Budapest

Éva maga is csodálkozott, hogy mennyire hidegen hagyja kínos reménységének beteljesedése. Sem öröm, sem boldogság, sem szerelem, sem izgatottság. A tisztviselő sem megy közömbösebb lélekkel a hivatalba, mint ő indult a biztos találkozás elé. Mindössze még gondosabban, még válogatottabban öltözködött, mint máskor. És ami eddig nem történt soha, az édes anyja segített neki és megigazította hátul a szoknyája ráncait.

Az éjszaka eléggé alaposan átgondolta a mai nap programmját. Hideg és csábító lesz, ez volt eltökélt szándéka. Nem adja magát oda az első hívó szóra, ó, ennyire olcsón nem adja magát. Hadd könyörögjön, hadd alázza meg magát, mielőtt vesztébe rohan. Mert ezt a gondolatot most is tartja, Deméndyt tönkre akarja tenni, legalább a családi boldogságában. Bizonyítékot szerez és ezt szemébe vágja annak a csöpp asszonynak, akire gyűlölet nélkül nem tud gondolni.

A tegnapi ujságot már látta, abból tudja, hogy a Házban ma is érdekes ülés lesz. Deméndy bizonyosan ott lesz, mert még mindig a belügyi tárcánál tartanak. Sőt lehet, hogy beszélni is fog, mert nagyon rájár a rúd a megyei gazdálkodásra és egyre előhozakodnak szabálytalanságokkal, erőszakoskodással, sikkasztással és zsarolással. Csak el ne jönne a felesége is! Azaz bárcsak jönne! Nem volna rossz, ha a szeme láttára csábítaná el az urát. Ez volna az igazi megoldás. Bonyodalom és katasztrófa egyszerre.

Végigment az Andrássy-úton, azt gondolta, hogy a Károly-körúton keresztül egyenesen az országházba megy. De nem tudott akaratának engedni. Ösztöne bevitte a fürdő-utcába, az Erzsébet-téren keresztül a koronaherceg-utca felé. Pedig igazán nem akart oda menni. Szép, nyári nap volt, az Erzsébet-téren néhány szegény tüdővészes ember ült a padokon, egy-két dologtalan leány, állás nélküli bonne, vagy boltos leány, ezek orvul, irigykedve néztek a pompázó, előkelő úrileányra, aki egyenletesen, meggondolt léptekkel, rájok sem nézve, halad a téren keresztül. Messziről egy ifju ember törtetett utána, amolyan kezdő aszfaltbetyár, akit a feltünő szép alak vállalkozásra biztatott, de mihelyt utolérte és pillantása az Éváéval találkozott, nyomban megjuhászkodott és oldalt kitért.

Már ott volt az utcában, mely második otthona, mikor arra eszmélt, hogy kár volt ide jönni. Ismerősök megállíthatják s amúgy is késő van, a képviselőházban mostanában sokan látogatják a karzatot, hátha jegyet se kap? A zsibárus-utca sarkán csakugyan látott egy ismerős arcot, de ez nyomban befordult az utcába, mihelyt őt meglátta. Domokos volt, a Wočasek legénye. Ugyan, ilyentájt, tizenegy órakor mit csinál ez az utcán, hiszen dolga van? Némi feleletet egy éktelenül nagy piros szalmakalaptól és kiáltóan sárga blousetól kapott: Mészáros Gizi kisasszony jött ki a főposta-épületből, a kezében levelet tartott. Tehát apróhirdetés? gondolja Éva és megvetően bigyeszti le ajkát. Egész sereg leány mulat azzal, hogy az apróhirdetések útján bogozgat összeköttetéseket, irat magának poste-restante, felel is ugyanilyen módon és a távolból bizonyos nimbuszt szerez előbb magának, mielőtt a valóságban boldogítja a szerencsétlen gavallért. A főposta poste-restante rekesze csupa ilyen viszonyokat közvetít, melyek illuziót adnak a férfiaknak azzal, hogy «tisztességes» leányt hódítanak.

Szerencséje volt, nem állította meg senki. Hogy egyik utca-sarokról a másikig egyre követte valaki, azt már föl se vette. Áthaladt a Ferenciek-terén, az egyetem-utcába, onnan tért ki a muzeum-körútra. Furcsa, ez a Gizi meg van-e duplázva? Megint csak maga előtt látta, alig tíz lépésnyire, a zsebéből kilátszott még a beléje gyűrt levél csücske, úgy sietett lelkendezve a kocsiúton keresztül, mintha valaki kergetné. De inkább ő kergetett valakit: Domokos épp most fordult be a technika udvarára és Gizi némi habozás után letett róla, hogy oda is kövesse.

Éva még észrevette, hogy a legény egy falkiszögelés mögé lapulva visszatekint s mikor látta, hogy üldözője nem követi többé, lélekszakadva rohant vissza az utcára és szemét mindenfelé jártatva, kereste, akitől futott. Éva már befordult a Sándor-utcába s mintha a szíve most valamivel lázasabban dobogott volna.

A középső kapu előtt a rendőrtisztviselőn, néhány kopottruhás fiatal emberen kívül két elegáns fiatal leány lézengett, a Bellág-leányok. Csüggedten álltak a fal mellett és meredtek maguk elé. A céltalanság lerítt róluk és szendeségükben, finom egyszerűségükben valóban szomorú látvány voltak. Éva is megsajnálta őket s szerette volna megkérdezni tőlük, mi bajuk, de csakhamar magától megtudta. Nem kaptak jegyet s most nem tudnak mit csinálni a délelőttjükkel.

Éva azonban kapott. Megfoghatatlan, de kivételes esetekben mindig előkerül még egy hely valahonnan, csak embere válogatja. Az is inkább psichologus, mint öntudatos tény, hogy míg a kapus könyörtelenül utasít vissza akárhány úrinőt, aki a főkapun át akarna a házba jutni, addig az Évák meg a Gizik mindig akadálytalanul suhanhatnak be a tilos bejáráson. A két Bellág leány félő irigykedéssel nézett a büszke leány után, aki oly biztonsággal haladt föl a lépcsőn, hogy a kapus, mire észretért azon vette magát, észre, hogy szalutált, holott azt akarta mondani: erre nincs bejárás.

A kis karzati ajtó föllebbentésével Éva általános moraj, kiáltozás és kavargás közepette megy a helyére. Odalent élvezik a felháborodást. A miniszter kissé sápadtan, de jeges nyugalommal áll a helyén és míg a felháborodással megbirkózik az elnöki csengő, nyugodtan cukrot szopogat. A karzatnak ma meglehetősen idegen képe van, egy honti küldöttség terpeszkedik egy egész soron végig, éppen a honti állapotok okozták a kavarodást, azonfelül a középső karzaton egy nagy idegen társaság lesi az izgalmakat: egy fiatal képviselő rokonsága és baráti köre, akik meghallgatják a szűzbeszédet, mely ezután következik.

Éva gépiesen integet jobbra-balra, néhány ismerős mégis csak akadt, sőt gyakorlott szemével egy egész csomó jövendő ösmerőst is felfedezett. Fiatal, többé-kevésbbé jól öltözött leányok, akik kottát vagy könyvet tartogatnak az ölükben: minden esztendőben ilyenkor nyílnak ezek a friss karzati virágok, akkor, mikor a szinésziskolákban befejeződnek a vizsgálatok. Rendesen a postán kapnak két karzati jegyet: a jó isten tudja, kinek jutott eszébe, hogy ezzel kedveskedjen nekik, de nemsokára megtudják ők maguk is.

A belügyminiszter végre szóhoz jut és valamit mond, amire a jobboldal hangos kacagásra fakad. A hontiak megdöbbenve néznek össze, aztán ők is kacagnak. A baloldal lármázna, de ott is kacagnak, úgy, mintha gúnyos kacagás volna. Denique, a miniszter megnyeri a csatát, mint annyiszor máskor, mikor a legmegdöbbentőbb adatok hatását megerőtleníti egy találó elmésséggel.

Éva az államtitkárt keresi. Csakhamar ráakad. A legszélsőbb helyen, közel az ujságírók karzatához, ül egy szélsőbaloldali képviselővel és azzal hevesen vitatkozik. A két férfiú egészen belemelegedett az ügybe és kikelt magából. Végre is az államtitkár vállat von, az ellenzéki honatya a kezével olyan mozdulatot tesz, amely azt mondja: hát akkor legyen úgy, többet nem tehetek, s izgatottan elválnak. A baloldali úr arca még piros és haragos, amikor lemegy a völgybe ott aztán, minden átmenet nélkül a gukkerjéhez nyúl és a szomszédját figyelmeztetőleg meglökve, figyelmesen néz a karzatra.

Deméndy a miniszter mögé ül és élénken beszélget vele. Éva is megdöbben, föl se nézett a karzatra. Keserűség kél a szívében, de alig érlel meg benne a gondolat, hogy Deméndy egészen megváltozott, valaki titkolózva hajol le hozzá és egy cédulát csúsztat a kezébe. A szíve nagyot dobban, figyelmesen tekint le a szónokra és csak néhány perc mulva bontja szét a cédulát, melyen a jól ismert kúsza írásvonalak csak ennyit mondanak: Vártam és várom.

Ezentúl Éva álomszerű fásultságban ül a helyén és a szemével követi Deméndy minden mozdulatát. Ez a táskájából sorra kiszedi az aktákat és ceruzájával jegyezget beléjük egyet-mást. Aki nézi, csak a szorgalmas, ügyeinek élő tisztviselőt látja. Csupa politika, csupa közügyhöz való érdeklődés az egész ember. Amellett látszik, hogy a szónokokat is figyelemmel kiséri, mert közbe-közbe, hol tagadólag rázza a fejét, hol meg szörnyűködve kacag. A rúd különben ő rá is jár, mert a honti állapotokért közvetetlenül benne keresik a főbűnöst. Aki így látja azt a szép, okos és buzgó embert, gondolná-e, hogy a karzaton ül egy szép leány, akivel már most is gondolatban megcsalja a feleségét?

Nagy a melegség. Végig a sorokon suhognak a legyezők, szinte állandó alaphangja az a lent folyó vitának. Az imént még egy tisztes ábrázatú öreg úr dörgött lent és pártja zajos helyeslése között kijelentette, hogy ha éppen obstrukciónak akarják tekinteni a vitát, hát tekintsék annak, de akkor ez a kormány csak azt következtetheti belőle, hogy megérett az obstrukcióra. Most ez az öreg úr még lihegve és kivörösödve a karzatra nyitott és melegen üdvözöl egy fiatal szép úriasszonyt, aki a kis fiával ült a második sorban. A fiatal kávésné volt: most már tudja, kinek köszönheti a jegyeket s úgy látszik, azóta már sokszor, élt ezzel a szívességgel, sőt többel is: a képviselő úr rendelkezésére bocsátja kocsiját is, mikor haza megy, hogy az urát az ebéddel meg ne várakoztassa.

Egy óra van, az elnök öt percnyi szünetre fölfüggeszti az ülést. A képviselők az ajtók felé tódulnak, kisebb csoportjuk összeverődik a középen és ott is élénken vitatkozik. Deméndy egy futó pillantást vet a karzatra és szintén kisiet. Itt az ideje. Éva is fölkel és siet kifelé. A keskeny folyosón végig a főlépcsőhöz, de ott nem megy le, hanem benyit egy tágas terembe, valami kisebb bizottsági ülésterembe s gyorsan beteszi maga után az ajtót. Egy perc nem telik bele s az ajtó már megnyílt és belép rajta Deméndy.

Egy pillanatig fürkészve hallgatódzott a másik, zöldposztós ajtó felé, aztán mohón Évához sietett, előre nyújtott két kezével megrázta az Éváét, aztán szó nélkül hevesen a karjaiba zárta és fülébe csókolta e szókat:

– Éva, kedves Éva, milyen jó, hogy ismét egymásra találtunk.

Éva a keze érintésétől megrázkódott, az előre elhatározott dac és visszautasítás átvillant az agyán, aztán alázatosan a férfi vállára hajtotta fejét és míg némán peregtek le könnyei, először érezte, hogy eladott leány, akinek nincs önálló akarata.

Deméndy magához emelte a könnyes, szép arcot, melyen most valami kimondhatatlan fájdalmas önmegadás tükröződött vissza és meghatottan csókolta le könnyeit.

– Szegény Éva, – rebegte őszinte érzéssel – ugy-e nagy fájdalmat okoztam?

Éva mosolyra erőltette magát és zsebkendőjével hirtelen letörölte könnyeit.

– De ugy-e, szeretsz még? – kérdi Deméndy és mohón újból karjába kapja és csókjaival elborítja arcát.

Ezzel a mult el volt intézve és Deméndy ismét az Éva régi szerelmesének és urának érezte magát, úgy adta neki utasításait, önkéntelen parancsoló modorban, mely lenyügözően hatott Évára.

– Még ma veled akarok lenni, – szólt és izgatottan mérte föl-alá a termet. – Este nem lehet: rab vagyok, hanem délután, rögtön ebéd után, és együtt maradunk az utolsó pillanatig, a klubba sem megyek föl – ameddig csak lehet. Lássuk csak, hozzátok nem mehetek, biztosra akarok menni. Te se menj haza ebédre, nem akarom, hogy késsél. Maradj a városban és – és, igen, ez a leglalkalmasabb, eredj föl Courriernéhoz. Igen, ott várj meg. Jó lesz?

– Jó lesz, – súgja Éva hangtalanul és nem mer a férfira nézni. Úgy hallgatta, mint a cseléd, aki a gazdája utasításait fogadja.

– Most pedig, édes, isten veled, még egy darabig itt kell lennem, aztán sietek szabadulni az ebédtől. Négy órára, igen, legkésőbben négy órára ott leszek.

És még egyszer magához ölelte, mohón, éhesen és egy utolsó, vérforraló csókot nyomván az ajkára, elsietett. Éva megtörülte arcát, nagyot lélekzett és szintén elhagyta a tanácstermet.

Megváltozott a világ. Milyen más az: várni valakit és aztán élni vele, mikor megérkezik. Az ember megcselekszi azt, amit akar, de a cselekedete lelki mivoltát nem szabhatja meg. Hónapokon keresztül ezt a találkozást a szerelemmel elegy boszú tervekép hánytorgatta magában, most se boszú, se szerelem. Úgy érzi, mintha hosszú dologtalanság után állást kapott volna. A pénzre gondol s ami vele jár. Semmi más. Dermák Éva, a Deméndy Miklósnak éveken át szeretője, csak most vált lelkileg azzá, aminek mások nézték: a pénz nyomorultjává.

Követi a parancsot. Nem megy haza ebédre. Harminc krajcárja van, ezzel jóllakhatik Frommernál. Rekkenő hőség van, csak azok járnak az utcán, akiknek dolguk van. A belvároson egyáltalán már erősen megérzik a nyár. A déli sétálók sorai is megritkultak, ilyenkor két óra felé éppen csak a boltos leányok sietnek vissza az üzletbe s egy-egy elkésett iskolásleány vágtat a villamos állomás felé. Éva lassan, elgondolkodva fordul be a Kossuth-utcába, gépiesen nézi magát a kirakatok üvegében, átvág a koronaherceg-utcába és ott befordul a Harisbazárba.

Ott van a Frommer kávémérése, ahol déli időben huszonöt krajcáron négy tál ételt kapni kenyérrel. Sajátságos fészek. Sötétes üvegajtó nyílik be az egyik kicsi szobába, ahol szorongva állanak a kerek kis asztalok, megrakodva az utcák szomorú női proletárjai-val. Gazdátlan bonne-ok, facér gouvernante-ok, néhány kalandornő, ki szegényesen, ki gazdagon felcicomázva, az egyik vígan kacag, a másik homlokán gond borong. Az üvegajtón keresztül belátni a másik szobába: ott csupa férfi ül ebéd utáni fekete kávénál és ujságot olvas, dominózik vagy kártyázik. A belváros kisboltosai ütötték föl itt tanyájukat. A kis nyárspolgárság szolidsága szomszédos itt a nagyvárosi női proletáriátus és kalandorság feslettségével, fásultságával.

Régen volt itt Éva, egy kicsit idegennek érzi magát. Egy lompos, szép leány szolgál föl és ellenséges alázattal kérdezi, hogy bort parancsol-e vagy sört.

– Vizet – felel Éva nyersen és elpirul. Egy pohár sörre már nem telik a pénzből.

Ketten ülnek még az asztalnál. Az egyik a húsnál tart, a másik már a fogát piszkálja. Ahogy az idő éppen összehozta őket. Az egyik tisztességben kopott alak, a másiknak ki van festve az arca, ragyogón lakkos a cipője, de avult, fesledező a szoknyája. Évától mind a kettő áhitatosan elhúzódik. Imponál nekik a ruhája és dehogy is gondolnák róla, hogy csak harminc krajcár csörög a zsebében. A szomszédos asztalnál, úgylátszik, törzsvendégek állandó társasága mulatozik. Sörös üvegek is állanak ott, az egyik meg fagylaltozik is. Fiatal, rövidszoknyás leányok, férfiakról beszélnek, orfeumokról és egyéb ilyenekről. Olykor meghalkul a hangjuk s utána hiszterikus kacagásban törnek ki.

Éva hamar végez. Az egyik szomszédja már előbb távozott, félszeg hidegséggel biccentve fejével, a másik ott ültében elaludt. Évát is álmossá teszi a látása, meg a melegség. Mögötte egy éltesebb hölgy ül, bő, extravagans szabású sárga köpönyegben, amely, ha föllibben, elárulja, hogy a hölgy csak alsószoknyában jár. Ez szivarra gyujt és a kis helyiség menten megtelik köhögtető, karcoló füsttel. Éva fizet és sietve távozik. A maradék öt krajcárt borravalónak hagyja ott, amiért a felszolgáló leány ámuló meglepetéssel ezzel köszönti:

– Kezét csókolom.

Tehát Courrier-néhoz. Annyira nem a szerelem láza viszi oda, hogy azt gondolja: ebben a nagy melegben majd egy kicsit szundikál.

Nem kell messzire mennie. A koronaherceg-utcában egy ütött-kopott kétemeltes ház első emeleti erkélyén fakul a nagy firmatábla:

DENTIST COURRIER FOGMŰTEREM.

És alatta, ugyanazon a táblán kis betűkkel:

Courrier-Faragó Mariska női kalapraktár.

Tehát két firmája is van a harmadik üzletnek. Hölgyek és urak föltünés nélkül fordulnak be a kapuba: ha tetszik, a fogorvost keresik, ha tetszik, a kalaposnőt. Avatatlan asszonyok, leányok jóhiszeműleg ülnek a várószobában és nézik, hogy jönnek, mennek mások a kalaposszobába. Jobbfelől a fogműteremben Courrier úr egy ideszakadt svájci ember tárgyal az urakkal, balfelől Faragó Mariska ő nagysága a hölgyeket szolgálja ki. A hely tehát igen alkalmas, mindenkinek kell kalap és mindenkinek fájhat a foga.

Éva egészen bátran benyit az előszobába. A fogorvos rendel reggeli kilenctől este hatig, megszakítás nélkül. De úgylátszik, ilyentájt nem igen van dolga. Éva a várószobában találja, szivarozva és ujságot olvasva. Amint Évát meglátja, felugrik, affektált francia elevenséggel elébe táncol és mély meghajlással üdvözli.

– Mariska asszonyt keresem – mondja Éva, amire a fogművész értően meghajol és egy marquis-mozdulattal föltárva a baloldali ajtót, édeskésen bekiáltja:

– Ma chère! vendég jön.

Ebben a szobában üvegszekrényekben, asztalokon, székeken csupa női kalap. De a belső falon végigvonul egy fakó szőnyeg. Ez most meglibben és belép kifogástalan háziöltözetben egy csinos, fiatal barna asszony, aki gyanakodva nézve végig a jövevényen, öntudatlan mozdulattal úgy huzogatja a szőnyeget, hogy mögéje ne lehessen látni.

– Jó napot Mariska asszony – mondja Éva és ezzel eloszlatott minden bizalmatlanságot. A Mariska asszony megszólítást csak a beavatottak használják, ez a titkos jelszava a titkos üzletnek.

– Szolgálhatok? – kérdi egész nyájasan az asszony és fellibbenti a függönyt. Nem takargatott az semmit, csak egy keskeny folyosót hasított ki a szobából, amelyen észrevétlenül, a kalapüzlet kikerülésével lehetett a belső szobába jutni.

Oda vezette Évát egy pazar, nehéz levegőjű szalonba, amelyben minden csupa arckép. Arcképek a falon, a tükrök szegélyén, a szalon-asztalkákon, a paravant-on, a kis aranyos kandallón. A kerek nagyobbik asztalon pedig vastag, díszes foliansok, ugyancsak teli szép leányok, asszonyok arcképeivel.

A két hölgy hamar megértette egymást, nem kellett a szót szaporítani. Éva emlékeztette a multra és az érdemes asszonyság emlékezett is. És nagyon örült, hogy most már gyakran lesz szerencséje. Egy kis tapéta ajtót nyitott ki és bebocsátotta rajta Évát.

– Tessék.

Ablaktalan kis szoba volt. Egy csapásra kigyult a gyönge rózsás villamos fény és Éva magára maradt a titkos szerelmi fészekben. Ez aztán igazi fészek. Csupa bujaság, csupa puhaság. A falak véges-végig drága szőnyegekkel beborítva, vastag neszfogók a padlón is. Széles kerevet, széles függönyös ágy és az állott levegőnek olyan különös, zsongító hatása van. Van női pipereasztal is, dúsan felszerelve mindennel. Fürdőszoba is nyílik oda.

Éva fáradtan, kéjesen dűlt a kerevetre, behunyta a szemét és várt. Vajjon meddig? Óra nincs a kis szobában, a percek a végtelenségig füződnek egymásba s a nagy várakozásban elnyomja az álom, amelyből csak akkor ébred föl, mikor a tapétaajtó ismét nesztelenül föllebben és a férfi, kalapját, botját lecsapva, lihegve elébe rogy.

Hét óra felé Dermákné tüzet rak a konyhában és ráteszi az Éva ebédjét. Hátha éhes lesz szegényke, hadd kapja meg ebédjét. Amikor Sárika hazajön, valóságos ostrom alá fogja a konyhát, de Dermákné hősiesen védelmezi idősebb leánya vacsoráját. Sárika könyörög, hogy csak egyszer mártogathatná kenyerét a szószba, nem engedik. Ellenben a hátán püfög az anyja ökle és hallja a szitkokat és elkeseredett erkölcspredikációkat. Sárika végre elunja a dolgot, durcásan vállat von és azt mondja:

– Hát jól van, tudok én magamon segíteni.

Ezzel kisuhan az ajtón és vagy tíz perc mulva visszatér egy óriási darab liptói turóval, melyet tüntető körülményességgel fogyasztgat. Dermákné egy darabig nem hederít reá, de a kisleány minden áron szóvá akarja tenni a sajtot. Mikor már alig egy falatja maradt belőle, ingerkedve odaszól az anyjának:

– Adjak neked is?

Dermákné rettenetes nyugalommal szegzi rá a szemét, aztán megint csak szó nélkül belöki leányát a szobába és rázárja a kulcsot. Ő meg kiáll a gangra és nézi, nem jön-e már Éva?

Sárika kötekedik vele.

– Eressz ki, anyám, ne félj, most már jóllaktam, nem fogom megdézsmálni a te drága leányod vacsoráját. Ni, hogy lesed a jöttét. Tegnap még kenyeret se hagytál neki, mért vagy most egyszerre szerelmes belé?

Egy szónyi feleletet sem kap – milyen különös, hogy a zsörtölődésre mindig hajló Dermákné most szó nélkül hagyja a süldő leány ingerkedését, aki most már haragosan kifakad.

– De tudom én, miért lett Éva egyszerre olyan kedves. Ne félj, anyám, én is tudom a módját, szeretsz te majd engemet is!

Ezzel kacagva elugrik az ablaktól, szerencsésen kikerülve a rámért ökölcsapást és bent a szobában sipító hangon nagy vígan énekelni kezd.

A gangon mozgás kél. A szegény emberek sorjába ott ülnek, ki ingujjban, ki mezítláb és hűsöl. Világosan látni a mozgás terjedését. Kezdődött az első emeleten, végigszaladt rajta, aztán átcsapott a másodikra s onnan a harmadikra. Az arcok ámulón, meglepetten bujnak össze, aztán felirányozódnak a Dermákék lakása felé, majd feszülten a lépcsőházra. A hullám megcsapta Dermáknét is, aki megrázkódott, elpirult s beszaladt a konyhába. Éva kisasszony kétlovas hintón jött haza! Megállt a kapu előtt s ő kiszállt belőle. Látták a tulajdon szemükkel, meg hogy két forintot adott a kocsisnak. Ejha, két forint! Nem hiába, úri leány ez, akárki mit mond.

S amint befordul a lépcsőházból a gangra, a szegény emberek összeszorulnak, a falhoz lapulnak, hogy utat nyissanak neki és elfogult tisztelettel köszöntik. Ő, rájuk se nézve, biccent a fejével és siet a lakásba. Dermákné lázasan, gyöngéden siet elébe és kimondhatatlan lágy hangon mondja:

– Megmelegítettem az ebédedet. Nem akarsz enni?

Éva tagadólag rázza a fejét és vetkőzni kezd. A szobában már majdnem teljes a sötétség és Dermákné előzékenyen kérdi:

– Ne gyujtsak lámpát?

– Nem – mondja Éva kurtán – aludni akarok.

És Dermákné buzgó szolgálatkészséggel nekimegy az ágynak és gondos, anyai kézzel megveti a leánya számára. Ez gyorsan vetkőzik s mielőtt az ágyba bujna, elgondolkodva megáll egy percig, aztán belenyul a szoknyája zsebébe és odanyújt valamit az édes anyjának.

– Fizesd ki a házbért.

Ezzel a fal felé fordul és magára erőszakolja az álmot. S míg a délután jelenetei megelevenednek előtte, görcsösen összeszorul az ajka, meg az ökle és azt kérdi magától: minek is él?