Budapest

Meghalni? Hátha még tudná, mit gondol, mit érez a másik. A nagy feszültség után lelohadt, émelygő érzéssel, csüggedten, undorodva és magát megvetve fekszik Deméndy a kocsiban s szeretné kitörölni életéből ennek a mai délutánnak a nyomát. Nem érti többé az állapotját. Hogy lehetett olyan dőre, olyan gyönge és aljas? Pfuj, titkon, dugva, mint az álnok cseléd, lopott magának egy kis élvezetet. Hát mi az? Olyan derék, becsületes ember volna, ha nem háborította volna ez az esztelen, piszkos szerelmi láz. De most már nem háborítja, úgy érzi, örökre kigyógyult belőle. Úgy is legyen, ez a viszony, ahogy bogozódott, épugy föl is oldódott.

Holnaputánra beszélték meg a második találkozást. De ebből nem lesz semmi. Erős elhatározása, hogy még ma megírja Évának a búcsúlevelet. Megmagyarázza neki, hogy a világ megváltozott, csak most érzi igazán, hogy a házasság hatalma alatt áll. Azelőtt csak a világ előtt bujkáltak, jó ízlésből, most bujkálni kell a rajtakapatás miatt. Ez nem méltó hozzájuk.

Annyira erősnek érezte magát ebben az elhatározásban, hogy türelmetlenül vágyódott tinta és papiros után. És annyira átérezte az elhatározás tisztító hatását, hogy türelmetlenül vágyódott a felesége látása után. Szegény édes, mégis csak te vagy az igazi édes. Milyen más, milyen tiszta az ő lángolása. Nem, ne tudja meg soha, hogy meg van csalva. Aztán nem is szabad megkockáztatni egy második kalandot, mert sohasem lehet tudni, mikor, mikép derül ki a titok és akkor a szegény édes belehal. Játszani a feleség életével: ez nem járja.

Soha annyi igaz gyöngédséggel, szeretettel nem gondolt az ő kicsi feleségére, mint most, egy félórával a házasságtörés után. Szinte röpült föl a lépcsőn, végig a szobák során, berontott a fészekbe, ahol várta, hogy az édes a szokott kedves komédiával, boldogan ámuló tekintettel rábámuljon, egy kicsit begyeskedik, aztán boldogan rácsap, a karosszékbe vonja és repül, repül vele a boldogság menyországán keresztül.

De megdöbbenve megáll a kis szoba küszöbén, a szíve nagyot dobban és elképedve gondolja: csak nem tudja már? Az édes a nyitott ablak mellett ül, szeme szelíd elgondolkodásban kitekint az alkonyati tájba s meg se rezzen, mikor az ura jöttét hallja.

– Édes, – mondja ez megrettenve, – nem látod, ki van itt?

Az asszonyka meg se moccan, csak nehezebben jár a lélegzete, küzködik magában.

– Édes! – kiált most az államtitkár és melléje lép, – mi bajod?

Deméndyné levonja magához az ura fejét és csendesen, nyájasan simogatja.

– Valami baj ért? – kérdi az nyugtalanul.

Az asszony tagadólag rázza a fejét.

– Vagy haragszol rám?

Újból csak a fejét rázza.

– Vagy búsulsz valami miatt?

Most már igent int. Deméndy nyugtalanul kapja a karjába, betelepszik a karosszékbe, ölébe vonja feleségét és csókolgatja a kis arcot.

– Panaszkodj édes, mondd meg, min búsulsz, talán segíthetek.

– Nem, nem – súgja Deméndyné szelid szomorúsággal, – nem segíthet rajtam senki.

– Olyan nagy a baj?

– A bűn, a bűn, – tör ki most a bánat az asszonykából, – mert a te feleséged nagyot vétkezett ellened és nem érdemli többé meg, hogy szeressed.

Deméndy egy pillanatra megretten. Csak nem? De hisz ez lehetetlen. Mégis egy kis durvasággal sürgeti az asszonyt.

– Halljuk, halljuk, ha bűn is, meg kell mondanod.

Az asszony szorosan magához vonja ura fejét s mögéje rejti arcát.

– Igen, – mondja lelkendezve, – de előbb igérd meg, hogy meg fogsz verni és meg fogsz bocsátani.

Deméndy föllélegzik. Most már tudja, hányadán van. Mosolyogva simogatja az asszony leányos haját és biztatja:

– Csak tégy vallomást, kis bűnösöm, kegyelmes és szigorú bírád leszek.

– Hanem ezuttal komoly bűnöm van, – sopánkodik most már szintén neki bátorodva Deméndyné, – és ha kigúnyolnál, akkor, akkor ez nagyon fájna ám.

– Frissen, csak süsd ki. Mi a bűnöd?

– Rosszat gondoltam rólad, – vallja az asszony és könny lepi be az arcát.

– Hogyan? Mit?

– Hát… úgy-e, de meg fogsz bocsátani?

– Meg, meg, csak hadd hallom már, mi rosszat gondoltál rólam.

– Hát, édes uram, tudod, itt volt a mama és beszélgettünk.

– Tehát innen fúj a szél, sejthettem volna.

– Igen, most már magam is látom, hogy mama igazságtalan irányodban. Azt mondta, hogy a férfiaknak nem lehet hinni, egynek sem. Tudod, nem akartalak téged emlegetni, mert téged nem lehet a többiekkel együtt emlegetni, hát fölhoztam Zsilvölgyi grófot, aki annyira imádja a feleségét. Mama akkor hangosan fölkacagott és azt mondta: Az? a legordinárébb emberek egyike, még csak nem is szeretőt tart magának, hanem az utcán szedi föl a leányokat.

Deméndyt elfutotta a méreg.

– A mamád is jobban tenné, ha nem neked fecsegne az ilyen dolgokról.

– Úgy-e? Én úgy megijedtem, de úgy megijedtem, édes uram, ettől a beszédtől. Hogy is lehet ilyet mondani valakiről? De aztán még tovább beszélt és rólad is…

– Hogy én is?

– Nem, azt nem merte mondani – kiált föl Deméndyné büszkén – hanem amit rólad mondott, az még csufabb.

– Micsoda?

– Azt mondta, hogy én ostoba liba vagyok, mikor neked vakon hiszek és hogy te nem jól nevelsz engem, ma is még abban a tudatlanságban tartasz, mint kisleány koromban. Hogy a magam rangjabeli asszonynak érteni kell az asszonyi dolgokhoz, mert a társaságban egyre mulatnak rajtam és ki is nevetnek. Tudod, édes uram, ezt én nem bánom, pedig igaz, magam is észreveszem, hogy lenézően állnak velem szóba, még a leányok is, de én ennek örülök, mert legalább nem kell velök azokról a csunya dolgokról beszélni. De mama éppen azt mondja, hogy ezeket a csunya dolgokat ismerni kell és hogy te is jobban tennéd, ha felvilágosítanál, mert így visszaélsz az én tudatlanságommal.

– Úgy, tehát anyád azt gondolja, hogy ő túlságosan erényesen nevelt s most én rontsak rajtad. Aztán miféle tudatlanságban tartlak téged?

– Ez éppen a borzasztó, – hebegi a kis asszony – azt mondta, hogy te adod előttem a szentet és ezzel nevetségessé teszel. Hogy elhiteted velem – ó istenem, nem merem kimondani…

– De csak mondd, mondd ki, édes.

Küzködve, a legnagyobb megerőltetéssel bírja csak kinyögni:

– Hogy, hogy te… teneked is volt szeretőd.

Deméndy a fogát vicsorgatja. A mult? Ismeri a feleségét, az nem érti azt a megkülönböztetést a mult és a jelen között. Ha tudnia kellene, hogy az ura mást is szeretett, legénykorában is, csakúgy megcsalva érezné magát, mintha most elkövetett hűtlenségről volna szó. És az anyjának egyéb dolga sincs, mint hogy így felvilágosítsa a leányát? Ugyan mi célja van vele?

– És te elhitted ezt?

Deméndyné lehorgasztja a fejét.

– Nem tudom, – rebegi – de a szívem úgy dobogott és fájt, mintha elhittem volna.

– Nos kedvesem, rosszul tetted.

– Úgy-e, rosszul tettem? Én is azt gondoltam és azon búsultam, hogy az én édes uramról, aki a legelső ember a világon, ha csak egy picikét is, rosszat hittem.

– Ez hát a nagy bűnöd, édes? Nos, igérd meg, hogy máskor rá se hallgatsz ilyen beszédre és akkor megint jóban vagyunk. Megigéred?

– Te olyan jó vagy – mondta boldogan Deméndyné és görcsösen hozzásimul – igazán nem haragszol?

– Nem.

– Egy icike-picikét sem?

– Egy ici-picikét sem.

– Akkor repüljünk, – indítványozza most az asszony. Egy szempillantás alatt átváltozott a régi gyerekké, akinek csak játékon jár az esze.

– Az édesanyádnak azonban meg fogom mondani, hogy ne ingerelje ellenem a feleségemet – mondja keményen Deméndy, aki nem tudott oly könnyen hangulatot változtatni.

– Ne, ne, – könyörög Deméndyné megrettenve – ne tűzz össze a mamával, mert félek tőle.

– Ne félj, majd megvédlek én.

– Nem magam miatt félek, édes uram, hanem miattad. Mama olyan hatalmas.

Deméndy nevetett. Nagy szeretettel, igaz bensőséggel cirógatta feleségét, hogy az csodás szemmel nézett rá.

– Mondd, édes uram, mért szeretsz ma jobban, mint máskor?

– Jobban? – ismétli Deméndy és megdöbben. – Honnan gondolod, hogy jobban szeretlek?

– Érzem, – súgja a kicsi asszony és rejtelmes bútól elkapatva, görcsösen kapaszkodik az urába. – Édes, édes, édes jó uram, szeresd mindig jobban a te ügyetlen kis feleségedet.

Az államtitkár nem tudott felelni. A léleknek e nemes rejtekeit nem ismerte és amellett a helyzete, oly istentelenül visszás volt, hogy megundorodott tőle. Ez a gyönge asszonylélek megérzi a külső szín alatt a szívverés nuanceait – még nem tudja, hogy alatta képmutatás rejtőzik, de megérzi, mikor őszinte. S íme, ő most benső és őszinte, mert a szeretőjétől jött. Szeresd, szeresd mindig jobban a feleségedet – az ő szótárára fordítva ez azt jelenti: csald meg, csald meg mennél többször a feleségedet.

Hogy fordulatot adjon a beszédnek, vidáman megringatta térdén az asszonyt.

– Igaz is, édes, mikor megy a mama fürdőre? Tudod, én nem bánnám, ha minél előbb tenné. Meg is fogom neki mondani, hogy igen meleg van itt mostanában.

– Ne légy rossz, – feddi az asszonyka, de csak elnevette magát. Csakugyan igaz az a sok-sok tréfa, amit az anyósokról mondanak?

– Hát nem látod? A te anyád úgy-e bár kiváló asszony, magam is úgy látom, mégis nem lázítja-e ellenem a feleségemet?

– Igaz, igaz és a te feleséged olyan rossz volt, oly nagyon rossz. Mert még nem mondtam el mindent.

– Akkor folytasd a vallomást.

– Tudod, édes uram, mikor mama azt a rettenetes dolgot mondta, hát én… én borzasztóan megijedtem és a testemet valami rázta, tudod, úgy, mintha békát láttam volna. Nem hittem el, hogy te is olyan voltál, mint a többi, de úgy éreztem magamat, mintha elhittem volna. És azt gondoltam, hogy az az asszony, kinek az ura már mást szeretett, be van szennyezve és ha te is mást szerettél volna, én is be volnék szennyezve. És akkor undorodtam saját magamtól és azt gondoltam, hogy ezzel a kicsi testemmel én nem akarok többé együtt lenni.

– Édes! kiált föl megrettenve az államtitkár.

– Ó istenem, – folytatja megborzongva Deméndyné – senkisem gondolkodik így, az asszonyok, akikkel érintkezem, mind tudják az urukról, hogy milyen volt és nem érzik a szégyent, mind szennyesek, mind megalázottak és a férfiak is mind olyanok és nekem ebben a világban kell lennem és kinevetnek érte. Édes uram, drága uram, ha te is… ha te is…

Iszonyodva rejtette arcát a férfi mellére, majd ösztönszerűen ellökte magától. Hirtelen szökéssel leszállt az öléből és magasra emelt fejjel, elváltozott hangon ráparancsolt Deméndyre:

– Esküdj meg, hogy olyan tiszta voltál, mint én!

És az államtitkár, mint a szolga, lehajtotta fejét és halk, engedelmes hangon mondta:

– Esküszöm.