bonmotját, mikor Kömleyné panaszkodott neki, hogy urára való tekintetből fogadnia kell a zsidó asszonyt, akinek az ura lelke a banknak, ahol a báró elnökösködik:

– Ugyan mit bánod? – mondta akkor Hideghné – a férje házi zsidaja a te uradnak, hát legyen ő is a te házi zsidónéd.

Nagyszerűen nevettek a házi zsidónén, amíg nem látták. De mikor jött, az ura karján, egy kicsi szőrös emberke, aki, mint Napoleon, egyre a hátán tartotta bal kezét, a méltóságos hölgyek elfelejtettek leereszkedni. Sőt úgy vették észre, ez a zsidóné ereszkedik le hozzájuk. Igen bájosan, igen szeretetreméltóan, nem érzett semmiféle idegenszerűséget, legföllebb jobban találta el az úgynevezett arisztokrata hangot, mint maguk a méltóságos asszonyok.

Különben nagyon versatus volt a társaságban s mikor kitünt, hogy a Kömley-ház nem az első és nem az egyetlen mágnás ház, melyben Fuchsnét szívesen látják, sőt bejáratos oda is, ahová Kömleyéknek híre sem jutott még, a házi zsidónéból úgyszólván a ház büszkesége lett. Még mindig járta ugyan a jelszó, hogy az ura miatt, aki úgyszólván milliókkal tömi őket, a valóságban azonban az asszony uralkodott rajtuk. Éppen csak annyiban maradt meg zsidónak, hogy mihelyt távozott és kiszabadultak egyénisége hatásából, megint csak nagyon demokratáknak érezték magukat, hogy ezt a hölgyet magukhoz valónak akceptálták.

Deméndyné amolyan gyermek létére ösztönszerűleg félt az asszonyok társaságától, különösen Fuchsnétól, maga sem tudta, hogy miért. Tán azért, mert oly szörnyen imponált, mert olyan tökéletes volt, szép és biztos minden dolgában s szegény Olga mély hálával gondolt az urára, hogy szereti, holott Fuchsné oly nagyon különb nálánál. Mihelyt az első becéző üdvözleten túl volt, rögtön a leányokhoz csatlakozott, akikkel az egyik ablakmélyedésben megvonult.

Leányok voltak, ő asszony, mégis csak gyámkodtak fölötte, úgy beszéltek vele félvállról, leereszkedve és kíméletesen.

– Nos Olgácska – szólt Blanka – hát eleresztett az urad? Hallom, hogy annyira szerelmes, hogy még… no majd mit mondtam! – kacagott fel hangosan és a szájára ütött.

Deméndyné mélyen elpirult, érzékeny lelke visszadöbbent a trágárságtól, melyet a leány jelzett s különben is irtózott minden idegen szótól, mely az ő szent és szemérmetesen őrzött szerelméről esett. Szerette volna, ha nem is tudnák, hogy ő az urával csókolódzni is szokott s nem értette, hogy ezek a leányok, meg az asszonyok miképen ejthetik ki oly könnyedén, minden pirulás nélkül a szerelem szavát.

– Hogy vagy te, Dóra? – fordult a másik leány felé – hogy Blankának ne kelljen válaszolnia.

– Jaj, ne is kérdezd – felel az szenvedő hangon – olyan rosszul vagyok, majdnem ágyban maradtam, de mama azt mondta, hogy elég vérmes vagyok, csak jöjjek.

– Szegényke – mondja Deméndyné és megsimogatja a Dóra kicsattanó piros arcát – mégis jó lesz ápolni magadat. A betegséggel nem jó tréfálni, ó, én iszonyúan félek a betegségtől.

A két leány összenéz és kacagásban tör ki. Deméndyné kérdve, zavartan néz rájok.

A két leány azonban nem törődik az Olga pruderiájával és tovább részletezik a kérdést.

– Hagyd el – mondja Dóra mélyen sóhajtva – elég baj ez a pirosság. Mindenki azt hiszi, hogy ki vagyok festve s nem is mehetek már az utcán, mert a férfiak rögtön utánam vetik magukat és még alig volt eset, mikor magamban mentem, hogy valamelyik meg nem szólított volna. És milyen ocsmányul!

– Azért, hogy piros az arcod? Hát mit mondanak azok a férfiak?

A két leány megint összenéz és ismét fölkacag.

– Hát te azt nem tudod?

– Nem – mondja Olga s ismét megremeg, érzi, hogy most megint olyanról van szó, amitől a föld alá is bujna, csak ne kellene hallania.

– Micsoda asszony vagy te! – kiált föl vidám lenéző bámulattal Blanka – te úgylátszik, még azt se tudod, minek mentél férjhez.

Ezt már nem birta el szegény Deméndyné. Félszegen mosolygott s odabújt az édesanyjához, szegény fejében kutatva valami után, amit mondhatna neki.

– Papuska nincs itthon? – kérdi végül s bókol magában: ejnye, de ravasz vagyok!

– Itt van, Olga, Fuchs úrral tárgyal a dohányzóban.

– Igen, mondja Fuchsné nevetve, a tárgyalás abból áll, hogy elfüstöl két szivart. Ez az ember meghal, ha nincs szivar a szájában.

– Nem kellene engedni – véli Kömleyné – végül mégis csak megárt neki.

– Férfiszokásba nem lehet beavatkozni – mondja Fuchsné – nekünk asszonyoknak voltaképen sejtelmünk sincs róla, milyen a férfi.

– Dehogy nincs – sóhajt a víg özvegy.

– Úgy vélem, – magyarázza finom mosollyal Fuchsné, – hogy mivel a mi szervezetünk egészen más és magunkról tapasztaljuk, hogy a férfiak a mi különleges hajlamainkat, szükségleteinket és kedvteléseinket puszta szeszélynek mondják, úgy mi sem mondhatunk ítéletet arról, amit a férfiakon puszta külső szokásnak látunk, amiről le is lehet tenni, meg is lehet tartani.

– Ön valóságos filozófus – bókol nyájasan Hideghné.

– Zsidó vonás, – mondja fesztelen természetességgel Fuchsné – a zsidó asszonyoknak úgyszólván faji vonásuk, hogy a férfi különvilágát elismerik.

– Azt hiszem, – véli Zsilvölgyi grófné, – hogy az izrealita asszonyoknak ez elég baj. Sokkal kellemesebb a mi hagyományunk, mely a középkori lovagiasságnak a folytatása. A férfi hódol a nőnek és oltáron látja, mikor már a felesége is.

Zsilvölgyi gróf összecsapja a térdét, hórihorgas alakja előrenyúl, úgy csókol kezet a feleségének. Fuchsné egy kicsit csúfosan mosolyog, mikor helyeslőleg bólint a fejével.

– A gróf úr gáláns és ékesszóló magatartása után csak szerencsét kivánhatok e felfogáshoz.

– Ez a mi életfelfogásunknak a magasztossága, – szólt most akaratlan hangsúllyal Hideghné. – A nő megtartja nimbuszát a házasságban. A férj tiszteli és imádja nejét, ahogy tisztelte és imádta menyasszonyát.

– Azonkívül meg, – mondja Keszeghné és hirtelen elakadt a szava, – nem, azt nem mondhatom meg a gróf előtt.

– Kedvesem, – szól szíves mosollyal Zsilvölgyiné, – hallja, hogy őméltóságát megakadályozza igen érdekes véleménye elmondásában.

Zsilvölgyi mohón fölkelt, a térde is beleropogott.

– Engedelmükkel, hölgyeim, elszívok én is egy cigarettát.

És sebtiben meghajtva magát gólyaléptekkel sietett a dohányzóba.

– Nos, mit akart mondani, kedvesem?

– Azt, – mondja most már teljes fesztelenül az őrnagy özvegye, – hogy nagyon sajnálni való az olyan asszony, aki teljesen ki van szolgáltatva az urának. Nem jó, amikor mindenkor rendelkezésre állunk. Bizony, az én boldogult uram sokszor kunyorált a csukott ajtóm előtt és szépen beleegyezett mindenbe, amit pedig makacsul megtagadott. Nekünk gyönge nőknek szükségünk van erre a fegyverre. Ugy-e drágám?

A kérdés Kömleynének szólt. Kissé kelletlenül, kimérten válaszolt:

– A magam tapasztalatai után nem szólhatok, a filozofáláshoz meg nem értek. Azt hiszem, minden asszonynak joga van ahhoz, hogy az ura oldala mellett is az maradjon, aki volt.

Fuchsné megvesztegetően mosolygott.

– Magam is azt hiszem. S mivel mi zsidó nők egyetlen hivatásunkul azt ismerjük, hogy az urunk eszével gondolkodjunk, az urunk életéért éljünk, azért teljesen hatalmába adjuk magunkat s mivel az urunknak sincs más célja, vágya, mint hogy a családja boldogságát teremtse és megóvja, nincs okunk ezen búslakodni.

– Azt hiszem, – véli Kömleyné, – hogy kissé mesterségesen csináljuk a distinkciókat. Hiszen a vallás különbsége nem változtat emberi mivoltunk azonosságán.

– Engedelmet, drága barátnőm, én nem vagyok oly szabadelvű, mint ön. A különbség megvan, a faji és nevelésbeli különbség alapján. Nekünk zsidó nőknek nincs középkori lovagkorunk, bennünket a szükség és az elnyomatás kovácsolt feltétlen odaadással a férfi oltalma alá. És én például csak a faji eredetemnek tudom be, hogy egész életemben mindig csak az uram érdekét tartom szem előtt, azt teszem, ami neki jól esik és engedem őt cselekedni úgy, ahogy jónak látja.

– És nem féltékeny?

– Egy csöppet se, – kacag Fuchsné, – azért akarok szép lenni, hogy leköthessem és kielégíthessem magam. Ha ez nem sikerülne, az én hibám volna és nem az ő bűne.

– Érdekes, igazán érdekes, – véli Zsilvölgyiné, – mégis örülök, hogy nem vagyok oly önzetlen. Mikor férjhez mentem, a magam kedveért mentem és nem az uram kedveért, tehát azt akarom, hogy ő nekem éljen és nem megfordítva.

– Ön mellett az ura így is boldog lehet, – bókol Fuchsné szeretetreméltó mosollyal.

– Az is, kedves Fuchsné, a legteljesebb mértékben. Ha megengedem, mindig mellettem van, csak akkor hagy el, ha akarom. És soha se vettem rajta észre, hogy rosszul érezné magát, vagy hogy nem tudnám kielégíteni.

– Hát te, kis menyecske, – fordul most Keszeghné Deméndyné felé – te mint vélekedel erről? Hagytad már kunyorálni az uradat az ajtód előtt?

Deméndyné biborpiros lett. Könyörgően emelte szemét a nyájasan mosolygó asszonyra: ne bántsatok! Hideghné kacagva vágott közbe:

– Ó, Olgácska még a mézesheteit éli és nincs is külön szobája.

– Ugyan! – csodálkozik Zsilvölgyiné – hiszen majdnem félesztendeje már az esküvődnek s még mindig mézeshetek? Olgácska, ha egy tapasztalt asszony tanácsát meg akarod fogadni, hallgass rám: tartsd pórázon az uradat és éljetek diétával.

Az asszonyok hangosan felkacagtak erre a szóra. A Hidegh-leányok, akik eddig az ablakmélyedésben suttogtak és nevetgéltek egymással, kiváncsian tódultak hozzájuk:

– Mi az? – kérdi Dóra kiváncsian.

– Takarodjatok, nem leányoknak való – kergeti őket az anyjuk.

– Pardon – szól Blanka mennyei ártatlansággal és illedelmesen, szűzies tartózkodással visszavonultak.

– Olgácska – kiáltott aztán Deméndynére Blanka.

A szegény asszonyka most annak örült, hogy az asszonyok társaságából szabadulhat és mohón sietett a leányokhoz.

– Édes Olgácskám – sugja Blanka – mondd el, hogy min nevettetek, hiszen nekünk elmondhatod, mert nagyobbak vagyunk náladnál.

– Nem tudom – szól elképedve Olga.

– Ugyan ne affektálj – fakad ki Dóra – mit adod a szentet? Hiszen asszony vagy és mi bizony tudjuk, mi a különbség asszony és leány között.

Ezer szerencséje a kis teremtésnek, hogy ujabban érkező vendégek sorában benyitott Kömley báró Zsilvölgyivel és Fuchs úrral. Olga menekülve repült az édesapjához, átfogta a karjaival és össze-vissza csókolta.

– Anyuskám – becézi mély szeretettel a szőke bárócska – jól vagy, anyuskám?

– Ó, papuska – szól emez panaszos hangon – most már nagyon jól vagyok.

Kömley báró az ujonnan jötteket üdvözölte, Fuchs úr, keményen kidüllesztett mellel, bal öklét a hátához szorítva beszélgetett a hölgyekkel. Olga a Zsilvölgyi gróf társaságában maradt, de ő rá is hálásan nézett. A leányok meg az asszonyok mind olyan rettenetes dolgokat beszélnek, hála istennek, hogy ismét férfi-társaságban van.

– Jól esett a cigaretta, gróf úr? – kérdi.

A hosszú gróf kétrét hajlik s a küszöbről, ahol álltak, beereszti Olgát a nagy szalonba, melynek gyertyalángjai már kigyúltak.

– Méltóságos asszonyom – szól és cérnaszál hangja szinte megvastagodott – szenvedélyes dohányzó vagyok, de soha se érezném hiányát, ha mindig önt láthatnám.

– Ugy? – szól Olga, csak azért, hogy mondjon valamit.

A gróf megfogta a kezét. A szeme föllobogott és szinte bárgyúan motyogta:

– Milyen kéz, milyen kezecske.

Deméndyné visszavonta és félve nézett a hórihorgas emberre, akinek fakó arca most nagy tűzben égett. Hirtelen megijedt tőle és szó nélkül sietett a kis szalonba. A gróf utána ment s mikor a felesége mellé állt, már megint az álmosképű vértelen gavallér volt, aki elébb.

Hat óra tájt a nagy terem is megelevenedett. Jött az igazi társaság és pezsgett a tulajdonképpeni élet. Deméndyné megosztotta édesanyjával a háziasszony tisztét s most már, hogy nem kellett résztvenni sem a leányok, sem az asszonyok általános beszélgetésében, jól érezte magát. Egyik-másik igazi barátnője akadt, ezekkel összebujt néhány percre és beszélgetett velök buzgón a jól nevelt, ártatlan leányok kedves dolgairól. A nagy szalonban mindenfelé apró klikkek verődtek össze és váltogatták tagjaikat. A Hidegh leányok rávetették magukat Pali grófra, egy tejfeles szájú, alig húszéves fiatalemberre, ezzel bujtak össze egy óriási páfrány védelme alatt s a diskurzus úgy folyt, mint valami éjjeli kávéházban.

Dehogy is akarom apró képét adni annak a nagyúri társaságnak, mely, mint a stearin-gyertyák a villámosság e korában, szinte hivalgott a régi időkre való visszautalással. A napi események, a turf-históriák, a családi pletykák változatos, kifogyhatatlan sora hömpölygött csoportból-csoporthoz. Ami azonban a legkülönösebb: a férfiak szinte öntudatlanul váltak ki a nők társaságából és tömörültek össze külön politizáló társaságokká. Sajátságos vonás ez, hogy amikor az egyesek szinte a szatyriázisig mindig asszonyokra gondolnak, szoknyák után futnak, ott, ahol a nő pusztán csak társaság s ahol a férfiindulatokat zabolázni kell, egyszerre kiüt minden ember könyökén a blazirtság.

Deméndyné, amint hol az egyik, hol a másik csoportban játszotta szelíd passziv szerepét, elárvult lélekkel epedett a távol levő egyetlen férfi után, hogy elpanaszolhassa neki szenvedéseit s vigasztalást merítsen szerelmes szavaiból. Olyan különösek az emberek, olyan különösek az asszonyok, a legjobb és a legkedvesebb teremtések rózsás ajka közül mintha undok gyíkok formájában peregnének le a szók, hogy iszonyodva kap szédülő fejecskéjéhez: jóságos istenke, hát olyan egészen mások az emberek, mint ő és még valaki?