Budapest

1.

– Ó, rendkívül örülök a kiváló szerencsének, Éva kisasszony, rendkívül örülök, a Deméndy méltóságos urasághoz is volt rendkívüli szerencsém és neki is mondtam, hogy már régen nem volt szerencsém Éva kisasszonyhoz.

– Ugyan? Itt volt? Nem is említette.

– Ó, kisasszony, de szót sem érdemel olyan kiváló úrnál, hogy leereszkedett egy szegény cipész boltjába, de nekem megtiszteltetés, kiváló megtiszteltetés volt, nem az, hogy kiegyenlíteni méltóztatott a kisasszony számláját, hanem, hogy lehettem oly szerencsés a cipőjét kijavítani.

– Ah, a számlámat is kifizette? Hiszen akkor nincs is tulajdonképen dolgom önnél. Én is épen számla miatt jöttem.

– Fölösleges, teljesen fölösleges kisasszony, méltóztatik tudni, én nem a pénzre nézek, hanem a rendelésre. Minél több rendelés, annál több munka és a munka az igazi kincs, nem a pénz.

Éva háttal állt az ajtónak, az érdemes mester pedig a rendes helyén ült. Az ajtó megnyílt, valaki belépett, de mire Éva visszafordult, az a valaki ismét becsapta az ajtót és eliramodott. Éva nem tudta, jól látott-e, olyan gyorsan tünt el az alak. Hirtelen ő is fölrántotta az ajtót és szétnézett. A Kígyó-utcai kapualjban még látta az eszeveszettül szaladó kisleányt és megismerte:

– Sárika! – kiáltott utána, de az, ha hallotta is, észnélkül tovább menekült és eltünt.

Éva magánkívül fordult vissza a cipősboltba.

– Wočasek úr, – szólt felindult hangon – mit akart itt a hugom?

– A huga? – kérdi Wočasek úr és becsületesen emeli tisztes arcát Évára, – a Sárika kisasszony a nagysád huga?

Aztán szintén csóválja a fejét.

– Azt nem tudtam, akkor természetesen nincsen semmi nehézség.

– Miben nincs nehézség? Beszéljen.

És Wočasek úr szolgálatára készen adja felvilágosítását.

– Hát a Sárika kisasszony, igaz, hiszen a neve után mindjárt gondolhattam volna, hogy mélyen tisztelt nagysádnak a huga, vagy legalább is a rokona – nem is tudom, hogyan nem jutott eszembe – tehát röviden Sárika kisasszonyhoz tegnap volt először szerencsém, bemutatta magát, hogy ő Dermák Sárika és biztos alkalmazása van a zsibárus-utcában, meg is győződhetem róla és hogy akarok-e neki részletfizetésre olyan szép cipőt eladni, amilyet a kirakatban látott. Fix alkalmazásban van? gondoltam magamban, akkor nem adok cipőt. Kérdeztem: hogyan lehettem olyan szerencsés, hogy hozzám fordul, holott más üzletek is vannak itt a bazárban is, másutt is. Erre a Sárika kisasszony azt mondta, hogy egy jó ismerősétől hallotta, hogy hitelbe dolgozom. – Tévedni tetszett az ismerősének, mondottam, mert én hitelbe dolgozom ugyan, de nem részletlefizetésre. Szabadna tudnom, ki a mélyen tisztelt kisasszony jó ismerőse? És akkor a kisasszony azt mondta, hogy a Kovács Selma. – Ah, a Kovács Selma? Az más. Ha a Kovács Selmának jó ismerőse, akkor nem mondom, hogy nem foglalkozom a dologgal. Mindjárt mértéket is vettem és azt mondtam, hogy majd holnap, tehát ma meg fogom neki mondani, hogy elvállalom-e, mert én egyenes ember vagyok és nem hitegetek senkit. Aztán mindjárt küldtem Kovács Selmához, aki igen jó, megbízható vevőm, kaszirnő a nyugati pályaudvar-kávéházban, ott tudakozódtam a kisasszony után és igen jó felvilágosítást kaptam. Persze, ha tudtam volna, hogy mélyen tisztelt Éva kisasszony hugához van szerencsém, nem is tudakozódtam volna.

– Wočasek úr, – szólt Éva – a dolog éppenséggel nincs rendjén. Ha jó barátságban akar velem lenni, nem fog a hugomnak cipőt csinálni. Érti? Megtiltom, nem akarom, ez a leány még gyerek, inkább megfojtom, semhogy rossz útra engedjem térni.

Wočasek úr helyeslően bólongatott a fejével.

– Bölcs beszéd, kisasszony, nagyon bölcs beszéd és én ezért még jobban tisztelem, mint eddig. Ha még gyerek, akkor vigyázni kell rá. Én is úgy láttam, hogy tapasztalatlan gyerek, az öltözete nem olyan, amely bizalmat gerjesztene, azért nem is mentem mindjárt bele az alkuba.

Kis vártatva azután, miközben gondolkodva himbálta fejét, hozzátette:

– No, de majd megnő.

Éva kelletlen mozdulatára pedig hozzátette:

– Ne tessék haragudni, kedves kisasszony, ezen a kis vargaszéken az ember sok mindent tapasztal. A kis leány, ha egyszer el van csavarva a feje, megy a maga útján, akár én csinálom a cipőjét, akár más, föl nem tartóztatja bizony senki. Mert ilyen, kérem alássan, a szerelem, tessék elhinni, nem bír vele az ember. Itt van például a szegény Domokos, azaz, hogy nincs már itt. Kár, igazán kár, sok mindent tanulhattam volna tőle, én, öreg ember létemre. Hanem az a Gizi nem ment ki a fejéből. Egy darabig bírta, aztán csak rendetlenkedett, végül egészen elmaradt. Az utcán kódorog az után a leány után. Össze is állt vele, egy hétig békességesen együtt is éltek, aztán a Gizi ismét rossz fát tett a tűzre és megszökött tőle. Majd megint összeálltak, megint szétmentek s így megy ez majd véges végig, egyik se tehet róla, mert a vérében van. A vér, kisasszony, a vér!

Évának nem volt kedve tovább folytatni az eszmecserét.

– Isten vele, Wočasek úr, még egyszer kérem, annak a gyermeknek ne csináljon semmit, mert velem gyűlik meg a baja.

Elsietett. Mint a kiéhezett ember, aki végre terített asztalhoz jut, oly mohón vetette magát Éva a fizetésre. Ahogy egy-egy számlát kiegyenlített, egy-egy fejjel magasabbnak érezte magát. A Blum úr boltjában már volt, a daliás segéd bókolt és rámeresztette szemét, titkon intett is neki, de ő ügyet sem vetett rá. Fizetett és ment. Most pedig Bernstocknénál is kiválthatja a bonját. Milyen más az, ha az embernek pénze van! Hogyan szerezte? az most nem nyomja. Van, magasan hordhatja a fejét, nem kunyorál, nem komédiázik, hanem fizet és parancsol. És ezentúl így lesz mindig, vége a nyomorúságnak örökre.

Még az előszoba csöngettyűje is, melyet a nyíló ajtó riasztott föl, máskép szólott most, mint néhány hónappal ezelőtt. Egy lompos tanulóleány lebzselt a nagy teremben, ijedten menekült a műhelybe, mihelyt Évát meglátta. Nyomban fölpattant újból az ajtó, a Bernstock úr tolószéke élesen csikorgott s megjelent a különös pár. A beteg ember szájában most is lógott a pipa, de feje kisebb volt, az orra megnyúlt s a szeme kitágulva, tébolyodottan lobogott Évára. Az asszony már nem igen bírt vele, majd kibukott a székből, annyira erőlködött Éva elé s mint a gyerek, makacsul rikácsolta:

– A kezét, a kezét, hadd fogjam meg a kezét.

Éva ránézett az asszonyra, ez már egészen megtört és eltompult. Iszonyodva nyújtott kezet a beteg embernek, aki megmarkolta, össze-vissza szorítgatta s mikor az ajkához akarta vonni, Éva riadtan visszahúzta. Most már Bernstockné is felocsudott és rárivalt a betegre:

– Ne nyalakodj, nyomorult, nem látod, hogy utál?

Bernstock magába roskadt. Szuszogva, vacogó foggal, mélyen a homloka alól bámult a nőre, aki, mint minden más női jelenség, fölgalvanizálta, izgatottá tette és nyomorult kínok között szította benne a beteg szenvedélyt. Bernstockné valami újat talált ki, hirtelen a fal felé fordította a széket és a beteg rikácsolva, vergődve és káromkodva próbált visszafordulni, hasztalanul.

– Fizetni jöttem, Bernstockné, – mondja Éva kurtán.

– Mennyit?

– Az egészet.

Bernstockné egy darabig fásultan bámul maga elé, aztán némi szelidséggel, halkan mondja:

– Nem muszáj, kisasszony, megelégszem egy részlettel is.

– Köszönöm, – felel Éva élesen – kérem csak az egész számlát.

– Ahogy tetszik.

És Bernstockné avatott kézzel fölüti az Éva kontóját és kiírja. Aztán az asztal fiából kiveszi a Deméndynek szóló pár sort is és száraz, üzleti kézmozdulattal mind a kettőt odanyújtja Évának.

– Tessék.

Éva egy pillantást vet a számlára, aztán szó nélkül leolvassa a bankókat.

– Nincs szüksége valamire?

– De igen, majd körülnézek egy kicsit. Készül most valami érdekes?

– Ó, igen sok, a nyári saison ugyan elmult már, de azért sok munka van. Jőjjön csak, megmutatom a Webstonné costumejét. Igazán meg fog önnek tetszeni.

– Webstonné? A Kovácsevics Mariska? Hát visszajöttek már?

– Ó, már régen, igen boldogan élnek, nagyon sok ruhát rendel.

Ekkor újból megbomlott az előszoba csöngője és Bernstock úr, új női látogatót sejtve, fülsiketítően kezdett rikácsolni:

– Fordítsd meg a széket, hallod? Fordítsd meg a széket. Azt akarja, hogy örökre a falat bámuljam. Szegény, beteg ember vagyok én és megöl a féltékenységével. Tüstént fordítsd meg a székemet.

Bernstockné, hogy a lármától és botránytól szabaduljon, egy rántással megfordította a széket, közben öklével egyet ütött az ember vállára, amire ez, mint a macska összegubbaszkodott s célját elérvén, nyomban elcsöndesedett.

Ketten jöttek: Webston úr és felesége. Az öröm persze nagy volt a viszontlátáson. Asszony láttára a beteg megint mozgolódni kezdett és előre nyújtogatta reszkető karját:

– Csókolom a kezét, a kezét, a kezét, – rikácsolta emelkedő hangon.

– Itt van, – kiáltott vígan Webstonné és minden undor nélkül átengedte neki a kezét, még a keztyűt is lehúzta róla. – Csókolja meg, ha ízlik, Bernstock úr, maga igazi férfi, szereti az asszonyokat mindhalálig.

Webston úr nagyon megváltozott. A szeme egészen beesett, a szakálla megnőtt, szinte elrongyolódott egész mivoltában. Évát meglátva, a szeme fölvillant, aztán, míg felesége a beteggel incselkedett, odalépett hozzá, megszorította kezét, hogy a leány beleszisszent, úgy súgta mély fájdalommal:

– Mért nem volt hozzám őszinte, mért nem volt őszinte?

Éva hidegen vállat vont.

– Másképp cselekedett volna akkor? – szólt csipősen.

Webston úr lehorgasztotta fejét.

– Igaza van, hiszen most már mindent tudok és még sem cselekszem másképp.

Szeme ráesett a betegre. Mint a kutya a maga kitömött mására, úgy nézte Bernstockot, félelemmel, csodálkozással. Lábujjhegyen nehány lépést tett feléje s mikor a beteg ember őrületes szenvedélye, lángja rálobogott Mariskára, visszatántorodott: megértette a baját és ráismert a magáéra. Hideg verejtékkel homlokán tántorgott az ablakhoz s ott ledűlt egy székre. A tulajdon jövendőjét látta tolókocsiban.

– Éppen most beszéltem az ön costumejéről – ujságolta Bernstockné Mariskának. – Persze egészen másképp csinálnám, csak a façonja volna ugyanaz.

– Nem bánom, ha egészen úgy csinálja is. Tudod, Éva, csináltass szakasztott olyan ruhát. Nem volna rossz, együtt mennénk sétálni s akkor testvéreknek néznének. Hasonlítunk is egymáshoz.

– Az urak addig mulassanak magukban, – szólt még hátra az ajtóból – pá Bernstock úr, ugy-e Bernstockné, nem lesz rám féltékeny? De úgy szeretem a maga urát, még emlékszem rá a régi időkből. Pá, Alfréd, tanulhatsz is valamit Bernstock úrtól.

Ezzel a hölgyek a műhelybe mentek s Webston magára maradt a nyomorékkal.

Az irtózat kíváncsiságával lépett hozzá közelébb.

– Régóta beteg?

– Ó, – nyögi ez – amióta megházasodtam. Ó, bár sohase házasodtam volna meg. Egészséges voltam, mindig egészséges, mennyit bírtam el, de mennyit! Aztán elvettem ezt az asszonyt, ó hogy az ördög vitte volna, mielőtt a szemem elé került. Undok, csúf, féltékeny és kiszívta a velőmet. Alig nehány hét és nézzen rám. Esztendők óta ülök ebben a székben, az asszony kínoz és ver és várja a halálomat, hogy ne kelljen többé féltékenykednie rám. Látja ott az arcképemet? Olyan voltam én. Erős, iszonyúan erős. A leányok nem ártottak, dehogy is, csak ez az asszony! Ne házasodjék meg soha, uram!

– Házas vagyok, – mondja Webston úr remegve.

– Igaz, igaz, a Mariska férje. Ó, az más – mondja Bernstock és a szeme vad zavargásban föllobog. – A Mariska. Milyen szép, milyen különösen szép. Ilyen feleség mellett gyönyörű lehet az élet. A Mariska mellett, vagy akárki más mellett, csak az enyém… brr…

Bejött egy varróleány, hogy a kandallóról valamit bevigyen. Bernstock, alig hogy meglátta, feléje nyújtotta mind a két karját.

– Elza, Elza, – rikácsolta – görcs van a nyakamban, itt hátul, fogjon meg, fogjon meg.

A leány undorral és félelemmel huzódott tőle.

– Nem szabad, Bernstock úr, majd szólok a nagyságos asszonynak.

– Ne, annak ne, inkább tovább kínlódom. Ó, azok a leányok, – nyögte és a szájáról folyt a hab – azok a leányok, megöl a közelségük.

Ekkor hirtelen előre nyúlt. A leány visszamenet nem volt elég óvatos. A beteg megragadta a szoknyáját és csúfos, nagy kacagással közel vonta magához.

– Eresszen el, Bernstock úr, – rémüldözött a szegény teremtés – mert kiáltok.

– A nyakam, a nyakam, húzd ki a nyakamat, – dadogta ez magánkívül s karja átfogta a leány derekát. Hirtelen el is eresztette és visszaroskadt. Behunyt szemmel, lihegő szájjal aléltan feküdt így néhány percig. Webston nem tudta tovább nézni, rémülten fordult az ablak felé és homályosodó agygyal mondta magának:

– Ez lesz a végem, ez lesz a végem.

Bent a nők végeztek a próbával és válogatással.

– Maradj még, Éva, mielőtt a mamlaszhoz megyünk, hadd mondjam el, hogy vagyok. Vagy nem is vagy kíváncsi rá?

– Dehogy nem, jól vagytok?

– Ahogy vesszük, – mondja Webstonné – jól is, rosszul is. Agyonszekiroz a féltékenységével, de mégis csak kifogok rajta. Folyton mellettem van, nem hisz egy szavamban sem. A mamlasz, mégsem kap rajta soha. Nagyobb baj az, hogy nem akar többé az üzletében ülni, teljesen elhanyagolja, hogy engem őrizzen. Így aztán nem tart már soká a dicsőség. Nem adok neki egy esztendőt és elcsapják, tönkremegy.

– Mit csináltok akkor?

– Mi, kedvesem? – kacagott a nyurga hölgy – hogy mi mit csinálunk, azt bizony nem tudom, de hogy én mit csinálok, az már bizonyos. Otthagyom, egyszerűen otthagyom. Csak nem gondolod, hogy azért mentem férjhez, hogy nyomorogjak? A férj is csak olyan férfi, mint más. Akinek nincs pénze, annak nem kell asszony. Hát nem igaz?

– De kérlek, Mariska, mégis csak szeret s miattad megy tönkre.

– Hát tehetek én róla? Ne szeressen. Más is szeret, más is tönkre ment már, hát miért törődjek többet ővele, mint mással? Amíg fiatal vagyok, addig élem a világomat, ráérek azután megtérni és könyörületesnek lenni.

– Menjünk, – szól Éva kurtán.

– Te neked nem tetszik a beszédem, látom, mindig oly különös voltál. Hát te hogy vagy? Jóban vagy ismét az államtitkárral, hallom?

– Igen, – mondja Éva és egy csepp röstelkedést sem érzett. Pedig azelőtt büszkén és hallgatva siklott át az ilyen kérdéseken.