Budapest

Az a még valaki boldogan fütyörészve tartott a sikló felé és könnyelmű legénykedéssel mosolygott még a vénecske pénztáros kisasszonyra is. Szabad, a maga ura, este hét óráig. Nem gondolt ki semmi programmot, csak ment át a nagy városba azzal az elhatározással, hogy most kárpótolni fogja magát. Évára gondolt és mindenki másra. Ragyogó nyári délután volt, a Lánc-hídon, mint a katica-bogár sora, vonultak keresztül a nők tarka nyári toilettekben. Majdnem csupa nő, majdnem csupa szép nő. Mintha csak összeálltak volna a fogadtatására, a csábítására. Vére forróbban lüktetett, szatrapának érezte magát. Minden kalap alá nézett, kiválogatta a legszebbet. Igazi aszfaltbetyár módjára járta útját az államtitkár úr. S mire áttért a lánchídon, szinte megrészegedett, már alig tudott magáról.

Évára gondol és cáfolgatja magát: megbolondultál? Azt hiszed, ráakadsz ebben a bolond városban? De csak megrögződött a sejtelem: igen rá fog akadni. Hiszen első ízben is az utcán akadt rá. Itt lesz bizonyára, várja, akarja, hogy itt legyen. Valamikor kártyás korában voltak olyan impúlzusai, amiknek ha engedett, sohase járt rosszul. Most is ebben bizakodik.

De vajon hajlik-e Éva még feléje? Igen, arról meg van győződve. Különben van ő még olyan férfi, hogy egy leányt magába szédítsen.

És átérve a Lánc-hídon, a Dorottya-utca felé tartott. Csodálatos szédület fogta el. Olyan érzés, amilyen kamasz-korában gyötörte, mikor még nem tudta, mi a szerelem. Most már tudja. A kikoplalt vadállat megy zsákmány után. Egy bizonyos vadat kerget, de megragadna mást is. Ahol egy ingerlő nőalakot lát, utána veti magát. Tizet, huszat is szemügyre vett már, kémlelő, provokáló, szemtelen tekintettel. Itt-ott kalap billent meg előtte, mintegy álomittasan viszonozta a köszönést, nem ismerve meg, akinek szólt.

Milyen perzselő az ilyen út. Mikor az ember jár az utcán, kivetkőzve egész mivoltából, pusztán mint hím és a körülötte járókelő nők nem leányok, nem asszonyok, nem előkelők és nem szegények, csak nőstények, kikre rátapad az éhes szem. Mikor elveszti akaratát s csak jár, jár utcáról-utcára cél és szándék nélkül, csak követve valakit, majd más valakit, abban a reményben, hogy zsákmányt szerez és mégis abban a tudatban, hogy a zsákmány úgy sem lehet meg, mert azt már igazán nem teheti, hogy fényes nappal a belvárosban, ahol úgyszólván mindenki ismeri, aszfalt-stikliket kövessen el. De maga ez a kergetés is fél kielégülés, a vér felkorbácsolása a maga elviselhetetlenségében is gyönyörűség, már csak azért, mivel tilalmas és mégis megteheti.

A Kristóf-téren, maga sem tudva, mért, befordul a koronaherceg-utcába. Pedig a váci-utca tele van a sétálók ragyogó, viruló asszonyseregével. Mégis, a koronaherceg-utcában jobban érzi magát. A férfi is megérzi ennek az utcának bűvös hatását. És csakugyan, most, félhat óratájt ez az utca szinte veszedelmes a férfiaknak. Minden talpalatnyi föld egy-egy csábító teremtést hordoz. Mozgósítva vannak valamennyien, itt hömpölyögnek végig a keskeny járókon s anélkül, hogy kiválnának a sorból, megismerni az utca áldozatait a puszta ösztönnel is.

Deméndy kissé magához tér. Szinte ünnepli a viszontlátást. Házassága óta először jár itt s majdnem minden arcra emlékszik. Nini, hát egészen a régiben maradt minden? Amíg ő a házasélet emésztő csalódásait szenvedte át, ez az utca tovább virult és szedte áldozatait? Kiváncsian, sőt némi kegyelettel nézett be a fotografus keskeny kapualjába, ahol a szép leányok egész serege szorongott most is úgy, mint azelőtt, az arcképek nézésének ürügye alatt itt adva kedvező alkalmat a feltünés nélkül való ismerkedésre. Egészen fölvidult, igen, itt megtalálja Évát is, lehetetlen, hogy éppen ő ne legyen itt.

De mintha mégis lehetséges lett volna. Föl-alá rovogatta az utcát már harmadszor, utána vetette magát minden magas, karcsú alaknak, melyben Évát sejtette – nem az volt. Izzadtság lepte el homlokát, a térdeiben szinte megroggyant, a cipő égette.

– Nincs itt – gondolta csüggedve és terminusokat adott magának. – Még egyszer végigmegyek az utcán, ha akkor sem találom, fölhagyok vele.

De a terminus lejárt és új terminust adott, majd megint újat. Úgy, mint néhány héttel ezelőtt Éva vadászta őt, szakasztott úgy birkózott most ő is az ösztönnel, az erőltetett reménykedéssel. Mikor már végkép elcsüggedt, egy ötlete támadt: a párisi udvarba fordult, eszébe jutott az Éva, meg az egész koronaherceg-utcai demimonde cipőszállítója: Wočasek úr.

Wočasek úr a kis vargaasztalnál ült és ugyancsak szorgalmasan dolgozott. Fönt a félszerről is lehangzott a legények kopogása. Az egyik bánatos, mély bariton hangon keservesen énekelt is. Amint Wočasek úr meglátta az előkelő urat, patriarchalis tisztelettel tette le a szerszámot és üdvözölte:

– Legalázatosabb szolgája a méltóságos úrnak.

– Jó napot Wočasek úr! Hadd üljek le. Hát ismer engem?

– Hogy ismerem-e a méltóságos urat? Elég sűrűn emlegetem is. Nagyon szerencsés vagyok, hogy méltóztatott kitüntetni szerény üzletemet.

– A cipő a talpamat égeti, Wočasek mester – mondja Deméndy s fáradtan hull a kis faszékre. – Sokat jártam és olyan kutya meleg van. Tud rajtam segíteni?

Wočasek úr bólogat a fejével.

– Rendkívüli megtiszteltetés, méltóságos uram, szerencsémnek tartom, ha cipőjébe új nemez-talpat tehetek. Ha lehetek oly szerencsés s lehúzhatnám becses cipőjét?

Lehetett oly szerencsés. Műértő szemmel tartogatta kezében és elismerően bólogatott.

– Szép munka, nem tőlem való, de el kell ismernem, hogy szép munka. Méltóságod megbízhatik ítéletemben.

– Tudom, Wočasek mester, hát van-e sok dolog?

A tiszteletreméltó ember elégedetten simogatta tiszteletreméltó szakállát.

– Köszönöm a kitüntető kérdést, nincs okom panaszkodni. Most van az én igazi saisonom, annyi a munkám, hogy alig győzöm.

– És szép munka, úgy-e? Csupa szép női láb.

– Igenis, engedelmével, méltóságos uram, de én azt tartom, hogy a leányok szebbek, mint a lábak. Ha csak a Dermák Éva kisasszonyra nem gondolok. Ó, az szép láb, az az igazi láb.

– Igaz is – szólt az államtitkár úr, miközben Wočasek úr buzgón szabdalta a nemez talpat, mit csinál Éva kisasszony? Most is önnél dolgoztat?

– Ó – felel Wočasek úr – az én vevőim nem hagynak el, én sem hagyom el őket. Aki egyszer nálam dolgoztatott, az úgyszólván a családomhoz tartozik. Pénz nem játszik szerepet, én nem hagyom el vevőimet.

– Szép, szép. Hát Dermák kisasszonyt látja néha?

– Ritkán, méltóságos uram, ritkán. Mióta a méltóságos úr megházasodott, alig láttam. Ó Dermák kisasszony nagyon tiszteletreméltó. Azt hitte, hogy mivel a Méltóságod örvendetes megházasodása folytán nem fizethet, én nem dolgoznám neki, de felvilágosítottam, mennyire félreismer. A pénz nálam nem játszik szerepet és nagyon örülök, hogy Méltóságod kitüntetett engem, mert mondtam is az Éva kisasszonynak, hogy az olyan tiszteletreméltó hölgyet, mint ő, az olyan kiváló férfiú, amilyen Méltóságod, nem hagyja elveszni.

– Hát rossz viszonyok között van? – kérdi Deméndy.

– Ahogy vesszük, – felel nyugodtan Wočasek úr, – ha azt tekintem, hogy az olyan szép nő duskálkodhatnék a pénzben, akkor rossz viszonyok között van, de ha azt nézem, hogy az olyan kiváló nő jól teszi, ha nem veti magát akárki karjaiba, mikor olyan szerencsés volt a Méltóságod figyelmét magára vonhatni, akkor nem kell sajnálnom, hogy muló nehézségekkel kell küzdenie.

– Felejti, kedves mester, hogy én megházasodtam. A házasember már nem igen hajlik a könnyelműségekre.

– Ezt gondoltam én is, méltóságos uram, majdnem ugyanezt. Méltóságodról föl se lehet tenni, hogy akárki után vesse magát most, hogy megházasodott. Méltóságod jellemes férfiú és erős lelkületű, hogy ne mondjam konzekvens.

A talp elkészült és Deméndy belebujt a cipőjébe.

– Köszönöm, nagyon jól érzem a lábamat. Mennyivel tartozom, kedves mester?

A kedves mester ceremóniásan meghajtotta magát.

– Szerencsémnek tartom, hogy Méltóságod kitüntetett engem. Erre mindig büszkén fogok visszaemlékezni.

– Szép, szép, de csak nem akarja, hogy ingyen dolgoztassak magamnak?

– Korántsem, méltóságos uram, ilyet az ilyen alázatos ember mint én föl se tehet az olyan kiváló uraságról. Hanem a reparatura ráadásul jár vevőimnek és mivel az Éva kisasszony ma is a vevőm, hát…

Deméndy elértette a furfangos mestert.

– Jó, jó – nevetett – hát a Dermák kisasszonynak köszönhetem a reparaturát. Tartozik most magának?

– Csekélység, méltóságos úr, csekélység. Éva kisasszonynak nálam korlátlan hitele van.

– Jó, jó, ha már itt vagyok, hát a talpam kedveért kiegyenlítem a kisasszony számláját. Írja ki, kérem.

Wočasek úr még mélyebben hajtotta meg magát.

– A mai napot ünnepnek tartom, méltóságos uram. Éva kisasszonynak mindig mondtam, hogy Méltóságod nem felejtette még el s most nagyot fog nézni, amikor azt mondom neki: úgy-e megmondtam? Amit Wočasek előre mond, az biztos, mint a halál.

– Hát csak mondja meg neki, hogy véletlenül magához kerültem és mindig szívesen gondolok a multra. Isten vele.

Deméndy meg volt elégedve az eredménnyel. Éva most már tudja, hogy gondol reá és majd módját ejti, hogy találkozzék vele. Hogy eredményt látott, a vére is megnyugodott, egyszerre szabadult a zaklató kábulástól, mely szinte állattá tette. Most már nyugodtan sétálgatott a koronaherceg-utcán keresztül hazafelé, gondolván magában: holnap talán már látom is.

Igen, de ki tudja, mikor megy Éva a cipősboltba? Hátha csak hetek mulva? Amint ez eszébe jutott, ismét elfogta a kábulás. Meg kellett volna mondani ennek a mesternek, hogy értesítse Évát. Tán visszamenne hozzá? Röstelte mutatni, hogy célja van. Amint így bosszusan habozott magában, valakibe beleütközött, hogy a kalapja is a földre hullott.

– Pardon, – mondja gorombán, de csak megáll. Hol is látta azt a félszeg, nyurga suhancot, aki most ügyetlenül a kabátja ujjával törölgeti le a port kalapjáról, fülig elvörösödve és világosan meglátszik arcán a tanakodás: odébb álljon-e vagy szólítsa meg? No lám, hiszen ez Jani, a Dermák Jani, a jó, ostoba fiú, aki sohasem sejtett semmit…

– Nini, Jani barátom – kiált vidáman az államtitkár és a fiúnak nyujtja kezét. – Magába botlottam? Hát máskor nem is látom, hacsak véletlenül bele nem botlok?

A hórihorgas gyerek nem tudott hova lenni zavarában, örömében.

– Hogy van, hogy van, Jani barátom, van-e sok leckéje?

– Ó, igen – felel a fiú – van most három, talán negyediket is kapok.

– Derék, derék, hát otthon hogy vannak? A mamája, a nővérei?

– Köszönöm – rebegi a fiú és lesüti a szemét.

– És Éva kisasszony?

Az ügyefogyott fiú e kérdésre mintha megindult volna. Melle lázasan emelkedik és szemét félig gyáván, félig könyörögve veti a nagy úrra.

– Ő is jól van, szegény – mondja sóhajtva.

– Szegény? Mért mondja, hogy szegény?

– Hát, mert…

Nem tudja kinyögni. Az államtitkár egy pillanatra gyanakszik: csak nem züllött el végképpen?

– Remélem, otthon van maguknál.

– Ó, igen, otthon van minálunk, csakhogy…

– Nos, csakhogy? Ejnye, Jani barátom, hát már nem tud velem őszintén beszélni?

– Igen, méltóságos úr – mondja melegen a fiú – és mi most is szeretjük, hanem Éva…

– Haragszik? – vágott közbe Deméndy.

– Nem, hanem szenved, sokat szenved a mamától.

– Vagy úgy! Lássa Jani, ezt sajnálom, a mamája igazságtalan irányában.

– Úgy-e, hogy igazságtalan? – kap Jani mohón a szón – ó én mindig tudtam, hogy Éva nem rossz. Szegény Éva!

Igazán megindító volt a fiú, amint hangja átmelegedett szíve érzésétől.

– Kár – mondja Deméndy – pedig meglátogattam volna önöket, de ha a mamája haragszik rám, akkor nem tehetem. Azt gondoltam, ha az ember megházasodik, azért csak megmaradhat jóbarátnak, nemde?

– Ó igen.

– Kár, igazán kár. Hát isten áldja, barátom, ha valamiben szolgálatjára lehetek, keressen fel, örülni fogok. Vagy látogasson meg, ha nincs is szüksége rám. Úgy, mint jó barát, a feleségem is szivesen fogja látni. És mondja meg Évának, hogy a régi barátsággal gondolok rá – tudja, úgy mondja neki, a régi barátsággal s meglátogattam volna, ha a mamájok nem haragudnék rám. Megmondja?

– Meg, méltóságos úr.

– Szervusz öcsém, szervusz.

Kezet nyujtott s a fiú alig tudta elereszteni. Könny állott a szemében, annyira meg volt indulva. A kutya bensőségével nézett az előkelő úrra és zavarában köszönésképpen azt hebegte:

– Köszönöm, nagyon köszönöm.

Így, most már igazán rendben van a dolog. Éva még ma értesítve lesz, meg fogja érteni üzenetét. S megint az öccse közvetít közöttük, úgy, mint régen. Nem rossz. Ez a fiú nagyon használható s van benne valami vígjátéki elem is. A gimnazista mint kerítő!

Boldogan sietett hazafelé. A lelkifurdalásnak minden nyoma nélkül, hogy a szeretőjével nemsokára találkozhatik, a felesége elé. Kömleyéknél már eloszlott a társaság, mikor az államtitkár nejéért jött.

A kis asszony tartózkodva, elfogultan üdvözölte urát, aki gyöngéd udvariassággal kezet csókolt neki és Kömley bárónénak. Néhány perc mulva az utcán voltak már, ahol az asszonyka szorosan az urához simulva rebegte:

– Édes uram, olyan rossz, ha nem vagy velem.

Amire az államtitkár éppoly édesen visszasúgja:

– Nekem is rossz, édes, de már vége van, most már együtt vagyunk és nem háborgat senki.

A gyerekasszonynak fölcsillog a szeme, boldogan mondja:

– Megyünk a fészekbe.

Amire az ura elfordítja fejét és szintén boldog hangon ismétli:

– Igen, megyünk a fészekbe.

Mintha az a fészek neki is fészek volna.