Budapest

1.

Egy idő óta Kant hazudik. Sajátságos egyáltalán nem beszél már a tiszta ész kritikájáról és éppenséggel nem érthetetlen. A sorok ugyanazok, a betűk nemkülönben. Az első három sor mindig mintha megóvná méltóságát, de az után a betűk táncolni kezdenek. Nedves égető fekete szemek villognak ki belőlük és egy hófehér, domború sáv egy női mellkasból. Ah! A nyurga fiú megborzong és lopva néz körül a szobában: nem látják mások is?

Tizenhét éves, csüggedt, tehetetlen álomvilágban kódorgó, nyomorvilágában robotoló szegény fiú. Tegnap még az volt az ideálja, hogy még egy leckét kapjon és aztán még egyet és akkor azt mondhassa édesanyjának: édesanyám, ne dolgozzék többé a boltba. És ha úgy beteljesednék minden, amint kívánná, azt mondaná Évának is: ne búsulj, öcséd vagyok és apád leszek. Mire pedig végére ér Kantnak, addig férfi is lesz belőle és örökre elkergeti családja feje felől a gondokat.

De néhány napja csak – ugyan mi is lelte? Bellágéknál történt. A szép, tudni vágyó, szánalomra és tiszteletreméltó Bellágnét tanította úgy, mint máskor írásra, olvasásra. Mutogatta neki a betűket, az meg utána mázolta. Nem valami könnyen tanul, de okos, ó, sok természetes esze van. És olyan jó hozzá. Kikérdezi magánviszonyai felől és megkínálja uzsonnával. Egy idő óta minden lecke után uzsonnát is kap: kávét és kuglófot. Bellágné szörnyen szereti a kávét és a kuglófot és minden délután háromszor is uzsonnázik. Hát igaz, most teheti, azelőtt nem tehette, bizonyosan azért is teszi. Nagy sor az a hirtelen gazdagságba csöppenés, az ember egyhamar nem találja helyét és azt élvezi, amit eddig nélkülözött. A szobaleányból lett gyárosné a kávét, meg a kuglófot.

A tanulás buzgóságában Bellágné egészen szorosan melléje tologatta székét, az is megesett sokszor, hogy a kezét megfogta, úgy segített neki a betűket kikanyarítani. A Jani fiú inkább félő tiszteletet érzett ilyenkor, hogy a háziasszony kezét érinti, semmi mást. Utóbb azonban különös elfogultság vett rajta erőt. Bellágné most már a maga dolgairól kezdett beszélni. Panaszkodott. Hogy mennyit kell szenvednie a kisasszonyoktól, akik, amennyire csak tehetik, bosszantják. Az urát is csak este látja, soha nem viszi sehova, mintha szégyelné. Ellenben a leányok sokszor lefogják maguknak és viszik magukkal sétálni, meg színházba is. Ő még nem volt az urával sehol. Hát élet ez? Azért, mert szegény volt? Bellág maga is közönséges rongyos munkásember volt fiatal korában s bizony a műveltsége sem sokkal különb az övénél. Nincs senkije, semmije, úgy-e, ez szomorú állapot?

E panaszolkodás közben a boldogtalan menyecske tetemes mennyiségű kuglófot fogyasztott, de Jani sajnálta és néma részvéttel hallgatta. S mikor egészen fekete lett benne a szomorúság, a bús asszony egyszerre csak mosolyogva, pajkosan teszi kezét a vállára és vidáman mondja:

– No de azért ne haragudjunk, a jó Isten minden baj számára teremtett orvosságot.

Valami különös beszédje volt az asszony szemének, amit Jani nem értett meg, de magában megreszketett tőle. Egyszer a térde véletlenül odaért a Bellágné térdéhez, nyomban visszahúzta, de az asszony közelebb húzódott hozzá és szorosan hozzátapasztotta térdét Janiéhoz. Forró pirosság öntötte el a fiú arcát, az asszony meg tágranyílt, erős szemmel nézte.

A döntő baj azonban most néhány napja következett be.

– Nagyon meleg van – mondta Bellágné és a nyakán megnyitotta a ruháját – nézze csak, hogy izzadok.

Dehogy izzadt. De Jani kénytelen volt odanézni, a telt erős nyak alatt ékalakban egy asszonyi mellnek vakítóan fehér részletét látta. Az első női meztelenség. A fiú egész valója háborgásba jött. Szenvedett, kiáltani szeretett volna, de lesütötte szemét és vergődő lélekkel mutogatta tovább a betűket. Bellágné meg nézte, nézte, majd egyszerre minden látható ok nélkül hangosan ráütött a fiú kezére.

Azóta a Jani fiú meg volt babonázva. Zsongó, sajgó érzés töltötte el állandóan a szívét. Mindig csak az a fehér mellkas lebegett a szeme előtt és lélegzete elfulladt. Iskolában nem tudott figyelni az előadásra, mindig Bellágné mellett ült és nézte nyitott ruháját. Ha fölszólították, összerezzent, elpirult, hebegett, dadogott és nem értette, mit beszélnek hozzá. Otthon csak azért ült most Kantja mellé, hogy zavartalanul átengedhesse magát álomképeinek, mert kedves, drága és kéjes volt neki a fájdalmas ábrándozás. Alig várta, hogy ismét hozzá mehessen, de amikor itt volt az ideje, szívdobogva, remegve sóhajtotta: bárcsak ne kellene hozzá menni soha!

– Bellágné, Bellágné – szólongatta egyre magában. A német könyv fekete sorai közül tágranyílva, erősen, parancsolva meredt rá a ragyogó asszonyi szem: vajjon mit parancsol neki? Az asztal mellett ül Dermákné és hímez. Száraz, barázdás arca kemény, rideg és szomorú. Házbérgondok gyötrik. Az ajtón keresztül néha egy-egy hangos kacagás hangzik be: Sárika mulat Haas úrral, aki igen tréfás ember és vacsorára hívja Sárikát. Éva pedig még nincs otthon, holott már nyolc óra van. Nyár van, az ablakok nyitva vannak. Ezzel argumentált a mama Éva ellenében, mikor ez kikelt az ellen, hogy Sárika a szobaúrral egyedül van. Nyitva van az ablak, annyi, mintha a nyilt udvaron volnának együtt.

Miért ne legyenek egyedül együtt? A szerelemről a fiú sokat hallott már, a léhaságokról is. De ezeket csak másokkal való vonatkozásban tudta elképzelni. Hogy a huga vagy a nénje ilyesmire vetemedhetnének, képtelenség. Bellágnéra sem tudott ily módon gondolni, egészen megfoghatatlan volt előtte, hogy ez az asszony is kapcsolatba volna hozható azokkal az ocsmányságokkal, miket a fiúk beszélnek. Mégis, mikor Sárika kacagását hallotta, összerezzent és arra fülelt. Dermákné egykedvűen folytatta munkáját, az ő lelkét egy kisértet árnya borította be: a házbér, amely nincsen kifizetve.

Egy alak suhan el az ablak mellett, magas, hajlékony, gyors és dacos. Éva hazajött. A fiú szíve megdobban, maga sem tudja miért. Át kell adnia a Deméndy üzenetét. Úgy érzi, hogy Éva megörül majd neki, mégis fél, hogy megharagszik. Tán titokban súgja meg, hogy a mama ne hallja? Még töprenkedik rajta, mikor Éva benyit a szobába és köszönés helyett azt mondja:

– Az a tacskó megint odaát van?

– Semmi közöd hozzá, – mondja tompán, munkájából föl se tekintve Dermákné.

Miből fizesse meg a házbért?

– Az a gyerek utóbbi időben sokat költ, – folytatta Éva, gépiesen a könyvszekrény párkányára nézve, melyen nem volt kenyér – egy hónapban új szoknyát vett, meg ezüst karperecet. Nem kérdezte anyám, honnan vette a pénzt?

– Hát te megmondtad, honnan vettél három pár cipőre, meg egy drága új ruhára pénzt? – harsog most föl Dermákné. – Maholnap a háziúr kidob a lakásból, te pedig cifrálkodol és még a testvéredet gyanusítod?

– Ne beszéljünk rólam, – felesel Éva tovább, egészen nyugodtan öltözködve át. A Jani fiú látja meztelen karjait és nyitott mellét s hirtelen beletemetkezik a könyvébe. Ezelőtt sohase gondolt arra, hogy ne nézzen nénjére, mikor öltözködik. – Arról az ostoba kölyökről van szó. Ha nem tudja, majd megtudom én, hogy honnan szerezte ezeket a dolgokat.

– Hát borravalókat kapott, mert sokat liferálnak és a kuncsaftok szeretik és adnak neki borravalót, – mondja most csöndesen Dermákné. Elejét akarta venni, hogy Éva csakugyan kiderítsen valamit.

– És anyám elhiszi ezt? – kérdi Éva élesen – majd a maga lelkén szárad ez a szégyen.

– Csak ráadás lesz, – véli csipősen Dermákné – nem a tisztességedre szorulunk, inkább azon gondolkodnál, mikép fizessük ki a házbért. Holnap megint jön a házmester és akkor a jó Isten tudja, mi lesz velünk.

Éva egyet ránt a vállán és nem szól semmit.

– Ha csak egy csöpp tisztességet éreznél a családod iránt, elmennél hozzá.

– Kihez?

– A háziúrhoz, – mondja tétova hangon Dermákné és nem mer a leányára nézni. – Megmondanád neki te, hogy ne zaklasson bennünket.

– Úgy, – nyújtja a szót Éva, – aztán miért én, miért nem megy hozzá anyám?

Dermákné reszket dühében. Szeme rávillog a leányra, de csak türtőzteti magát és csöndesen mondja:

– Rád inkább hallgatna.

Éva halkan, vérlázítóan kacag magában.

– Értem anyám, értem, – mondja és egyre kacag magában – legyek kedves és szeretetreméltó úgy-e? A háziúr fiatal ember, hátha feleségül vesz? Úgy-e, csak erre gondol anyám, vagy, hogy egy fiatal hölgy kérését a fiatal ember egész önzetlenül teljesítené. Jó volna, de ebből nem eszünk.

Dermákné látja, hogy minden hiába és ismét pattogni kezd. Hogy neki úgyis mindegy, egy szép reggel elmegy és hírét se fogják többé hallani, akkor aztán forduljanak föl valamennyien.

Jani egykor nagyot gondol, de csak erőltetnie kell magát, míg kinyögi:

– Ne búsulj, mama, majd, majd próbálok én valamit.

– Te? – mondja kicsinylően Dermákné.

Ettől aztán inába szállt a fiúnak a bátorsága. Csakugyan, ő? Kicsoda ő? Arra gondolt, hogy Bellágné, aki olyan jó és érdeklődik a viszonyai iránt, ha megtudja, milyen bajban vannak, ad neki kölcsön a házbér fizetésére. Az első kétkedő hang azonban elvette bátorságát, hitét is abban, hogy ő tudna valamit végbevinni.

Dermákné pedig folytatta kifakadásait. Az Éva jöttét hallván, lassan besompolygott Sárika is, arca pirosan, halványan foltos volt és tenyerével lopva törölgette is. Megállt az ajtó mellett az ablaknál, úgy hallgatta nagy gyönyörűséggel a mama veszekedését Évával.

– Igen, – mondta Dermákné mély, szinte gyűlölködő keserűséggel – amikor szegény anyádról van szó, adod a finnyást. A házbérért nem akarod magad megalázni, de honnan vetted a cipőket? Miből fizetted a ruhádat? Adjuk az erkölcsöset, mikor irígyled szegény testvéredtől azt a rongyot. Hát az utcára vessenek bennünket, meztelenül járjunk? Éhen haljunk? Akkor volna neked csak ünneped.

Éva már a szokott taktikájához nyúlt. Dúdolva leült az asztalhoz és belefogott a regényolvasásba. Dermákné tovább ontotta a ráfogásokat és szitkokat leányára, szegény Jani befogta mind a két fülét s belevájta magát a betűkbe. Sárika lassan, lopva odasomfordált az asztalhoz és könyökére terpeszkedve, úgy hallgatta nagy kéjjel az édes anyját.

Ez közben szünetet tartott, de elméjében új fordulatok után vadászott. Az ilyen szünetet felhasználta Jani, úgy gondolta, hogy ezzel eltereli a beszélgetést, nekidurálta magát egy párszor, végre süket hangon mégis csak kibökkentette:

– Te, Éva!

– Mi az? – mordul rá nénje, föl se tekintve könyvéből.

– A városban találkoztam a méltóságos úrral, megállított, megszólított.

Éva is, édes anyja is felüti a fejét.

– Nos aztán? – kérdi Éva és közömbösségre kényszeríti a hangját.

– És még mert téged megszólítani az a – gazember! – fakad ki Dermákné.

– Azt mondta, – folytatta akadozva Jani – hogy a régi barátsággal gondol reád, azt mondta, hogy így mondjam meg neked és hogy meg is látogatott volna, ha a mama nem haragudnék reá.

Jani, a mondókájának a végére érve, ismét a könyv fölé hajolt, azt hitte, most csapnak majd össze feje fölött a hullámok. De vihar nem tört ki, ám az az érthetetlen csönd, amibe szavai után merültek, még jobban megijesztette. Éva letette a könyvet és mereven bámult öcscsére. Ha egyedül volnának, ezer kérdéssel faggatná. Így csak nézett reá, megkövesülve.

Dermákné pedig épp úgy meredt Évára. Mit érzett, mit gondolt, én bizony nem tudnám megmondani. Mondhatom-e, hogy mivel a Jani ujságát menten belekapcsolta a házbérproblémába, becstelen, haszonleső a gondolkodása? Pedig az volt az első gondolata, az utolsó is. Hogyan, miképen – nem tudom, az anya is csak úgy elértette ennek az üzenetnek az igazi értelmét, mint Éva és rögtön a házbérre gondolt. Nincs többé házbérgond.

Perceken át tartott ez a kínos csend, csak Janinak üres és baljóslatú. De ez a néma sora a perceknek megváltoztatta egyszeribe a Dermák-családban az erő- és érzelmi viszonyokat. A kis Sárika elunta magát s valahogyan krákogni kezdett, Dermákné erre fölriadt merengéséből és feléje ütött a kezével. Éppen tarkón érte az ütés és Sárika meglepetten, rémüldözve ugrott fel a helyéről.

– Itt vagy? – kiáltott rá legrikácsolóbb hangján az édes anyja. – Hogy mertél egyáltalán bejönni? S ebben a szoknyában? Miért nem vetetted le? Nem meg van-e neked tiltva, hogy a szobaúrhoz bemenj? Ha ez mégegyszer előfordul, összetöröm a csontjaidat és kilöklek, hogy sohase szeded össze magadat. Szégyen és gyalázat, az ilyen nyomorék kölyök leány már a legények után jár. Csitt, egy szót se, régóta nem tetszik már a viselkedésed. Vigyázz magadra, hogy valami gonoszságon ne érjelek. Vagy mondd csak, honnan vetted ezt a karperecet?

Sárika egészen el volt képedve. Nem érti, hát fölfordult a világ? Mért jár most ő rá a rúd? Az előzményekben bízva, szemtelen hangon iparkodott megtartani pozicióját:

– Hát a mamából is beszél már az Éva irígysége? Összespóroltam, már sokszor mondtam.

– Hazudni mersz? Nekem akarod mondani, hogy te spóroltál? Ugyan miből? Aztán itthon nincs kenyér és te ezüst karperecekre spórolsz? Add ide rögtön.

– Az enyém, – dacoskodik Sárika.

– Tüstént ide adod! – rivall most rá Dermákné és fölkel, megfogja a kisleányt a könyökénél és isteniesen megrázva, letépi róla a karperecet. – Így ni, majd adok én neked karpereceket vásárolni. Aztán vigyázz magadra, ha csak egy szóval elárulod, hogy rossz úton jársz, kidoblak, mint a kutyát!

Ezeket pedig mondván, Dermákné mintegy elismerést keresve néz Évára. Ez nekipirulva, lesütött szemmel úgy tesz, mintha ügyet sem vetne a csetepatéra. Érti az édes anyját és tudja, hogy a Deméndy üzenete már is megszerezte neki régi pozicióját a családban. Nem tudott neki örülni.

Fölkel és az ajtó felé tartott.

– Hova mégy? – kérdi tőle Dermákné lágy, gyöngéd hangon. Éva fölütötte fejét, úgy nézett az anyjára. Leküzdötte magában a keserűséget és iparkodott nyugodtan felelni:

– Meleg van, kimegyek a gangra.

Onnan azután, az ablakon keresztül szólt az öccsére:

– Jani, hozz ki egy széket.

Jani mindenkor engedelmeskedett neki, most azonban bizonyos mohósággal. Az együgyű fiú is megérezte, hogy nem a széket kívánja Éva, hanem a vele való beszélgetést.

– Hol találkoztatok? – kérdi Éva a székre ülve és a rácshoz dől.

– A Dorottya-utcában, – felel Jani zavartan, attól félt, hogy a nénje kérdezi: mit kerestél a Dorottya-utcában, erre pedig nem tudott volna felelni. Amióta Bellágnénak olyan melege volt, a szegény fiú nem vágtat egyenesen haza, hanem ellenállhatatlan kószáló vágytól gyötörve, nagy kerülőkben bolyongja be a legnépesebb utcákat, jobbra-balra nézegetve: valami isten csodájánál fogva nem találkozik-e szemben Bellágnéval?

Éva azonban nem kíváncsi erre. Azt akarja, hogy apróra mondjon el neki mindent. Ő köszönt-e előre az államtitkárnak? Nem? Mit gondol, igazán szívesen beszélgetett-e vele, vagy csak úgy, udvariasságból? És úgy mondta-e: a régi barátsággal? És azt mondta-e, hogy szószerint mondja ezt neki?

Nagyot sóhajtott, mikor töviről-hegyire kikérdezte a fiút. Igen, tehát beteljesedett. Deméndy találkozni akar vele, keresi is. A Dorottya-utcában volt, még pedig a Gizella-tér felől jövet. Tehát nem a klubban volt, hanem a Koronaherceg-utcában. Arra jár, hogy vele találkozzék. Most már mindent tud és aszerint fog cselekedni.

A Jani fiú mellette áll és szintén elgondolkodva néz a rácson keresztül. Együgyű, becsületes lelke érzi, hogy nénje most arra a szép, nagy emberre gondol és találgatásában tisztelettel visszahőköl e gondolatok boncolgatásától. Valami nagy, tiszta tragédiát sejt, egy nagy úr szeret egy szegény leányt, le kell mondaniok egymásról és csak a távolban dobog egymás felé a két szív. Szegény Éva és szegény méltóságos úr!

S amint ennek a képzetnek átengedi magát, egyszerre csak ismét szemben látja magát a méltóságos úrral, aztán a Koronaherceg-utcában, ahol minden asszonyban Bellágnét sejtette és egyszerre csak ismét rabja az igézetnek: a kis udvari szobában ül a kis asztal mellett, mellette a gyönyörű asszony, amint ránéz, különös, nedvesforró tekintettel és látja fehér mellét és érzi a térde érintését… A szegény fiú behúnyja szemét és kéjes borzongással hajol a rács fölé: Jó volna leugorni innen és elterülni és meghalni, a föld alá kerülni és sohasem látni többé azt a fehér mellet, azokat az igéző, rejtelmes pillantásokat!

Az ablakon keresztül pedig kiszól egy sohse hallott, gyöngéd, szerető hang:

– Nem fogsz meghülni, Éva?